Népszabadság, 1988. szeptember (46. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-01 / 209. szám

1988. szeptember 1., csütörtök NÉPSZABADSÁG Újabb külföldi értékelések a főtitkári találkozóról Szovjet, csehszlovák, jugoszláv vélemények Gennagyij Geraszimov szovjet kormányszóvivő szerdai sajtóértekez­letén foglalkozott a magyar—román csúcstalálkozóval. Mint mondotta, a Szovjetunió­­ üdvözli a találkozó té­nyét s a magyar—román viszonyban jelentkező problémák pozitív meg­közelítését. A Rudé Právo és a Borba ugyancsak részletesen írt a találkozó előzményeiről és eredményeiről. A Szovjetunió megelégedéssel fo­gadta a magyar és a román párt­főtitkár aradi találkozójának tényét — jelentette ki Gennagyij Geraszi­mov. A szóvivő szerdai sajtótájékoz­tatóján az MTI tudósítójának kérdé-­ sére elmondta, hogy moszkvai meg­ítélés szerint üdvözlendő a magyar— román viszonyban jelentkező problé-­ mák Aradon tapasztalt pozitív meg­közelítése. Geraszimov emlékeztetett arra a korábban kifejtett szovjet álláspont­ra, amely szerint a szövetséges or­szágok egymás közötti viszonyában felgyülemlett problémákat az érin­tetteknek kell közvetlen tárgyaláso­kon rendezniük. A­­vasárnap lezajlott aradi magyar—román csúcstalálkozó ebbe az irányba tett kedvező lépés­ként üdvözlendő — mondta. Mint prágai tudósítónk, Kis Tibor jelentette, a csehszlovák sajtó szer­dán nagy terjedelmű kommentárok­ban értékelte az aradi találkozót,­ s ennek kapcsán a magyar—román kapcsolatokat, illetve a Romániában élő magyar nemzetiség helyzetét. Ez utóbbi kérdésnek a Mlada Fronta külön cikket szentel, miként beveze­tőben megemlíti, az olvasók kérésé­re. A cikk részletes és objektív átte­kintést ad az erdélyi nemzetiségi vi­szonyok alakulásáról, századunkban. A lap egyebek között hangsúlyozza: az erdélyi magyar nemzetiség jelen­leg Európa legnagyobb nemzeti kisebbsége, amely nem rendelkezik az autonómia semmilyen formájá­val. A legutóbbi időkben a legéle­sebben a román, „területi szisztema­­tizáció” terve vetődik fel. Ez az el­képzelés főként Magyarországon és az NSZK-ban váltott ki nagy izgal­mat, hiszen a felszámolásra szánt kis falvakban él és virágzik a nemzeti kisebbségek kultúrája, s ez a panel­házakba való átköltözéssel gyakor­latilag megsemmisítésre lenne ítélve — mutat rá a lap. A továbbiakban hangsúlyozza, hogy szomszédjával szemben Magyarország természetesen semmilyen területi igényt nem tá­maszt. A főtitkári találkozóval kap­csolatban a Mlada Fronta úgy véle­kedik, hogy ez nem hozott sok konk­rét eredményt,­ de önmagában az a tény is értékelendő, hogy egyáltalán tárgyalások kezdődtek a problema­tikus kérdésekben. A CSKP központi lapja, a Rudé ■ Právo szerdán vezető külpolitikai anyagaként budapesti és bukaresti tudósítói jelentést közöl a magyar— román viszonyról. A tudósítások em­lékeztetnek rá, hogy a felszabadulás után Romániában létezett magyar autonóm terület, a kétmillió körüli lélekszámú erdélyi magyarságnak felsőfokú tanintézetei voltak, magas színvonalú irodalmi és színházi élet volt. Ehhez a lap bukaresti anya­gának szerzője hozzáfűzi, hogy az er­délyi magyarokat újabban Romániá­ban hivatalosan „magyar nemzetisé­gű románoknak” nevezik, és olyan intézkedések sora történt, amelyek a kisebbségek és az állam közt feszült­séget eredményeztek, Magyarország felé irányuló emigrációs hullámot váltottak ki. Megemlíti a lap a ki­sebbségi anyanyelvű oktatás korláto­zását,­­tankönyvek, könyvek, folyó­iratok mennyiségének csökkentését, a magyar helységnevek használatá­nak megtiltását a sajtóban. A tudó­sításokhoz fűzött kommentárban a Rudé Právo az aradi találkozó kap­csán hangsúlyozza­: „Mi Csehszlová­kiában mindkét ország közeli bará­taiként, nagy figyelemmel követtük­­ az eseményt, s megelégedéssel fogad­tuk a találkozó egyik alapvető meg­állapodását, amely szerint mindkét fél kész mindent megtenni a kétolda­lú kapcsolatok javításáért”. Ezután a lap annak a reményének ad han­got, hogy az aradi találkozó eredmé­nyei a két ország gyakorlati politiká­jában is megmutatkoznak majd. Belgrádi tudósítónk, Márkus Gyu­la jelentése szerint a belgrádi Bor­ba szerdai számában Bizonyos eny­hülés címmel átfogó kommentárt közölt a találkozóról. Többi között a következőket fejtette ki: Az aradi tárgyalásokon telt téma dominált, éspedig az erdélyi magyar nemzetiség helyzete és Bukarest „fa­lurendezési” terve, amelyen azt kell érteni, hogy a földdel tesznek egyen­lővé hét-nyolcezer falut. Ez a ma­gyarok számára kényszerasszimilá­­lás, etnocid politika, a románok szá­mára pedig korszerűsítés és az egy­séges román nemzeti állam megte­remtése. Ebből látható, hogy a két fél véleménye olyannyira különbö­ző, hogy az álláspontokat lényegesen nem­ hozhatta közelebb egyetlen­­ta­lálkozó, még akkor sem, ha az hét órán át tartott. Budapest számára jelentős, hogy elfogadták azt a­­ javaslatot, amely szerint magyar küldöttség utazik a helyszínre és tanulmányozza, mi a lényeges és lényegtelen a falurom­bolással kapcsolatosan. Grósz Ká­roly számára az is fontos, hogy a román fél megígérte: nem akadá­lyozza a családegyesítést. Sikernek könyvelhető el az is, hogy történész és kulturális vegyes bizottságot hoz­nak létre. Másfelől a magyarok számára igen fontos kérdés a kolozsvári konzulá­tus és a bukaresti kulturális­ tájé­koztató központ működése. Ez ért­hető, ha számba vesszük, hogy Ro­mániában több mint kétmillió ma­gyar él és ez a két intézmény — legalábbis lélektani szempontból — nagy jelentőségű. . Nehezen hihető, hogy a magyar közvélemény rokon­­szenvvel fogadja azt a román dön­tést, amely szerint ilyen intézmé­nyeket nem nyitnak meg külföldön, s, nem engedik meg, hogy kölcsönös­ségi alapon Romániában ilyenek működjenek. Érdekes, hogy a magyarok már néhány hónapja javasolták Romá­niának a csúcstalálkozót, de Buka­rest sokáig hallgatott, aztán máról holnapra meghirdette a tárgyaláso­kat. Tény, hogy Románia nemzeti­ségi politikája miatt (és nem csak azért) egyre inkább elszigetelődött mind Keleten, mind Nyugaton. A na­pokban Bécsben folytatódik az euró­pai utótalálkozó, és lehetséges, hogy valaki javasolni fogja a romániai emberi jogok ügyének napirendre tűzését. S fennáll az a veszély, hogy Bukarest politikáját elítélik — még­pedig mindkét oldalról, ami eleddig példátlan eset lenne. A legvalószí­nűbb az, hogy mindez hozzájárult ahhoz a bukaresti döntéshez, amely szerint mégiscsak a legjobb leg­alább tárgyalni. Nehéz elképzelni, hogy az aradi találkozó új korszakot nyit a magyar—román kapcsolatok­ban. Ezt az erdélyi magyar kisebb­ség iránti román politika lényegbe­vágó megváltoztatása hozhatná meg. A csúcstalálkozó azonban minden­képpen hozzájárul a két szomszéd rendkívül feszült viszonyának bizo­nyos enyhüléséhez. Utaznak Bukarestbe holland képviselők ? Élesen bírálták szerdán Hágában azt a tervet, hogy a holland parla­ment két háza delegációt küldjön Romániába. Jacques Wallage, a tervezett hol­land delegáció egyik munkáspárti tagja az AP amerikai hírügynökség tudósítójának kijelentette: a falu­­rombolási terv azt mutatja, hogy me­galomániás tendenciák érvényesül­nek a román vezetés csúcsán. A hol­land törrvényhozó hozzátette: az új „agráripari centrumok” létrehozása Erdélyben több ezer ember új hely­re telepítését, ha nem deportálását jelenti­ Hangsúlyozta: olyan súlyo­san megsértik az emberi jogokat, hogy az megkérdőjelezi egy ilyen hi­vatalos látogatás bölcs voltát. A parlamenti delegáció vezetője, az alsóház elnöke, Dirck Dolman vi­szont védelmébe vette a látogatást, azzal érvelve, hogy szerinte az a rosszabbik eset, ha nem mondják el a románoknak, mit gondolnak az ott kialakult helyzetről. (MTI) Az NSZK célja a Romániában élő németek teljes távozása­ ­ BONNI TUDÓSÍTÓNKTÓL A helsinki folyamat kínálta ke­reteket akarja az NSZK kormánya felhasználni a romániai állapotok elleni tiltakozásra — közölte Kohl nyugatnémet kancellár szerdai bon­ni sajtóértekezletén. Mint rámutatott, álláspontja az, hogy az emberi jogok tiszteletben tartását minden kisebbség, a romá­niai magyarok számára éppúgy biz­tosítani kell, mint az ott élő néme­tek számára. Utóbbiakról szólva a kancellár egyértelműen kijelentet­te: a szövetségi kormány célja, hogy minél gyorsabban, minél több né­met származású hagyja el Romá­niát. Mint hozzátette, semmilyen más lehetőséget nem lát az érintet­tek sorsának a megoldására. Sajtóértekezletén a kancellár rész­letesen ismertette azt a különprog­­ramot, amelyet a nap folyamán fo­gadott el a kabinet, a német szár­mazású áttelepülők helyzetének ren­dezésére. Kohl elmondta, hogy szá­muk ugrásszerűen megnőtt. 1986-ig évente 40 ezren jöttek az NSZK-ba, tavaly már 80 ezren, idei számuk elérte a 200 ezret. A zömmel Kelet- és Délkelet- Európából érkező német származású bevándorlók beilleszkedését nagyobb pénzügyi eszközök bevetésével és különböző szervezési intézkedések­kel kívánják megkönnyíteni, így jövőre 750 millió márkát biztosíta­nak, 30 ezer lakás, a rákövetkező esztendőkben pedig 375 millió már­kát, 15 ezer lakás felépítésére. A bonni kormányfő egyébként a Stuttgarter Zeitung szerdai számá­nak nyilatkozva újólag állást foglalt közelgő moszkvai utazásával­ kap­csolatban. — Biztos vagyok benne, hogy Gorbacsov főtitkárral egy sor megállapodásra jutunk, így az ő, kö­vetkező évben esedékes­­ viszont­­látogatása mintegy a megállapodá­sok ellenőrzéseként szolgálhat majd. Győri Sándor 3 •/ózín­kit, felelősséggel Nem a poén kedvéért idézem, ha­nem mert nagyon is ide illik Bis­marck egyik mondása: A tanács­házáról jövet már mindnyájan oko­sabbak vagyunk. Ráadásul Grósz Károly valóban a tanács­házán járt vasárnap Aradon. Az Egység tér négyszögében álló patinás múlt szá­zadi palota, amely egykor a megye­háza volt, a megyei pártbizottság­nak és a Néptanácsnak ad otthont. Amint a tudósításokból is kiderült, ott zajlott le több mint egy évtize­des szünet után — Debrecen és Nagyvárad óta — az első felső szintű magyar—román találkozó. Az előzmények Ez a lehetőség hosszú idő óta in­tenzíven foglalkoztatta nemcsak a magyar, hanem a nemzetközi köz­véleményt is. Az okok jól ismertek, mégsem árt, ha néhányat a fonto­sabbak közül ezúttal is megemlí­tünk. Mindenekelőtt azt kell emlé­kezetünkbe idézni, hogy a magyar pártvezetés és a kormány már az 1960-as években felfigyelt a Romá­niában élő nemzetiségek, köztük a magyar kisebbség beolvasztására irá­nyuló olyan lépésekre, mint: a ma­gyar autonóm terület felszámolása, a magyar egyetem és főiskola meg­szüntetése, a közigazgatási beosztás megváltoztatása, amelynek nyomán szétdarabolták az egységes magyar­lakta területeket. Majd további ri­asztó hírek érkeztek a magyar gim­náziumok fokozatos felszámolásáról, a magyar nyelvű lapok számának csökkentéséről, a magyar újságok kézbesítésének szabotálásáról, a nemzetiségek nyelvének és kultúrá­jának háttérbe szorításáról. Ilyen előzmények után került sor az emlékezetes debreceni és nagy­váradi találkozóra, az akkori tár­gyalások során született huszonegy pontos megállapodás aláírására. Nem rajtunk múlott, hogy e megállapodás nem teljesült, s hogy a sérelmek nem nyertek orvoslást. Arról azon­ban már érdemes elgondolkodni (s lám, megint csak utólag), vajon he­lyes vo­lt-e az említett események láttán csöndben maradni, csupán dip­lomáciai úton tiltakozni. Ma már tud­juk, magatartásunkat a másik fél félreértette. ■ S aligha tévedés azt állítani, egye­nesen meglepte őket, hogy az utóbbi időben, magyar részről többször is elhangzott: készek vagyunk külön­böző szinteken — beleértve a mi­niszterelnöki találkozót is — tár­gyalásokat folytatni a kapcsolatok romlásának okairól, a sérelmek megszüntetéséről. Ma már talán az is megállapítható — legalábbis az aradi találkozó szemtanújának ez volt a benyomása —, hogy javasla­tainknak a másik fél nem nagyon örült, így kell felfognunk azt­­a tényt, hogy a miniszterelnöki talál­kozót nem szorgalmazták. Ez azon­ban csupán következtetés. Arról vi­szont ország-világ tudott, hogy Bu­karestben elutasították a nyugatné­met parlamenti képviselőknek és olasz szenátorok egy csoportjának azt a kérését, hogy engedjék meg nekik a helyszínen tanulmányozni a kisebbségek helyzetét és a terület­­rendezési tervet, amely oly nagy fel­háborodást váltott ki. Talán ezért is ért sokakat annyira váratlanul, ami­kor a román párt főtitkára a köz­bülső fokozatokat kiiktatva azonnal főtitkári találkozót javasolt. S bár egy ilyen találkozó lehetősége már hosszabb ideje foglalkoztatta a köz­véleményt, a közeli időpont beje­lentését többen meglepetéssel és két­kedéssel fogadták. S noha a magyar társadalomban az utóbbi időben na­gyon­ kemény és nyílt viták folynak sorsdöntő kérdésekről, azt senki sem vonta kétségbe, hogy a meghívást el kell fogadni. Ebben még azok is egyetértettek, akik pedig ezt a kér­dést általában másként közelítik meg. A tárgyalási készséget illetően tehát nemzeti konszenzusra építhe­tett a Politikai Bizottság, amikor az augusztus 25-én átnyújtott meghí­vást a következő napi soron kívüli ülésén megvitatta és elfogadta. Némileg leegyszerűsítve azt mond­hatnánk, azért mentünk el Aradra, mert meg voltunk győződve a tár­gyalások szükségességéről. Különben is, anakronizmus lenne nem tárgyal­­­ni egyik szomszédunkkal és szövet­ségesünkkel, nem keresni a lehetősé­get a köztünk támadt konfliktus tár­gyalásos rendezésére. Most, hogy utólag egyesekben kétségek támad­nak, vajon helyes volt-e elmenni Aradra, a dolgokat higgadtan mérle­gelve, az emberben óhatatlanul meg­fogalmazódik a kérdés: mi mást le­hetett volna tenni? Talán várni, míg befejeződnek a romániai nemzeti ki­sebbségek — nemcsak a magyarok — erőszakos beolvasztásának mun­kálatai, s eközben tízezrével hagyják el szülőföldjüket magyarok, németek, szerbek és horváto­­. (Miközben Ju­goszláviában, a Szovjetunióban és Csehszlovákiában jelentős erőfeszí­téseket tesznek a nemzeti kisebbsé­gek jogainak biztosítására.) Logikus ilöntés A Politikai Bizottság helyzetelem­zéséből következett az egyetlen lo­gikus döntés: annak ellenére el kell fogadni a meghívást, hogy a javasolt időpontok nagyon közeliek voltak. A meghívásban időpontként szombat, vasárnap vagy hétfő, helyszínként Nagyvárad, Bukarest és Arad szere­pelt. Mi vasárnapot és Aradot vá­lasztottuk. A találkozóra tett javaslat elfogadásánál a magyar pártvezetés abból indult ki, hogy el kell indítani egy folyamatot, ismertetve álláspon­tunkat és javaslatainkat, megfogal­mazni azt­ a reális programot, amely kivezethet bennünket a zsákutcából, s kedvező változásokat idézhet­ elő­, lehetővé teszi nemzeti érdekeink és a romániai nemzeti kisebbségek vé­delmét. Az MSZMP főtitkára az előbb em­lített helyzetelemzés alapján kapott felhatalmazást az aradi tárgyalások­ra. Grósz Károly olyan programot vitt magával, amelyet a Politikai Bi­zottság ülésén egyeztetett tíz pont tartalmazott. Senki, aki reálisan gon­dolkodik, és ismeri az államközi kap­csolatok alakításának az évszázadok során kialakult játékszabályait, nem remélhette, hogy ajánlásaink, köve­teléseink azonnal megértésre talál­nak. Azt sem remélte a főtitkár és kí­sérete, hogy az első nekifutásra min­dent elérhetünk. A jöttünk, láttunk, győztünk nem jellemző az ilyesfajta találkozókra. Az eredmények hosszú és fáradságos tárgyalások, két- vagy többoldalú erőfeszítések, kompro­misszumok révén születnek. S hogy a dolgok nem fognak simán menni, ar­ra a gyakorlottabbak már a fogad­tatás külsőségeiből is következtet­hettek. Aradon ugyanis a két főtitkár munkatalálkozóját készítették elő. Az ilyen találkozók pedig minimális külsőségeikkel zajlanak. Ott mégis díszszázad, himnuszok fogadták a­­magyar vendéget. A zárt ajtók mögött folytatott tár­gyalásokon és a többször is közbeik­tatott négyszemközti megbeszélése­ken kemény viták zajlottak. Miköz­ben az Arad megyei pártbizottság székházában folyt a tárgyalás, kint a teret övező utcákban reggeltől a kora esti órákig vártak némán az aradiak. S aki elvegyült közöttük, vagy netán szóba is állt velü­k, az hallhatta véle­ményüket: nagyon várták a magyar párt főtitkárát és a tárgyalásokat. Hiszen mindenki tudta, a tárgyaló­­asztalnál a nemzetiségek sorsa a fő kérdés, még akkor is, ha ott másról is szó esett. Még mindig a külsősé­gekhez tartozik, de nem mellékes, hogy a visszaúton Aradtól a határál­lomásig, a kivilágítatlan falvak ut­cáin sorfalat álltak az emberek, s él­jenzéssel és tapssal búcsúztatták a magyar vendégeket. A látvány egy­szerre volt szívszorító és melengető. Talán nem tévedek, ha ebből a ro­­konszenv-nyilvánításból azt olvasom ki, hogy az ottaniak reménykednek, ha nem is egy csapásra, rögtön az el­ső forduló után, de a tárgyalások ré­vén sorsuk fokozatosan jobbra for­dul. Akik a sötét utcákon álltak a kései órákban, jól érezték, hogy Ara­don nem kisszerű egyezkedés, ha­nem nagyon is komoly tárgyalás folyt. Az ő érdekükben is. Tízpontos progru­m Erről tanúskodik egyébként az a tíz pont, amelyet a magyar fél megfo­galmazott, és a tárgyalások alapjául használt, és amelyhez mindvégig ra­gaszkodott. Ki-ki maga is megítél­heti, mit végzett a párt főtitkára és az őt kísérő csapat, ha az immár a nálunk meghonosodó nyíltság jegyé­ben a televízió kedd esti híradójában a párt szóvivője által ismertetett tíz pontot, illetve az annak nyomán lét­rejött szóbeli megállapodásokat sor­ra veszi. Az itt következő felsorolás önkényes, hiszen a szerző nem vett részt a tárgyaláson, így nem is tud­hatja, mi volt a javaslatok kronoló­giája. De hiszen ez nem is fontos. A tételek bármilyen sorrendben meg­őrzik értéküket. A magyar fél tehát a tárgyalásokon a saját helyzetérté­kelése után előterjesztette: az MSZMP főtitkára kérte, hogy a ro­mán fél vizsgálja felül és szüntesse be a településrendezési terv végre­hajtását, s javasolta, hogy dolgozzunk ki és fogadjunk el közös nemzetiségi deklarációt, a gazdasági együtt­működés javítását, a kulturális és a történelmi vegyes bizottság mun­kájának felújítását, a menekült­­ügyi probléma, vagyis a család­­egyesítés megoldásának segítését, a konzulátusok újbóli megnyitását, a turizmus útjában mutatkozó akadá­lyok elhárítását,a magyar újságírók küldését a román területrendezési tervek és megvalósításuk tanulmá­nyozására. (Egyébként ígéretet kap­tunk arra is, hogy hasonló feladattal pártmunkások és parlamenti képvi­selők is utazhatnak Romániába.) Nos, aki az aradi találkozóról ed­dig elhangzott nyilatkozatokat figyel­mesen olvassa, arra a következtetés­re kell hogy jusson: az említett tíz pontból a román fél csak kettőt uta­sított vissza. Nevezetesen a terület­­rendezési­­terv feladását, és a konzu­látusok újbóli megnyitását. Ami az elsőt illeti, azon nincs semmi csodál­koznivaló. Egy évtizedek óta szorgal­mazott tervet egyik ország kormánya sem ad fel első szóra. Ehhez azért ennél többre, talán arra lesz szükség, hogy a román vezetés egyszer felis­merje a terv Románia hosszú távú érdekei ellen való. Ami a konzulátu­sok újbóli megnyitásának elutasítá­sát illeti, a román fél talán éppen azért nem tartja kívánatosnak, hogy­­a magy­ar etnikum által lakott terület kellős közepén, Kolozsváron, magyar hivatalos képviselet működjön, mert­­az mintegy­­szeizmográfként működ­het, hiszen a helyszínen érzékel­heti a nemzeti kisebbség problémáit. Csakhogy a konzulátusokat általá­ban nemzetközi jogi érvényű szerző­dések, megállapodások alapján nyit­ják. S számuk napjainkban a világ­ban nemhogy csökkenne, éppen el­lenkezőleg, gyarapszik. (A szovjet és az amerikai kormány nemrég állapo­dott meg egy-egy új konzulátus meg­nyitásáról.) A román fél jogellenesen cselekedett, amikor a budapesti tün­tetés után retorzióként bezáratta ko­lozsvári konzulátusunkat. Pozitív illérii ki. Mindent egybevetve, a mérleg po­zitív. A román fél tett olyan enged­ményeket — igaz egyelőre csak sza­vakban —, amelyeket — a helyzet ismeretében — csak kevesen várhat­tak. A magyar párt főtitkára és mun­katársai tehát emelt fővel távozhat­tak Aradról. S ami a fő, a bajba ju­tottakat nem hagyjuk magukra. Akik hazánkban letelepedési engedélyt kaptak, azok ezután is élvezik ven­dégszeretetünket, támogatásunkat a beilleszkedésben. Senkit sem csábí­tunk, de aki jön, azt ezután is barát­sággal fogadjuk. Akik pedig elsza­kadtak szeretteiktől, bízhatnak ben­ne: mindent elkövetünk, hogy — él­ve a román vezetés adott szavával — ki­hozathassák a Romániában maradt családtagjaikat. Arad értékelése nem zárult s nem is zárulhat le. Az is nyilvánvaló, hogy az eseményeket ki-ki vérmér­séklete és meggyőződése szerint ér­tékeli. Én is így teszek, mint a sze­rencsés szemtanúk egyike. Persze — miként Grósz Károly már aradi po­hárköszöntőjében fogalmazott — „a szavak súlyát és igazi értékét a tet­tek adják majd meg’’. Mi nyomon fogjuk követni, mi valósul meg az aradi megállapodásból, és a nyilvá­nosság jegyében tájékoztatni is fog­juk a magyar és a nemzetközi közvé­leményt. Ez a­ dolgunk. Törekvésünkben az egyetemes em­beri jogok érvényesítése és a humá­num vezérel bennünket. Őrizzük meg nemzeti büszkeségünket és méltósá­gunkat, s közben arról se feledkez­zünk meg: történelmi időket élünk. A világban a feszülő ellentéteket ol­dó nagy erőfeszítéseknek lehetünk a tanúi. E folyamatot erősíteni egye­temes emberi érdek, tehát köteles­ségünk. Ezt a felfogásunkat és ez irányú munkálkodásunkat becsülte eddig is barát és ellenfél egyaránt. Ez is Arad tanulságaihoz tartozik. Kanyó András

Next