Népszabadság, 1988. szeptember (46. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-03 / 211. szám

1988- szeptember 3., szombat NÉPSZABADSÁG KÖZÚTI NAPLÓ Iskolakezdés Szeptember van. Ha az önállósulás jegyében néhány iskolában csak hétfőn gyűlnek is össze először a gyerekek, a legtöbb iskolában már megkezdődött a tanítás. Elhangoztak az első intelmek a tanulás, a céltudatos munka jövendőt formáló szerepéről, a közösségi hajlandóságok fontosságáról, s a sürgősen elfelejtendő gyermeki képességről, a rendetlenségről. Az életnek vagy az iskolának tanulunk-e kezdettől fogva? Voltam már néhány tucatnyi ünnepélyes tanévnyitón, alig különböztek egymástól, ha csak abban nem, hogy a Himnuszt, amit valaha mindenki fújt, újabban már az énekkarok sem mindenütt éneklik, hanem hangszóró sugározza a lemezzenét. Aztán egy-két vers, és köztük az ünnepi beszéd arról, hogy gyerekek, előttetek az élet. Arról azonban, hogy városainkban egy-egy iskolába bizony bajos eljutni reggelente, még soha nem szólt egyetlen ünnepi szónok sem. Meglehet, eszükbe sem jut, s ha mégis, nem tartják odaillőnek. Külföldön máshogy vélekednek. Például Svájc nagyobb településein aszerint iskolázzák be a gyerekeket, hogy lakóhelyükről melyik közelíthető meg a legkönnyebben, és ezen nem kizárólag a földrajzi távolságot, hanem a zavartalan közlekedést értik. Tanulság legyen ez számunkra is: gyerekeink számára soha ne a legrövidebb, leggyorsabb utat keressük meg a m otthonunk és az iskola között, hanem közlekedési szempontból a legegyszerűbbet, a legkönnyebbet, a legbiztonságosabbat. Jó néhány országban ezt az „optimumszámítást” a pedagógusok vállalják magukra. A helyi körülmények ismeretében a kiválasztott közlekedési útvonalról aztán tájékoztatják a szülőket is. A tanítás, igaz, nemegyszer ráfér a felnőttekre, a szülőkre is. E munkában partnere az iskoláknak az Országos Közlekedésbiztonsági Tanács, illetve annak valamennyi területi szerve. Az ott dolgozó szakemberek tanácsai mindenképpen megszívlelendők. Elsőnek rögtön az, hogy a gyerekeknek a valóságban kell megtanítani a legjobbnak tartott útvonalat, amelyen aztán szülői felügyelet nélkül, egyedül is el lehet jutni az iskolába. A fővárosban nagyon sokan, de talán vidéki városainkban is jó néhányan tömegközlekedési járművel teszik meg az otthonról vezető utat, mert az iskola messze van. Még a legjobb szándék mellett is előfordulhat, hogy járatok kimaradnak, áramszünet van, leszakad a troli vezetéke. Azaz hiába indul el a nebuló rendes időben, csak elkésik. A kényszerűen elfecsérelt perceket aztán futással pótolja be a gyerek. Fut egyik járműtől a másikig, megállóhelytől az iskoláig. Némi közlekedési gyakorlattal is hamar belátni, hogy a futás, az idegeskedés növeli a gyerek veszélyeztetettségét. Közlekedési szakemberek azt „súgják” a szülőknek, hogy az ilyen helyzetek megelőzésére adjanak gyereküknek dátum nélküli igazolást arról, hogy indokolt volt a késés. Nem rossz tanács. Jó pszichológusra vall, önbizalmat ad a kisiskolásoknak és önálló döntésre szorítja őket. S hogy mit mondok én? Legyen toleráns az iskola, pontosabban a pedagógus, aki szakmájánál, hivatásánál fogva is kitűnő gyermekismerő. Beszélgessen el jó előre a késés lehetőségéről is tanítványaival, és ha majd netalán bekövetkezik a „baj”, gondolom, el tudja dönteni, hogy a megkéső gyerek igazat mond-e. Akad sok kisfiú, kislány, aki kerékpáron, robogón megy iskolába. Csak az tegye, akiről szülei, tanárai is megállapították: ura a kétkerekű járműnek. Aki viszont kívül a lakott helyen, az országúton kénytelen közlekedni — de ez vonatkozik a gyalogosokra is — feltétlenül erősítsen táskájára, ruházatára fényvisszaverőt. Mind több kis tanulót visz autón iskolába a szülő. Csak a hátsó ülésen utazzon a gyerek. A felnőtt viszont soha ne álljon kocsijával az iskola elé meggondolatlanul, például az összegyűlő kocsik miatt a második sorba. Ha nincs hely, menjen távolabb, és parkoljon le azon az oldalon, amelyiken az iskola van, a gyerek pedig mindig a járda felőli sajtón szálljon ki vagy be. Befejezésül pedig: aki tanítás végeztével megy el az iskolába a gyerekéért, soha ne a suldkapuval átellenes járdán várja őt. A kisgyerekektől ugyanis nem várható, hogy körültekintők és higgadtan előrelátók legyenek. Elég, ha megörülnek édesanyjuknak, édesapjuknak. Ne akarjuk, hogy átrohanjanak a kocsiúton. Fejér Gyula Tudományos tanácskozás a Politikai Főiskolán Az Anschluss és a müncheni egyezmény (Tudósítónktól.) Tegnap az MSZMP Politikai Főiskoláján befejeződött az 1938 márciusában bekövetkezett osztrák Anschluss és az ugyancsak ötven évvel ezelőtti müncheni négyhatalmi egyezmény okaival és következményeivel foglalkozó tudományos tanácskozás. A kétnapos eszmecserén a felszólalók — köztük a csehszlovák Jan Galandauer, a prágai Marxizmus—leninizmus Intézet és Winfried S. Garscha, az Osztrák Ellenállás Dokumentációs Levéltára munkatársa — elemezték az 1938-as év végzetes eseményeihez, Ausztria bekebelezéséhez és Csehszlovákia szétdarabolásához vezető külpolitikai fejleményeket, az agresszív hatalmak törekvéseit, a nyugati demokráciák és a Szovjetunió, valamint az európai kis államok külpolitikai lépéseit, a munkásmozgalom világközpontjainak és nemzeti osztagainak állásfoglalásait, kommunista, szociáldemokrata és szélsőbaloldali irányzatainak kapcsolatait, egymáshoz való viszonyulásukat. Részletesen vizsgálták a munkásmozgalom és más Hitler-ellenes erők korabeli programjait és tetteit, s vita bontakozott ki egyebek között a nemzeti kérdésnek a munkásmozgalomban való szerepéről, a néptömegek békevágyának a nagyhatalmak kompromisszumaira gyakorolt hatásáról, a kis államoknak az agreszszió elleni védekezésben meglévő lehetőségeiről. Szót kaptak a fél évszázaddal ezelőtti események szemtanúi is. A tanácskozás Erényi Tibornak, a Párttörténeti Intézet igazgatóhelyettesének zárszavával fejeződött be. Trónbeszéd Mi, a magunk félkegyelméből Első szkizofrén, népünk érdekében hatalmunk felét jobbik felünknek adjuk át, és megengedjük, hogy ezután együtt viseljük fejeinken a koronát! Nem igaz, hogy korunkban mindenekfelett uralkodik az erkölcstelen birtoklási vágy! Egyetlenegy sem akad, aki gyakorolni kívánná az utolsó éjszaka jogát!_____ Bizalmaskodás „Miniszterem! Mit tudna tenni annak érdekében, hogy ne tompuljon tovább a mindenütt amúgy sem beretvaéles értelem, és az üzletekben ne öntsön mindent el az alkohol, tovább zuhogva a tátongó árréseken?!” Egy furcsa testület eredményként azt jelenti, hogy a megszokott döntéseihez felhasznált energia szinte semmi! A „Szedd magad!” mezőgazdasági akció sikere után a „Tedd magad!” megszervezésén gondolkodnak egy uborkafán megvalósítható, hivatali változatán! A fiam nyakas kiskamasz, nálam korábban ébred, s már nem hiszi el nekem a legkedvesebb mesémet: „A napocskát a kiskakas, a kiskakast viszont apuci kelti fel!” Kegyeletsértés Fafej fejfáján böngészgetem az állítólag hiteles adatot. Attól eddig élt. Ez az, amit kétségbe vonok! BORBÉLY TIBOR 7x1 11 Egy időszerű politikai gondolkodó . Százhetvenöt esztendeje született Eötvös József© A maiköztudat Eötvös Józsefet mint regényírót s legfeljebb mint minisztert ismeri, ha ismeri. E tevékenységi formák valóban Eötvös legfontosabb működési területeihez tartoztak. A reformkorban megjelent három regénye a magyar széppróza három úttörő alkotása volt. A karthauzi (1839—1841) lírai szenvedélyességű vallomása a jövő regényének készült: a polgári átalakulás előtt álló magyarság holnapját vizsgálta a júliusi monarchia kijózanító francia társadalmában. Olyan polgárosodást jelölt ki modellül, amelyből kiküszöbölhetőnek vélte az igazságtalanságokat, az osztályönzés következményeit. Az igazságtalanság elleni küzdelem — Eötvös életművének központi hajtóeleme — tovább fokozódott A falu jegyzőjének (1845) a kor nemesi társadalmát szatirikusan leleplező-megbélyegző lapjain. Benne az író a jelent térképezte fel, annak mielőbbi megváltoztatása végett: felháborodott és felháborodásra késztető látleletet nyújtott a hazai feudalizmus egészéről, a jobbágyság helyzetétől a megyei urak ugyancsak tarthatatlan kiváltságaiig. Harmadik klasszikus értékű regényében, a Magyarország 1514-ben (1847) lapjain pedig Eötvös a múltba kalauzolta el az olvasót, a jelen történelmi gyökereivel vetett számot. A parasztháború rémét idézte osztálya elé, hogy választásra késztesse azt mindössze esztendővel az 1848-as forradalom előtt. A közfelfogás helyesen ítél akkor is, amikor úgyszintén értékeli Eötvös művelődéspolitikai tevékenységét. Két ízben — 1848-ban és 1867- ben — volt Magyarország kultuszminisztere, s mindkét alkalommal maradandót alkotott. Törvényjavaslataival valósággal megalapozta a hazai közoktatást. 1848. július 24-én a népképviseleti országgyűlés elé terjesztett javaslata állami feladattá tette a tankötelezettség biztosítását, az iskolák állítását. Kimondotta a tanszabadság elvét, az oktatás ingyenességét, közössé nyilvánította a népiskolát az összes bevett vallásfelekezetű gyermek számára, ugyanakkor biztosította a felekezeteknek mindenütt külön iskola létesítését, amennyiben azt legalább ötven gyermek igényli. Ugyancsak előremutató volt a javaslatnak az a pontja, amely a magyar nyelvű oktatást nem erőltette, hanem a tanítás nyelvét a helyi lakosok többségének óhajához igazította. E javaslatok az akkori körülmények — többek között a megkezdődött szabadságharc viszonyai — következtében nem válhattak valóra, de nem egészen két évtizeddel később testet öltöttek az 1868: XXXVIII. törvénycikkben, a népiskolai törvényben. A községi, illetve állami iskola, azaz a világi népoktatás megteremtése, az állami tanítóképzők létesítése, a nemzetiségi iskolák felállítása, utóbb a lépcsőzetes iskolai előrehaladás lehetősége az elemi iskolától a felsőoktatásig, voltaképp a rohamosan kibontakozó polgári fejlődés szellemi fundamentumát hozta létre. Ha mást nem tett volna Eötvös, mint ezt, ennek révén is beírta volna nevét a magyar kultúra halhatatlanjai közé. 2. Tett azonban ennél is jóval többet — politikusként, politikai gondolkodóként, a centralista csoportosulás kiemelkedő személyiségeként. Munkásságának ezt az oldalát azonban mai köztudatunk kevéssé, szinte alig ismeri, bár eszméinek és reformprogramjának legnagyobb része — az akkori politikai intézményrendszer gyökeres átalakítására vonatkozóan — mit sem vesztett időszerűségéből. Eötvös társaival — mindenekelőtt legjobb barátjával, Szalay Lászlóval, továbbá Trefort Ágostonnal, Lukács Móriccal, Csengery Antallal, Irinyi Józseffel, Madách Imrével, Szontágh Pállal, utóbb Kemény Zsigmonddal — olyan liberális-demokratikus politikai koncepciót alakított ki, amelynek sok eleme mai alkotmányos, illetve társadalmi gyakorlatunkban is felhasználható. A centralista csoport az 1830-as évek végén, az 1840-es évek elején nem valaminő középutasság jegyében jött létre (mint azt esetleg nevéből következtetni lehet), hanem a hatalom központosításának, a hatalompolitikai szerkezet nagyfokú átalakításának igénye alapján. A reformot Eötvösék nem a feudalizmus valaminő korszerűsítéseként képzelték el, hanem az előjogok, a kiváltságok lehetőleg teljes felszámolásával, a nemesség addigi társadalmi vezető szerepének kiiktatásával. Programjuk a reformkor utolsó szakaszában a legkiérleltebb, legpolgáribb jellegű és az egykorú európai helyzettel leginkább számot vető volt. Szemük előtt a jogállamiság, az egységes, mindenkire kiterjedő jogrendszer megteremtése lebegett. Szavatolni kívánták a törvények uralmát a társadalmi élet minden területén, visszaszorítva az uralkodói abszolutista-önkényes, illetve a megyei rendeleti, ugyancsak önkényes jogalkotást. Erre szolgált két fő céljuk, a felelős kormány és a képviseleti parlament: mindkettő a hatalom megosztását, önkorlátozását, a túlhatalmi törekvések megakadályozását, ugyanakkor az emberi jogok, az egyén, az emberi személyiség (minden ember személyiségének!) biztosítását szolgálta. Eötvösék csak olyan kormányzást ismertek el legitimnek, mely a kormányzottaknak felelősséggel tartozik, mely azok által ellenőrizhető, azok igényeinek megfelelő, ellenkező esetben pedig bármikor leváltható. E célokat leginkább a parlament által kívánták elérni, melyet a tömegek akarata letéteményesének tekintettek: az addigi rendi országgyűlést, a nemesség privilégiumainak intézményes megnyilvánulását polgári parlamentté, azaz valamennyi osztály és népréteg érdekeinek együttes szervévé kívánták változtatni. Hasonlóképpen gyökeresen átalakítani kívánták a nemesség másik hatalmi egyeduralmi szervezetét, a vármegyerendszert — a felelős kormány és a képviseleti parlament egyértelmű volt ez utóbbi erőteljes korlátozásával. Az egyéni emberi jogok szervezeti-intézményes biztosítását szolgálta náluk a hatékony jogvédelem kialakítása, a jogszolgáltatás, a bíróság nagyfokú reformja, az esküdtbíráskodás bevezetése is, amely által egyébként erőteljes kontrollt kívántak gyakorolni a közigazgatás tevékenysége fölött is. Céljuk az volt, hogy ne létezhessen Magyarországon személy, aki nem tarthat igényt a jog védelmére, s olyan sem, aki fölötte állhat a jognak, a törvényeknek. Eötvöseiket egyebek között az különböztette meg az ellenzék többi csoportjától — amellyel egyébként a polgári átalakulás főbb céljai tekintetében együtthaladtak —, hogy egy egységesülő nemzeti társadalom kereteiben képzeljék el a jövőt. Azaz olyan egységként, amelyben a közügyekben minden állampolgárnak megvan a beleszólása, ahol a politikában, a társadalmi tevékenységben semminő előjog nem érvényesülhet, ahol az előrejutásban, az emberi és közösségformáló boldogulásban egyedül a képesség, a munka, a teljesítmény a döntő. Ezt biztosította volna számukra a községi önkormányzat rendszere, azaz a „községek népelvű rendezése”, amely amellett, hogy lehetetlenné tette volna a „tekintetes vármegye” nemesi rendszerének további fennállását, egyszersmind előmozdította volna a néptömegek bevonását saját ügyeinek intézésébe, a „rólunk-általunk” elv érvényesülését, a valódi közakarat megnyilvánulását. A községi önkormányzat intézményét Eötvösék a demokrácia alapiskolájának szánták, az egyéni és a közösségi tevékenység egészséges kölcsönhatása garanciájának, a szabadság és egyenlőség elvei gyakorlati keretének, a közérdek elve elterjesztőjének, az állampolgári öntevékenység kibontakoztatójának. A demokrácia újabb pillérének az egyesülési jog érvényesülését szánták. A szabadság feltétele volt számukra az, hogy az egyéneknek természetes joguk legyen személyes vagy csoportérdekeik kifejezésére kisebb-nagyobb szervezetekben tömörülni, helyeslésüket vagy ellenérzésüket a központi intenciókkal kapcsolatosan nyilvánítani, képességeik kifejtésére intézményes lehetőségekre szert tenni. Az „associatio”, az egyesülési jog egyben az államhatalom korlátozásának, illetve bárminemű önkény megelőzésének újabb lehetőségét nyújtotta, nem szólva a gazdaságilag elnyomottak szervezett összefogásának esélyéről, amellyel a centralisták orvosolni kívánták a kapitalizmus visszásságait. S ha az egyesülési jog egymagában erre elégtelen is, nem feledkezhetünk meg arról, hogy az idehaza sarjadó munkásosztály számára szervezett jogvédelmet nálunk először a centralisták kínáltak. 3. Csupa korszerű idea, magasrendű szellemiség, eszmei-ideológiai programmá szervesülő koncepció — mi az oka mégis annak, hogy Eötvösék politikai gondolatai már korukban sem ragadtak magukkal tömegeket, az utókortól pedig megközelítőleg sem kapták meg mindmáig a megillető méltánylást? Ennek összetevői közül ragadjuk ki a két legfontosabbat. Az első: európaiságuk. Az idehaza nacionalizmussal olyannyira átitatott korban a centralisták Európa, sőt a nagyvilág távlataiban, annak fejlődésében és haladásában gondolkodtak, a nemzet fogalmával egyenértékű volt szemükben az emberiségé, a progresszióé. Pontosabban szólva a nemzet hasznára igyekeztek fordítani mindazt, amit az egyetemes emberi haladás korukban társadalomszemléletben, politikai elvekben, intézményrendszerben felhalmozott. Ellenfeleik másolással, utánzással, a nemzeti eredetiség hiányával vádolták őket. Az kétségtelen, hogy rengeteget merítettek a felvilágosodás és a liberalizmus világhorizontú gondolkodóitól, mindenekelőtt Hegeltől és a francia restauráció történetíróitól (Guizot-tól a két Thierry-ig, Mignet-től Thiers-ig, Villemain-ig, Barante-ig), a francia liberalizmus más kiválóságaitól, például Constant-tól, Tocqueville-tól, továbbá a Hegel nyomán formálódó német jogtudomány prominens személyiségeitől (többek közt Ganstól, Mittermaiertől), az angol és az amerikai szabadelvűség vezérképviselőitől, Benthamtól John Stuart Millig, Franklintól Jeffersonig. Mindezt azonban alkotó módon, a hazai szükségszerűségeknek megfelelően végezték. A másik kifogás ellenük ennél is súlyosabb: a nemzeti függetlenség ügyének elhanyagolása. A centralisták valóban nem kívánták bolygatni a Habsburg-birodalomba való beletartozásunk ügyét. Jobban mondva: hazánk jövőjét egy alkotmányos Ausztriával való államszövetség keretében képzelték el. Az ország önállóságát ők is akarták, a teljes függetlenségtől viszont tartózkodtak. Ebben nem valaminő „hazafiatlanság” vezérelte őket, hanem a nemzetközi erőviszonyok és a hazai állapotok mérlegelése. Ausztriától való teljes elszakadásunkat mindenekelőtt azért nem kívánták, mert féltek a cárizmustól, az „északi kolossz”-tól, és ezt az aggodalmukat 1849 tavasza, a cári csapatok intervenciója teljességgel igazolta. Hasonlóképpen tartottak attól, hogy a Habsburg-birodalom széthullása esetében az ország területe zsákmányává válik a nemzetiségeknek. Trianon ismeretében aligha lehet cáfolni aggodalmukat. (Az imperialista békekötésben természetesen nagymértékben közrejátszott az is, hogy a dualista korszak kormányai nem tartották be az Eötvös József és Deák Ferenc által 1868-ban megalkotott nemzetiségi törvényt, az akkori Európa legtürelmesebb nemzetiségi törvényét.) Nem gondolták reálisnak a centralisták az elszakadást azért sem, mert tudták: a nagyhatalmaknak szükségük van az európai egyensúlyrendszerben Ausztriára, függetlenségünket ennek következtében nem támogatnák — mint ahogyan 1848—1849-ben nem is támogatták. Emellett az alkotmányos monarchiává átváltoztatni vágyott birodalom ellensúlyt képezett szemükben az államhatalmat gyakorló hazai nemesség jelentős részének maradisága, provincializmusa, feudalizmushoz ragaszkodása ellenében. Végül, de nem utolsósorban: Bécs nemcsak a Habsburgokat jelentette számukra, hanem műveltséget, polgárosultságot, civilizációt, Európához tartozást is — előképét mindannak, amelynek megvalósításáért a centralisták fellépése előtt Széchenyi megindította a reformkor küzdelmeit. 4. Napjainkban, amikor ugyancsak modernizációval, a politikai intézményrendszer halaszthatatlan átalakításával vagyunk elfoglalva, gyakran halljuk a panasz szót a demokratikus hagyományok, a megfelelő politikai előzmények hiányáról. Holott van ilyen örökségünk: Eötvös Józsefék, a centralisták, tágabban a reformkor kezdeményezései. Változtatva a változtatandókat, építenünk kellene rájuk. Fenyő István 4* Az évforduló alkalmából koszorúzási ünnepséget rendeztek Budapesten, a róla elnevezett téren álló szobránál. Szíjártó István, az Eötvös Kollégium igazgatója emlékbeszédében felidézte az állambölcselő nagyságát, munkásságának maradandóságát. Ezután elhelyezték a szobortalapzatnál a tisztelet és az emlékezés virágait.