Népszabadság, 1988. október (46. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-01 / 235. szám

1988. október 1., szombat NÉPSZABADSÁG Grósz Károly fogadta Philipp Jenningert Grósz Károly, a Minisztertanács elnöke pénteken a Parlamentben fo­gadta Philipp Jenningert, a Német Szövetségi Köztársaság Szövetségi Gyűlésének (Bundestag) elnökét. A szívélyes légkörű megbeszélésen részt vett Stadinger István, az Országgyű­lés elnöke. Jelen volt Hans Alfred Steger, az NSZK budapesti nagykö­vete. A Bundestag elnöke este — ven­déglátója, Stadinger István társasá­gában — a hazai és a külföldi sajtó képviselőivel találkozott a Parla­mentben. Az NSZK-beli politikus magyaror­szági látogatása kapcsán mindenek­előtt a két ország kontaktusairól szólt. Hangsúlyozta: az NSZK inten­zív kapcsolatokra, politikai párbe­szédre és együttműködésre törekszik valamennyi európai országgal, ezen belül is egyik legfontosabb partnere­ként tekint Magyarországra. Mint mondotta, mostani tárgyalásai is iga­zolják Kohl kancellárnak azt a meg­állapítását, miszerint a két ország viszonya jól példázza, milyen sokol­dalú együttműködést folytathatnak különböző társadalmi berendezkedé­sű, eltérő szövetségi rendszerhez tar­tozó országok. Bár a mostani megbeszélések fó­kuszában is parlamenti kapcsolatok elmélyítésének lehetőségei álltak — a két törvényhozó testület a maga ré­széről ezzel kíván hozzájárulni az államközi kapcsolatok szélesítéséhez —, azért a gazdaság állapotáról is szót ejtettek a politikusok. Philipp Jenninger ezzel kapcsolatban az el­múlt évek biztató fejleményeként értékelte, hogy számos olyan megál­lapodás és kormányzati intézkedés született — ilyen volt például a be­ruházásvédelmi megállapodás —, amely nagy ösztönzést adott a gaz­dasági kontaktusok fejlesztésének. Ennek is köszönhetően ma már a kapcsolatok sajátos vonásának te­kinthető a vegyesvállalatok magas aránya. A maga részéről úgy véleke­dett, hogy a figyelmet mindenekelőtt a kis- és középvállalatok együttmű­ködésére kell koncentrálni. A Bundestag elnöke szólt arról is, milyen mély benyomást gyakorolt rá az a vendégszeretet, amellyel ma­gyarországi útjának minden állomá­sán fogadták. Kiemelte csütörtöki Baranya megyei látogatását, ame­lyen Magyarországon élő német nemzetiségiekkel is találkozott. Ez a vidéki látogatás is arról győzte meg — mondta —, hogy „a magyar etetés nemcsak megtűri az ország­­ban élő nemzeti kisebbségeket, ha­nem megbecsüli őket, s mindent megtesz kulturális hagyományaik megőrzéséért, nyelvi kultúrájuk ápo­lásáért”. Philipp Jenninger utalt arra, hogy a magyar politikusokkal folytatott megbeszélésein szó esett a kelet- nyugati kapcsolatokról, a leszerelés kérdéseiről is. Megállapították: az első nagy áttörés — a közép-hatótá­volságú rakéták leszerelése után — most a hagyományos fegyverzet csökkentésén a sor. Ezzel kapcsolat­ban kölcsönösen fontosnak ítélték, hogy a kis országok is járuljanak hozzá a bécsi utótalálkozó eredmé­nyes lezárásához. A politikus ezután a konferenciára összegyűlt újságírók kérdéseire vá­laszolt. Az első kérdező aziránt érdeklő­dött, hogy a tárgyalásokon szóba került-e Románia nemzetiségi poli­tikája. Jenninger válasza: ezt a prob­lémát is megvitatták vendéglátóival, s egyetértettek abban, hogy alapve­tő emberi jogokat érintő kérdések­ről van szó. „Minden országnak kö­telessége megadni ezeket a jogokat, és ez nemcsak az NSZK—magyar, hanem a magyar—román viszonyra is érvényes.” A két ország közötti vízumkény­szer eltörlésének lehetősége felől tudakozódó kérdésre ,a politikus le­szögezte: az NSZK nem zárkózik el ez elől, az Európai Gazdasági Közös­ségben azonban — az EGK bürokrá­ciájának túltengése miatt — egyelő­re ellenállásba ütközik ez a lépés. Több NSZK-beli újságíró a mély­reható magyarországi változásokhoz kapcsolta kérdését, így például meg­kérdez­ték — magyar vezetőkkel folytatott tárgyalások tapasztalatai alapján —, érezhető-e szembenállás a társadalom részéről a reformok léptékével szemben. Ez a kérdés a megbeszélések egyik központi témája volt — mondta Philipp Jenninger. Tárgyalópartne­rei úgy fogalmaztak: természetes, hogy ezeknek a nagyfokú átrende­ződéseknek ellenzői is akadnak. Van, aki úgy véli, túl messze mentek a változások, mások keveslik a re­formokat. „Mindenesetre nem lehet úgy politizálni, hogy valamely ol­dalról ellenállás­ba ne ütköznének a vezetők” — összegezte véleményét az NSZK-beli vendég. Egy másik újságíró arról kérdezte Jenningert, nem tapasztalt-e „segítségvár­ást” a magyarok részéről. S ha igen, tájé­koztatja-e erről Kohl kancellárt. — Ezt biztosan nem teszem. A magyarok nem állnak tehetetlenül a problémák előtt. A magyar rend­kívül életerős nép. Bizton állítható: •megfelelő vezetéssel meghozzák a megfelelő döntéseket. Kohl kancel­lárnak egyedül Grósz Károly köszö­netét tolmácsolom a Magyarország és az EGK közötti kapcsolatok lét­rejöttéhez nyújtott hozzájárulásért. Végezetül a két ország kapcsolat­­fejlesztésében a „kis lépések” poli­tikája mellett foglalt állást. Ezek sorába illeszkedve az NSZK konzu­látus megnyitását tervezi Pécsett, s szeretnék megduplázni az ifjúsági cserekontingenst. (MTI) MAGYAR-ALBÁN DIPLOMÁCIAI KAPCSOLAT Javaslat nagykövetek cseréjére A Külügyminisztérium közleménye Őszi István külügyminiszter-he­lyettes szeptember 22-én magához kérette Ch­rim­ Muzhát, az Albán Szocialista Népköztársaság buda­pesti nagykövetségének ideiglenes ügyvivőjét, és a következőket közöl­te vele: A Magyar Népköztársaság a ma­gyar—albán diplomáciai kapcsolat­­tartás szintjének 1961 decemberében bekövetkezett csökkentését kiváltó körülményeket és okokat elévültnek tekinti, ezzel összefüggő akkori dön­tését érvénytelennek nyilvánítja. Kész megbeszéléseket kezdeni az albán féllel nagykövetek újbóli akk­reditálásáról egymás országában, ami a kölcsönös érdekek alapján jó­tékonyan hatna a kétoldalú együtt­működés fejlesztésére. (MTI) Növekvő feszültség Nicaragua és Honduras határán Készültségbe helyezték a sandinista hadsereget Nicaragua és Honduras határán ismét megnövekedett a feszültség. A sandinista hadsereget készültség­be helyezték a térségben — közöl­ték Managuában. Ennek ellenére a nicaraguai kormány illeté­kese beje­lentette: további egy hónappal meg­hosszabbították a kontrák ellen vi­selt háborúban vállalt egyoldalú tűzszünetet. Az úgynevezett második katonai körzet egyik parancsnoka a sajtó­nak elmondta, hogy a provokációk már a múlt hónapban kezdődtek. Azóta több helyen voltak határinci­densek, s nyugtalanító módon meg­növekedett az amerikai légi- és rá­diófelderítés is a térségben. Az utóbbit Managuában annak a jelének tartják, hogy az ellenséges erők ki akarják tapogatni a sandi­nista hadsereg védelmi állásait, elő­készítve így egy esetleges nagyobb méretű támadást az amerikai vagy a hondurasi hadsereg, illetve az el­­lenforradalmár csoportok részéről. A feszültség megnövekedése miatt nyugtalanságát fejezte ki Oscar Arias Costa Rica-i elnök, a regioná­lis békemegállapodás kezdeménye­zője. San Joséban tartott sajtóérte­kezletén kijelentette: bár nincs köz­vetlen tudomása a Nicaragua ellen intézett hondurasi provokációkról, sajnálatosnak tartja a helyzet rom­lását az utóbbi hónapok viszonyla­gos nyugalma után. Hondurasban közölték, hogy a kormány mégis katonai megállapo­dásra készül az Egyesült Államok­kal. Ennek hírét korábban Teguci­­galipában és Washingtonban egy­aránt cáfolták, majd a hír jelentő­ségét igyekeztek lekicsinyelni. A hondurasi külügyminisztérium most a parlament elé vitt egy jegyző­könyvet, amelyet az 1954 óta érvé­nyes katonai szerződéshez kívánnak csatolni. A tervezet értelmében az ameri­kai fél nagy hatósugarú radarrend­szert helyezhet üzembe Honduras­­ban és bővítheti a már meglévő ka­tonai létesítményeit. Tájékoztatni köteles viszont a kormányt, ha na­gyobb mennyiségű fegyverzetet irá­nyít e támaszpontokra. (MTI) Halálos kimenetelű összecsapások Burmában ( HANOI TUDÓSÍTÓNKTÓL ) Újabb összecsapások voltak Bur­mában, miközben fokozatosan kör­vonalazódik az ellenzék politikai programja. A rangúni rádió jelentése szerint az ország négy tartományában több napon át heves harcok voltak a kor­mányerők és szeparatista, valamint szélsőbaloldali gerillák között. Az összecsapásokban tizennyolc ember meghalt, negyvenkettő megsebesült. A városokban viszonylagos nyuga­lom van, noha a közigazgatást „ket­tős hatalom” jellemzi. Számos helyen nem engedelmeskednek a katonai kormányzóknak, a napi ügyeket diá­kokból és papokból álló „demokra­tikus bizottságok” intézik. A rendfenntartó erők pénteken is­mét a tömeg közé lőttek Rangún­­ban, arra hivatkozva, hogy foszto­gatták az állami raktárakat. Az el­lenzék a maga részéről azzal is vá­dolta a kormányt, hogy az szándé­kosan engedte szabadon a köztör­vényes bűnözőket. Rangúnban mint­egy ötezer bűnöző garázdálkodik, ami ismét ürügyet nyújt a kormány­nak a rendőrterror fenntartására — közölte egy ellenzéki­ rádióadás. Értesülések szerint folytatódnak a közvetítési kísérletek a politikai patthelyzet feloldására. Saw Maung kormányzata és az ellenzék nem is tagadja, hogy közvetett tárgyalások­ban­ áll egymással. Tudni vélik, hogy a kormány részéről U Ne Win volt vezető leánya, az ellenzék részéről pedig egy burmai nemzeti hős leá­nya folytat közvetítő tárgyalásokat. Füzes Oszkár 3 Csak magabiztosan lehet A Központi Bizottság keddi ülése második napirendi pontjának vitá­ja belpolitikai életünknek szinte va­lamennyi kérdését érintette. E so­rok íróját a tanácskozás a pártérte­kezletre emlékeztette. Pontosabban szólva: négy hónap gyakorlati ta­pasztalatainak birtokában az akkori állásfoglalás legfontosabb megállapí­tásai kerültek az eszmecsere közép­pontjába. Talán nem önkényes ki­emelés, ha a rendkívül szerteágazó polémiából ezúttal arról szólok, hogy a valóban politizáló párttá válás követelményei miként körvonalazód­nak, részben a párt vezető testüle­tében, részben — a felszólalások er­ről is képet adtak — a napi párt­munkában. A politizálás erőpróbája A kiindulási pont az ország hely­zete, a társadalom közhangulata, a párt állapota, az ország sorsának alakításában betöltött szerepe. Mély­reható átalakulás közepette szüksé­ges a folyamatos elemzés még ak­kor is, ha tudjuk, hogy a májusban kitűzött célok nem érhetők el má­ról holnapra. Már csak azért­ sem, mert a megújulás, a radikális re­form eddig ki nem próbált megol­dásokat kíván. Olyan helyzetben — és a helyzetet többé-kevésbé pon­tosan tükröző közhangulatban —, amely reális megítélés szerint ne­héz, politikai-gazdasági válságtüne­tekkel terhes. Amelyben együtt van jelen a türelmetlenség, az elbizony­talanodás, a bénultság, a változás­tól való félelem, és a minden ed­digit elvető törekvés is. A közhan­gulatot, a párt, a vezetés iránti bi­zalmat, természetszerűleg a gazda­ság elégtelen teljesítményéből faka­dó, romló életkörülmények, feszült­ségek befolyásolják. Valójában az idén érezzük először — mondhat­ni: minden rétegben —, hogy el­adósodásunknak, gyenge gazdasági teljesítőképességünknek mi is az ára. Kettős teher hárul a jelenre — ami, ha reményeink teljesülnek is, több esztendő —: fizetünk múltunk hibáiért és viseljük a gazdaság el­odázhatatlan átalakításának költsé­geit. Ez a kényszerpálya — amelynek részelemei persze sokfélék, van vá­lasztási lehetőség , nem kínál a közeljövőben javuló életkörülménye­ket. Bármit változnak i­s az elosz­tás arányai, a lakosság terhei ösz­­szességükben nem csökkennek. Kö­vetkezésképpen a közhangulatot tar­tósan meghatározzák a létfenntartás feszültségei. Miközben az is nyilván­való, hogy az ellenérzés, a tanács­talanság — társadalmi méretekben — lehetetlenné teszi a kimozdulást. Semmire sem jutunk bajaink felso­rolásával, a múlt hibáinak mégoly alapos elemzésével — ez is szük­séges, értékeink, eredményeink meg­becsülésével egyetemben —, ha a pontos célok, és az azok elérését szolgáló tettek késnek. Elemi igazságnak tetszhet a meg­állapítás, említeni sem kéne, ha ér­vényesülne mindennapjainkban. Ha mindannyian nemcsak felfogtuk, megértettük volna már, hogy a ki­várás, a késlekedés végveszélybe so­dor. S itt engedtessék meg egy ki­térő, elkerülendő annak látszatát, hogy osztatlanul millióké lenne a felelősség helyzetünkért és jövőn­kért, függetlenül attól, hogy kinek milyen szerepe, lehetősége volt és van sorsunk alakításában. Ostobaság és cinizmus volna a népmilliókra hárítani bármit is, aminek akarat­lanul részese volt ugyan, de nem előidézője. Viszont nem oktalanság — sőt alapkövetelmény — azt cé­lul tűzni, hogy a milliókat meg­nyerje a párt, a kormány program­jának. A politizáló párttá válásnak ma ez az erőpróbája. Progresszív egységért Felkészült-e már a párt a köz­ponti bizottsági ülésen joggal két­­frontos harcnak nevezett küzdelem­re, amelynek célja nem kevesebb, mint az új közmegegyezés megte­remtése? Az új közmegegyezésé, amelyről tudjuk, hogy nem a min­denben azonos vélemények összessé­ge lesz, hanem sokszínűségében a gazdasági, politikai reformot kell tá­mogatnia. A politikai meggyőzéshez, a poli­tika képviseletéhez világos program kell, politikai párt másként nem működhet. Van-e ilyen programunk, megvan-e a pártban az egység? A program tartópillérei állnak. A párton belüli viták eredményeként is egyértelműbbé vált: teljes körű reformra van szükség. Ugyanakkor a viták folytatódnak a párton belül is. Nyitott, még meg nem vitatott kérdések sora következik. Köztük a szocializmus építése jelen szakaszá­nak lényegi jellemzőié, vagy olya­noké, mint a tulajdonviszonyok, a szocialista pluralizmus, a párt vi­szonya a hagyományos szervezetek­kel, mozgalmakkal és az új szerve­ződésekkel, a szocialista demokrácia értelmezése, az önállóság és a de­mokratikus centralizmus gyakorlata, és még hosszan sorolhatnánk. A pártértekezlet állásfoglalása szól e kérdésekről, ad valamilyen fogódzót is, ám inkább kiinduló alapnak te­kintendő abba­n az értelemben, hogy ezeknek a fogalmaknak tartalmát mielőbb kialakítsuk, számolva az­zal is, hogy e tartalom nem dog­maként, nem örök érvényűként fog­ható fel. A progresszív egység — Berend T. Iván kifejezését kölcsö­nözve — a tisztázatlanságok megvi­tatásával jöhet létre. De a vita köz­beni állapot nem azonos a prog­­ramnélküliséggel. Ha komolyan vesszük a pártde­mokráciát, a nagyobb helyi önálló­ságot, akkor a pártban is együtt kell élnünk a nézetek folyamatos ütkö­zésével, a véleménykülönbségekkel, miközben a lényeges elhatározások markáns képviseletére kötelez a párttagság. Közös célok, egységes ki­állás teszik a pártot párttá. Megjegyzendő: a politizáló vagy nem politizáló párt kérdésére ad­ható válasz nem szándéktól függ. A párt felismerte, hogy a spontán módon a közéletben megjelenő, egy­mástól eltérő nézetek valós társa­dalmi igényeket fejeznek ki, közre­működött az azokat hordozó, képvi­selő közösségek legalizálásában. Ál­tatnánk magunkat, ha azt hinnénk, hogy nem követelnek részt a politi­ka alakításából, s a hatásukat pusz­tán pillanatnyi számosságukkal mér­nénk. A társadalmi vitára bocsátott törvénytervezet megadja a közössé­gek jogi szabályozását. De addig is, most is jelen vannak, nyilvánossá­got kapnak. E nyilvánosság mérté­kéről, formáiról lehet vitázni. Sok vagy kevés, aligha dönthető el. Bi­zonyos azonban, hogy létük kihí­vás. Kihívás párbeszédre, érvelésre. És az is nyilvánvaló, hogy ebben a párbeszédben a párté a nehezebb pozíció. Egyszerűen azért, mert a párt vállalta a társadalom vezető szerepét és a vele járó felelősséget. S mert nem működött, nem mű­ködhet hibátlanul, kínálja a táma­dási felületet. Vállaljuk az ütközést! A politikai hatalom gyakorlásának az a módja, amely valójában a pártértekezlet előtt megkezdődött, de még nem teljesedett ki — neveze­tesen a politikai intézményrendszer korszerűsítése —, végérvényes sza­kítás az ötvenes évek elején kiala­kult, átvett, némi leegyszerűsítéssel, sztálini modellel. A párt ma poli­tikai partneri viszonyt épít ki a po­litikai szervezetekkel, társadalmi mozgalmakkal, így integrálja mind­azt, ami a társadalom érdekeit kép­viseli, ami a szocializmus építését szolgálja. A politikai partneri kap­csolat eleve feltételezi, hogy nem­csak a párt fogalmaz meg célokat, de azt i­s feltételezi, hogy nem min­dent tesz magáévá. Hiszen nem le­hetne párt, ha mindent elfogadna — az egymással ellentétes felfogá­sokat illetően ez képtelenség —; minden nézet, törekvés azonos meg­ítélése nemcsak a pártot zilálná szét, hanem a társadalmat is anarchikus állapotba süllyesztené. Aggodalomra ad-e okot a külön­féle nézetek nyilvános megjelenése? Zavart kelt-e a sokféleség? Hozzá­téve, hogy ezek a nézetek akkor is léteznének és hatnának, ha nem vennénk tudomást róluk. Tekinthet­jük a hirtelen burjánzást a demok­rácia gyermekbetegségének, a ko­rábbi elfojtás reakciójának, tehát természetes jelenségnek, még azt is, hogy olykor indulatok helyettesítik az érveket, hogy szándékok tisztá­zatlanok, hogy a szocializmusról nem másként gondolkodás, hanem a szocializmust ellenző, a szocializmus­nak nemcsak a korábbi gyakorlatát, hanem bármikori esélyét tagadó megnyilvánulások is feltűnnek. (Nem nagy dicsőségünkre, jobbolda­li, nacionalista felhangok is bele-be­­levegyülnek a hangzavarba.) Ön­ámítás lenne azt feltételezni, hogy nincsenek szocializmust ellenzők, mert vannak. És nem azért van­nak, mert engedjük létezésüket. A véleménynyilvánítás bővülő sza­badsága, a szerveződési és gyüleke­zési szabadság külön törvénybe ik­tatása, azaz jogi elismerése, a kez­deményezőt, a pártot hozza a ko­rábbinál nehezebb vagy legalábbis új helyzetbe. Kell ez nekünk? Kell a pártnak a nyilvános polémia? Nem lenne egyszerűbb a központi utasítás és annak szigorú végrehaj­tatása? A megregul­ázott állampol­gárok társadalma, a meg nem za­varható rend és fegyelem? Nagyon is szükségünk van rendre is, fegye­lemre is, az elhatározások követke­zetes megvalósítására is. De, mint tudjuk, mert tapasztaltuk, mindez a demokrácia mellőzésével csak ide­­ig-óráig vezethet sikerre. A jó vá­lasztás nem lehet más, mint az üt­közések vállalása (beleértve a til­tást, a törvények megtartatását is). Annak bizonyságaként is, hogy ez a társadalom valósíthatja meg a de­mokráciának minden eddigit meg­haladó formáját — függetlenül at­tól, hogy pillanatnyilag hol tartunk, és nem egyszerűen vitáiban. Ugyan­is — immár történelmi léptékben mérve — a több vagy kevesebb de­mokrácia nem egyszerűen a véle­ménynyilvánítás szabadságának kér­dése. Bár helyzetünk nem irigylés­re méltó, ne feledjük, a kibontako­zás programját, önnön múltjával szembenézve, a párt fogalmazta meg. Korántsem pontos a következő évek nyomvonala, pontos megrajzo­lásához nyilván hozzájárul sokféle ismert, s ma még ismeretlen elkép­zelés is. Az ellenzés is továbbgon­dolásra serkent. De a továbbgondo­lás nem helyettesíti­ a reagálást. Nem hagyhatjuk válasz nélkül azt, amivel nem értünk egyet. A kihívás megtörtént. De nem történt más, nincs oka a pártnak, a párttagság­nak a defenzív magatartásra. Nem igaz, hogy nincs válaszunk a múl­tat, a jelent vagy a jövőt firtató kérdésekre, véleményekre. Kikényszeríti az élet A Központi Bizottság ülése so­kunkat foglalkoztató kérdésekre, egyebek között arra is választ kere­sett, vajon az alapszervezetek, a he­lyi testületek önállósága nem jár-e együtt azzal, hogy a párttagság ki­munkált koncepció nélkül, magára utalva kényszerül nemcsak a helyi konfliktusokkal megbirkózni, ha­nem alapvető ideológiai, politikai csatározásokra i­s. Nem marad ma­gára. Az önállóság éppen a világos állásfoglalásokra épül. A tisztázat­lanságok tisztázására, amelyből egy részt ez az ülés is magára vállalt. A tények és értelmezések, az el­vek és a gyakorlat időbeni eltolódá­sa persze nem szüntethető meg. Mindig lesznek eszmerendszerünkbe még nem beillesztett jelenségek, és mindig lesz az elvekkel azonnal nem harmonizáló gyakorlat. A tes­tületi, egyéni véleményalkotást ese­tenként előbb kényszeríti ki az élet, mint az átfogó elemzést. A tévedés kockázata minden gondolatban, dön­tésben, tettben benne rejlik. Ennek tudatában is önérzetesen képvisel­hetjük meggyőződésünket. Magatar­tással, tettekkel igazolt magabiztos­ság nélkül megcsappannak nyerési esélyeink. Mert hiszen nyerni aka­runk. Nem ide illő példa, de talán meg­erősíti a leírtakat. Érdemes elgon­dolkodni a szöuli olimpia sikerein. Azok érték el, akik megdolgoztak érte (tehetségüket tekintsük alapfel­tételnek), és olyan edzőkkel, kapi­tányokkal, akik értenek sportáguk­hoz, és nemcsak sportágukhoz. És akik — nem ütközések nélkül ugyan — a sikerhez elégséges türelmet kaptak, más szóval: tehették dol­gukat. Maros Dénes

Next