Népszabadság, 1988. augusztus (46. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-16 / 195. szám

6 NÉPSZABADSÁG 1988. augusztus 16., kedd PAKSI PINCÉK Omlás után per(patvar) Már a másodfokú bíróság is ítéletet hirdetett, kimondva, hogy Jantner Károly pincéje a Paksi Városi Tanács hibájából omlott be, egyúttal arra kötelezte az apparátust, hogy térítse meg az ingóságokban keletkezett kárt és gondoskodjon az életveszélyes állapot megszüntetéséről. A költségek, kiegészülve az általános forgalmi adóval, a legszerényebb számítások szerint is megközelítik majd az egymillió forintot. A tanács már csak az anyagi következmények miatt sem nyugszik bele a bírósági döntésbe, új, a korábbitól eltérő szemléletű szakvélemény elkészítését fontolgatja, jóllehet vezetői minden egyes fórumon leszögezik: inkább a precedenstől félnek, attól, hogy Jantner Károly sikerén felbuzdulva az összes pórul járt pincetulajdonos benyújtja majd nekik a számlát. De hát ez a történet vége. A kockás irka titka Hogyan kezdődött, mi indította arra a nyugdíjba készülődő általános iskolai tanítót, hogy perbe szólítsa népképviseleti szervét? — Tavaly május 21-én akkora vihar tombolt Pakson, hogy ilyenre még a legöregebb helybéliek sem emlékeztek — fog bele az előzmények ismertetésébe, és kockás, alsó tagozatos osztályok tanulói számára rendszeresített irkafüzetet tesz az asztalra, felhíva a figyelmet, hogy „ebben minden benne van”. — A bátyámnak szóltam, jöjjön, segítsen már, hozzuk fel a pincéből a nagyasztalt. Le is mentünk, s ha már lent voltunk, ittunk egy pohárkával a jobbik boromból, noha kötelességem megjegyezni, hogy nekem igazából nincs is, pontosabban, nem is volt soha rossz borom — mondja a világ legtermészetesebb hangján, s hogy lássam, nem beszél a vakvilágba, körbemutat megmaradt pincéje falán. Ameddig a szem ellát, aláírás aláírást követ, nem egy név gazdája fontos szerepet játszott az 1945 utáni események alakításában. Nem véletlen, hogy a Jantner-pincét a későbbi fejlődési szakaszok jelesebb személyiségei sem kerülték el. — Ahogy felhörpöltük a borunkat, hirtelen arra lettem figyelmes, hogy valami nem stimmel. A polcokra terített papírlapokra homok kezdett aláhullani. Rögtön tudtam, hogy ennek a fele sem tréfa. Épp csak annyi időm maradt, hogy elkiáltsam magam: „Rohanjunk, földrengés van!”, és máris leomlott a löszfal. Odalett a pincém, odalett a bormúzeumom, merthogy ezt is írja fel: én nemcsak kínáltam, de gyűjtöttem is a legjobb fajtákat. — Mekkora kár érte? — Majdnem földönfutóvá váltam, ez az igazság. Indul a tili-toli Elég nagy a Jantner-porta, a kétszintes ház nemigen támasztja alá a szavait. De nem tiltakozom, már csak azért sem, mert ahány ember, annyiféle a viszonyítási alap. — Ötvenkét méter hosszú volt a pincém. Maradt belőle 18 méter. — Azért az se kevés! — Hát nem, ha a saját hordáimban gondolkodom. De a tanítói keresetemet már évtizedek sora óta azzal egészítettem ki, hogy ezt a két beomlott pincémet bérbe adtam a konzervgyárnak. Uborkát, paprikát, paradicsomot meg efféle terményeket tároltak nálam. És most ezzel az engem sújtott tragédiával befellegzett az alkunak. — Nem vitatom, hogy súlyos kár érte; senki sem szereti, ha elapad a biztos jövedelmi forrása. De tessék már elárulni, hogy ehhez mi köze a tanácsnak? Miért az apparátus hibája az, ha beomlik egy pince? — Én nem akartam velük ezt a port, ők vittek bele. Mert nem úgy viselkedtek, ahogy azt elvárhattam volna tőlük — mondja, és szavait Herczegh József tanácselnök-helyettesnek címezi, akit annak idején ő tanított meg a betűvetés tudományára. — Na, Karcsi bácsi, azért ezt maga sem mondja komolyan! — szól közbe a mesternek kijáró illedelmességgel, és ahogy így egymással szemben ülnek a kimentett asztal két oldalán, még mindig inkább régi jó barátoknak tűnnek, semmint acsarkodó ellenlábasoknak. — Bementem a tanács műszaki osztályára, és ott egy rokonszenves hölgynek előadtam, hogy mi történt velem. Hát mit mondjak, ő is azonnyomban kétségbeesett, úgy tördelte a kezét, hogy a végén még én vigasztaltam, „na, hagyja már el, kedveském, valahogy csak lesz”. És lett is. Kaptam egy levelet, amiben valami elképesztő körülményességgel azt fejtegették, hogy ha az a pince 150 évig kitartott, most meg nem, akkor annak valami különleges oka volt. „Hát én is ezt mondom!”, gondoltam magamban, amikor idáig jutottam az olvasásában, ámde ekkor jött a fordulat. Megállapítottuk — írták nekem, mintha nem tudtam volna —, hogy a pince életveszélyessé vált, és ezért arra köteleznek, hogy szeptember 30-ig hárítsam el a közvetlen veszélyt, boltozzam ki az üreget. — És ebben mi a sértő? — Az életveszélyt nem én idéztem elő. Hanem ők. Éspedig azzal, hogy megbolygatták ennek az ősi környéknek, az öreghegynek a természetes rendjét. Hogy erre ki hatalmazta fel őket, nem tudom. De most ne ezt firtassuk. A lényeg, hogy az ingatlanunk mögötti régi temetőt felszámolták, a területét felparcellázták. Ha jól tudom, huszonhat új családi ház épült fel rajta. Ez nem lenne baj. Csakhogy az építkezések miatt betömték a korábbi vízelvezető árkokat, a felgyülemlő szennyvíznek így nem maradt útja, hogy lefolyjon. Mivel az engedélyeket a tanács adta ki, ezért ő felel azért is, hogy nem teremtettek más lehetőséget az elvezetésre! — Magyarán, a szennyvíz, mivel nem tudott eltávozni, csak gyűttgyűlt a földben, mígnem teljesen átázott a lösz, és csak idő kérdése volt, hogy mikor következik be az omlás? — Igen. És a tanács ezt a hibáját nem ismerte el. Sőt megpróbált kibújni a felelősség alól. Azonos tények, eltérő szakvélemények A kockás füzet közepe tájáról való a következő idézet, amely szerint az omlásért Wolf József, a szomszéd okolható, aki évek óta nem hívta ki a szippantókat. Ezért „kárigényét vele szemben polgári peres eljárás során érvényesítheti”. — Méghogy a Wolf lenne a hibás? Ugyan, ez nevetséges. Egyébként az ő nyári konyhája is besüllyedt, csak a teteje nem fért el a tátongó gödörben. — Miért olyan biztos abban, hogy nem Wolf József a hibás? — El tudja képzelni, hogy a szomszéd, az az öreg, beteg ember egyedül annyi szennyvizet eresszen el, hogy beomoljon a mi pincénk, az ő nyári konyhája meg a többieké? Merthogy nemcsak velünk esett meg a baj, hanem még sokakkal. De úgy látszik, csak én éreztem magamban annyi erőt és bátorságot, hogy perre vigyem a dolgot. — Eleinte, amikor beomlott a pince, többé-kevésbé elfogadtuk a történtek Jantner Károly-féle változatát — szól közbe Herczegh József. — Elfogadtuk a személye miatt, meg azért is, mert nem volt a birtokunkban megfelelő szakvélemény. Mivel a fejlemények arra utaltak, hogy nincs esély a peren kívüli megállapodásra, újabb, most már mindenféle szempontból megalapozott szakértői állásfoglalást készíttettünk, így derült ki Wolf József vétkessége. — Erre már én is megbíztam egy szakértőt, aki homlokegyenest eltérő következtetésre jutott — állítja Jantner Károly. — Ugyanazokból a tényekből a két szakértő két, teljesen eltérő tartalmú szakvéleményt produkált? — Itt, kérem, minden lehetséges. Szerencsére, ebbe a sommás megállapításba az is belefér, hogy a város bírósága a saját tanácsát elmarasztaló ítéletet hozzon. — Nem nyugszunk bele, új szakvéleményt készíttetünk! — Egy efféle dokumentum elkészítése, amennyire tudom, elég sokba kerül. És ez már a harmadik lesz ... Nem lenne egyszerűbb kifizetni, amit ki kell fizetniük? Vagy olyan rosszul állnak, hogy ennek az egymilliónak a leszurkolása súlyos gondokat okoz? Herczegh József rázza a fejét, noha egy percig sem állítja, hogy bővelkednének az anyagiakban. — Ezerhatszáz pincénk van, legalábbis ennyit tártunk fel idáig. Olyan súlyos a helyzet, hogy bármelyik pillanatban, a város bármely pontján omlás következhet be. Pali ugyanis pincerendszerre épült. — Mit lehet tudni a keletkezéséről? — Aránylag elég sokat. Errefelé príma löszös a talaj, s a lösz közismerten jó építőanyag. A régi házak zöme belőle készült. A gödröket viszont rosszul, igen vékony takarással fedték le. És most ez üt vissza. Harc a végsőkig? A Földmérő és Talajvizsgáló Vállalat vizsgálata azt állapította meg, hogy „a pincéknek mintegy harmada rossz, illetve életveszélyes, azonnali elhárító intézkedések megtétele szükséges. Paks az alápincézettség mértékét és a pinceprobléma nagyságrendjét tekintve az ország egyik legveszélyeztetettebb települése. A szükséges intézkedések megtétele ebben az ötéves tervidőszakban mintegy 85 millió forint központi támogatást feltételez. Ez az összeg a VIII. tervciklusban elérné a 120 millió forintot.” — Ebből, ha jól számoltam, legkevesebb 205 millió forintból menynyijük van együtt? — Az elmúlt három évben csupán 15 millió forintot fordítottunk az életveszélyes pincék feltárására és a legszükségesebb intézkedések megtételére. — És azelőtt? — Azelőtt ezzel a kérdéssel az apparátus nem foglalkozott. Átnéztük a testületi ülések jegyzőkönyveit, de erre vonatkozó megjegyzést nem találtunk. — A felelősség teljes egészében az előző vezetőké? — Nézze, a problémáról tudott az előző vezetés. Arról is, hogy e célra központi támogatás igényelhető az Országos Pincebizottságtól. Mégsem tette. — Miért? — Nem tudom. — Elképzelhető, hogy azért, mert az ő idejükben nem fordult elő omlás? — Minden elképzelhető. — Az is például, hogy a városközpont panelházai ugyanúgy járnak, mint — teszem azt — Wolf bácsi nyári konyhája? — Sajnos ez nem fikció, hanem a szomorú valóság. Az ottani toronyházak egyike-másika már süllyed, s szinte mindegyik fala megrepedőben van. — Rossz helyre telepítették a városközpontot? — Nem állíthatok mást. — Ez szörnyű, de ettől még rendezhetnék Jantner Károllyal a tartozásukat! — Az igazság az, hogy nem csupán a precedenstől félünk — veszi át a szót a paksi városi tanácselnök. — Ha kifizetjük a bíróság által megítélt összegeket, egy fillérünk sem marad a kasszában. Hogy valamenynyi pénzhez mégis hozzájussunk, kénytelenek lennénk az öreghegyi 26 családot mint közrehatót beperelni! Mert az engedélyt tényleg mi adtuk ki, de a vízelvezető árkokat ők szüntették meg! És kinek jó az, ha elszaporodnak a tanács és a lakosság közti perek? Milyen népképviselet vagyunk, lennénk, ha csak így tudnánk egymással szót érteni? — És úgy általában, szót értenek? — Tavaly a településfejlesztésben elért eredményeinkért megkaptuk a népfront zászlaját. Ismerek olyan paksi embert, aki kivette az évi szabadságát a társadalmi, közérdekű munka elvégzéséért. És ezt az embert meg a többi, hasonlóképp gondolkodót most ráncigáljam a bíróság elé?! Hát ezt a bizalmi tőkét nem akarjuk kockáztatni, ezért fogunk inunk szakadtáig harcolni. Persze ne feledjük: Jantner Károly is paksi ember, aki részt vett a település társadalmi fejlesztésében. Seregi László Jantner Károly pincéje egykor ... ... és most. Mi leszek ha... X Hol van már a kisgyermeknek kedvestkomolykodással feltett örök kérdése — mi leszel, ha nagy leszel? — játékos, vidámhangulata? S hol van annak a tíz-tizenöt évvel ezelőtti gyereknek a mosolyt fakasztó boldog felelőtlensége, aki most kikerülve az iskolapadból, pályakezdőként ácsorog az élet kapujában, nyakába szakadt felnőttsége minden terhével? Az űrhajós-felfedező-lézertechnikusfőorvosjelöltek a pályaválasztások idején az akkor éppen kínálkozó, nagyon is hétköznapi szakmák, szakképzést adó középiskolák, egyetemekre alapozó gimnáziumok után néztek, s mára csalódottan állapítják meg: nem is olyan biztos, hogy a társadalomnak éppen rájuk van „valós igénye”. Egyebek között ezt fogalmazta meg sokkoló őszinteséggel a Miskolci Városi Tanács Végrehajtó Bizottságának legutóbbi ülésén az egyik hozzászóló. Azt, hogy nem tudják négy évre előre megmondani, hogyan alakul majd a munkaerőpiac, s valójában ez a kétségeket és aggodalmat ébresztő tény határozta meg az egész napirendi tárgyalás alaphangulatát. Merttárgyalás volt ez, s még újságírói közhelyként sem illett rá a vita meghatározás. Elvégre mit is lehetett volna vitatkozni arról, amiben mindenki egyetértett! Mégpedig abban, hogy alapvetően rosszak a miskolci pályakezdők elhelyezkedési esélyei, még akkor is, ha a fent idézett kijelentés előtt a teremben ülők maguk is többen egész évfolyamra való fiatal foglalkoztatásához kínáltak munkahelyet. Csak éppen egyik gazdasági vezető vb-tag ajánlata sem volt alkalmas a tájékoztató anyagban foglaltak cáfolatára. Ellenkezőleg, erősítették a munkaerőhelyzet feszültségeiről készült pillanatfelvétel kontrasztját, amely pedig nem egyszerűen azzal az adattal jutott kifejezésre, hogy Miskolcon a vállalati jelzések szerint 1346 dolgozóval kevesebbet foglalkoztatnak idén, mint tavaly, hanem elsősorban azzal, hogy a munkaadók és az ifjú munkavállalók igényei úgy haladnak egymás mellett, mint két gyorsvonat, csak éppen ellenkező irányban. A Miskolcon elhelyezkedni vágyó 4500 pályakezdőt eleve csak 4200 munkahely várja. A legelőnyösebb helyzetben levő szakmunkásoknál és a szakközépiskolát végzetteknél számszerűen több az álláskínálat, mint ahányan vannak. Mégis tízszer annyi kovácsot, hatszor annyi öntőt, négyszer annyi hegesztőt keresnek, mint amennyien végeztek , miközben a kozmetikusok, fodrászok hiába kilincselnek állásért a szakmájukban. Jó néhány fiatal gondolkodik el ezekben a napokban, vajon érdemes volt-e tanulnia, amikor a vállalatok rövidlátó munkáltatói szemlélete az ellenkezőjéről győzi meg: az érettségizett, szakközépiskolát végzett munkaerő felvételekor hátrányban van a szakmunkásképzőt járt fiatallal szemben. Aki a gimnázium kapuját csukta be maga mögött, annak meg szinte esélye sincs, hacsak nem megy el dróthúzó, csiszológép-kezelő vagy kocsirendező betanított munkásnak, ám a jelek szerint nem tolonganak ezekért a munkakörökért az érettségizett miskolci ifjak. A szakközépiskolában érettségizett társaikközül minden negyedik-ötödik lehet biztos az állásában. Vendéglátó-ipari végzettséget például az idén 153-an szereztek, s csak 11 hely várja őket. Bezzeg, ha mosogatni volna kedvük, azonnal fogadnának közülük vagy negyvenet! Ez tűnt ki az egyik vb-tag hozzászólásából, a legkevésbé sem ironikus felhanggal, utalva a szakképzés és a napi gyakorlat közötti nagy távolságra. Azt sem kifejezetten a jó példák között tartja számon a miskolci statisztika, hogy a kohó- és öntőipari szakmában 42 „fölös” munkaerő is van az, idén végzettek közt, csak hát mindössze három munkahelyet kínálnak nekik, mert hát mind a 42 ifjú öntő lány! Tájékoztató volt csupán a miskolci tanács vb-tagjai előtt, s nem határozatot igénylő előterjesztés. A gondterhelt diskurzus mégis azt érzékeltette, valójában jóval többről van itt szó. A gazdasági szerkezet „munkahelyteremtő képességéről”, az oktatás és a gyakorlat fáziskéséséről, a változásokra reagálás állapotáról, a szülők felelősségéről a pályaválasztásban, s nem utolsósorban az ifjúság közérzetéről. Tíz-tizenöt évvel ezelőtti gyerekekről, akik ma visszakérdeznek: mi leszek, ha már nagy vagyok? Igriczi Zsigmond Megkérdeniük Várható-e vízkorlátozás Budapesten? Kutya meleg van, már a víz sem ad enyhülést. Ám azért sok fogy belőle, néha annyi, hogy elfogy. Tegnap több olvasónk jelezte telefonon: hiába tekerik a csapot, nem jön abból egy csepp se. A hír hallatán a Fővárosi Tanácsnál és a Vízműveknél érdeklődtünk: lesz-e — netán máris van? — vízkorlátozás Budapesten? — Mennyi vizet fogyaszt most a főváros? — A minden korábbit felülmúló rekordot egymillió-háromszáznegyvenezer köbméterrel július 27-én, szerdán értük el — tájékoztat Cséry Pál, a Vízművek igazgatója. — Nem mellékes, hogy szerdán, hiszen Budapesten egy-egy hetet alapul véve mindig is a szerda és a csütörtök a legnagyobb tehertétel. Az ipari termelés e két napon fut fel a legmagasabbra, pénteken aztán csökken, de hétfőn és kedden sem dönt rekordot. Múlt pénteken — kerekítve — 1,2 millió, szombaton és vasárnap egyaránt 1,1 millió köbméter víz fogyott, tegnap pedig nagyjából ugyanannyi, mint pénteken. Nagyjából tehát egymillió-százötvenezer és egymillió-kétszázötvenezer köbméter közötti az igény, méghozzá jó ideje. — És mekkora a Vízművek kapacitása? — Hozzávetőlegesen napi másfélmillió köbméter: 1,3 millió a kutaké, 200 ezer a káposztásmegyeri nagyfelszíni vízműé. Ez utóbbi azonban, lévén hogy folyik a rekonstrukciója, ez idő tájt kevesebb vizet ad. És hadd tegyem még hozzá: a másfél millió köbméter is a háromméteres Duna-vízállásnál értendő. — Most azonban jóval alacsonyabb a folyam vízállása ... — Bizony már két méter alatt van. Sőt szerdán, az előrejelzés szerint, már csak 175 centi lesz. Ilyenkor jócskán csökken a vízhozam, de egyelőre bírjuk. — Több olvasónk jelezte: nincs vizük. — Budapest néhány részén, mindenekelőtt a II. és a XII. kerületben, ahová új vezetékek kellenének, továbbá a XVI., a XVII. és a XXII. kerület bizonyos pontjain, de tulajdonképpen bárhol a fővárosban előfordulhat időszakos, helyi vízhiány. — Ennek ismeretében elrendelnek-e vízkorlátozást? — kérdeztük Szántó Lászlót, a Fővárosi Tanács V. B. közmű és mélyépítési főigazgatóságának helyettes vezetőjétől. — Vízkorlátozás változatlanul nincs a fővárosban, és nagyon reméljük, hogy nem is kell bevezetni. Az esetenként mutatkozó vízhiány nem termelési, hanem elosztási okokra vezethető vissza. Az eddigi tapasztalatok szerint a zavaraikat a legtöbb esetben egy-egy intézkedéssel el lehetett hárítani. Kivéve Budakeszit, azon tizennyolc település egyikét, amely szintén Budapestről kapja a vizet. Tudomásunk szerint ott a tanács locsolási tilalmat rendelt el. A fővárosban ezt nem akarjuk megtenni, arra azonban nyomatékosan megkérnénk a kerttulajdonosokat, hogy csak a késői órákban locsoljanak. Gondoljanak azokra is, akik a vezetékrendszerhez annak távolabbi vagy magasabb pontján csatlakoznak. — A nagymarosi vízlépcső építéséhez kapcsolódóan a Dunát — láthattuk a televízióban — új mederbe terelték. Nem ennek következménye az esetenkénti vízhiány? — Nem. Azt mi itt nem érezzük. Az új mederbe való terelés napok óta tart, és azóta is lejön ugyanaz a vízmennyiség, mint annak előtte. Tegnap is 95 százalékos feltöltöttségű kutakkal kezdtük a reggelt. A vízállás a meghatározó. A meteorológia esőt ígér a Duna osztrák szakaszán. Márpedig az a víz, ami fent bekerül a Dunába, az le is jön hozzánk, az egyszer szent. Vagyis megvan rá a remény, hogy rövidesen nem kell vízhiánytól, vízkorlátozástól tartani. Fejér Gyula