Népszabadság, 1988. szeptember (46. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-01 / 209. szám
1988. szeptember 1., csütörtök NÉPSZABADSÁG Újabb külföldi értékelések a főtitkári találkozóról Szovjet, csehszlovák, jugoszláv vélemények Gennagyij Geraszimov szovjet kormányszóvivő szerdai sajtóértekezletén foglalkozott a magyar—román csúcstalálkozóval. Mint mondotta, a Szovjetunió üdvözli a találkozó tényét s a magyar—román viszonyban jelentkező problémák pozitív megközelítését. A Rudé Právo és a Borba ugyancsak részletesen írt a találkozó előzményeiről és eredményeiről. A Szovjetunió megelégedéssel fogadta a magyar és a román pártfőtitkár aradi találkozójának tényét — jelentette ki Gennagyij Geraszimov. A szóvivő szerdai sajtótájékoztatóján az MTI tudósítójának kérdé- sére elmondta, hogy moszkvai megítélés szerint üdvözlendő a magyar— román viszonyban jelentkező problé- mák Aradon tapasztalt pozitív megközelítése. Geraszimov emlékeztetett arra a korábban kifejtett szovjet álláspontra, amely szerint a szövetséges országok egymás közötti viszonyában felgyülemlett problémákat az érintetteknek kell közvetlen tárgyalásokon rendezniük. Avasárnap lezajlott aradi magyar—román csúcstalálkozó ebbe az irányba tett kedvező lépésként üdvözlendő — mondta. Mint prágai tudósítónk, Kis Tibor jelentette, a csehszlovák sajtó szerdán nagy terjedelmű kommentárokban értékelte az aradi találkozót, s ennek kapcsán a magyar—román kapcsolatokat, illetve a Romániában élő magyar nemzetiség helyzetét. Ez utóbbi kérdésnek a Mlada Fronta külön cikket szentel, miként bevezetőben megemlíti, az olvasók kérésére. A cikk részletes és objektív áttekintést ad az erdélyi nemzetiségi viszonyok alakulásáról, századunkban. A lap egyebek között hangsúlyozza: az erdélyi magyar nemzetiség jelenleg Európa legnagyobb nemzeti kisebbsége, amely nem rendelkezik az autonómia semmilyen formájával. A legutóbbi időkben a legélesebben a román, „területi szisztematizáció” terve vetődik fel. Ez az elképzelés főként Magyarországon és az NSZK-ban váltott ki nagy izgalmat, hiszen a felszámolásra szánt kis falvakban él és virágzik a nemzeti kisebbségek kultúrája, s ez a panelházakba való átköltözéssel gyakorlatilag megsemmisítésre lenne ítélve — mutat rá a lap. A továbbiakban hangsúlyozza, hogy szomszédjával szemben Magyarország természetesen semmilyen területi igényt nem támaszt. A főtitkári találkozóval kapcsolatban a Mlada Fronta úgy vélekedik, hogy ez nem hozott sok konkrét eredményt, de önmagában az a tény is értékelendő, hogy egyáltalán tárgyalások kezdődtek a problematikus kérdésekben. A CSKP központi lapja, a Rudé ■ Právo szerdán vezető külpolitikai anyagaként budapesti és bukaresti tudósítói jelentést közöl a magyar— román viszonyról. A tudósítások emlékeztetnek rá, hogy a felszabadulás után Romániában létezett magyar autonóm terület, a kétmillió körüli lélekszámú erdélyi magyarságnak felsőfokú tanintézetei voltak, magas színvonalú irodalmi és színházi élet volt. Ehhez a lap bukaresti anyagának szerzője hozzáfűzi, hogy az erdélyi magyarokat újabban Romániában hivatalosan „magyar nemzetiségű románoknak” nevezik, és olyan intézkedések sora történt, amelyek a kisebbségek és az állam közt feszültséget eredményeztek, Magyarország felé irányuló emigrációs hullámot váltottak ki. Megemlíti a lap a kisebbségi anyanyelvű oktatás korlátozását,tankönyvek, könyvek, folyóiratok mennyiségének csökkentését, a magyar helységnevek használatának megtiltását a sajtóban. A tudósításokhoz fűzött kommentárban a Rudé Právo az aradi találkozó kapcsán hangsúlyozza: „Mi Csehszlovákiában mindkét ország közeli barátaiként, nagy figyelemmel követtük az eseményt, s megelégedéssel fogadtuk a találkozó egyik alapvető megállapodását, amely szerint mindkét fél kész mindent megtenni a kétoldalú kapcsolatok javításáért”. Ezután a lap annak a reményének ad hangot, hogy az aradi találkozó eredményei a két ország gyakorlati politikájában is megmutatkoznak majd. Belgrádi tudósítónk, Márkus Gyula jelentése szerint a belgrádi Borba szerdai számában Bizonyos enyhülés címmel átfogó kommentárt közölt a találkozóról. Többi között a következőket fejtette ki: Az aradi tárgyalásokon telt téma dominált, éspedig az erdélyi magyar nemzetiség helyzete és Bukarest „falurendezési” terve, amelyen azt kell érteni, hogy a földdel tesznek egyenlővé hét-nyolcezer falut. Ez a magyarok számára kényszerasszimilálás, etnocid politika, a románok számára pedig korszerűsítés és az egységes román nemzeti állam megteremtése. Ebből látható, hogy a két fél véleménye olyannyira különböző, hogy az álláspontokat lényegesen nem hozhatta közelebb egyetlentalálkozó, még akkor sem, ha az hét órán át tartott. Budapest számára jelentős, hogy elfogadták azt a javaslatot, amely szerint magyar küldöttség utazik a helyszínre és tanulmányozza, mi a lényeges és lényegtelen a falurombolással kapcsolatosan. Grósz Károly számára az is fontos, hogy a román fél megígérte: nem akadályozza a családegyesítést. Sikernek könyvelhető el az is, hogy történész és kulturális vegyes bizottságot hoznak létre. Másfelől a magyarok számára igen fontos kérdés a kolozsvári konzulátus és a bukaresti kulturális tájékoztató központ működése. Ez érthető, ha számba vesszük, hogy Romániában több mint kétmillió magyar él és ez a két intézmény — legalábbis lélektani szempontból — nagy jelentőségű. . Nehezen hihető, hogy a magyar közvélemény rokonszenvvel fogadja azt a román döntést, amely szerint ilyen intézményeket nem nyitnak meg külföldön, s, nem engedik meg, hogy kölcsönösségi alapon Romániában ilyenek működjenek. Érdekes, hogy a magyarok már néhány hónapja javasolták Romániának a csúcstalálkozót, de Bukarest sokáig hallgatott, aztán máról holnapra meghirdette a tárgyalásokat. Tény, hogy Románia nemzetiségi politikája miatt (és nem csak azért) egyre inkább elszigetelődött mind Keleten, mind Nyugaton. A napokban Bécsben folytatódik az európai utótalálkozó, és lehetséges, hogy valaki javasolni fogja a romániai emberi jogok ügyének napirendre tűzését. S fennáll az a veszély, hogy Bukarest politikáját elítélik — mégpedig mindkét oldalról, ami eleddig példátlan eset lenne. A legvalószínűbb az, hogy mindez hozzájárult ahhoz a bukaresti döntéshez, amely szerint mégiscsak a legjobb legalább tárgyalni. Nehéz elképzelni, hogy az aradi találkozó új korszakot nyit a magyar—román kapcsolatokban. Ezt az erdélyi magyar kisebbség iránti román politika lényegbevágó megváltoztatása hozhatná meg. A csúcstalálkozó azonban mindenképpen hozzájárul a két szomszéd rendkívül feszült viszonyának bizonyos enyhüléséhez. Utaznak Bukarestbe holland képviselők ? Élesen bírálták szerdán Hágában azt a tervet, hogy a holland parlament két háza delegációt küldjön Romániába. Jacques Wallage, a tervezett holland delegáció egyik munkáspárti tagja az AP amerikai hírügynökség tudósítójának kijelentette: a falurombolási terv azt mutatja, hogy megalomániás tendenciák érvényesülnek a román vezetés csúcsán. A holland törrvényhozó hozzátette: az új „agráripari centrumok” létrehozása Erdélyben több ezer ember új helyre telepítését, ha nem deportálását jelenti Hangsúlyozta: olyan súlyosan megsértik az emberi jogokat, hogy az megkérdőjelezi egy ilyen hivatalos látogatás bölcs voltát. A parlamenti delegáció vezetője, az alsóház elnöke, Dirck Dolman viszont védelmébe vette a látogatást, azzal érvelve, hogy szerinte az a rosszabbik eset, ha nem mondják el a románoknak, mit gondolnak az ott kialakult helyzetről. (MTI) Az NSZK célja a Romániában élő németek teljes távozása BONNI TUDÓSÍTÓNKTÓL A helsinki folyamat kínálta kereteket akarja az NSZK kormánya felhasználni a romániai állapotok elleni tiltakozásra — közölte Kohl nyugatnémet kancellár szerdai bonni sajtóértekezletén. Mint rámutatott, álláspontja az, hogy az emberi jogok tiszteletben tartását minden kisebbség, a romániai magyarok számára éppúgy biztosítani kell, mint az ott élő németek számára. Utóbbiakról szólva a kancellár egyértelműen kijelentette: a szövetségi kormány célja, hogy minél gyorsabban, minél több német származású hagyja el Romániát. Mint hozzátette, semmilyen más lehetőséget nem lát az érintettek sorsának a megoldására. Sajtóértekezletén a kancellár részletesen ismertette azt a különprogramot, amelyet a nap folyamán fogadott el a kabinet, a német származású áttelepülők helyzetének rendezésére. Kohl elmondta, hogy számuk ugrásszerűen megnőtt. 1986-ig évente 40 ezren jöttek az NSZK-ba, tavaly már 80 ezren, idei számuk elérte a 200 ezret. A zömmel Kelet- és Délkelet- Európából érkező német származású bevándorlók beilleszkedését nagyobb pénzügyi eszközök bevetésével és különböző szervezési intézkedésekkel kívánják megkönnyíteni, így jövőre 750 millió márkát biztosítanak, 30 ezer lakás, a rákövetkező esztendőkben pedig 375 millió márkát, 15 ezer lakás felépítésére. A bonni kormányfő egyébként a Stuttgarter Zeitung szerdai számának nyilatkozva újólag állást foglalt közelgő moszkvai utazásával kapcsolatban. — Biztos vagyok benne, hogy Gorbacsov főtitkárral egy sor megállapodásra jutunk, így az ő, következő évben esedékes viszontlátogatása mintegy a megállapodások ellenőrzéseként szolgálhat majd. Győri Sándor 3 •/ózínkit, felelősséggel Nem a poén kedvéért idézem, hanem mert nagyon is ide illik Bismarck egyik mondása: A tanácsházáról jövet már mindnyájan okosabbak vagyunk. Ráadásul Grósz Károly valóban a tanácsházán járt vasárnap Aradon. Az Egység tér négyszögében álló patinás múlt századi palota, amely egykor a megyeháza volt, a megyei pártbizottságnak és a Néptanácsnak ad otthont. Amint a tudósításokból is kiderült, ott zajlott le több mint egy évtizedes szünet után — Debrecen és Nagyvárad óta — az első felső szintű magyar—román találkozó. Az előzmények Ez a lehetőség hosszú idő óta intenzíven foglalkoztatta nemcsak a magyar, hanem a nemzetközi közvéleményt is. Az okok jól ismertek, mégsem árt, ha néhányat a fontosabbak közül ezúttal is megemlítünk. Mindenekelőtt azt kell emlékezetünkbe idézni, hogy a magyar pártvezetés és a kormány már az 1960-as években felfigyelt a Romániában élő nemzetiségek, köztük a magyar kisebbség beolvasztására irányuló olyan lépésekre, mint: a magyar autonóm terület felszámolása, a magyar egyetem és főiskola megszüntetése, a közigazgatási beosztás megváltoztatása, amelynek nyomán szétdarabolták az egységes magyarlakta területeket. Majd további riasztó hírek érkeztek a magyar gimnáziumok fokozatos felszámolásáról, a magyar nyelvű lapok számának csökkentéséről, a magyar újságok kézbesítésének szabotálásáról, a nemzetiségek nyelvének és kultúrájának háttérbe szorításáról. Ilyen előzmények után került sor az emlékezetes debreceni és nagyváradi találkozóra, az akkori tárgyalások során született huszonegy pontos megállapodás aláírására. Nem rajtunk múlott, hogy e megállapodás nem teljesült, s hogy a sérelmek nem nyertek orvoslást. Arról azonban már érdemes elgondolkodni (s lám, megint csak utólag), vajon helyes volt-e az említett események láttán csöndben maradni, csupán diplomáciai úton tiltakozni. Ma már tudjuk, magatartásunkat a másik fél félreértette. ■ S aligha tévedés azt állítani, egyenesen meglepte őket, hogy az utóbbi időben, magyar részről többször is elhangzott: készek vagyunk különböző szinteken — beleértve a miniszterelnöki találkozót is — tárgyalásokat folytatni a kapcsolatok romlásának okairól, a sérelmek megszüntetéséről. Ma már talán az is megállapítható — legalábbis az aradi találkozó szemtanújának ez volt a benyomása —, hogy javaslatainknak a másik fél nem nagyon örült, így kell felfognunk azta tényt, hogy a miniszterelnöki találkozót nem szorgalmazták. Ez azonban csupán következtetés. Arról viszont ország-világ tudott, hogy Bukarestben elutasították a nyugatnémet parlamenti képviselőknek és olasz szenátorok egy csoportjának azt a kérését, hogy engedjék meg nekik a helyszínen tanulmányozni a kisebbségek helyzetét és a területrendezési tervet, amely oly nagy felháborodást váltott ki. Talán ezért is ért sokakat annyira váratlanul, amikor a román párt főtitkára a közbülső fokozatokat kiiktatva azonnal főtitkári találkozót javasolt. S bár egy ilyen találkozó lehetősége már hosszabb ideje foglalkoztatta a közvéleményt, a közeli időpont bejelentését többen meglepetéssel és kétkedéssel fogadták. S noha a magyar társadalomban az utóbbi időben nagyon kemény és nyílt viták folynak sorsdöntő kérdésekről, azt senki sem vonta kétségbe, hogy a meghívást el kell fogadni. Ebben még azok is egyetértettek, akik pedig ezt a kérdést általában másként közelítik meg. A tárgyalási készséget illetően tehát nemzeti konszenzusra építhetett a Politikai Bizottság, amikor az augusztus 25-én átnyújtott meghívást a következő napi soron kívüli ülésén megvitatta és elfogadta. Némileg leegyszerűsítve azt mondhatnánk, azért mentünk el Aradra, mert meg voltunk győződve a tárgyalások szükségességéről. Különben is, anakronizmus lenne nem tárgyalni egyik szomszédunkkal és szövetségesünkkel, nem keresni a lehetőséget a köztünk támadt konfliktus tárgyalásos rendezésére. Most, hogy utólag egyesekben kétségek támadnak, vajon helyes volt-e elmenni Aradra, a dolgokat higgadtan mérlegelve, az emberben óhatatlanul megfogalmazódik a kérdés: mi mást lehetett volna tenni? Talán várni, míg befejeződnek a romániai nemzeti kisebbségek — nemcsak a magyarok — erőszakos beolvasztásának munkálatai, s eközben tízezrével hagyják el szülőföldjüket magyarok, németek, szerbek és horváto. (Miközben Jugoszláviában, a Szovjetunióban és Csehszlovákiában jelentős erőfeszítéseket tesznek a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítására.) Logikus ilöntés A Politikai Bizottság helyzetelemzéséből következett az egyetlen logikus döntés: annak ellenére el kell fogadni a meghívást, hogy a javasolt időpontok nagyon közeliek voltak. A meghívásban időpontként szombat, vasárnap vagy hétfő, helyszínként Nagyvárad, Bukarest és Arad szerepelt. Mi vasárnapot és Aradot választottuk. A találkozóra tett javaslat elfogadásánál a magyar pártvezetés abból indult ki, hogy el kell indítani egy folyamatot, ismertetve álláspontunkat és javaslatainkat, megfogalmazni azt a reális programot, amely kivezethet bennünket a zsákutcából, s kedvező változásokat idézhet elő, lehetővé teszi nemzeti érdekeink és a romániai nemzeti kisebbségek védelmét. Az MSZMP főtitkára az előbb említett helyzetelemzés alapján kapott felhatalmazást az aradi tárgyalásokra. Grósz Károly olyan programot vitt magával, amelyet a Politikai Bizottság ülésén egyeztetett tíz pont tartalmazott. Senki, aki reálisan gondolkodik, és ismeri az államközi kapcsolatok alakításának az évszázadok során kialakult játékszabályait, nem remélhette, hogy ajánlásaink, követeléseink azonnal megértésre találnak. Azt sem remélte a főtitkár és kísérete, hogy az első nekifutásra mindent elérhetünk. A jöttünk, láttunk, győztünk nem jellemző az ilyesfajta találkozókra. Az eredmények hosszú és fáradságos tárgyalások, két- vagy többoldalú erőfeszítések, kompromisszumok révén születnek. S hogy a dolgok nem fognak simán menni, arra a gyakorlottabbak már a fogadtatás külsőségeiből is következtethettek. Aradon ugyanis a két főtitkár munkatalálkozóját készítették elő. Az ilyen találkozók pedig minimális külsőségeikkel zajlanak. Ott mégis díszszázad, himnuszok fogadták amagyar vendéget. A zárt ajtók mögött folytatott tárgyalásokon és a többször is közbeiktatott négyszemközti megbeszéléseken kemény viták zajlottak. Miközben az Arad megyei pártbizottság székházában folyt a tárgyalás, kint a teret övező utcákban reggeltől a kora esti órákig vártak némán az aradiak. S aki elvegyült közöttük, vagy netán szóba is állt velük, az hallhatta véleményüket: nagyon várták a magyar párt főtitkárát és a tárgyalásokat. Hiszen mindenki tudta, a tárgyalóasztalnál a nemzetiségek sorsa a fő kérdés, még akkor is, ha ott másról is szó esett. Még mindig a külsőségekhez tartozik, de nem mellékes, hogy a visszaúton Aradtól a határállomásig, a kivilágítatlan falvak utcáin sorfalat álltak az emberek, s éljenzéssel és tapssal búcsúztatták a magyar vendégeket. A látvány egyszerre volt szívszorító és melengető. Talán nem tévedek, ha ebből a rokonszenv-nyilvánításból azt olvasom ki, hogy az ottaniak reménykednek, ha nem is egy csapásra, rögtön az első forduló után, de a tárgyalások révén sorsuk fokozatosan jobbra fordul. Akik a sötét utcákon álltak a kései órákban, jól érezték, hogy Aradon nem kisszerű egyezkedés, hanem nagyon is komoly tárgyalás folyt. Az ő érdekükben is. Tízpontos progrum Erről tanúskodik egyébként az a tíz pont, amelyet a magyar fél megfogalmazott, és a tárgyalások alapjául használt, és amelyhez mindvégig ragaszkodott. Ki-ki maga is megítélheti, mit végzett a párt főtitkára és az őt kísérő csapat, ha az immár a nálunk meghonosodó nyíltság jegyében a televízió kedd esti híradójában a párt szóvivője által ismertetett tíz pontot, illetve az annak nyomán létrejött szóbeli megállapodásokat sorra veszi. Az itt következő felsorolás önkényes, hiszen a szerző nem vett részt a tárgyaláson, így nem is tudhatja, mi volt a javaslatok kronológiája. De hiszen ez nem is fontos. A tételek bármilyen sorrendben megőrzik értéküket. A magyar fél tehát a tárgyalásokon a saját helyzetértékelése után előterjesztette: az MSZMP főtitkára kérte, hogy a román fél vizsgálja felül és szüntesse be a településrendezési terv végrehajtását, s javasolta, hogy dolgozzunk ki és fogadjunk el közös nemzetiségi deklarációt, a gazdasági együttműködés javítását, a kulturális és a történelmi vegyes bizottság munkájának felújítását, a menekültügyi probléma, vagyis a családegyesítés megoldásának segítését, a konzulátusok újbóli megnyitását, a turizmus útjában mutatkozó akadályok elhárítását,a magyar újságírók küldését a román területrendezési tervek és megvalósításuk tanulmányozására. (Egyébként ígéretet kaptunk arra is, hogy hasonló feladattal pártmunkások és parlamenti képviselők is utazhatnak Romániába.) Nos, aki az aradi találkozóról eddig elhangzott nyilatkozatokat figyelmesen olvassa, arra a következtetésre kell hogy jusson: az említett tíz pontból a román fél csak kettőt utasított vissza. Nevezetesen a területrendezésiterv feladását, és a konzulátusok újbóli megnyitását. Ami az elsőt illeti, azon nincs semmi csodálkoznivaló. Egy évtizedek óta szorgalmazott tervet egyik ország kormánya sem ad fel első szóra. Ehhez azért ennél többre, talán arra lesz szükség, hogy a román vezetés egyszer felismerje a terv Románia hosszú távú érdekei ellen való. Ami a konzulátusok újbóli megnyitásának elutasítását illeti, a román fél talán éppen azért nem tartja kívánatosnak, hogya magyar etnikum által lakott terület kellős közepén, Kolozsváron, magyar hivatalos képviselet működjön, mertaz mintegyszeizmográfként működhet, hiszen a helyszínen érzékelheti a nemzeti kisebbség problémáit. Csakhogy a konzulátusokat általában nemzetközi jogi érvényű szerződések, megállapodások alapján nyitják. S számuk napjainkban a világban nemhogy csökkenne, éppen ellenkezőleg, gyarapszik. (A szovjet és az amerikai kormány nemrég állapodott meg egy-egy új konzulátus megnyitásáról.) A román fél jogellenesen cselekedett, amikor a budapesti tüntetés után retorzióként bezáratta kolozsvári konzulátusunkat. Pozitív illérii ki. Mindent egybevetve, a mérleg pozitív. A román fél tett olyan engedményeket — igaz egyelőre csak szavakban —, amelyeket — a helyzet ismeretében — csak kevesen várhattak. A magyar párt főtitkára és munkatársai tehát emelt fővel távozhattak Aradról. S ami a fő, a bajba jutottakat nem hagyjuk magukra. Akik hazánkban letelepedési engedélyt kaptak, azok ezután is élvezik vendégszeretetünket, támogatásunkat a beilleszkedésben. Senkit sem csábítunk, de aki jön, azt ezután is barátsággal fogadjuk. Akik pedig elszakadtak szeretteiktől, bízhatnak benne: mindent elkövetünk, hogy — élve a román vezetés adott szavával — kihozathassák a Romániában maradt családtagjaikat. Arad értékelése nem zárult s nem is zárulhat le. Az is nyilvánvaló, hogy az eseményeket ki-ki vérmérséklete és meggyőződése szerint értékeli. Én is így teszek, mint a szerencsés szemtanúk egyike. Persze — miként Grósz Károly már aradi pohárköszöntőjében fogalmazott — „a szavak súlyát és igazi értékét a tettek adják majd meg’’. Mi nyomon fogjuk követni, mi valósul meg az aradi megállapodásból, és a nyilvánosság jegyében tájékoztatni is fogjuk a magyar és a nemzetközi közvéleményt. Ez a dolgunk. Törekvésünkben az egyetemes emberi jogok érvényesítése és a humánum vezérel bennünket. Őrizzük meg nemzeti büszkeségünket és méltóságunkat, s közben arról se feledkezzünk meg: történelmi időket élünk. A világban a feszülő ellentéteket oldó nagy erőfeszítéseknek lehetünk a tanúi. E folyamatot erősíteni egyetemes emberi érdek, tehát kötelességünk. Ezt a felfogásunkat és ez irányú munkálkodásunkat becsülte eddig is barát és ellenfél egyaránt. Ez is Arad tanulságaihoz tartozik. Kanyó András