Népszabadság, 1988. október (46. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-01 / 235. szám
1988. október 1., szombat NÉPSZABADSÁG Grósz Károly fogadta Philipp Jenningert Grósz Károly, a Minisztertanács elnöke pénteken a Parlamentben fogadta Philipp Jenningert, a Német Szövetségi Köztársaság Szövetségi Gyűlésének (Bundestag) elnökét. A szívélyes légkörű megbeszélésen részt vett Stadinger István, az Országgyűlés elnöke. Jelen volt Hans Alfred Steger, az NSZK budapesti nagykövete. A Bundestag elnöke este — vendéglátója, Stadinger István társaságában — a hazai és a külföldi sajtó képviselőivel találkozott a Parlamentben. Az NSZK-beli politikus magyarországi látogatása kapcsán mindenekelőtt a két ország kontaktusairól szólt. Hangsúlyozta: az NSZK intenzív kapcsolatokra, politikai párbeszédre és együttműködésre törekszik valamennyi európai országgal, ezen belül is egyik legfontosabb partnereként tekint Magyarországra. Mint mondotta, mostani tárgyalásai is igazolják Kohl kancellárnak azt a megállapítását, miszerint a két ország viszonya jól példázza, milyen sokoldalú együttműködést folytathatnak különböző társadalmi berendezkedésű, eltérő szövetségi rendszerhez tartozó országok. Bár a mostani megbeszélések fókuszában is parlamenti kapcsolatok elmélyítésének lehetőségei álltak — a két törvényhozó testület a maga részéről ezzel kíván hozzájárulni az államközi kapcsolatok szélesítéséhez —, azért a gazdaság állapotáról is szót ejtettek a politikusok. Philipp Jenninger ezzel kapcsolatban az elmúlt évek biztató fejleményeként értékelte, hogy számos olyan megállapodás és kormányzati intézkedés született — ilyen volt például a beruházásvédelmi megállapodás —, amely nagy ösztönzést adott a gazdasági kontaktusok fejlesztésének. Ennek is köszönhetően ma már a kapcsolatok sajátos vonásának tekinthető a vegyesvállalatok magas aránya. A maga részéről úgy vélekedett, hogy a figyelmet mindenekelőtt a kis- és középvállalatok együttműködésére kell koncentrálni. A Bundestag elnöke szólt arról is, milyen mély benyomást gyakorolt rá az a vendégszeretet, amellyel magyarországi útjának minden állomásán fogadták. Kiemelte csütörtöki Baranya megyei látogatását, amelyen Magyarországon élő német nemzetiségiekkel is találkozott. Ez a vidéki látogatás is arról győzte meg — mondta —, hogy „a magyar etetés nemcsak megtűri az országban élő nemzeti kisebbségeket, hanem megbecsüli őket, s mindent megtesz kulturális hagyományaik megőrzéséért, nyelvi kultúrájuk ápolásáért”. Philipp Jenninger utalt arra, hogy a magyar politikusokkal folytatott megbeszélésein szó esett a kelet- nyugati kapcsolatokról, a leszerelés kérdéseiről is. Megállapították: az első nagy áttörés — a közép-hatótávolságú rakéták leszerelése után — most a hagyományos fegyverzet csökkentésén a sor. Ezzel kapcsolatban kölcsönösen fontosnak ítélték, hogy a kis országok is járuljanak hozzá a bécsi utótalálkozó eredményes lezárásához. A politikus ezután a konferenciára összegyűlt újságírók kérdéseire válaszolt. Az első kérdező aziránt érdeklődött, hogy a tárgyalásokon szóba került-e Románia nemzetiségi politikája. Jenninger válasza: ezt a problémát is megvitatták vendéglátóival, s egyetértettek abban, hogy alapvető emberi jogokat érintő kérdésekről van szó. „Minden országnak kötelessége megadni ezeket a jogokat, és ez nemcsak az NSZK—magyar, hanem a magyar—román viszonyra is érvényes.” A két ország közötti vízumkényszer eltörlésének lehetősége felől tudakozódó kérdésre ,a politikus leszögezte: az NSZK nem zárkózik el ez elől, az Európai Gazdasági Közösségben azonban — az EGK bürokráciájának túltengése miatt — egyelőre ellenállásba ütközik ez a lépés. Több NSZK-beli újságíró a mélyreható magyarországi változásokhoz kapcsolta kérdését, így például megkérdezték — magyar vezetőkkel folytatott tárgyalások tapasztalatai alapján —, érezhető-e szembenállás a társadalom részéről a reformok léptékével szemben. Ez a kérdés a megbeszélések egyik központi témája volt — mondta Philipp Jenninger. Tárgyalópartnerei úgy fogalmaztak: természetes, hogy ezeknek a nagyfokú átrendeződéseknek ellenzői is akadnak. Van, aki úgy véli, túl messze mentek a változások, mások keveslik a reformokat. „Mindenesetre nem lehet úgy politizálni, hogy valamely oldalról ellenállásba ne ütköznének a vezetők” — összegezte véleményét az NSZK-beli vendég. Egy másik újságíró arról kérdezte Jenningert, nem tapasztalt-e „segítségvárást” a magyarok részéről. S ha igen, tájékoztatja-e erről Kohl kancellárt. — Ezt biztosan nem teszem. A magyarok nem állnak tehetetlenül a problémák előtt. A magyar rendkívül életerős nép. Bizton állítható: •megfelelő vezetéssel meghozzák a megfelelő döntéseket. Kohl kancellárnak egyedül Grósz Károly köszönetét tolmácsolom a Magyarország és az EGK közötti kapcsolatok létrejöttéhez nyújtott hozzájárulásért. Végezetül a két ország kapcsolatfejlesztésében a „kis lépések” politikája mellett foglalt állást. Ezek sorába illeszkedve az NSZK konzulátus megnyitását tervezi Pécsett, s szeretnék megduplázni az ifjúsági cserekontingenst. (MTI) MAGYAR-ALBÁN DIPLOMÁCIAI KAPCSOLAT Javaslat nagykövetek cseréjére A Külügyminisztérium közleménye Őszi István külügyminiszter-helyettes szeptember 22-én magához kérette Chrim Muzhát, az Albán Szocialista Népköztársaság budapesti nagykövetségének ideiglenes ügyvivőjét, és a következőket közölte vele: A Magyar Népköztársaság a magyar—albán diplomáciai kapcsolattartás szintjének 1961 decemberében bekövetkezett csökkentését kiváltó körülményeket és okokat elévültnek tekinti, ezzel összefüggő akkori döntését érvénytelennek nyilvánítja. Kész megbeszéléseket kezdeni az albán féllel nagykövetek újbóli akkreditálásáról egymás országában, ami a kölcsönös érdekek alapján jótékonyan hatna a kétoldalú együttműködés fejlesztésére. (MTI) Növekvő feszültség Nicaragua és Honduras határán Készültségbe helyezték a sandinista hadsereget Nicaragua és Honduras határán ismét megnövekedett a feszültség. A sandinista hadsereget készültségbe helyezték a térségben — közölték Managuában. Ennek ellenére a nicaraguai kormány illetékese bejelentette: további egy hónappal meghosszabbították a kontrák ellen viselt háborúban vállalt egyoldalú tűzszünetet. Az úgynevezett második katonai körzet egyik parancsnoka a sajtónak elmondta, hogy a provokációk már a múlt hónapban kezdődtek. Azóta több helyen voltak határincidensek, s nyugtalanító módon megnövekedett az amerikai légi- és rádiófelderítés is a térségben. Az utóbbit Managuában annak a jelének tartják, hogy az ellenséges erők ki akarják tapogatni a sandinista hadsereg védelmi állásait, előkészítve így egy esetleges nagyobb méretű támadást az amerikai vagy a hondurasi hadsereg, illetve az ellenforradalmár csoportok részéről. A feszültség megnövekedése miatt nyugtalanságát fejezte ki Oscar Arias Costa Rica-i elnök, a regionális békemegállapodás kezdeményezője. San Joséban tartott sajtóértekezletén kijelentette: bár nincs közvetlen tudomása a Nicaragua ellen intézett hondurasi provokációkról, sajnálatosnak tartja a helyzet romlását az utóbbi hónapok viszonylagos nyugalma után. Hondurasban közölték, hogy a kormány mégis katonai megállapodásra készül az Egyesült Államokkal. Ennek hírét korábban Tegucigalipában és Washingtonban egyaránt cáfolták, majd a hír jelentőségét igyekeztek lekicsinyelni. A hondurasi külügyminisztérium most a parlament elé vitt egy jegyzőkönyvet, amelyet az 1954 óta érvényes katonai szerződéshez kívánnak csatolni. A tervezet értelmében az amerikai fél nagy hatósugarú radarrendszert helyezhet üzembe Hondurasban és bővítheti a már meglévő katonai létesítményeit. Tájékoztatni köteles viszont a kormányt, ha nagyobb mennyiségű fegyverzetet irányít e támaszpontokra. (MTI) Halálos kimenetelű összecsapások Burmában ( HANOI TUDÓSÍTÓNKTÓL ) Újabb összecsapások voltak Burmában, miközben fokozatosan körvonalazódik az ellenzék politikai programja. A rangúni rádió jelentése szerint az ország négy tartományában több napon át heves harcok voltak a kormányerők és szeparatista, valamint szélsőbaloldali gerillák között. Az összecsapásokban tizennyolc ember meghalt, negyvenkettő megsebesült. A városokban viszonylagos nyugalom van, noha a közigazgatást „kettős hatalom” jellemzi. Számos helyen nem engedelmeskednek a katonai kormányzóknak, a napi ügyeket diákokból és papokból álló „demokratikus bizottságok” intézik. A rendfenntartó erők pénteken ismét a tömeg közé lőttek Rangúnban, arra hivatkozva, hogy fosztogatták az állami raktárakat. Az ellenzék a maga részéről azzal is vádolta a kormányt, hogy az szándékosan engedte szabadon a köztörvényes bűnözőket. Rangúnban mintegy ötezer bűnöző garázdálkodik, ami ismét ürügyet nyújt a kormánynak a rendőrterror fenntartására — közölte egy ellenzéki rádióadás. Értesülések szerint folytatódnak a közvetítési kísérletek a politikai patthelyzet feloldására. Saw Maung kormányzata és az ellenzék nem is tagadja, hogy közvetett tárgyalásokban áll egymással. Tudni vélik, hogy a kormány részéről U Ne Win volt vezető leánya, az ellenzék részéről pedig egy burmai nemzeti hős leánya folytat közvetítő tárgyalásokat. Füzes Oszkár 3 Csak magabiztosan lehet A Központi Bizottság keddi ülése második napirendi pontjának vitája belpolitikai életünknek szinte valamennyi kérdését érintette. E sorok íróját a tanácskozás a pártértekezletre emlékeztette. Pontosabban szólva: négy hónap gyakorlati tapasztalatainak birtokában az akkori állásfoglalás legfontosabb megállapításai kerültek az eszmecsere középpontjába. Talán nem önkényes kiemelés, ha a rendkívül szerteágazó polémiából ezúttal arról szólok, hogy a valóban politizáló párttá válás követelményei miként körvonalazódnak, részben a párt vezető testületében, részben — a felszólalások erről is képet adtak — a napi pártmunkában. A politizálás erőpróbája A kiindulási pont az ország helyzete, a társadalom közhangulata, a párt állapota, az ország sorsának alakításában betöltött szerepe. Mélyreható átalakulás közepette szükséges a folyamatos elemzés még akkor is, ha tudjuk, hogy a májusban kitűzött célok nem érhetők el máról holnapra. Már csak azért sem, mert a megújulás, a radikális reform eddig ki nem próbált megoldásokat kíván. Olyan helyzetben — és a helyzetet többé-kevésbé pontosan tükröző közhangulatban —, amely reális megítélés szerint nehéz, politikai-gazdasági válságtünetekkel terhes. Amelyben együtt van jelen a türelmetlenség, az elbizonytalanodás, a bénultság, a változástól való félelem, és a minden eddigit elvető törekvés is. A közhangulatot, a párt, a vezetés iránti bizalmat, természetszerűleg a gazdaság elégtelen teljesítményéből fakadó, romló életkörülmények, feszültségek befolyásolják. Valójában az idén érezzük először — mondhatni: minden rétegben —, hogy eladósodásunknak, gyenge gazdasági teljesítőképességünknek mi is az ára. Kettős teher hárul a jelenre — ami, ha reményeink teljesülnek is, több esztendő —: fizetünk múltunk hibáiért és viseljük a gazdaság elodázhatatlan átalakításának költségeit. Ez a kényszerpálya — amelynek részelemei persze sokfélék, van választási lehetőség , nem kínál a közeljövőben javuló életkörülményeket. Bármit változnak is az elosztás arányai, a lakosság terhei öszszességükben nem csökkennek. Következésképpen a közhangulatot tartósan meghatározzák a létfenntartás feszültségei. Miközben az is nyilvánvaló, hogy az ellenérzés, a tanácstalanság — társadalmi méretekben — lehetetlenné teszi a kimozdulást. Semmire sem jutunk bajaink felsorolásával, a múlt hibáinak mégoly alapos elemzésével — ez is szükséges, értékeink, eredményeink megbecsülésével egyetemben —, ha a pontos célok, és az azok elérését szolgáló tettek késnek. Elemi igazságnak tetszhet a megállapítás, említeni sem kéne, ha érvényesülne mindennapjainkban. Ha mindannyian nemcsak felfogtuk, megértettük volna már, hogy a kivárás, a késlekedés végveszélybe sodor. S itt engedtessék meg egy kitérő, elkerülendő annak látszatát, hogy osztatlanul millióké lenne a felelősség helyzetünkért és jövőnkért, függetlenül attól, hogy kinek milyen szerepe, lehetősége volt és van sorsunk alakításában. Ostobaság és cinizmus volna a népmilliókra hárítani bármit is, aminek akaratlanul részese volt ugyan, de nem előidézője. Viszont nem oktalanság — sőt alapkövetelmény — azt célul tűzni, hogy a milliókat megnyerje a párt, a kormány programjának. A politizáló párttá válásnak ma ez az erőpróbája. Progresszív egységért Felkészült-e már a párt a központi bizottsági ülésen joggal kétfrontos harcnak nevezett küzdelemre, amelynek célja nem kevesebb, mint az új közmegegyezés megteremtése? Az új közmegegyezésé, amelyről tudjuk, hogy nem a mindenben azonos vélemények összessége lesz, hanem sokszínűségében a gazdasági, politikai reformot kell támogatnia. A politikai meggyőzéshez, a politika képviseletéhez világos program kell, politikai párt másként nem működhet. Van-e ilyen programunk, megvan-e a pártban az egység? A program tartópillérei állnak. A párton belüli viták eredményeként is egyértelműbbé vált: teljes körű reformra van szükség. Ugyanakkor a viták folytatódnak a párton belül is. Nyitott, még meg nem vitatott kérdések sora következik. Köztük a szocializmus építése jelen szakaszának lényegi jellemzőié, vagy olyanoké, mint a tulajdonviszonyok, a szocialista pluralizmus, a párt viszonya a hagyományos szervezetekkel, mozgalmakkal és az új szerveződésekkel, a szocialista demokrácia értelmezése, az önállóság és a demokratikus centralizmus gyakorlata, és még hosszan sorolhatnánk. A pártértekezlet állásfoglalása szól e kérdésekről, ad valamilyen fogódzót is, ám inkább kiinduló alapnak tekintendő abban az értelemben, hogy ezeknek a fogalmaknak tartalmát mielőbb kialakítsuk, számolva azzal is, hogy e tartalom nem dogmaként, nem örök érvényűként fogható fel. A progresszív egység — Berend T. Iván kifejezését kölcsönözve — a tisztázatlanságok megvitatásával jöhet létre. De a vita közbeni állapot nem azonos a programnélküliséggel. Ha komolyan vesszük a pártdemokráciát, a nagyobb helyi önállóságot, akkor a pártban is együtt kell élnünk a nézetek folyamatos ütközésével, a véleménykülönbségekkel, miközben a lényeges elhatározások markáns képviseletére kötelez a párttagság. Közös célok, egységes kiállás teszik a pártot párttá. Megjegyzendő: a politizáló vagy nem politizáló párt kérdésére adható válasz nem szándéktól függ. A párt felismerte, hogy a spontán módon a közéletben megjelenő, egymástól eltérő nézetek valós társadalmi igényeket fejeznek ki, közreműködött az azokat hordozó, képviselő közösségek legalizálásában. Áltatnánk magunkat, ha azt hinnénk, hogy nem követelnek részt a politika alakításából, s a hatásukat pusztán pillanatnyi számosságukkal mérnénk. A társadalmi vitára bocsátott törvénytervezet megadja a közösségek jogi szabályozását. De addig is, most is jelen vannak, nyilvánosságot kapnak. E nyilvánosság mértékéről, formáiról lehet vitázni. Sok vagy kevés, aligha dönthető el. Bizonyos azonban, hogy létük kihívás. Kihívás párbeszédre, érvelésre. És az is nyilvánvaló, hogy ebben a párbeszédben a párté a nehezebb pozíció. Egyszerűen azért, mert a párt vállalta a társadalom vezető szerepét és a vele járó felelősséget. S mert nem működött, nem működhet hibátlanul, kínálja a támadási felületet. Vállaljuk az ütközést! A politikai hatalom gyakorlásának az a módja, amely valójában a pártértekezlet előtt megkezdődött, de még nem teljesedett ki — nevezetesen a politikai intézményrendszer korszerűsítése —, végérvényes szakítás az ötvenes évek elején kialakult, átvett, némi leegyszerűsítéssel, sztálini modellel. A párt ma politikai partneri viszonyt épít ki a politikai szervezetekkel, társadalmi mozgalmakkal, így integrálja mindazt, ami a társadalom érdekeit képviseli, ami a szocializmus építését szolgálja. A politikai partneri kapcsolat eleve feltételezi, hogy nemcsak a párt fogalmaz meg célokat, de azt is feltételezi, hogy nem mindent tesz magáévá. Hiszen nem lehetne párt, ha mindent elfogadna — az egymással ellentétes felfogásokat illetően ez képtelenség —; minden nézet, törekvés azonos megítélése nemcsak a pártot zilálná szét, hanem a társadalmat is anarchikus állapotba süllyesztené. Aggodalomra ad-e okot a különféle nézetek nyilvános megjelenése? Zavart kelt-e a sokféleség? Hozzátéve, hogy ezek a nézetek akkor is léteznének és hatnának, ha nem vennénk tudomást róluk. Tekinthetjük a hirtelen burjánzást a demokrácia gyermekbetegségének, a korábbi elfojtás reakciójának, tehát természetes jelenségnek, még azt is, hogy olykor indulatok helyettesítik az érveket, hogy szándékok tisztázatlanok, hogy a szocializmusról nem másként gondolkodás, hanem a szocializmust ellenző, a szocializmusnak nemcsak a korábbi gyakorlatát, hanem bármikori esélyét tagadó megnyilvánulások is feltűnnek. (Nem nagy dicsőségünkre, jobboldali, nacionalista felhangok is bele-belevegyülnek a hangzavarba.) Önámítás lenne azt feltételezni, hogy nincsenek szocializmust ellenzők, mert vannak. És nem azért vannak, mert engedjük létezésüket. A véleménynyilvánítás bővülő szabadsága, a szerveződési és gyülekezési szabadság külön törvénybe iktatása, azaz jogi elismerése, a kezdeményezőt, a pártot hozza a korábbinál nehezebb vagy legalábbis új helyzetbe. Kell ez nekünk? Kell a pártnak a nyilvános polémia? Nem lenne egyszerűbb a központi utasítás és annak szigorú végrehajtatása? A megregulázott állampolgárok társadalma, a meg nem zavarható rend és fegyelem? Nagyon is szükségünk van rendre is, fegyelemre is, az elhatározások következetes megvalósítására is. De, mint tudjuk, mert tapasztaltuk, mindez a demokrácia mellőzésével csak ideig-óráig vezethet sikerre. A jó választás nem lehet más, mint az ütközések vállalása (beleértve a tiltást, a törvények megtartatását is). Annak bizonyságaként is, hogy ez a társadalom valósíthatja meg a demokráciának minden eddigit meghaladó formáját — függetlenül attól, hogy pillanatnyilag hol tartunk, és nem egyszerűen vitáiban. Ugyanis — immár történelmi léptékben mérve — a több vagy kevesebb demokrácia nem egyszerűen a véleménynyilvánítás szabadságának kérdése. Bár helyzetünk nem irigylésre méltó, ne feledjük, a kibontakozás programját, önnön múltjával szembenézve, a párt fogalmazta meg. Korántsem pontos a következő évek nyomvonala, pontos megrajzolásához nyilván hozzájárul sokféle ismert, s ma még ismeretlen elképzelés is. Az ellenzés is továbbgondolásra serkent. De a továbbgondolás nem helyettesíti a reagálást. Nem hagyhatjuk válasz nélkül azt, amivel nem értünk egyet. A kihívás megtörtént. De nem történt más, nincs oka a pártnak, a párttagságnak a defenzív magatartásra. Nem igaz, hogy nincs válaszunk a múltat, a jelent vagy a jövőt firtató kérdésekre, véleményekre. Kikényszeríti az élet A Központi Bizottság ülése sokunkat foglalkoztató kérdésekre, egyebek között arra is választ keresett, vajon az alapszervezetek, a helyi testületek önállósága nem jár-e együtt azzal, hogy a párttagság kimunkált koncepció nélkül, magára utalva kényszerül nemcsak a helyi konfliktusokkal megbirkózni, hanem alapvető ideológiai, politikai csatározásokra is. Nem marad magára. Az önállóság éppen a világos állásfoglalásokra épül. A tisztázatlanságok tisztázására, amelyből egy részt ez az ülés is magára vállalt. A tények és értelmezések, az elvek és a gyakorlat időbeni eltolódása persze nem szüntethető meg. Mindig lesznek eszmerendszerünkbe még nem beillesztett jelenségek, és mindig lesz az elvekkel azonnal nem harmonizáló gyakorlat. A testületi, egyéni véleményalkotást esetenként előbb kényszeríti ki az élet, mint az átfogó elemzést. A tévedés kockázata minden gondolatban, döntésben, tettben benne rejlik. Ennek tudatában is önérzetesen képviselhetjük meggyőződésünket. Magatartással, tettekkel igazolt magabiztosság nélkül megcsappannak nyerési esélyeink. Mert hiszen nyerni akarunk. Nem ide illő példa, de talán megerősíti a leírtakat. Érdemes elgondolkodni a szöuli olimpia sikerein. Azok érték el, akik megdolgoztak érte (tehetségüket tekintsük alapfeltételnek), és olyan edzőkkel, kapitányokkal, akik értenek sportágukhoz, és nemcsak sportágukhoz. És akik — nem ütközések nélkül ugyan — a sikerhez elégséges türelmet kaptak, más szóval: tehették dolgukat. Maros Dénes