Népszabadság, 1988. október (46. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-17 / 248. szám

6 A VÁLASZTÁSI TÖRVÉNY TERVEZETÉRŐL (Folytatás az 5. oldalról.) jelenti, hogy az lesz a megválasztott képviselő, tanácstag, aki a válasz­táson a legtöbb, de legalább az ér­vényes szavazatok egynegyedét meg­kapta.­­ A másik változat fenntartaná az abszolút többség elvét, mely sze­rint a választás első fordulójából az kerül ki győztesen, aki az érvényes szavazatoknak több mint a felét el­nyerte. A szavazás ideje és a választás eredményének megállapítása alatt a sajtó képviselői a jelenlegi szabá­lyoktól eltérően külön engedély nél­kül jelen lehetnek a szavazóhelyi­ségben. A pótválasztás egyszerű­sítése A kötelező kettős jelölés beveze­tése tette élővé a pótválasztás intézményét. A korábbiakhoz ké­pest jelentősen megnövekedett a pótválasztások száma, amelyek a gyakorlatban nehézkesnek, eseten­ként formálisnak vagy ellent­mondásosnak bizonyultak. A jelölő­gyűlések kötelező megismétlése ért­hető ellenérzést keltett azzal, hogy a választás napján több ezer vagy több száz szavazatot elnyert képvi­selő- és tanácstagjelölt ismétel­ten megmérettetett az elenyésző lét­számú jelölőgyűlésen. A pótválasz­tásnak szervesen kell kapcsolódnia a választási folyamat egészéhez, ugyanakkor egyszerű, gyors eljárást kell lehetővé tennie. A módosítás tervezete szerint a pótválasztáson az a két személy in­dul, aki a választás napján a leg­több szavazatot megkapta. Jelölőgyű­lést csak akkor kell tartani, ha bár­mely okból nincs két jelölt. Ha egy jelölt van, akkor csak a hiányzó má­sik jelölt pótlásáról kell döntenie a jelölőgyűlésnek. Bírósági jogvédelem Társadalmunk fejlődésének jelen­legi szakaszában számos területen növekszik a bíráskodás jelentősége az alkotmányos garanciák érvényre juttatásában. A jogállamiság gondo­lati körében fogalmazódik meg a vá­lasztásokkal kapcsolatos kifogások bírósági felülvizsgálatának szük­ségessége. A bírósági felülvizsgá­lat széles körben lehetővé teszi, hogy jogszabálysértés esetén a vá­lasztás előkészítésével, lebonyolítá­sával, eredményének megállapításá­val szemben jogorvoslattal lehessen élni, pl.: — a választói nyilvántartásba va­ló felvétel, vagy abból való kiha­gyás miatt; — a jelöltajánlás elutasítása; — a jelölőgyűlés tevékenysége és döntése — a szavazás törvényes fel­tételeinek hiánya­ — a választás eredményének meg­állapítása ellen. A választópolgár a jogszabálysér­tőnek tartott intézkedés, döntés el­len először az érintett választási szervhez fordulhat (például a jelö­lést előkészítő vagy szavazatszedő bizottsághoz). Amennyiben kifogá­sát elutasítják, az illetékes választá­si elnökséghez fordulhat panaszával. A választási elnökség elutasító dön­tését lehet bíróság előtt megtámadni. A bíróság népi ülnökök közreműkö­désével, gyorsított eljárás keretében dönt, határozata ellen további jog­orvoslatnak nincs helye. A bíróság megalapozott kifogás esetén a tör­vénysértő intézkedést hatálytalanít­ja (például megsemmisíti a jelölő­gyűlés eredményét, a választási ered­ményt) és intézkedik a törvényes rend helyreállításáról. A választási törvény módosításá­nak tervezete több, az előzőekhez képest kisebb jelentőségű kiegészítő, pontosító módosításra is javaslatot tesz, így: különbséget tesz a választójoggal nem rendelkező és a választójog gyakorlásában akadályozottak kö­zött; növeli a választási szervek fel­adat- és hatáskörét, a választási el­járás időtartamát, a választásokkal kapcsolatos hirdetmények, közlemé­nyek nyilvánosságát, pontosítja a visszahívás szabályait. Társadalmi vita A választási törvény módosításá­nak társadalmi vitáját a Hazafias Népfront szervezi 1988. október utol­só hetétől. Minden állampolgár részt vehet e fórumokon, valamennyi ész­revételt, javaslatot írásba foglalnak, melynek összegzését a megyei nép­frontbizottságok, végső soron az or­szágos tanács végzi el, és az összeg­zést a törvényalkotóhoz terjeszti. A törvényjavaslat megmérettetik a tár­sadalmi vitában, melynek eredmé­nye határozza majd meg a módosí­tás tartalmát, formáját, időpontját. (MTI) NÉPSZABADSÁG 1988. október 17., hétfő A gazdálkodás sérelme nélkül Mit tehetnek a szociális biztonságért a mezőgazdasági nagyüzemek ? Lapu­­kban többször esett már szó arról, hogy középtávra szóló, átfogó, a társadalmi, gazdasági, politikai összefüggésekbe ágyazott szociálpoli­tikai program készül, amelyet a párt Központi Bizottsága jövőre, márciusi ülésén tűz napirendre. A program kidolgozásához, majd pedig megva­lósításához — olvasható például Bán­falvi István szociális és egészségügyi államtitkár cikkében (Népszabadság, 1988. augusztus 20.)— nélkülözhetet­len vállalatok és tanácsok, elméleti és gyakorlati szakemberek, különfé­le társadalmi szervezetek stb. együtt­működése. Nos, reméljük, a követke­ző szemelvények hasznos hozzájáru­lásnak tekinthetők a helyes program kimunkálásához. Káros összefonódás Azokból a terjedelmes, tömérdek tapasztalatot értékesítő levelekből valók ugyanis, amelyeket mezőgazda­­sági nagyüzemekből kaptunk „Gaz­dálkodás és szociális gondolkodás” címmel hozzájuk intézett kérdéseink­re. Cser László, a Pécsi Állami Gaz­daság igazgatója egyebek között arra hívja fel a figyelmet, hogy a gazdál­kodási és a szociális feladatok túlzott összefonódásából eredő károkat tete­mesen növelik a gazdálkodás önálló­ságát és felelősségét megbéklyózó szabályozások. Nőttön nőnek a ter­melési költségek, az állami költség­­vetésbe áramló elvonások, s ezzel egyidejűleg az a kényszer, hogy a jó szakemberek megtartása végett mind több szociális juttatásról kell gondos­kodniuk. Máshonnan indul el, de ugyanide torkollik Kiss Istvánnak, a tolcsvai Békeharcos Tsz elnökének a fejtege­tése. Azonos, sőt javuló teljesítmé­nyek esetében is fokozatosan csök­ken a nyereségük, s ez természe­tesen apasztja a szociális célok­ra fordítható összeg nagyságát. Borsó Péter, a hajdúböszörményi Vö­rös Csillag Tsz elnöke tarthatatlan ál­lapotnak minősíti, hogy miközben duzzadnak a központi elvonások, ijesztően növekszik a kormányzat igénye a gazdálkodó szervezetek dol­gozóinak a szociális támogatása iránt. Vitek Pál, a belvároigyulai Közös Út Tsz elnöke rámutat, hogy — mint sok minden másnak — a szociális gondoskodásnak is a gazdálkodás az alapja. A szoros összefüggés ellenére sem mosható azonban e kettő pénz­ügyi szempontból egybe. Semmi­féle határozat nem teremthet önma­gában jó közérzetet. Lelkiismerete­sebb, hatékonyabb munkára serken­tő ereje csak a jó gazdálkodásnak lehet, s az alapozhatja meg a maga­sabb színvonalú szociális törődést és biztonságérzetet is. Ebből kiindulva lehetséges és szükséges annak az el­döntése, hogy miképpen szilárdít­ható meg a gazdálkodás sikeressége és annak sérelme nélkül a szociális körülmények javításának az útja. Hazánkban már hosszú idő óta tisztázatlan a szociálpolitika helye és szerepe, írja levelében dr. Bene­dek József, a sgödi Dunamenti Tsz főkönyvelője. S hozzáfűzi, hogy szo­ciálpolitikánk jelenleg rosszul mű­ködik, noha kellőképpen átgondolt, tisztázott, magas színvonalú szociál­politika nélkül elképzelhetetlen a társadalom egészséges fejlődése. Kire mi tartozik ? Hasábokat töltene meg csak a tö­mör felsorolása is annak, amit a szo­ciálpolitika fogalomköréről tartal­maznak a szerkesztőségünkbe érke­zett levelek. Hajdúböszörményben évente húsznál is több célra fordí­tanak ilyen rendeltetésűnek ítélt, te­kintélyes összeget. Ott, de máshol is sorra veszik — egyebük mellett — a nyugdíjak és a járadékok kiegé­szítését, a nem aktív korúak háztá­ji területének megműveléséhez adott támogatást, az üdültetést, a segélye­zést, a lakásépítéshez nyújtott ked­vezményeket, emberek munkába, illetőleg hazautaztatását, a kultúrára és a sportolásra fordított összegeket. Tekintsünk most el ezeknek a részletezésétől, nem mellőzhető el azonban néhány rendkívül fontos tényező. Az első helyre a nyugdíj kívánkozik, amiről dr. Drágán Iván, a Békés megyei Teszöv titkárhelyet­tese azt írja, hogy az egész nyugdíj­­rendszer gyökeres módosításra vár. Beleértve annak a félreérthetetlen­né tételét is, hogy a nyugdíj nem kegy, hanem olyan járandóság, ami­re aktív korukban éppen elegendő fedezetet teremtettek a nyugdíjasok. Kasza János, a törökszentmiklósi Béke Tsz elnöke arról számol be, hogy ők a havi nyugdíjhoz hozzáad­ják a szövetkezettől kapott járandó­ságok egy hónapra jutó részét. Ha az így megállapított jövedelem nem éri el a havi 2500 forintot, akkor a tsz 2000 forinttal egészíti ki. A kö­vetkező fokozatban (2500—3100 fo­rint) 1750, a harmadikban pedig (3100 forint fölött) 1550 forinttal se­gítik a nyugdíjast. A reálérték csök­kenésének némi ellensúlyozása vé­gett évente száz forinttal növeli a tsz az említett kiegészítéseket. Vajon miből futja minderre? A ké­pezhető szociális és kulturális alap ugyanis általában nem elegendő. Ké­zenfekvő, hogy az adózott nyeresé­güket terhelte a tekintélyes külön­bözet, amely Hajdúböszörményben — onnan kaptunk erről pontos adatot — tavaly 1,6 millió forintra rúgott. Nem összegszerűen, de a lényeget tekintve ugyanez a helyzet máshol is. Ezért kérdezik a levélírók, hogy milyen alapon hárul rájuk ez a kötelezett­ség. Ők persze minden tőlük telhe­tőt megtesznek elsősorban a szegény­ségi küszöb alatt élők sanyarú sorsá­nak az enyhítéséért, de az a meggyő­ződésük, hogy ez nem az ő felada­tuk. Mindegyik levélben írnak a fiata­lokról, a pályakezdőkről, az otthon­­teremtés keserves gondjaival küsz­­ködőkről is. Hol így, hol úgy segí­tenek nekik annyit, amennyit képe­sek. Idéznek azonban nyilvánosság­ra hozott hivatalos statisztikai ada­tokat, amelyekből világosan kiderül, hogy igen sokan — s évről évre töb­ben — vannak azok a munkaképes korú emberek, akiknek a keresete nem éri el vagy éppen csak súrolja az úgynevezett létminimumot. Azt a létezési szintet, amelyben nem sze­repel például a lakáshoz jutás elké­pesztő arányban növekvő költsége. A gazdaságok nincsenek — s biz­tos, hogy nem is lesznek — olyan helyzetben, amely lehetővé tenné ne­kik a szóban forgó terhek átvállalá­sát, ami, egyébként úgy ítélik meg, szintén nem rájuk tartozik. Házalás, koldulás Nem lebecsülendő értéke a kéré­sünkre hozzánk küldött tíz anyag­nak, hogy mindegyik foglalkozik az egyes nagyüzemekben megmutatko­zó fogyatékosságokkal is. Nagy Gyu­la, a jászalsószentgyöngyi Petőfi Tsz közgazdasági elnökhelyettese példá­ul megírja, hogy ők eddig az egyen­­lősdi alapján juttattak mindenkinek tanszersegélyt csakúgy, mint lakás­­építési támogatást. Ez is forrása volt annak, hogy úrrá lett a „ha másnak jár, akkor nekem is” torz szemlélet. Mások is kitértek a segélyezések­re, amelyeknek a folyósításakor át­tekinthetetlen szövevények teszik le­hetetlenné az igazságos, méltányos elbírálást. Különféle segélyekhez le­het jutni a vállalattól, a szövetkezet­től, a tanács valamelyik szakigazga­tási részlegétől, a szakszervezettől, a társadalombiztosítási szervezettől stb. S gyakran megesik, hogy a sze­mérmes szegénységet háttérbe szo­rítja a szemérmetlen élősködés. Van hát átgondolni való éppen elég. Gyakorisága és veszélyessége miatt nem maradhat megemlítetle­nül az, amit némelyek a régi keletű „elvárás” szóval illetnek, mások azt mondják, hogy „divat lett a háza­lás”, a legkeserűbb kifejezés szerint pedig sokan — megalázkodva — kénytelenek magukra ölteni „a kol­duló barát csuháját”. A községi, a megyei tanácsokról, különféle intéz­ményekről van szó, amelyek nem a saját hibájukból kerültek súlyos anyagi helyzetbe. Nem ritka eset, hogy már a működőképességük, a lé­tezésük forog kockán. A legutóbbi évtizedükben országos gyakorlattá vált, hogy a mezőgazda­­sági nagyüzemektől — főként a tsz-ektől — nem csupán a saját dol­gozókról való szociális gondoskodást várták el „felülről”. Csak milliárd forintokkal fejezhetnénk ki a szö­vetkezetek és az állami gazdaságok anyagi hozzájárulását ahhoz, hogy működési körzetükben legyen járda, szilárd burkolatú út, vezetékes víz, iskola, óvoda, művelődési otthon, bolt, vendéglő és így tovább. Holott az ott élő lakosság nagyobbik, a leg­több helyen túlnyomó hányada nem mezőgazdasági foglalkozású­­ ember. A nagyüzemek ennek ellenére nem így méricskéltek, hanem adtak ilyen közösségi célokra, amennyit csak tudtak. Sokszor úgy is, hogy különféle hi­vatalos, „felettes” szervek „rugalmas elszámolásra” biztatták, kényszerí­tették őket. Vagyis arra, hogy a fő­könyvelő csaljon, találja meg a mód­ját az említett célokra jogszabályel­lenesen elköltött pénzek hamis el­számolásának. Sajnos ugyanerre kaptak nyílt vagy burkolt parancsot akkor is, amikor magas rangú ha­zai vagy külföldi látogatók gyakran népes csapatát kellett dúsan meg­vendégelniük és megajándékozniuk. Függőségi viszonyuk, kiszolgáltatott­ságuk egyik következménye volt ez, hiszen a szófogadók sokkal könnyeb­ben jutottak a gazdálkodáshoz nél­külözhetetlen berendezésekhez, anya­gokhoz, hitelekhez, vissza nem térí­tendő támogatásokhoz, mint a vona­­kodók, nem is szólván az engedet­lenekről. Most nem ilyen dolgok vannak napirenden, hanem az oktatás, a kultúra, az egészségügy, a gyermek­­gondozás, a sport, a foglalkoztatás — s még lehetne folytatni a sort — nyomorúságos körülményeinek az enyhítése. Igen ám, de a mezőgazda­­sági nagyüzemek teherviselő képes­sége is csaknem mindenütt kimerült már, hiszen a gazdag változatosságú préselés folyamatos erősödése kisaj­tolja belőlük azt is, ami saját gazdál­kodásuk eredményes folytatásához — hát még a fejlesztéséhez — elenged­hetetlenül szükséges volna. Néhány javaslat Bőségesen vannak a hozzánk ér­kezett levelekben ötletek, javaslatok is a bonyodalmas helyzet tisztázásá­ra, előbbre vivő megoldásokra. A lényegben mindegyik egyetért Náda­si Kálmánnal, a gyöngyösoroszi Feb­ruár 24. Tsz elnökével. Ő is azt vall­ja, hogy a szociális biztonság meg­teremtésében részt kell venniük a vállalatoknak, a szövetkezeteknek is. Az utóbbiak különben rendeltetésük­nél fogva olyan gazdasági szerveze­tek, amelyek minden másfélénél erő­teljesebb társadalmi közösségek. Eb­ből következően elemi kötelességük­nek tartják egymás kölcsönös támo­gatását csakúgy, mint a lehető leg­messzebb menő törődést tagjaik, dol­gozóik szociális biztonságával, kul­turális felemelkedésével. Feltétlenül megszívlelendő indít­vány az is, hogy a szociálpolitika el­veinek kidolgozásával, illetőleg gya­korlati érvényesítésével megbízott szervezetek, testületek ismerjék meg alaposan a mezőgazdasági nagyüze­mek valóságos helyzetét és lehetősé­geit. Kérjék, kellőképpen mérlegel­jék, és vegyék figyelembe ezeknek az üzemeknek az elgondolásait, tan­­nácsait, természetesen a döntések meghozatala előtt, a viták, az egyez­tetések időszakában. Bizakodásra ad okot, hogy ez az igény megegyezik azzal, amit a be­vezetőben idézett államtitkári cikk is hangsúlyoz. Gulyás Pál A főfúrómester Dinda Balázs a barakkok előtt fé­kez. A környék kisebb ipartelep lát­szatát kelti: a fúrótorony körül gé­pek, járművek, csövekből emelt gú­lák, sisakos, overallos emberek. Úgy ötvenméternyire azonban már tehe­nek legelésznek, s látótávolságra fe­hérlenek a Kiskunhalashoz közeli falu, Balotaszállás házai. — íme, a munkahelyem — mutat körbe a Kőolaj- és Földgázbányásza­ti Vállalat Kiskunsági Üzemének munka érdemrendes főfúrómestere, majd beinvitál a kabinba, ahol most társa teljesít szolgálatot.­­A két főfú­rómester 14 naponként váltja egymást. Két hét éjjel-nappali munkát két hét pihenőidő követ.) A kicsiny helyiség legfontosabb berendezési tárgya a zöldes színekben vibráló monitor. A képernyőn számsorok futnak, meg­tudjuk például, hogy e pillanatban 3619 méteres mélységben dolgozik a fúrófej. A Terv szerint 3900 méterig hala­dunk. Ha minden jól megy, október végére befejezzük a fúrást. — Ha minden jól megy? — A mi szakmánk nem olyan, mint a lakatosé vagy az asztalosé, aki ha kell, akár minden percben megmérheti, ellenőrizheti a készülő munkadarabot. Mi nem látjuk a több ezer méteres mélységben zajló folya­matokat, legfeljebb apró jelekből kö­vetkeztethetünk rájuk. Elég egy pon­tatlan megfigyelés, egy rossz döntés, és megvan a baj. A hozzáértés, a ta­pasztalat mellett jó ha a szerencsével sem áll hadilábon az ember. Nem ok nélkül alkalmazzuk mi is a ha­gyományos bányászüdvözlést. Jó sze­rencsét!­­ Dinda Balázs, csakúgy, mint az it­teni olajbányászok többsége, Zalá­ból érkeztt a Kiskunságra. Alig múlt 25 éves, amikor főfúrómesterré ne­vezték ki a kiskunmajsai üzembe. — Szerencsém volt — mondja. — Akkor terjesztették ki a korkedvez­ményt az olajbányászokra, sok idő­sebb szaki ment hirtelen nyugdíjba. Persze ő sem volt már éppen kezdő. — Nyolcadik osztályos koromban én is éppolyan tanácstalan voltam, mint a legtöbb ifjú ember. Édes­apám terelgetett csendes határozott­sággal e pálya felé. Ő maga is dol­gozott fúrásként a háború előtt, s egy ideig a felszabadulás után is. A család Letenyén élt, a fiút a nagykanizsai Kőolaj- és Földgázbá­nyászati Technikumiba íratták. Sike­resen elvégezte, majd technikusi ok­levéllel a zsebében fúrási segédmun­kás lett az egyik zalai üzemben.­­ Ezt a szakmát csak így lehet el­sajátítani. Fokról fokra, lépésről lé­pésre. Az első műszakom úgy kez­dődött, hogy 50 kilós zsákokat cipel­tem óriási sártengerben. Fogadkoz­­tam is magamban: „Ide én holnap már nem jövök.” — Most mégis itt van, pedig több mint húsz esztendő telt el azóta! — Szerencsére nem érkezett min­dennap ilyen dögnehéz rakomány, meg aztán izgatott is: mire vagyok képes? De csak az első tél elmúltá­val mondták az idősebb mesterek: „Na gyerek, te már itt maradsz!” Maradt, s végigjárta a szakmai hierarchia lépcsőfokait. Segédmun­kásból szakmunkás lett, „kulcsos”, majd „kapcsoló”. (A kulcsosok a talaj fölött ötméternyire levő mun­kapadon dolgoznak, a kapcsolóállás viszont ég és föld között, hétemelet­nyi magasságban található.) Kül­földre is eljutott: 1971 őszén tagja lett az Irakba induló olajbányász­csapatnak. — Nem kevés pénzt kerestem, vi­lágot láttam, szakmailag sokat fej­lődtem — nagyjából ez a 14 hónapos iraki kiküldetés mérlege. Persze nem volt könnyű 50—55 fokos hőségben dolgozni, s olykor egymást elviselni sem. Bármennyire jópofák is a tár­sak, ahol 30—40 ember tartósan össze van zárva, előfordulnak kisebb-na­­gyobb konfliktusok. Fejünkön védősisak, az acélpadló enyhén remeg a talpunk alatt. A fú­rómesteri állásban vagyunk, innen működteti a mester a berendezést, és irányítja az emberek munkáját. — Mi a teendő, ha váratlanul gáz tör föl a fúrólyukból? Dinda Balázs néhány könnyen el­­­érhető kallantyúra mutat. — Ezekkel hozhatók működésbe a kitörésgátlók. De hogy a fúrómester idelép-e, vagy inkább az ellenkező irányba menekül a toronyból, azt helyzete és embere válogatja. Két kitörést említ. 1975-ben a „Ha­las hetes” kút vadult meg, 1979. ja­nuár 24-én pedig bekövetkezett az emlékezetes zsanai kitörés. Olajbá­nyászok, tűzoltók, katonák harcoltak három héten át a megfékezhetetlen­­nek tűnő lángokkal. Dübörögnek a gépek, az emberek tempós mozdulatokkal végzik mun­kájukat, mélyül a kút. E fúrás költ­ségeit — és még háromét itt a Kis­kunságban — a világbanki hitelből fedezik. A felszerelés az átlagosnál jobb, a létszám is nagyobb. Ám a fúrás — mondják az olajbányászok — lassan visszaszorul ebben a tér­ségben. Részint, mert a jelentősebb olaj- és földgázmezőket már megta­lálták, részint mert a fúrás nagyon sokba kerül — s nincs rá pénz. — Talán ismét lesz majd munka Irakban — mondja Dinda Balázs —, ha véget ér a háború. Ebben bíznak itt az emberek. , Ismét a kocsiban ülünk, Kiskun­­majsa felé közeledünk. Útközben a bányászéletről folyik a szó. — Milyen a viszony a szénbányá­szok és az olajosok között? — Kölcsönösen becsüljük egymás munkáját. Ők azt mondják, a világ minden pénzéért föl nem mennének a fúrótoronyba. Mi meg a tárnától idegenkedünk, hiszen azon még ab­lak sincsen! Dindáék háromszobás lakása vi­szont annál tágasabb, világosabb. A nappaliban telefon, színes rtv, videó, sok könyv. Zsuzsa asszony kávéval kínál bennünket, Balázs, a 14 éves nagyfiú a szomszéd szobában „nyű­­vi” a számítógépet. Mire e sorok megjelennek, ő már a Kiskunfélegy­házi Gépipari Szakközépiskolában koptatja a padot, öccse, a tízeszten­dős Zsolt még nem döntött, milyen pályát válasszon, bár egy időben kor­mányfőnek készült. A családfő poharat tesz az asztal­ra, miközben arról beszél, hogy a főfúrómester elsőrendű kötelessége az embereiről való gondoskodás. S ebben az is benne van, hogy szükség esetén ő maga áll be egyikük-má­­sikuk helyére arra a néhány másod­percre, amíg az illető kifújja magát, harap néhány falatot, elszív egy ci­garettát. Karcos zalai bort kóstolunk, az após termése, akiről kiderül: maga is olajbányász, fúrómesterként ment nyugdíjba. Úgy esett a dolog, hogy az egyik dunántúli fúrásnál egymás mellé kerültek. Mivel Balázsnak ak­kor már megvolt a motorbiciklije, s útja úgyis azon a falun át vezetett, munkába fuvarozta, majd műszak után hazáig vitte az idősebb kollégát. Akinek történetesen volt egy Zsuzsa nevű eladó leánya ... Sitkei Béla

Next