Népszabadság, 1988. szeptember (46. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-29 / 233. szám

1988. szeptember 29., csütörtök NÉPSZABADSÁG Bartha Dénes köszöntése Nyolcvanéves Bartha Dénes, a magyar zenetudomány iskolateremtő mestere, világhírű képviselője. Magyarországon fakultás nem lévén — a zenetudomány tanszakát Bartha alapítja meg majd 1951-ben—, a berlini egyetemen tanult az 1920-as években, ma már a tudományág klasszikusaiként tisztelt professzoroknál. Hazatérvén, a friss diplomás a Széchényi Könyvtárban talált munkalehetőséget. 1935-től már a tudományegyetem magántanára s óraadó a Zeneművészeti Főiskolán. Sorra adja közre a magyar zenetörténet múltjának megannyi becses emlékét. Megírja Erdély zenetörténetét, katalógust készít 1936-ban a nagy Liszt Ferenc-kiállításhoz, jelentős szerepe van a Bartók—Lajtha—Ortutay kezdeményezte magyar népzenei gramofonfelvételek elkészítésében, a zenefolklór e jelentős hangzó dokumentációjának létrejöttében. A tudós férfiú 1939 őszétől a zenei élet mindennapjaiban is fontos szerepet vállal; zenekritikusa lesz a márkás, német nyelvű napilapnak, a Pester Lloydnak. Majd’ félezer írása új fejezet a hazai zenei publicisztika történetében. Bartha Dénes írásaiban a stíluskritika a vezérfonal, pontosan elemzi a nagy remekművek zenei szövetének sajátosságait, s aszerint ítéli meg az előadást, hogy az a stiláris elemeket mennyire híven, személyesen realizálta. A Pester Lloyd a Népszava és a Magyar Nemzet szellemével harmonizált, az antifasiszta ellenállás gondolatát erősítette. Kevéssé ismert tény, hogy Keszi Imre kulcsregényében, az Elyziumban Bartha az a jó barát, aki mindent elkövet a professzor elhurcolt fiának kiszabadításáért. A felszabadulás után Bartha Dénes roppant fontos részt vállalt a zenei újjáépítésben. 1947—1949 között a mai ÁHZ elődjének, a Székesfővárosi Zenekarnak művészeti igazgatója, az együttes egyik ragyogó korszakának irányító menedzsere, s közben marad ideje a tudomány művelésére is. Tagja az MKP, majd az MDP zenei bizottságának, míg 1948 —1949 fordulóján, egy tagrevízió alkalmával, a pártból ki nem zárják. Oroszlánrésze van abban, hogy 1948- ban „községesítették”, havi fizetésben részesítették a Tátrai-vonósnégyest; zenekultúránk történetében az előadó-művészet ilyen támogatásának első példája ez. Közben szerkeszti a Zenei Szemlét, az 1941-ben általa alapított Magyar Zenei Szemle utódfolyóiratát, közreadja mindmáig alapvető szakmunkaként forgatott Zenetörténeti antológiáját, hihetetlen munkabírással dolgozik. A közéletből kirekesztett tudós a tanításban lel vigaszt. Zenetörténészek, publicisták hadát neveli a szakmai ismeretek tiszteletére. A magyar zenetudományi iskola megteremtése jelentős részt Bartha Dénes érdeme. S közben fáradhatatlanul munkálkodik a zenei értékek közkinccsé tételén. Előadás-sorozatoikat tart a mai Pesti Színház helyén működött Bartók-teremben, műelemzéseket ír a hangversenyközönség tájékoztatását szolgáló Műsorfüzetbe. Beethoven szimfóniáiról írt könyve nem kevesebb mint hat kiadást élt meg. Tudományos érdeklődése a bécsi klaszszikusok — elsősorban Haydn — felé fordult, idevágó publikációi a nemzetközi kutatás alapmunkái közé tartoznak. 1964—1981 között az USA nagy egyetemeinek — közöttük a Harvardnak — professzora volt, jelenlétét fájdalmasan hiányolták, bár tudtuk, a magyar zenekultúra rendkívüli követe a tengerentúlon. A magyar énekelt verssel oly sokat foglalkozó kutató ez idő tájt munkálta ki meggyőző elméletét a hangszeres zeneművek dallamainak strofikus szerkezetéről. Bartha Dénes évek óta közöttünk él ismét. Tiszteljük tudományos és pedagógiai életművét, a zenei közművelődés fejlesztéséért tett megannyi erőfeszítését, emberségét, amelyről nehéz időkben tett tanúbizonyságot, s köszöntjük őt 80. születésnapja alkalmából. B. J. K -------------------------------------------------------------------------------------ETfif | Dublőrtörténetek Nem tudom, a véletlen műve volt-e, hogy a hét végén, szombat és vasárnap este egy-egy dublőrtörténetet láthatott az, aki nem akarta az összefoglalókban ismét végignézni az olimpia eseményeit. De nemcsak abban hasonlított egymásra két krimi, A látogatás című NSZK-tévéfilm és az Üldözési mánia című francia—olasz—NSZK produkció, hogy mindkettőben egy ember helyettesítése képezte a gonosz ötlet lényegét, hanem abban is, hogy mindkettőben főképp azzal kívántak az alkotók hatást elérni, hogy felcsigázták a néző érdeklődését, titokzatos, akát-célját rejtegető jelenségeket mutattak a képernyőn. Elrabolnak egy gyereket, s a rabló, illetve zsaroló célja ezzel az, hogy két napig a híres filmsztár házában lakhasson. Megérkezik azonban két ember, rendőröknek mondják magukat, megölik a zsarolót, s kiderül, ők is csak ugyanazt akarják. A másik történetben egy fiatalember a súlyos autókar,amiol után felébred a kórházban, és nem emlékszik semmire, felesége és barátja igyekeznek meggyőzni személyazonosságáról, ő azonban gyanakszik, felderengő emlékei nem egészen egyeznek azzal, amit be akarnak sulykolni neki. Hogy a néző végképp ne lehessen nyugodt, hallhatja, amint hősünket éjszakánként magnetofonnal szuggerálják, méghozzá nem is csak a hamis személyazonosság elfogadására, hanem öngyilkosságra is biztatják. Ez utóbbi mozzanat azonban már az alkotók önbizalmának hiányáról is tanúskodik, hiszen nyilván erősebben csattan a poén, ha a néző végig pszichológiai drámának vélhetné a történetet, s csak az utolsó képsorokban világosodhatna meg elméje. Csakhogy a pszichológiai drámát nem sikerült igazán érdekesre, izgalmasra megcsinálni, sőt még a krimit előre sejtető elemekkel sem tudták valóban érdekfeszítőre feltupírozni, nem tudták megoldani a jelenetek kétértelműségét. Ha a műsorújság történetesen nem kotyogja ki, hogy a kórházban felébredő ifjú valójában Pierre és nem Georges, a forgatókönyv akkor is túl korán azonosítja őt. A látogatás című történetben valamivel jobban sikerült titkolni az érthetetlen események hátterét, s főképp a kibontakozás, a szerencsés befejezés éri váratlanul a gyanútlan nézőt. Kár, hogy addigra megvan a történtek magyarázata, tudjuk, hogy a filmsztár közismertségét, népszerűségét kihasználva gyémántokat akarnak csempésztetni egy hozzá megszólalásig hasonló gyémántszakértővel. De az sem válik a történet előnyére, hogy sem a rejtélynek, sem a hősök szorongatott helyzetének megoldása nem teljes, nem eléggé kerek, nem eléggé logikus. Nem derül ki például, hogy miért van két bűnözőtársaság, hogyan kerültek össze, a második páros milyen viszonyban van az elsővel, s főképp milyen szerepet játszott az egészben a sokszor emlegetett olasz fiatalember. Könynyű konstatálni persze valamilyen megoldást, sőt egészen nyilvánvaló, hogy a második banda el akarta lopni az első ötletét. Egy klasszikus krimiben azonban ennek kitalálását nem bízták volna ránk, hanem tüzetesen, az összes körülményre kitérve alaposan elmagyarázták volna. Elvégre ilyen hézagos tényállásra egy jogállamban talán még valódi vádat sem lehet alapozni, nemhogy fikciót. Az Üldözési mánia minden ízében gyengébb, nem csoda hát, ha a megoldása is összecsapottabb. A poén amennyire meglepő, annyira motiválatlan, s motivációja meglehetősen alpári is. Noha az időbeli és logikai zavart az sem oldja fel, ha a végkifejletet annak tulajdonítjuk, hogy hősünk férfiúi képességeivel lenyűgözte az asszonyt, aki közvetlenül vagy közvetve meggyilkolja a férjét, szeretőjét és szolgáját. Nem tudhatjuk meg, hogy már végképp letértnek, magába roskadtnak látszó hősünk elméje mitől világosult meg, miért nem vette be az utolsó este a gyógyszert, s az altató ez egyszeri kihagyása miképp lehetett elegendő ahhoz, hogy visszanyerje testi-lelki egyensúlyát, fürgeségét, találékonyságát. S végképp nem kapunk választ arra, hogy az asszony miért követte, illetve követtette el a büntettek sorozatát, ha az első magyarázat nem volt a valódi. Mert második megoldás nincs, pláne miután a kínai szolgát is lelőtte. Mondhatnánk, hogy ezek a felületesen elkészített forgatókönyvek, amelyeket azután közepes szinten megfilmesítenek, nem egyebek, mint a néző lebecsülései. Csakhogy csapdájukba mindig beleesünk. Nem tudhatjuk előre, hogy a titok megfejtése mennyire lesz teljes, és főképp mennyire lesz szellemes. Általában nem az. De sohasem lehet tudni. S az ilyen filmet csak egyszer nézzük meg. Persze, ha szerencsénk van, nem is vetítik többször. Zappe László 7 Út a második világháborúhoz 2. Münchentől nincs messze Prága Amikor Chamberlain Münchenből hazatért — még azon az estén, 1938. szeptember 29-én, amikor Csehszlovákia megcsonkításáról döntöttek —, felajánlotta Hitlernek, hogy írjanak alá angol—német barátsági nyilatkozatot. Hitler kapott az ajánlaton, amely semmire sem kötelezte. Egy országot ,,leírnak Az előzményekhez tartozik, hogy a „vezér és kancellár” már szeptember 15-i berchtesgadeni találkozójuk alkalmával megmondta Chamberlainnek: „Ha a szudétanémetek a birodalomhoz kerülnének, elszakadna a magyar kisebbség, elszakadna a lengyel kisebbség, elszakadna a szlovák kisebbség — ami pedig megmarad, olyan piciny lesz, hogy nem okoz fejtörést.” München után azonnal hozzá is látott, hogy minden eszközzel előmozdítsa e folyamatot. Mindenekelőtt bizonytalan, állapotokat teremtett Csehszlovákia új határain. Csapatai számos helyen átlépték a Münchenben megjelölt demarkációs vonalat, cseh többségű településeket szálltak meg. Kinyilvánította, hogy Csehszlovákiának föl kell számolnia korábbi szövetségesi kapcsolatait, és csak minimális hadsereget tarthat. Gazdaságilag és belpolitikailag is Németországra kell orientálódnia. Szorgalmazta a kommunista párt betiltását és a zsidókérdés napirendre tűzését. Eközben megkezdődött a megszállt területeken rekedt baloldali szudétannémetek üldözése; a cseh területre menekült németek kiadatását is követelték. Benes elnök ekkor roppant öszsze. Megértette: nyugati szövetségesei „leírták”, támogatásukra még a megalázó müncheni paktum korrekt végrehajtatásában sem számíthat. Hitler kihasználta, részben bátorította is a Csehszlovákiával szomszédos Magyarország és Lengyelország területi igényeit. Roppant ellentmondásos helyzet támadt. Az első világháborút lezáró, Párizs környéki békeszerződésekben a diadalittas győztesek a területek rendezésekor nagymértékben figyelmen kívül hagyták az etnikai határokat. Ezért a felforrósodott légkörben a magyar, sőt a lengyel tömegekre is igen kevéssé hatottak azoknak a józan figyelmeztetései, akik óvtak a német segítséggel elérhető területszerzéstől, amelyek újabb, talán még súlyosabb katasztrófát készíthetnek elő. A magyar és a lengyel igények kielégítéséről már a müncheni megállapodás is szólt. A francia és az angol kormány azonban nem kívánt részt venni ennek az ügynek a rendezésében — hagyták, hogy az általuk teremtett versiauilles-i status quót e tekintetben Hitler és Mussolini nélkülük módosítsa ... Rövidesen, 1938. december 6-án aláírtak viszont egy francia—német közös nyilatkozatot a két külügyminiszter, Ribbentrop és Bonnet találkozóján. A müncheni szerződésnek és következményeinek egyik nagy horderejű káros hatásaként megrendült a legfelsőbb szovjet vezetés bizalma a kollektív biztonságnak abban a rendszerében, amelynek kiépítése 1934 óta a szovjet külpolitika legfontosabb célja volt. Mérlegelték, hogy a Szovjetunió biztonságát az egyre feszültebb helyzetben esetleg más módon kellene garantálni, vagy legalább többféle megoldáson gondolkodni. Igazán kedvező alternatív lehetőség azonban nem kínálkozott. A háború elhárításának nagyobb ívű célja mellett vagy éppen helyette annak a módozatait iskeresni kellett, hogyan tartsák távol háború kirobbanása esetén legalább a Szovjetuniótól (hosszabb-rövidebb ideig) a hadicselekményeket. Erre egyetlen reális lehetőség volt: valamiképpen modus vivendit kellett keresni a feltételezhető agresszorral, a náci Németországgal. A szovjet történészek egyike-másika — augusztus végén például Kulis professzor a Komszomolszkaja Pravda hasábjain — már-már úgy állítja be, mintha a szovjet külpolitikában München után valamiféle németbarát, sőt a fasizmus iránt békülékeny csoport kerekedett volna fölül. A valóság ennél bonyolultabb, egyszersmind egyszerűbb. A Makszim Litvinov által képviselt, és Sztálin által is támogatott, sokáig hivatalos irányzat, amely — a forradalmi célkitűzések visszafogása árán is — a polgári demokráciákkal való lehető legszorosabb együttműködésre törekedett, már Münchennel súlyos sebet kapott, utána pedig a nyugatiak elzárkózása, más irányú törekvései nyomán gyakorlatilag megbénult. 1939 márciusában Emil Hácha jobboldali cseh politikus (1938 novembere óta Csehszlovákia elnöke) is megjárta azt az utat, amelyet előtte és utána többen (1938-ban Schuschnigg osztrák kancellár, majd 1944-ben Horthy). Hitler a németek rendelte tárgyalásra, ahol kész helyzet elé állították. A fenyegetések hatására Hácha kijelentette, hogy „a végleges megbékélés elérésére a cseh nép és országa sorsát bizalom teljesen a Német Birodalom vezérének kezébe helyezd”. Másnap Hitler rendeletet bocsátott ki „a Cseh-Morva Protekturátusról”. Két nap múlva aláírták a „védelmi viszonyról” szóló német—szlovák szerződést,amelynek értelmében „a Német Birodalom átveszi a szlovák állam politikai függetlenségének és területe sérthetetlenségének a védelmét”. A Kárpátalját a németekkel kötött megállapodás alapján magyar csapatok vették birtokukba. Csehszlovákia megszűnt létezni. Garanciális nehézségek A „münchenista” politikának ez a látványos csődje Nyugaton zavart keltett. Chamberlain a parlamentben magyarázkodásra kényszerült, miért, milyen szándékokkal bízott meg Hitler ígéreteiben. A szovjet kormány éles jegyzékben utasította el a durva hódító aktust. „Hácha csehszlovák elnök, aki az e hónap 15-én kelt berlini okmányt aláírta, nem kapott erre népétől semmiféle felhatalmazást... A cseh nép akaratnyilvánításának teljes hiányában Cseh- és Morvaország megszállása a német csapatok által, és a német kormány ezt követő ténykedései “csakis önkényes, erőszakos és agreszszív cselekményeknek tekinthetők ... A fent említett észrevételek Szlovákia státusának megváltoztatására is teljes egészükben érvényesek.” Az újabb válság közepette Anglia és Franciaország kormánya inkább csak deklaratív garanciát vállalt az időközben a német fenyegetés újabb objektumává lett Lengyelország és Románia határaiért, majd — hogy ennek nyomatékot adjanak — a szovjet kormányhoz fordultak: vállalja, hogy agresszió esetén megsegíti ezeket az országokat. A szovjet kormány a három ország tárgyalásait, szerződéses politikai-katonai összefogását, közös garanciavállalását javasolta. Ezt a nagyvonalú javaslatot április 17-én Litvinov fogalmazta: „Anglia, Franciaország és a Szovjetunió 5—10 éves egyezményt kötnek egymással, amelyben kölcsönösen kötelezik magukat, hogy a szerződő államok bármelyike elleni agresszió esetén haladéktalanul mindenoldalú segítséget nyújtanak egymásnak, a katonai segítséget is beleértve.” Nem sokan gondolták, hogy ez lesz Litvinov utolsó nagyszabású népbiztosa kezdeményezése. A nyugatiak nevében az angol kormány többhetes késéssel, csak május 8-án válaszolt rá. Eközben viszont Moszkvában már jelentős változás állt be. Május 3-án Litvinovot elmozdították a külügyi népbiztosság éléről. Helyére Vjacseszlav Molotovot nevezték ki. A személycsere előzményeiről és konkrét lefolyásáról Alekszej Roscsin történész (akkoriban a Külügyi Népbiztosság — egyébiránt ugyancsak elbocsátott — munkatársa) számol be a Mezsdunarodnaja Zsizny hasábjain. A villámok Litvinov körül már korábban csapkodtak. A népbiztosság állományát májustól több hónapos, Berija által személyesen vezetett „szűrés” során jelentős részben kicserélték. A „magyarázatot” 1939 júliusában, s a népbiztosság munkatársainak a gyűlésén Molotov adta meg: „Litvinov elvtárs — mondta — nem biztosította a párt, az SZK(b)P vonalának az érvényesítését. Nem volna helyes a korábbi Külügyi Népbiztosságot nem-bolsevik népbiztosságnak nyilvánítani. Ám a káderek kiválasztásában és nevelésében nem volt maradéktalanul bolsevik, mert Litvinov elvtárs ragaszkodott számos, a párttal és a szovjet hatalommal szemben ellenséges emberhez és pártszerűtlen magatartást tanúsított a népbiztosságra helyezett új emberekkel szemben.” Litvinovot hatalmas nemzetközi tekintélye és nehezen kikezdhető politikai múltja megvédte attól, hogy áldozatul essék a megtorlásnak, de hosszú időre, egészen 1941 novemberéig eltűnt a szovjet politika élvonalából. A világháború időszakával kapcsolatos legélesebb viták ma alighanem a szovjet—német megnemtámadási egyezmény körül dúlnak. Az angol és a francia kormány megbízottai 1939 tavasza óta politikai, augusztus 12-étől pedig katonai tárgyalásokat is folytattak Moszkvában. Ezek — miközben a nemzetközi munkás- és haladó mozgalmakban ismét nagy reményeket keltettek — vontatottan haladtak. A nyugatiak a szovjet javaslatokra sietség nélkül fogalmazták meg válaszaikat. Chamberlain, aki 1938 őszén Hitler szavára két héten belül háromszor maga repült Németországba, most beosztott külügyi tisztviselőket és ismeretlen katonákat küldött Moszkvába, ahol szovjet részről Molotov, Kliment Vorosilov és Saposnyikov vezérkari főnök tárgyalt velük. Az is nehezítette a megállapodást, hogy jelen nem lévő harmadik országokat érintő problémák is fölvetődtek (így például a Vörös Hadsereg áthaladása lengyel vagy román területen, hogy felvegye szükség esetén a harci érintkezést a támadókkal). A nyugati küldötteknek emellett nemcsak a kellő felhatalmazásuk, tárgyalási jogkörük, de az utolsó órákig megbízólevelük sem volt. Eközben Londonban titkos német —angol tárgyalás is folyt, a Távol- Keleten pedig angol—japán megállapodás jött létre, amelyet baloldali történészek „ázsiai Münchennek” minősítenek, mivel elismerte Japán Kínával kapcsolatos jogait. Akkoriban, augusztus 1-jén, az addig különösebb figyelemre nem méltatott szovjet—német gazdasági tárgyalásokon hangzott el egy bizalmas német javaslat arra, hogy a két ország írjon alá titkos jegyzőkönyvet, amely elhatárolja érdekövezeteiket a Fekete-tenger és a Balti-tenger között. A szovjet fél azonban erre sokáig nem vagy elhárítólag reagált. Ám 20-án — kihasználva az angol—francia—szovjet katonai tárgyalások első hetének végére beállt holtpontot — Hitler személyes levélben kérte Sztálint, hogy fogadja Ribbentropot, aki „el lesz látva mindazokkal a rendkívüli felhatalmazásokkal, amelyek szükségesek egy megnemtámadási egyezmény aláírásához”. Az SZK(b)P főtitkára, aki 19-én még elhárította a német külügyminiszter utazását, most beleegyezését adta. Augusztus 23-án aláírták a megállapodást, amely igen sok vonatkozásban messzire ható következményekkel járt: a Lengyelország elleni hadjáratra készülő német kormánynak immár nem kellett attól tartania, hogy ennek során kétfrontos háborúba bonyolódik. Ez volt a nem csekély ára annak, hogy a Szovjetunió egyelőre kívül maradjon a háborún. A ,,titkos záradékok A szovjet—német megnemtámadási egyezmény alapszövege — jól hozzáférhető kiadványokban — bárki számára elérhető. 1948 óta azonban éles polémia folyik a körül a szöveg körül, amelyet egy akkor Washingtonban megjelentetett, címében hidegháborús felhangot hordozó kiadvány (Náci—szovjet kapcsolatok, 1939—1941) az egyezmény titkos kiegészítő jegyzőkönyveként (Secret Supplementary Protocol) közölt. Eszerint a német és a szovjet kormány kifejezetten elhatárolta érdekövezeteit a Baltikum és Lengyelország területén, és számolt Lengyelország esetleges megszűnésével is. „A lengyel államhoz tartozó körzetek területi és politikai átrendezése esetén ígya szöveg — Németország és a Szovjetunió érdekövezeteit hozzávetőleg a Narew, a Visztula és a San folyók vonala fogja elhatárolni.” Nemkülönben tartalmazza a szöveg azt is, hogy a két fal kölcsönös érdekeik függvényében dönti majd el: „kívánatosnak tűnik-e egy független lengyel állam fenntartása, és miképpen kellene megállapítani ennek az államnak a határait.” Ismeretes, hogy a szovjet levéltárakban keresik — s egyelőre nem találták meg — a „kiegészítő jegyzőkönyv” szövegét. Létezését szovjet részről régebben sokszor cáfolták, formailag például azzal, hogy Molotov aláírása az okmányon az általa soha máskor nem használt latin betűkkel szerepel. Egybehangzó dokumentumok híjáin, a hitelesség kérdése nem dönthető el bizonyossággal. Az aláírás utáni néhány hét fejleményeinek, az akkor elhangzott szovjet nyilatkozatoknak az ismeretében azonban nem zárható ki, hogy volt ilyen megállapodás, legalábbis a neki tulajdonított szándékok megvalósultak, és beilleszthetők a szovjet politika legfelsőbb irányítóinak akkori gondolatmenetébe. Akármi is ebben az ügyben az igazság, nem kétséges, hogy a megnemtámadási egyezmény, összes problematikus kísérőjelensége ellenére, szovjet részről kényszerű, aligha elkerülhető biztonsági lépés volt. Nem maga az egyezmény a hibás abban, hogy az így nyert időt Sztálin és munkatársai nem tudták igazán kiaknázni a védelem megerősítésére. Harsányi Iván következik: 3. KACSKARINGÓKKAL A „NAGY SZÖVETSÉG” FELÉ.