Népszabadság, 1988. december (46. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-10 / 294. szám

14 NÉPSZABADSÁG 1988. december 10., szombat SEBEŐK JÁNOS: A gonosz ember végzete (Ión Andor műveiből) M­orózus, rabiátus, magának való ember volt Ku­­kutschka Pál. Mi több: agglegény. Vagy — fo­galmazzunk inkább nyíl­tan: gonosz. És ez büsz­keséggel töltötte el. Hogy miért is lett gonosz? Talán testi fogyaté­kosságai érlelték olyanná. Talán testi fogyatékosságai érlelték benne a rossz jellemvonásokat makulátlan, egységes gonoszsággá. Végül más egyéb se maradt számára, csak az, hogy ő: gonosz. Micsoda elégtétel! A csúfságért — ja, és az öregségért, mely fokozatosan fosztotta meg az ifjú sátánjaik iránti érdeklődéstől is. Régen bezzeg még övezte effajta fi­gyelem. Szalonokba hívták, ahol kampószerűen előregörbedő orrával, továbbá szívcsúcsra emlékeztető, vé­konyka állával adott nyomaté­ko­t, egyféle helyzeti energiát különben vérszegény költeményeinek. Később ritkult a meghívóözön, az ezoterikus hölgyöncök más, ifjabb zsákmányra kezd­tek fenekedni. Ni csak, a go­noszság, mint elvetélt költészet? Ki tudja. Egy tény: Kukutschka Pál­ban uralomra jutott a gonosz — és ő volt ekkor­­már a gonosz — és na­gyon gonosz volt Kukutschka Pál. Ráadásul tudta magáról — és ké­nyesen ügyelt: sohase vétse el. Mert csupán első pillantásra köny­­nyű gonosznak lenni. Gyakorlat­ban nagy koncentráció és lelkierő kell hozzá. Mindig úgy válaszolni, hogy fájjon a másiknak — ez bizony nehéz feladat. Kukutschka Pál mes­terien játszott. Tudta, hogy az iga­zi gonoszság­­sohasem vegytiszta: mindig belekeveredik valami szeny­­nyező anyag, ti.: a jóság, mely él­teti a szenvedőkben a reményt — hátha mégsem? Hátha tévedés? Hát­ha jó ez a Kukutschka? Úgy intézte: mindenki örökös konsternációban senyvedjen. Vagyis maradjon ben­nük annyi remény, hogy, ha kell, képesek legyenek csalódni — s ma­radjon bennük annyi félelem, hogy magatehetetlenül gyűlöljenek. Gyű­löljék. Néhan lap például segített hi­vatalnokain. Arcukat ilyenkor jóin­dulatúan megpacsolta, mint vágás­ra szánt állatok faját szokás — és élvezte, hogy e tevékenység nyomán meglett férfiak miképp pirulnak el. így fonódott köré legenda a morc modorú, de aranyszívű főnökről, akihez csak meg kell találni a kul­csot. Ő persze mosolygott magában, amikor fogadtak rá, ki ért inkább a nyelvén, és olyan hanglejtéssel be­széltek róla, mint asszonyok a fér­jükről egymás között: — Pirítva? Nem, Mici-Picikém, arra kényes, ő másképp szereti. — akihez recept kell, az egyszerre fé­lelmetes és nevetséges. Háta mögött kinevetik. Szembe­ rettegik. Ku­­kutsohka Pál így aztán lelke mé­lyén tulajdonképpen nem haragu­dott a találgatóikra, a pusmogókra, kacsingatókra. Hisz tu­dta , ez hi­vatásával, a gonoszsággal jár. Mindazonáltal legtöbbször kemé­nyen lesújtott az efféle személyek­re. Máskor hagyta, hadd menjenek. Kukutschka Pál továbbá mindig tu­datosan megtervezte, hogy milyen is lesz a holnapi kedve. Ez fontos. Dr. Kukutschka beható részletességű öröknaptárt készített a kedvéről. Különféle lélektani konstellációk alapján számolta ki, hogy követke­ző napra vajon melyik hangulat a legcélszerűbb. A leghátborzonga­­tóbb. Legrémisztőbb. Látszólag talá­lomra — valójában részletes tervek szerint — volt kiszámíthatatlan Ku­kutschka Pál. Hisz sejtette — a szü­net nélküli kegyetlenkedés idővel megszokható. A nem szűnő kegyet­lenkedésbe belefáradnak,­­belefásul­nak az emberek. Kukutschka Pál érezte, hogy ő­­— Kukutschka Pál! — nem lehet csak úgy kiszámítható. Ha ki tudják ismerni — elveszett. Így minden reggel fél óráig tükör­nél készült a másnapi előadásra. A naptárban pedig visszamenőleg egész 1880-ig ott sorakoztak a gondo­san megmunkált címszavak: „Hajt­hatatlan” „Álmodozó” „Álmos” „Paj­zán” „Politizálgató” „Leereszkedő” „Nagyvonalú” „Sejtetgető” „Dü­höng” „Precíz” „Tréfálkozó” „Ri­deg” „Senki se zavarjon” — s lám, elérte, hogy végül is bármilyen han­gulata volt, a beosztottak nem tud­ták mire vélni — s rettegtek tőle. Még a kedvességétől is. Dr. Ku­kutschka Pál fenomenális érzékkel tapintott rá, milyen hangulatkeve­rék kell a félelem és remény eldönt­hetetlen egyensúlyának fenntartásá­hoz. Nos, tény ami tény — egy szó mint száz —, gonosz ember volt Kukutschka Pál. És az ő nagy lepke­gyűjteménye abból állt, hogy hányan gyűlölik. Azt gyűjtögette, hogy gyű­lölik. Ki lepkét — a Don-Zsuanok női szívet — színésznek a taps — néki: a gyűlölet. Mennél fojtottab­­ban, elszántabbul, s mélyebbről gyű­lölték, ő annál büszkébb volt ma­gára. Mikor pedig egy-egy forrófe­jű, újsütetű gyakornok — megun­ván a szekatúrát — rá támad? Az aztán a dicsőség. Élvezte, ahogy a tizennyolc éves forma fiú falzetthang rá támad kukorékolva: — Maga egy zsarnok. Tudja mi maga? Egy gnóm zsarnok, igen. És ez az egész... — a szavak öngyil­kos régióból fakadók, nem gondol­nak a következő pillanatra — Ku­kutschka doktor pedig élvezte — hó­hó, a kis rebellis — élvezte a daga­dozó ütőerek orgiáját, hja, az ifjú­ság. És hamar rájött, hogy a leg­­megalázóbb ilyenkor az, ha a reni­tens fiatalúrhoz, mint valami bibises gyermekhez viszonyul — „Na mu­tassa. Fáj, ugye? Bibis” — ha fülébe szinte selypítve s dünnyögve gügyö­gi . „Csak nincs valami baj? Mi a probléma? Tán bántotta valaki? Édes fiam, ha bántották, azonnal szólni kell. Bátran. Na, ki vele. Csak semmi tabuskodás. Ejnye, itt egy zsebkendő, Nózika, fújja ki. Trombitáljon bele, nem szégyen az. Igazán megijeszt, hogy magában mekkora indulatok vannak. Tudja, amúgy nem is gondoltam volna ma­gáról. Minek fojtotta el? Miért hagy­ta idáig? És mit álldigál itt előttem, tán nyársat nyelt — hé,­szék rendel­ve a fiatalúrnak — parancsoljon, hisz elvégre egymás közt vagyunk” — a poén pedig? Hogy száz közül kilencvenkilenc ekkor így szipog — „Hát mégsem rúg ki?” — „Ugyan, ezért? Meg vagyok én koronáiva barátom, fátyol reá” — és Ku­kutschka Pál, a gonosz ember tud­ja, hogy győztes, ő győzött. A fiú — passz, kész. Hisz ettől fogva, bár gyű­­lölködően, de hálás lesz az iránt, aki megalázta — és megbocsátotta őt. Lám, hova torkollik a „forradalom”. Rém ellen fordul, s ha a Rém elné­zi neki, ítéletnapig fegyenc marad. Kukutschka doktor jól tudta, hogy az ilyen rebellió egyszeri, akár egy öngyilkossági kísérlet. Ezért szeret­te hát titkon a lázadókat. Hisz visz­­szakézből megbocsáthatott­­nekik. S a bűnbocsánat által örök kisebbségi érzésre kárhoztatnak — pokol. Látha­tó tehát, Kukutschka Pál a legrafi­­náltabb eszközökkel küzdött azért, hogy gyűlöljék. El is érte. Kiik nyíltan, mások rejtve, de gyűlölték. Bizonyos lehetett benne: halálakor az örömujjongást egyedül a konven­ció roskadozó eresztékei korlátozzák majd. Micsoda elégtétel ehhez ké­pest, hogy minden nap, kivétel nél­kül , él. „Persze, mert az ilyenek bezzeg élnek. Mindig a jók mennek el. Az én drága jó apám. Nem elvit­te a tüdővész? Hol itt az igazság? Hol itt az Isten?” — Kukutschka Pál talán még hosszú életű is lesz a go­noszságától? Hivatásával jár talán ez is? Remélte. Mígnem ... Mert ha valami túl jól alakul, többnyire megjelenik a mesei mígnem... Ez a bizonyos mígnem egy gyakornok fiú képében jelent meg dr. Ku­­kutschkának. És próbaidőre jött. To­vábbá Gúzs Ede néven, bár ez nem túl lényeges. Nos, eleinte úgy tűnt, Gúzs Ede épp olyan, mint a satöb­bi fiatalúr. Betörésre váró ifjú csi­kó. Avagy — pardon — fölszúrni va­ló pillangó a „gyűlölsz-gyűjtemény­­be”. Előbb lázad, aztán bánik, végül megbízható. Ám az első — s tán leg­lényegesebb stáció, ti. a lázadás az idő múltával csak nem akart bekö­vetkezni. Dr. Kukutschka hiába vár­ta zárva — elmaradt. Ugyanis Gúzs Ede készséges volt minden tekintet­ben. Zokszó nélkül ugrott, ha kér­te. — Ugyan, Edukám, megfogná egy percre a szivarom, Eduka? — Máris, örömmel, Kukutschka úr. — Nem Kukutschka úr, igazgató úr. Értettem? Miért, maga tán lát itt bármiféle Kukutschkát? Szóljon, ha lát, Eduka, csak szóljon. — Nem, nem látok, igazgató úr. — Levenné a kabátomat, Eduka? — Azonnal, igazgató úr. — Ugyan már, Edukám, simítsa ki, hát gyúródik, a fenébe is. — Igaz. Mindjárt, igazgató úr. — Söpörjön föl itt, Eduka. Az urak mindent összehamuztak. Ez egy hivatal, nem kupleráj. Ehhez tartsa magát, Gúzs úr. — Eduka, ugye maga szabad? Jöj­jön csak. Megmasszírozná a hátam? Ahh, ahh — jobbrább. Ez az, Eduka, hát, ha már itt tartunk, maga jobb a masszázsban, mint a számfejtésben, Gúzs úr. — Bizonyára, igazgató úr. — Hopp, Eduka, szaladjon már le egy pakk cigarettét, de ne lopjon ne­kem. Itt van négy ugora. Az any­nyi, minthogy kilenc ugorenka visz­­szajár. — És „Eduka itt, Eduka ott — Eduka elhozza, Eduka fölrakja — Eduka trallalla, Eduka trillilli, Edu­ka trullulla, Eduka trilli. Gúzs Ede természetellenes mosollyal mindig zokszó nélkül megtette, amire kérték — vagyis hát, amire kérte a Ku­kutschka úr. Zokszó és feltétel nél­kül tette meg. Mindig a kedvére tett. Gúzs Edukárt a legkörmönfon­tabb lélektani trükkök is rendre ki­fogtak. Nem hatott se a tortúra, sem a fifika — még a procedúra sem. Kukutschka pedig igazán nem fu­karkodott velük. Majd belegebedt a sok kísérletezésbe. És mind durvább eszközökhöz kényszerült folyamodni, a kudarcok láttán. Bezzeg régen senki fiát a nevéért bizony nem gú­nyolt volna ki. Uggyan. Csak csinál­ják az amatőrök. Fentebbi Gúzs Ede címzetűnél viszont már erre kény­szerült, amiből látható, hova is jut­tatta ez a csendes, velejéig szelíd fiú. — Mondja, Gúzs? Mért oly bús? Hehehe, Gúzs Ede? Hallottak még ilyet, uraim? Nem azért — én föl­kötném magam. Ilyen helyzetben én — nyekik, kampec. Ha valaki Gúzs Ede, hát ezért kapható a kötél és ve­gye meg. Mert uraim, itt a példa önök előtt, hogy mi az ilyen Gúzs Edék, a Gúzs Ede-félék miatt szen­vedünk. Ha a Gúzs Edék bevonul­nának, rögtön máshol tartanánk — és Gúzs Eduka végignézett magán. Ízlelgette a demagógiát, mint vala­mi ismeretlen keleti fűszert, majd ő mondta ki legelőször, saját magáról — és nem a plebs róla —, hogy — „Tényleg. Van benne valami. Lehet, hogy a Gúzs Edék miatt. Majd pró­bálok tornázni, igazgató úr. Köszö­nöm. Tényleg, már előbb is kellett volna. Majd edzek. Tornázni fogok. Hát persze — a Gúzs Edék miatt” — és kinevették. Kukutschka doktor mesteri szinten tette nevetségessé. Bizony nevetségessé tette, ám, el­érte, hogy a lihegő kishivatalnokok szegény Gúzs Ede, „a Gúzs” becs­mérlésén keresztül hízelkedjenek neki, a főnöknek. Kukutschka aztán értett az ilyenhez. Nem kell félteni. Abból indult ki — tudniillik doktor Kukutschka —, hogy az elnyomot­tak egymással sem feltétlenül lojá­lisak. A mesterfokozatú önkényúr képes az ellene irányuló indulatok helyzeti energiáját mintegy átruház­ni másokra — akinek inge — és az vegye magára: szegény Gúzs. Így vált Gúzs Ede ketrec nélküli rabbá — és stílszerűen: gúzsba köt­tetett. Gyűlölték, ám ő — ki tudja miért — tűrte. Rajta csattant min­den, ő volt az ügyeletes senki. Ö, a Gúzs. És dr. Kukutschka Pál per­sze mind kíváncsibban várta, vajh mikor következik be a nagy perc, a zendülés perce — és Gúzs pere, ve­le. Várta, mikor tör rá Gúzs Eduka gyermekded csörtetés közepette — és roppantson — „Nem, nem bírom tovább.” — várta, hogy Gúzs Eduka bemutáljon az indulattól — csuklan­­dó hang — s alaki közül tüzes nyál­foszlányok percenjenek. Platnin sül a víz így. És erre várt Kukutschka Pál. És hiába várta, hogy irgalmaz­­hasson mind­ez után a kis bohónak — várta hiába, hogy az eddigi gyakor­lathoz híven végül óvólag megsi­mogassa az ifjonc drága homlokát — és tapogassa ki orvul a pulzus arit­­mikáját, amiképp az durván verde­ső. Gúzs Ede? Lázadnia kéne már. Mindenki megtette volna a helyé­ben. Csak ő tűrt egyedül. S ekkor dr. Kukutschka, a gonosz ember — talán először, csodák csodája — de félni kezdett. Tartani kezdett a fia­talembertől. — „Valamire készül­het” — gondolta — „Valami lehet a tarsolyában. Ez nem normális do­log. Itt valami nem stimmel. Vagy netán beteg? Elmebeteg netán?” — meg is érdeklődte a rendőrségnél, leinformálta jó alaposan. Majd két hét múlva — a hivatal­nokok előtt revizori h­angban — Townstadtville legjobb ideggyógyá­szát hívatta ki Gúzshoz. Ideg­gyógyászt hívatott Gúzs Edukához Kukutschka Pál. — Az istenért, vizsgálja meg, drá­ga egyetlen barátom. Beszélgessen, tapogatód­zék nála, de hát maga jobban tudja, hogy megy az ilyes­mi. — Semmiség — szabadkozott, mintha dicsérnék, Ló Alfréd dok­tor. Hivatalosan csak Ló doktornak szólították. Ez a Ló doktor aztán diszkréten elbeszélgetett szegény Eduikával, de benne keresve sem talált semmi abnormisat. — Kukutschka úr, nos, nézze, Ku­kutschka úr: a helyzet az, hogy meglehetősen szelíd fiúcska, szó ami szó. Kissé csöndes a fiúka, annyi szent. Mások az ő korában hajas, ugye — de hát istenem. Ez csak nem bűn? Hogy valaki szelíd, az csak nem bűn, Kukutschka úr? Hogy vannak még szelíd, jóravaló fiúk, az csak nem bűn, Kukutschka úr, igaz-e? — és Kukutschka Pál ekkor már reszketegen fizetett vala dok­tor Lónak. Az ideges ember úgy fizet, mint aki hullajtja a pénzt. Le is ejtette. S amíg szedegette a föld­ről, az a kísérteties érzése támadt, hogy mekkora balek is ő. Lóvá tette fentebbi nevezetű doktor — s attól fogva eluralkodott rajta a dekon­centráció. Írnokai pedig csudálkoz­­va tárgyalták: — „Most mintha el­viselhetőbb volna. Maga nem gon­dolja?” — és Kukutschka Pál nap­tárjában sokasodtak az üres rubri­kák. Már nem tudta megtervezni a hangulatait. Vagyis valódi hangula­taira hagyatkozott — és azok ke­vésbé voltak rosszindulatúak, mint ő maga. „Jó ember ez, csak hát ki­csit szőrösszívű, nem megmond­tam?” — bizonygatták egymásnak, s ismét gyanakodni kezdtek, talán tévedés, hogy gonosz ember dr. Ku­kutschka Pál. Ő pedig? Dr. Ku­kutschka Pál? Ha senki se látta — egyedül — imaszerűen így morfon­dírozott maga elé: „Kell egy pisz­toly. Valami jó revolver kell. Fel­tétlenül” — és nem késlekedett. Még aznap délután megvette, meg­töltötte, s eltette. Következő nap, amikor benyitottak hozzá — „Han­­de hoch! Állj, ki vagy?” — nos, ilyen összetételű katonarecsegés hallatszott felőle, majd ekképp foly­tatta, zavart göcci közepette: „Vicc volt, csak vicc, nyugi. Ugye csodál­koznak? Nem kell azért bámulni. Mú­ma. Na ja. És mondja csak, ba­rátom, minő velőt rázóan fontos ügy­ben keres, ami nem várhatott? — A Morsenfeld-akták, ugye. — Dr. Kukutschka bajsza, mintha bol­hák járnának benne táncot, úgy ráng — majd: — A Morsenfeld-akták. Na és? Mi van a Morsenfeld-aktákkal ér­dekes? — Kérik. — Ahá, vagy úgy. Értem. Szóval kérik. Hát, ha az kell nekik, vi­gyék. Engem nyolc, nem zavar. Ma­ga meg bír tőlük válni, ugye? Ak­kor rendben. Hát adja csak oda nekik, barátom. Echte postázza, standé pipiké. Túbi-itúbd-ítubicáim. De ne röpdössünk, elvégre ez egy hivatal, ha nem tudná. Mire vár? Mink nem félünk. Nekünk nincs rejtegetnivalónk — véka alá — és kalapunk alól a vaj, megértettem? Nahát, azért mondom. Mi tiszták vagyunk — ezt jól vésse és jegyez­ze meg. Mink, barátom, tiszták va­gyunk, mint a tavalyi hó. Belenéz­hetnek a Morsenfeld-aktákba. Hogy folyjék rá a szemük. Nézhetik íté­letnapig. Nana, hogy dögölnének meg szárazon. — Igenis — hátrált ki a hírnök végül —, s mindvégig arccal Ku­kutschka Pál felé fordulva persze. Míg dr. Kukutschka Pál szegény? Akinél a pisztoly volt? Az ajtó csu­­kódására — már egyedül — mint egy haslövéses tábornok, aki disz­szimulál, amíg látják — úgy borult a sok papír fölé, félájultan — s ezt bugyborékolta — „Gúzs, ez a Gúzs. Miért? Csak nem feltűnés nélkül viszketeg, s ezért olyan feltétel nél­kül?” — mert ekkor már csakis és kizárólag Gúzs Ede foglalkoztatta, és gyanakodni kezdett, hogy meg akarja ölni a fiú. — „Egy ember nem lehet ennyire jóhiszemű. Meg akar gyilkolni — most gyűjti elle­nem” és doktor Kukutschka Pál mind panaszosabbul vergődött az önveszélyes paranoia poklában. Vé­gül nem bírta tovább — „Nem ér­dekeli Csak ez a bizonytalanság. Ebből elég.” — és berontott a fiú­hoz a nagyterembe. Megragadta — kalimpáló kis pánik — s vallatóra fogta menthetetlenül. — „Mondja, mit akar tőlem?” — Én? — válaszolta blőd rököny közepette keresett Gúzs Eduka ne­vezetű egyén. — Én akarni? — Igen, igen, maga. Pont maga. Ne tagadja. Előttem nem érdemes. Inkább szúrjon, lőjön. Tessék. Ne tartson semmitől. Itt vagyok. Erre várt, ugye? Na most aztán megte­heti. Csak lőjön bátran — s elébe állt. Gúzs elé Kukutschka, mint egy eleven népfelkelő szobor — terjen­gős karokkal, továbbá tudván, hogy ennek láttán még a legorvabb gyil­kosba is menten befagy a golyó. — „Itt a pisztoly, tessék” — hajszolta hát, hadd lássa remegni végre Gúzs Edét. Igen, mert aki arra szólít föl, hogy öljék meg, az félelmetes. Ku­kutschka Pál tehát félelmetesen kér­lelte, és már hozzá is gombolkozott. — Tessék, ide lőjön. Kinyitom, lő­jön, tessék — belém. Még az ing­gombról sem pattanhat vissza, biz­tosíthatom, nyugodt lehet. Ide lőj, eb­be a mellbe, öcskös — tegezni kezd­te. — „Ide lőj. A nevem? Kukutsch­ka Pál. Na, uraim, beszéljék rá. Hopp, Kukutschka Pál volt, nincs. Nem nagyszerű? Uraim, az önök ér­deke is, hisz erre vártak. Te pedig mit bambulsz? Valami szándékod csak van, édes fiam? — s ekkor Gúzs Ede felől egy iskolásán gombóc­torkú petíció fakadt: — Legyen az apám, Kukutschka úr. Maga is azért beszél így, Ku­kutschka úr, mert érzi felőlem. Ma­ga jó, Kukutschka úr. Maga törő­dött velem, Kukutschka úr. Kért er­re, kért arra. És mindig nekem mondta, hogy Eduka ide, Eduka oda. Én ám mindezt kifigyeltem, Ku­kutschka úr. Meg a Kukutschka úr tréfálkozott, viccelt is velem. Mások­kal nem viccel a Kukutschka úr, pardon, az igazgató úr. A nevemmel is viccelődni tetszett, meg rá tetszett bírni a tornára. Itfézzen csak ide, Kukutschka úr! Két hete birkózom. Na, milyen a muszklim? Mert én nem akarok olyan Gúzs Ede lenni, és maga, Kukutschka úr, látta, hogy én másképp soha nem tornáznék, meg sportolnék, ha nem koppint az or­romra. Nekem mondták mások is, hogy ejnye, de nyápic vagy, te Gúzs. De csak a Kukutschka úrnak sikerült eredményeket elérni velem — enge­­delmivel. Legyen az apám. Én árva vagyok. Igaz, már nem gyerek, tu­dom, késő — de én, én igazán — én úgy örülnék, ha örökbe fogadna a Kukutschka úr. Én az idők folyamán ám nagyon megszerettem önt, Ku­kutschka úr. Én sohase mondtam volna meg, hogy mi a szándékom. De most, hogy a Kukutschka úr így próbára tesz — és ennyi ember előtt —, hát lesz, ami lesz, én kimondom nyíltan: fogadjon örökbe engem, Ku­kutschka úr — és a gonosz ember megtántorul. — Maga szerencsétlen, hát tudja maga egyáltalán, hogy mit tett velem? Most mindennek vége. Hát nem érti — jaj, repülősó, eláju­lok. Mondja meg, miért csinálta ezt velem? Ekkora szégyent, te atyaúr­isten, hát ez nem igaz, ez kérném: szeret. Eduka, maga egy gonosz em­ber. Hát azért gürcöltem annyi éven át — repülősó, elájulok. Hisz maga semmit sem ért. Ha a naptárról tud­na... — maga engem lehetetlenné tett — édes fiam, még nem fogta föl? Repülőse — nekem befellegzett — énnékem kampec. Oda a művem — legalább azt mondja meg, miért? Tönkretehehett... — hallják: tehe­­hett... — hehele, egész az öklende­­zési és röhögzetes ehe betűig fakadt zokogva dr. Kukutschka Pál. Fityegő ajka pityeredett — és mindenestől fogván a nagy férfizokogás mellkasa rázkódtatta bizony vandálul és va­dul — majd gombócból négyszöge­­sített, mi több, kolosszás férfi zseb­kendőjébe prüszkölt szegény, szegény Kukutschka Pál. A munkatársak pe­dig? Ekkor körülálltak, és olyanok voltak számára, mint ablaküveghez — a nagy bámulástól — piszévé tor­zó gyermekek. Ez volt az utolsó kép — sok-sok pisze írnok-gyermek előt­te, és mind ismerős. Másnap persze hiába várták. És másnap reggel főbe lőve találták. Késő délután már olvasható is volt a Townstadtville-i Kisestiben, hogy — „öngyilkos lett Kukutschka Pál, a Központi Fenyegető Hivatal vezér­­igazgatója. Zavaros elmeállapotról tanúskodó végrendelete így kezdő­dik: „Hiába éltem, mert szeretett valaki. Ezért a Pokolra megyek, ahol gyűlölni fognak.” — Hallotta már? öngyilkos lett a Kukutschka. És Gúzs Edére hagyta minden számbajövő vagyonát. ZVOLSZKY ZITA ILLUSZTRÁCIÓJA

Next