Népszabadság, 1988. október (46. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-17 / 248. szám
6 A VÁLASZTÁSI TÖRVÉNY TERVEZETÉRŐL (Folytatás az 5. oldalról.) jelenti, hogy az lesz a megválasztott képviselő, tanácstag, aki a választáson a legtöbb, de legalább az érvényes szavazatok egynegyedét megkapta. A másik változat fenntartaná az abszolút többség elvét, mely szerint a választás első fordulójából az kerül ki győztesen, aki az érvényes szavazatoknak több mint a felét elnyerte. A szavazás ideje és a választás eredményének megállapítása alatt a sajtó képviselői a jelenlegi szabályoktól eltérően külön engedély nélkül jelen lehetnek a szavazóhelyiségben. A pótválasztás egyszerűsítése A kötelező kettős jelölés bevezetése tette élővé a pótválasztás intézményét. A korábbiakhoz képest jelentősen megnövekedett a pótválasztások száma, amelyek a gyakorlatban nehézkesnek, esetenként formálisnak vagy ellentmondásosnak bizonyultak. A jelölőgyűlések kötelező megismétlése érthető ellenérzést keltett azzal, hogy a választás napján több ezer vagy több száz szavazatot elnyert képviselő- és tanácstagjelölt ismételten megmérettetett az elenyésző létszámú jelölőgyűlésen. A pótválasztásnak szervesen kell kapcsolódnia a választási folyamat egészéhez, ugyanakkor egyszerű, gyors eljárást kell lehetővé tennie. A módosítás tervezete szerint a pótválasztáson az a két személy indul, aki a választás napján a legtöbb szavazatot megkapta. Jelölőgyűlést csak akkor kell tartani, ha bármely okból nincs két jelölt. Ha egy jelölt van, akkor csak a hiányzó másik jelölt pótlásáról kell döntenie a jelölőgyűlésnek. Bírósági jogvédelem Társadalmunk fejlődésének jelenlegi szakaszában számos területen növekszik a bíráskodás jelentősége az alkotmányos garanciák érvényre juttatásában. A jogállamiság gondolati körében fogalmazódik meg a választásokkal kapcsolatos kifogások bírósági felülvizsgálatának szükségessége. A bírósági felülvizsgálat széles körben lehetővé teszi, hogy jogszabálysértés esetén a választás előkészítésével, lebonyolításával, eredményének megállapításával szemben jogorvoslattal lehessen élni, pl.: — a választói nyilvántartásba való felvétel, vagy abból való kihagyás miatt; — a jelöltajánlás elutasítása; — a jelölőgyűlés tevékenysége és döntése — a szavazás törvényes feltételeinek hiánya — a választás eredményének megállapítása ellen. A választópolgár a jogszabálysértőnek tartott intézkedés, döntés ellen először az érintett választási szervhez fordulhat (például a jelölést előkészítő vagy szavazatszedő bizottsághoz). Amennyiben kifogását elutasítják, az illetékes választási elnökséghez fordulhat panaszával. A választási elnökség elutasító döntését lehet bíróság előtt megtámadni. A bíróság népi ülnökök közreműködésével, gyorsított eljárás keretében dönt, határozata ellen további jogorvoslatnak nincs helye. A bíróság megalapozott kifogás esetén a törvénysértő intézkedést hatálytalanítja (például megsemmisíti a jelölőgyűlés eredményét, a választási eredményt) és intézkedik a törvényes rend helyreállításáról. A választási törvény módosításának tervezete több, az előzőekhez képest kisebb jelentőségű kiegészítő, pontosító módosításra is javaslatot tesz, így: különbséget tesz a választójoggal nem rendelkező és a választójog gyakorlásában akadályozottak között; növeli a választási szervek feladat- és hatáskörét, a választási eljárás időtartamát, a választásokkal kapcsolatos hirdetmények, közlemények nyilvánosságát, pontosítja a visszahívás szabályait. Társadalmi vita A választási törvény módosításának társadalmi vitáját a Hazafias Népfront szervezi 1988. október utolsó hetétől. Minden állampolgár részt vehet e fórumokon, valamennyi észrevételt, javaslatot írásba foglalnak, melynek összegzését a megyei népfrontbizottságok, végső soron az országos tanács végzi el, és az összegzést a törvényalkotóhoz terjeszti. A törvényjavaslat megmérettetik a társadalmi vitában, melynek eredménye határozza majd meg a módosítás tartalmát, formáját, időpontját. (MTI) NÉPSZABADSÁG 1988. október 17., hétfő A gazdálkodás sérelme nélkül Mit tehetnek a szociális biztonságért a mezőgazdasági nagyüzemek ? Lapukban többször esett már szó arról, hogy középtávra szóló, átfogó, a társadalmi, gazdasági, politikai összefüggésekbe ágyazott szociálpolitikai program készül, amelyet a párt Központi Bizottsága jövőre, márciusi ülésén tűz napirendre. A program kidolgozásához, majd pedig megvalósításához — olvasható például Bánfalvi István szociális és egészségügyi államtitkár cikkében (Népszabadság, 1988. augusztus 20.)— nélkülözhetetlen vállalatok és tanácsok, elméleti és gyakorlati szakemberek, különféle társadalmi szervezetek stb. együttműködése. Nos, reméljük, a következő szemelvények hasznos hozzájárulásnak tekinthetők a helyes program kimunkálásához. Káros összefonódás Azokból a terjedelmes, tömérdek tapasztalatot értékesítő levelekből valók ugyanis, amelyeket mezőgazdasági nagyüzemekből kaptunk „Gazdálkodás és szociális gondolkodás” címmel hozzájuk intézett kérdéseinkre. Cser László, a Pécsi Állami Gazdaság igazgatója egyebek között arra hívja fel a figyelmet, hogy a gazdálkodási és a szociális feladatok túlzott összefonódásából eredő károkat tetemesen növelik a gazdálkodás önállóságát és felelősségét megbéklyózó szabályozások. Nőttön nőnek a termelési költségek, az állami költségvetésbe áramló elvonások, s ezzel egyidejűleg az a kényszer, hogy a jó szakemberek megtartása végett mind több szociális juttatásról kell gondoskodniuk. Máshonnan indul el, de ugyanide torkollik Kiss Istvánnak, a tolcsvai Békeharcos Tsz elnökének a fejtegetése. Azonos, sőt javuló teljesítmények esetében is fokozatosan csökken a nyereségük, s ez természetesen apasztja a szociális célokra fordítható összeg nagyságát. Borsó Péter, a hajdúböszörményi Vörös Csillag Tsz elnöke tarthatatlan állapotnak minősíti, hogy miközben duzzadnak a központi elvonások, ijesztően növekszik a kormányzat igénye a gazdálkodó szervezetek dolgozóinak a szociális támogatása iránt. Vitek Pál, a belvároigyulai Közös Út Tsz elnöke rámutat, hogy — mint sok minden másnak — a szociális gondoskodásnak is a gazdálkodás az alapja. A szoros összefüggés ellenére sem mosható azonban e kettő pénzügyi szempontból egybe. Semmiféle határozat nem teremthet önmagában jó közérzetet. Lelkiismeretesebb, hatékonyabb munkára serkentő ereje csak a jó gazdálkodásnak lehet, s az alapozhatja meg a magasabb színvonalú szociális törődést és biztonságérzetet is. Ebből kiindulva lehetséges és szükséges annak az eldöntése, hogy miképpen szilárdítható meg a gazdálkodás sikeressége és annak sérelme nélkül a szociális körülmények javításának az útja. Hazánkban már hosszú idő óta tisztázatlan a szociálpolitika helye és szerepe, írja levelében dr. Benedek József, a sgödi Dunamenti Tsz főkönyvelője. S hozzáfűzi, hogy szociálpolitikánk jelenleg rosszul működik, noha kellőképpen átgondolt, tisztázott, magas színvonalú szociálpolitika nélkül elképzelhetetlen a társadalom egészséges fejlődése. Kire mi tartozik ? Hasábokat töltene meg csak a tömör felsorolása is annak, amit a szociálpolitika fogalomköréről tartalmaznak a szerkesztőségünkbe érkezett levelek. Hajdúböszörményben évente húsznál is több célra fordítanak ilyen rendeltetésűnek ítélt, tekintélyes összeget. Ott, de máshol is sorra veszik — egyebük mellett — a nyugdíjak és a járadékok kiegészítését, a nem aktív korúak háztáji területének megműveléséhez adott támogatást, az üdültetést, a segélyezést, a lakásépítéshez nyújtott kedvezményeket, emberek munkába, illetőleg hazautaztatását, a kultúrára és a sportolásra fordított összegeket. Tekintsünk most el ezeknek a részletezésétől, nem mellőzhető el azonban néhány rendkívül fontos tényező. Az első helyre a nyugdíj kívánkozik, amiről dr. Drágán Iván, a Békés megyei Teszöv titkárhelyettese azt írja, hogy az egész nyugdíjrendszer gyökeres módosításra vár. Beleértve annak a félreérthetetlenné tételét is, hogy a nyugdíj nem kegy, hanem olyan járandóság, amire aktív korukban éppen elegendő fedezetet teremtettek a nyugdíjasok. Kasza János, a törökszentmiklósi Béke Tsz elnöke arról számol be, hogy ők a havi nyugdíjhoz hozzáadják a szövetkezettől kapott járandóságok egy hónapra jutó részét. Ha az így megállapított jövedelem nem éri el a havi 2500 forintot, akkor a tsz 2000 forinttal egészíti ki. A következő fokozatban (2500—3100 forint) 1750, a harmadikban pedig (3100 forint fölött) 1550 forinttal segítik a nyugdíjast. A reálérték csökkenésének némi ellensúlyozása végett évente száz forinttal növeli a tsz az említett kiegészítéseket. Vajon miből futja minderre? A képezhető szociális és kulturális alap ugyanis általában nem elegendő. Kézenfekvő, hogy az adózott nyereségüket terhelte a tekintélyes különbözet, amely Hajdúböszörményben — onnan kaptunk erről pontos adatot — tavaly 1,6 millió forintra rúgott. Nem összegszerűen, de a lényeget tekintve ugyanez a helyzet máshol is. Ezért kérdezik a levélírók, hogy milyen alapon hárul rájuk ez a kötelezettség. Ők persze minden tőlük telhetőt megtesznek elsősorban a szegénységi küszöb alatt élők sanyarú sorsának az enyhítéséért, de az a meggyőződésük, hogy ez nem az ő feladatuk. Mindegyik levélben írnak a fiatalokról, a pályakezdőkről, az otthonteremtés keserves gondjaival küszködőkről is. Hol így, hol úgy segítenek nekik annyit, amennyit képesek. Idéznek azonban nyilvánosságra hozott hivatalos statisztikai adatokat, amelyekből világosan kiderül, hogy igen sokan — s évről évre többen — vannak azok a munkaképes korú emberek, akiknek a keresete nem éri el vagy éppen csak súrolja az úgynevezett létminimumot. Azt a létezési szintet, amelyben nem szerepel például a lakáshoz jutás elképesztő arányban növekvő költsége. A gazdaságok nincsenek — s biztos, hogy nem is lesznek — olyan helyzetben, amely lehetővé tenné nekik a szóban forgó terhek átvállalását, ami, egyébként úgy ítélik meg, szintén nem rájuk tartozik. Házalás, koldulás Nem lebecsülendő értéke a kérésünkre hozzánk küldött tíz anyagnak, hogy mindegyik foglalkozik az egyes nagyüzemekben megmutatkozó fogyatékosságokkal is. Nagy Gyula, a jászalsószentgyöngyi Petőfi Tsz közgazdasági elnökhelyettese például megírja, hogy ők eddig az egyenlősdi alapján juttattak mindenkinek tanszersegélyt csakúgy, mint lakásépítési támogatást. Ez is forrása volt annak, hogy úrrá lett a „ha másnak jár, akkor nekem is” torz szemlélet. Mások is kitértek a segélyezésekre, amelyeknek a folyósításakor áttekinthetetlen szövevények teszik lehetetlenné az igazságos, méltányos elbírálást. Különféle segélyekhez lehet jutni a vállalattól, a szövetkezettől, a tanács valamelyik szakigazgatási részlegétől, a szakszervezettől, a társadalombiztosítási szervezettől stb. S gyakran megesik, hogy a szemérmes szegénységet háttérbe szorítja a szemérmetlen élősködés. Van hát átgondolni való éppen elég. Gyakorisága és veszélyessége miatt nem maradhat megemlítetlenül az, amit némelyek a régi keletű „elvárás” szóval illetnek, mások azt mondják, hogy „divat lett a házalás”, a legkeserűbb kifejezés szerint pedig sokan — megalázkodva — kénytelenek magukra ölteni „a kolduló barát csuháját”. A községi, a megyei tanácsokról, különféle intézményekről van szó, amelyek nem a saját hibájukból kerültek súlyos anyagi helyzetbe. Nem ritka eset, hogy már a működőképességük, a létezésük forog kockán. A legutóbbi évtizedükben országos gyakorlattá vált, hogy a mezőgazdasági nagyüzemektől — főként a tsz-ektől — nem csupán a saját dolgozókról való szociális gondoskodást várták el „felülről”. Csak milliárd forintokkal fejezhetnénk ki a szövetkezetek és az állami gazdaságok anyagi hozzájárulását ahhoz, hogy működési körzetükben legyen járda, szilárd burkolatú út, vezetékes víz, iskola, óvoda, művelődési otthon, bolt, vendéglő és így tovább. Holott az ott élő lakosság nagyobbik, a legtöbb helyen túlnyomó hányada nem mezőgazdasági foglalkozású ember. A nagyüzemek ennek ellenére nem így méricskéltek, hanem adtak ilyen közösségi célokra, amennyit csak tudtak. Sokszor úgy is, hogy különféle hivatalos, „felettes” szervek „rugalmas elszámolásra” biztatták, kényszerítették őket. Vagyis arra, hogy a főkönyvelő csaljon, találja meg a módját az említett célokra jogszabályellenesen elköltött pénzek hamis elszámolásának. Sajnos ugyanerre kaptak nyílt vagy burkolt parancsot akkor is, amikor magas rangú hazai vagy külföldi látogatók gyakran népes csapatát kellett dúsan megvendégelniük és megajándékozniuk. Függőségi viszonyuk, kiszolgáltatottságuk egyik következménye volt ez, hiszen a szófogadók sokkal könnyebben jutottak a gazdálkodáshoz nélkülözhetetlen berendezésekhez, anyagokhoz, hitelekhez, vissza nem térítendő támogatásokhoz, mint a vonakodók, nem is szólván az engedetlenekről. Most nem ilyen dolgok vannak napirenden, hanem az oktatás, a kultúra, az egészségügy, a gyermekgondozás, a sport, a foglalkoztatás — s még lehetne folytatni a sort — nyomorúságos körülményeinek az enyhítése. Igen ám, de a mezőgazdasági nagyüzemek teherviselő képessége is csaknem mindenütt kimerült már, hiszen a gazdag változatosságú préselés folyamatos erősödése kisajtolja belőlük azt is, ami saját gazdálkodásuk eredményes folytatásához — hát még a fejlesztéséhez — elengedhetetlenül szükséges volna. Néhány javaslat Bőségesen vannak a hozzánk érkezett levelekben ötletek, javaslatok is a bonyodalmas helyzet tisztázására, előbbre vivő megoldásokra. A lényegben mindegyik egyetért Nádasi Kálmánnal, a gyöngyösoroszi Február 24. Tsz elnökével. Ő is azt vallja, hogy a szociális biztonság megteremtésében részt kell venniük a vállalatoknak, a szövetkezeteknek is. Az utóbbiak különben rendeltetésüknél fogva olyan gazdasági szervezetek, amelyek minden másfélénél erőteljesebb társadalmi közösségek. Ebből következően elemi kötelességüknek tartják egymás kölcsönös támogatását csakúgy, mint a lehető legmesszebb menő törődést tagjaik, dolgozóik szociális biztonságával, kulturális felemelkedésével. Feltétlenül megszívlelendő indítvány az is, hogy a szociálpolitika elveinek kidolgozásával, illetőleg gyakorlati érvényesítésével megbízott szervezetek, testületek ismerjék meg alaposan a mezőgazdasági nagyüzemek valóságos helyzetét és lehetőségeit. Kérjék, kellőképpen mérlegeljék, és vegyék figyelembe ezeknek az üzemeknek az elgondolásait, tannácsait, természetesen a döntések meghozatala előtt, a viták, az egyeztetések időszakában. Bizakodásra ad okot, hogy ez az igény megegyezik azzal, amit a bevezetőben idézett államtitkári cikk is hangsúlyoz. Gulyás Pál A főfúrómester Dinda Balázs a barakkok előtt fékez. A környék kisebb ipartelep látszatát kelti: a fúrótorony körül gépek, járművek, csövekből emelt gúlák, sisakos, overallos emberek. Úgy ötvenméternyire azonban már tehenek legelésznek, s látótávolságra fehérlenek a Kiskunhalashoz közeli falu, Balotaszállás házai. — íme, a munkahelyem — mutat körbe a Kőolaj- és Földgázbányászati Vállalat Kiskunsági Üzemének munka érdemrendes főfúrómestere, majd beinvitál a kabinba, ahol most társa teljesít szolgálatot.A két főfúrómester 14 naponként váltja egymást. Két hét éjjel-nappali munkát két hét pihenőidő követ.) A kicsiny helyiség legfontosabb berendezési tárgya a zöldes színekben vibráló monitor. A képernyőn számsorok futnak, megtudjuk például, hogy e pillanatban 3619 méteres mélységben dolgozik a fúrófej. A Terv szerint 3900 méterig haladunk. Ha minden jól megy, október végére befejezzük a fúrást. — Ha minden jól megy? — A mi szakmánk nem olyan, mint a lakatosé vagy az asztalosé, aki ha kell, akár minden percben megmérheti, ellenőrizheti a készülő munkadarabot. Mi nem látjuk a több ezer méteres mélységben zajló folyamatokat, legfeljebb apró jelekből következtethetünk rájuk. Elég egy pontatlan megfigyelés, egy rossz döntés, és megvan a baj. A hozzáértés, a tapasztalat mellett jó ha a szerencsével sem áll hadilábon az ember. Nem ok nélkül alkalmazzuk mi is a hagyományos bányászüdvözlést. Jó szerencsét! Dinda Balázs, csakúgy, mint az itteni olajbányászok többsége, Zalából érkeztt a Kiskunságra. Alig múlt 25 éves, amikor főfúrómesterré nevezték ki a kiskunmajsai üzembe. — Szerencsém volt — mondja. — Akkor terjesztették ki a korkedvezményt az olajbányászokra, sok idősebb szaki ment hirtelen nyugdíjba. Persze ő sem volt már éppen kezdő. — Nyolcadik osztályos koromban én is éppolyan tanácstalan voltam, mint a legtöbb ifjú ember. Édesapám terelgetett csendes határozottsággal e pálya felé. Ő maga is dolgozott fúrásként a háború előtt, s egy ideig a felszabadulás után is. A család Letenyén élt, a fiút a nagykanizsai Kőolaj- és Földgázbányászati Technikumiba íratták. Sikeresen elvégezte, majd technikusi oklevéllel a zsebében fúrási segédmunkás lett az egyik zalai üzemben. Ezt a szakmát csak így lehet elsajátítani. Fokról fokra, lépésről lépésre. Az első műszakom úgy kezdődött, hogy 50 kilós zsákokat cipeltem óriási sártengerben. Fogadkoztam is magamban: „Ide én holnap már nem jövök.” — Most mégis itt van, pedig több mint húsz esztendő telt el azóta! — Szerencsére nem érkezett mindennap ilyen dögnehéz rakomány, meg aztán izgatott is: mire vagyok képes? De csak az első tél elmúltával mondták az idősebb mesterek: „Na gyerek, te már itt maradsz!” Maradt, s végigjárta a szakmai hierarchia lépcsőfokait. Segédmunkásból szakmunkás lett, „kulcsos”, majd „kapcsoló”. (A kulcsosok a talaj fölött ötméternyire levő munkapadon dolgoznak, a kapcsolóállás viszont ég és föld között, hétemeletnyi magasságban található.) Külföldre is eljutott: 1971 őszén tagja lett az Irakba induló olajbányászcsapatnak. — Nem kevés pénzt kerestem, világot láttam, szakmailag sokat fejlődtem — nagyjából ez a 14 hónapos iraki kiküldetés mérlege. Persze nem volt könnyű 50—55 fokos hőségben dolgozni, s olykor egymást elviselni sem. Bármennyire jópofák is a társak, ahol 30—40 ember tartósan össze van zárva, előfordulnak kisebb-nagyobb konfliktusok. Fejünkön védősisak, az acélpadló enyhén remeg a talpunk alatt. A fúrómesteri állásban vagyunk, innen működteti a mester a berendezést, és irányítja az emberek munkáját. — Mi a teendő, ha váratlanul gáz tör föl a fúrólyukból? Dinda Balázs néhány könnyen elérhető kallantyúra mutat. — Ezekkel hozhatók működésbe a kitörésgátlók. De hogy a fúrómester idelép-e, vagy inkább az ellenkező irányba menekül a toronyból, azt helyzete és embere válogatja. Két kitörést említ. 1975-ben a „Halas hetes” kút vadult meg, 1979. január 24-én pedig bekövetkezett az emlékezetes zsanai kitörés. Olajbányászok, tűzoltók, katonák harcoltak három héten át a megfékezhetetlennek tűnő lángokkal. Dübörögnek a gépek, az emberek tempós mozdulatokkal végzik munkájukat, mélyül a kút. E fúrás költségeit — és még háromét itt a Kiskunságban — a világbanki hitelből fedezik. A felszerelés az átlagosnál jobb, a létszám is nagyobb. Ám a fúrás — mondják az olajbányászok — lassan visszaszorul ebben a térségben. Részint, mert a jelentősebb olaj- és földgázmezőket már megtalálták, részint mert a fúrás nagyon sokba kerül — s nincs rá pénz. — Talán ismét lesz majd munka Irakban — mondja Dinda Balázs —, ha véget ér a háború. Ebben bíznak itt az emberek. , Ismét a kocsiban ülünk, Kiskunmajsa felé közeledünk. Útközben a bányászéletről folyik a szó. — Milyen a viszony a szénbányászok és az olajosok között? — Kölcsönösen becsüljük egymás munkáját. Ők azt mondják, a világ minden pénzéért föl nem mennének a fúrótoronyba. Mi meg a tárnától idegenkedünk, hiszen azon még ablak sincsen! Dindáék háromszobás lakása viszont annál tágasabb, világosabb. A nappaliban telefon, színes rtv, videó, sok könyv. Zsuzsa asszony kávéval kínál bennünket, Balázs, a 14 éves nagyfiú a szomszéd szobában „nyűvi” a számítógépet. Mire e sorok megjelennek, ő már a Kiskunfélegyházi Gépipari Szakközépiskolában koptatja a padot, öccse, a tízesztendős Zsolt még nem döntött, milyen pályát válasszon, bár egy időben kormányfőnek készült. A családfő poharat tesz az asztalra, miközben arról beszél, hogy a főfúrómester elsőrendű kötelessége az embereiről való gondoskodás. S ebben az is benne van, hogy szükség esetén ő maga áll be egyikük-másikuk helyére arra a néhány másodpercre, amíg az illető kifújja magát, harap néhány falatot, elszív egy cigarettát. Karcos zalai bort kóstolunk, az após termése, akiről kiderül: maga is olajbányász, fúrómesterként ment nyugdíjba. Úgy esett a dolog, hogy az egyik dunántúli fúrásnál egymás mellé kerültek. Mivel Balázsnak akkor már megvolt a motorbiciklije, s útja úgyis azon a falun át vezetett, munkába fuvarozta, majd műszak után hazáig vitte az idősebb kollégát. Akinek történetesen volt egy Zsuzsa nevű eladó leánya ... Sitkei Béla