Népszabadság, 1988. december (46. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-10 / 294. szám
14 NÉPSZABADSÁG 1988. december 10., szombat SEBEŐK JÁNOS: A gonosz ember végzete (Ión Andor műveiből) Morózus, rabiátus, magának való ember volt Kukutschka Pál. Mi több: agglegény. Vagy — fogalmazzunk inkább nyíltan: gonosz. És ez büszkeséggel töltötte el. Hogy miért is lett gonosz? Talán testi fogyatékosságai érlelték olyanná. Talán testi fogyatékosságai érlelték benne a rossz jellemvonásokat makulátlan, egységes gonoszsággá. Végül más egyéb se maradt számára, csak az, hogy ő: gonosz. Micsoda elégtétel! A csúfságért — ja, és az öregségért, mely fokozatosan fosztotta meg az ifjú sátánjaik iránti érdeklődéstől is. Régen bezzeg még övezte effajta figyelem. Szalonokba hívták, ahol kampószerűen előregörbedő orrával, továbbá szívcsúcsra emlékeztető, vékonyka állával adott nyomatékot, egyféle helyzeti energiát különben vérszegény költeményeinek. Később ritkult a meghívóözön, az ezoterikus hölgyöncök más, ifjabb zsákmányra kezdtek fenekedni. Ni csak, a gonoszság, mint elvetélt költészet? Ki tudja. Egy tény: Kukutschka Pálban uralomra jutott a gonosz — és ő volt ekkormár a gonosz — és nagyon gonosz volt Kukutschka Pál. Ráadásul tudta magáról — és kényesen ügyelt: sohase vétse el. Mert csupán első pillantásra könynyű gonosznak lenni. Gyakorlatban nagy koncentráció és lelkierő kell hozzá. Mindig úgy válaszolni, hogy fájjon a másiknak — ez bizony nehéz feladat. Kukutschka Pál mesterien játszott. Tudta, hogy az igazi gonoszságsohasem vegytiszta: mindig belekeveredik valami szenynyező anyag, ti.: a jóság, mely élteti a szenvedőkben a reményt — hátha mégsem? Hátha tévedés? Hátha jó ez a Kukutschka? Úgy intézte: mindenki örökös konsternációban senyvedjen. Vagyis maradjon bennük annyi remény, hogy, ha kell, képesek legyenek csalódni — s maradjon bennük annyi félelem, hogy magatehetetlenül gyűlöljenek. Gyűlöljék. Néhan lap például segített hivatalnokain. Arcukat ilyenkor jóindulatúan megpacsolta, mint vágásra szánt állatok faját szokás — és élvezte, hogy e tevékenység nyomán meglett férfiak miképp pirulnak el. így fonódott köré legenda a morc modorú, de aranyszívű főnökről, akihez csak meg kell találni a kulcsot. Ő persze mosolygott magában, amikor fogadtak rá, ki ért inkább a nyelvén, és olyan hanglejtéssel beszéltek róla, mint asszonyok a férjükről egymás között: — Pirítva? Nem, Mici-Picikém, arra kényes, ő másképp szereti. — akihez recept kell, az egyszerre félelmetes és nevetséges. Háta mögött kinevetik. Szembe rettegik. Kukutsohka Pál így aztán lelke mélyén tulajdonképpen nem haragudott a találgatóikra, a pusmogókra, kacsingatókra. Hisz tudta , ez hivatásával, a gonoszsággal jár. Mindazonáltal legtöbbször keményen lesújtott az efféle személyekre. Máskor hagyta, hadd menjenek. Kukutschka Pál továbbá mindig tudatosan megtervezte, hogy milyen is lesz a holnapi kedve. Ez fontos. Dr. Kukutschka beható részletességű öröknaptárt készített a kedvéről. Különféle lélektani konstellációk alapján számolta ki, hogy következő napra vajon melyik hangulat a legcélszerűbb. A leghátborzongatóbb. Legrémisztőbb. Látszólag találomra — valójában részletes tervek szerint — volt kiszámíthatatlan Kukutschka Pál. Hisz sejtette — a szünet nélküli kegyetlenkedés idővel megszokható. A nem szűnő kegyetlenkedésbe belefáradnak,belefásulnak az emberek. Kukutschka Pál érezte, hogy ő— Kukutschka Pál! — nem lehet csak úgy kiszámítható. Ha ki tudják ismerni — elveszett. Így minden reggel fél óráig tükörnél készült a másnapi előadásra. A naptárban pedig visszamenőleg egész 1880-ig ott sorakoztak a gondosan megmunkált címszavak: „Hajthatatlan” „Álmodozó” „Álmos” „Pajzán” „Politizálgató” „Leereszkedő” „Nagyvonalú” „Sejtetgető” „Dühöng” „Precíz” „Tréfálkozó” „Rideg” „Senki se zavarjon” — s lám, elérte, hogy végül is bármilyen hangulata volt, a beosztottak nem tudták mire vélni — s rettegtek tőle. Még a kedvességétől is. Dr. Kukutschka Pál fenomenális érzékkel tapintott rá, milyen hangulatkeverék kell a félelem és remény eldönthetetlen egyensúlyának fenntartásához. Nos, tény ami tény — egy szó mint száz —, gonosz ember volt Kukutschka Pál. És az ő nagy lepkegyűjteménye abból állt, hogy hányan gyűlölik. Azt gyűjtögette, hogy gyűlölik. Ki lepkét — a Don-Zsuanok női szívet — színésznek a taps — néki: a gyűlölet. Mennél fojtottabban, elszántabbul, s mélyebbről gyűlölték, ő annál büszkébb volt magára. Mikor pedig egy-egy forrófejű, újsütetű gyakornok — megunván a szekatúrát — rá támad? Az aztán a dicsőség. Élvezte, ahogy a tizennyolc éves forma fiú falzetthang rá támad kukorékolva: — Maga egy zsarnok. Tudja mi maga? Egy gnóm zsarnok, igen. És ez az egész... — a szavak öngyilkos régióból fakadók, nem gondolnak a következő pillanatra — Kukutschka doktor pedig élvezte — hóhó, a kis rebellis — élvezte a dagadozó ütőerek orgiáját, hja, az ifjúság. És hamar rájött, hogy a legmegalázóbb ilyenkor az, ha a renitens fiatalúrhoz, mint valami bibises gyermekhez viszonyul — „Na mutassa. Fáj, ugye? Bibis” — ha fülébe szinte selypítve s dünnyögve gügyögi . „Csak nincs valami baj? Mi a probléma? Tán bántotta valaki? Édes fiam, ha bántották, azonnal szólni kell. Bátran. Na, ki vele. Csak semmi tabuskodás. Ejnye, itt egy zsebkendő, Nózika, fújja ki. Trombitáljon bele, nem szégyen az. Igazán megijeszt, hogy magában mekkora indulatok vannak. Tudja, amúgy nem is gondoltam volna magáról. Minek fojtotta el? Miért hagyta idáig? És mit álldigál itt előttem, tán nyársat nyelt — hé,szék rendelve a fiatalúrnak — parancsoljon, hisz elvégre egymás közt vagyunk” — a poén pedig? Hogy száz közül kilencvenkilenc ekkor így szipog — „Hát mégsem rúg ki?” — „Ugyan, ezért? Meg vagyok én koronáiva barátom, fátyol reá” — és Kukutschka Pál, a gonosz ember tudja, hogy győztes, ő győzött. A fiú — passz, kész. Hisz ettől fogva, bár gyűlölködően, de hálás lesz az iránt, aki megalázta — és megbocsátotta őt. Lám, hova torkollik a „forradalom”. Rém ellen fordul, s ha a Rém elnézi neki, ítéletnapig fegyenc marad. Kukutschka doktor jól tudta, hogy az ilyen rebellió egyszeri, akár egy öngyilkossági kísérlet. Ezért szerette hát titkon a lázadókat. Hisz viszszakézből megbocsáthatottnekik. S a bűnbocsánat által örök kisebbségi érzésre kárhoztatnak — pokol. Látható tehát, Kukutschka Pál a legrafináltabb eszközökkel küzdött azért, hogy gyűlöljék. El is érte. Kiik nyíltan, mások rejtve, de gyűlölték. Bizonyos lehetett benne: halálakor az örömujjongást egyedül a konvenció roskadozó eresztékei korlátozzák majd. Micsoda elégtétel ehhez képest, hogy minden nap, kivétel nélkül , él. „Persze, mert az ilyenek bezzeg élnek. Mindig a jók mennek el. Az én drága jó apám. Nem elvitte a tüdővész? Hol itt az igazság? Hol itt az Isten?” — Kukutschka Pál talán még hosszú életű is lesz a gonoszságától? Hivatásával jár talán ez is? Remélte. Mígnem ... Mert ha valami túl jól alakul, többnyire megjelenik a mesei mígnem... Ez a bizonyos mígnem egy gyakornok fiú képében jelent meg dr. Kukutschkának. És próbaidőre jött. Továbbá Gúzs Ede néven, bár ez nem túl lényeges. Nos, eleinte úgy tűnt, Gúzs Ede épp olyan, mint a satöbbi fiatalúr. Betörésre váró ifjú csikó. Avagy — pardon — fölszúrni való pillangó a „gyűlölsz-gyűjteménybe”. Előbb lázad, aztán bánik, végül megbízható. Ám az első — s tán leglényegesebb stáció, ti. a lázadás az idő múltával csak nem akart bekövetkezni. Dr. Kukutschka hiába várta zárva — elmaradt. Ugyanis Gúzs Ede készséges volt minden tekintetben. Zokszó nélkül ugrott, ha kérte. — Ugyan, Edukám, megfogná egy percre a szivarom, Eduka? — Máris, örömmel, Kukutschka úr. — Nem Kukutschka úr, igazgató úr. Értettem? Miért, maga tán lát itt bármiféle Kukutschkát? Szóljon, ha lát, Eduka, csak szóljon. — Nem, nem látok, igazgató úr. — Levenné a kabátomat, Eduka? — Azonnal, igazgató úr. — Ugyan már, Edukám, simítsa ki, hát gyúródik, a fenébe is. — Igaz. Mindjárt, igazgató úr. — Söpörjön föl itt, Eduka. Az urak mindent összehamuztak. Ez egy hivatal, nem kupleráj. Ehhez tartsa magát, Gúzs úr. — Eduka, ugye maga szabad? Jöjjön csak. Megmasszírozná a hátam? Ahh, ahh — jobbrább. Ez az, Eduka, hát, ha már itt tartunk, maga jobb a masszázsban, mint a számfejtésben, Gúzs úr. — Bizonyára, igazgató úr. — Hopp, Eduka, szaladjon már le egy pakk cigarettét, de ne lopjon nekem. Itt van négy ugora. Az anynyi, minthogy kilenc ugorenka viszszajár. — És „Eduka itt, Eduka ott — Eduka elhozza, Eduka fölrakja — Eduka trallalla, Eduka trillilli, Eduka trullulla, Eduka trilli. Gúzs Ede természetellenes mosollyal mindig zokszó nélkül megtette, amire kérték — vagyis hát, amire kérte a Kukutschka úr. Zokszó és feltétel nélkül tette meg. Mindig a kedvére tett. Gúzs Edukárt a legkörmönfontabb lélektani trükkök is rendre kifogtak. Nem hatott se a tortúra, sem a fifika — még a procedúra sem. Kukutschka pedig igazán nem fukarkodott velük. Majd belegebedt a sok kísérletezésbe. És mind durvább eszközökhöz kényszerült folyamodni, a kudarcok láttán. Bezzeg régen senki fiát a nevéért bizony nem gúnyolt volna ki. Uggyan. Csak csinálják az amatőrök. Fentebbi Gúzs Ede címzetűnél viszont már erre kényszerült, amiből látható, hova is juttatta ez a csendes, velejéig szelíd fiú. — Mondja, Gúzs? Mért oly bús? Hehehe, Gúzs Ede? Hallottak még ilyet, uraim? Nem azért — én fölkötném magam. Ilyen helyzetben én — nyekik, kampec. Ha valaki Gúzs Ede, hát ezért kapható a kötél és vegye meg. Mert uraim, itt a példa önök előtt, hogy mi az ilyen Gúzs Edék, a Gúzs Ede-félék miatt szenvedünk. Ha a Gúzs Edék bevonulnának, rögtön máshol tartanánk — és Gúzs Eduka végignézett magán. Ízlelgette a demagógiát, mint valami ismeretlen keleti fűszert, majd ő mondta ki legelőször, saját magáról — és nem a plebs róla —, hogy — „Tényleg. Van benne valami. Lehet, hogy a Gúzs Edék miatt. Majd próbálok tornázni, igazgató úr. Köszönöm. Tényleg, már előbb is kellett volna. Majd edzek. Tornázni fogok. Hát persze — a Gúzs Edék miatt” — és kinevették. Kukutschka doktor mesteri szinten tette nevetségessé. Bizony nevetségessé tette, ám, elérte, hogy a lihegő kishivatalnokok szegény Gúzs Ede, „a Gúzs” becsmérlésén keresztül hízelkedjenek neki, a főnöknek. Kukutschka aztán értett az ilyenhez. Nem kell félteni. Abból indult ki — tudniillik doktor Kukutschka —, hogy az elnyomottak egymással sem feltétlenül lojálisak. A mesterfokozatú önkényúr képes az ellene irányuló indulatok helyzeti energiáját mintegy átruházni másokra — akinek inge — és az vegye magára: szegény Gúzs. Így vált Gúzs Ede ketrec nélküli rabbá — és stílszerűen: gúzsba köttetett. Gyűlölték, ám ő — ki tudja miért — tűrte. Rajta csattant minden, ő volt az ügyeletes senki. Ö, a Gúzs. És dr. Kukutschka Pál persze mind kíváncsibban várta, vajh mikor következik be a nagy perc, a zendülés perce — és Gúzs pere, vele. Várta, mikor tör rá Gúzs Eduka gyermekded csörtetés közepette — és roppantson — „Nem, nem bírom tovább.” — várta, hogy Gúzs Eduka bemutáljon az indulattól — csuklandó hang — s alaki közül tüzes nyálfoszlányok percenjenek. Platnin sül a víz így. És erre várt Kukutschka Pál. És hiába várta, hogy irgalmazhasson mindez után a kis bohónak — várta hiába, hogy az eddigi gyakorlathoz híven végül óvólag megsimogassa az ifjonc drága homlokát — és tapogassa ki orvul a pulzus aritmikáját, amiképp az durván verdeső. Gúzs Ede? Lázadnia kéne már. Mindenki megtette volna a helyében. Csak ő tűrt egyedül. S ekkor dr. Kukutschka, a gonosz ember — talán először, csodák csodája — de félni kezdett. Tartani kezdett a fiatalembertől. — „Valamire készülhet” — gondolta — „Valami lehet a tarsolyában. Ez nem normális dolog. Itt valami nem stimmel. Vagy netán beteg? Elmebeteg netán?” — meg is érdeklődte a rendőrségnél, leinformálta jó alaposan. Majd két hét múlva — a hivatalnokok előtt revizori hangban — Townstadtville legjobb ideggyógyászát hívatta ki Gúzshoz. Ideggyógyászt hívatott Gúzs Edukához Kukutschka Pál. — Az istenért, vizsgálja meg, drága egyetlen barátom. Beszélgessen, tapogatódzék nála, de hát maga jobban tudja, hogy megy az ilyesmi. — Semmiség — szabadkozott, mintha dicsérnék, Ló Alfréd doktor. Hivatalosan csak Ló doktornak szólították. Ez a Ló doktor aztán diszkréten elbeszélgetett szegény Eduikával, de benne keresve sem talált semmi abnormisat. — Kukutschka úr, nos, nézze, Kukutschka úr: a helyzet az, hogy meglehetősen szelíd fiúcska, szó ami szó. Kissé csöndes a fiúka, annyi szent. Mások az ő korában hajas, ugye — de hát istenem. Ez csak nem bűn? Hogy valaki szelíd, az csak nem bűn, Kukutschka úr? Hogy vannak még szelíd, jóravaló fiúk, az csak nem bűn, Kukutschka úr, igaz-e? — és Kukutschka Pál ekkor már reszketegen fizetett vala doktor Lónak. Az ideges ember úgy fizet, mint aki hullajtja a pénzt. Le is ejtette. S amíg szedegette a földről, az a kísérteties érzése támadt, hogy mekkora balek is ő. Lóvá tette fentebbi nevezetű doktor — s attól fogva eluralkodott rajta a dekoncentráció. Írnokai pedig csudálkozva tárgyalták: — „Most mintha elviselhetőbb volna. Maga nem gondolja?” — és Kukutschka Pál naptárjában sokasodtak az üres rubrikák. Már nem tudta megtervezni a hangulatait. Vagyis valódi hangulataira hagyatkozott — és azok kevésbé voltak rosszindulatúak, mint ő maga. „Jó ember ez, csak hát kicsit szőrösszívű, nem megmondtam?” — bizonygatták egymásnak, s ismét gyanakodni kezdtek, talán tévedés, hogy gonosz ember dr. Kukutschka Pál. Ő pedig? Dr. Kukutschka Pál? Ha senki se látta — egyedül — imaszerűen így morfondírozott maga elé: „Kell egy pisztoly. Valami jó revolver kell. Feltétlenül” — és nem késlekedett. Még aznap délután megvette, megtöltötte, s eltette. Következő nap, amikor benyitottak hozzá — „Hande hoch! Állj, ki vagy?” — nos, ilyen összetételű katonarecsegés hallatszott felőle, majd ekképp folytatta, zavart göcci közepette: „Vicc volt, csak vicc, nyugi. Ugye csodálkoznak? Nem kell azért bámulni. Múma. Na ja. És mondja csak, barátom, minő velőt rázóan fontos ügyben keres, ami nem várhatott? — A Morsenfeld-akták, ugye. — Dr. Kukutschka bajsza, mintha bolhák járnának benne táncot, úgy ráng — majd: — A Morsenfeld-akták. Na és? Mi van a Morsenfeld-aktákkal érdekes? — Kérik. — Ahá, vagy úgy. Értem. Szóval kérik. Hát, ha az kell nekik, vigyék. Engem nyolc, nem zavar. Maga meg bír tőlük válni, ugye? Akkor rendben. Hát adja csak oda nekik, barátom. Echte postázza, standé pipiké. Túbi-itúbd-ítubicáim. De ne röpdössünk, elvégre ez egy hivatal, ha nem tudná. Mire vár? Mink nem félünk. Nekünk nincs rejtegetnivalónk — véka alá — és kalapunk alól a vaj, megértettem? Nahát, azért mondom. Mi tiszták vagyunk — ezt jól vésse és jegyezze meg. Mink, barátom, tiszták vagyunk, mint a tavalyi hó. Belenézhetnek a Morsenfeld-aktákba. Hogy folyjék rá a szemük. Nézhetik ítéletnapig. Nana, hogy dögölnének meg szárazon. — Igenis — hátrált ki a hírnök végül —, s mindvégig arccal Kukutschka Pál felé fordulva persze. Míg dr. Kukutschka Pál szegény? Akinél a pisztoly volt? Az ajtó csukódására — már egyedül — mint egy haslövéses tábornok, aki diszszimulál, amíg látják — úgy borult a sok papír fölé, félájultan — s ezt bugyborékolta — „Gúzs, ez a Gúzs. Miért? Csak nem feltűnés nélkül viszketeg, s ezért olyan feltétel nélkül?” — mert ekkor már csakis és kizárólag Gúzs Ede foglalkoztatta, és gyanakodni kezdett, hogy meg akarja ölni a fiú. — „Egy ember nem lehet ennyire jóhiszemű. Meg akar gyilkolni — most gyűjti ellenem” és doktor Kukutschka Pál mind panaszosabbul vergődött az önveszélyes paranoia poklában. Végül nem bírta tovább — „Nem érdekeli Csak ez a bizonytalanság. Ebből elég.” — és berontott a fiúhoz a nagyterembe. Megragadta — kalimpáló kis pánik — s vallatóra fogta menthetetlenül. — „Mondja, mit akar tőlem?” — Én? — válaszolta blőd rököny közepette keresett Gúzs Eduka nevezetű egyén. — Én akarni? — Igen, igen, maga. Pont maga. Ne tagadja. Előttem nem érdemes. Inkább szúrjon, lőjön. Tessék. Ne tartson semmitől. Itt vagyok. Erre várt, ugye? Na most aztán megteheti. Csak lőjön bátran — s elébe állt. Gúzs elé Kukutschka, mint egy eleven népfelkelő szobor — terjengős karokkal, továbbá tudván, hogy ennek láttán még a legorvabb gyilkosba is menten befagy a golyó. — „Itt a pisztoly, tessék” — hajszolta hát, hadd lássa remegni végre Gúzs Edét. Igen, mert aki arra szólít föl, hogy öljék meg, az félelmetes. Kukutschka Pál tehát félelmetesen kérlelte, és már hozzá is gombolkozott. — Tessék, ide lőjön. Kinyitom, lőjön, tessék — belém. Még az inggombról sem pattanhat vissza, biztosíthatom, nyugodt lehet. Ide lőj, ebbe a mellbe, öcskös — tegezni kezdte. — „Ide lőj. A nevem? Kukutschka Pál. Na, uraim, beszéljék rá. Hopp, Kukutschka Pál volt, nincs. Nem nagyszerű? Uraim, az önök érdeke is, hisz erre vártak. Te pedig mit bambulsz? Valami szándékod csak van, édes fiam? — s ekkor Gúzs Ede felől egy iskolásán gombóctorkú petíció fakadt: — Legyen az apám, Kukutschka úr. Maga is azért beszél így, Kukutschka úr, mert érzi felőlem. Maga jó, Kukutschka úr. Maga törődött velem, Kukutschka úr. Kért erre, kért arra. És mindig nekem mondta, hogy Eduka ide, Eduka oda. Én ám mindezt kifigyeltem, Kukutschka úr. Meg a Kukutschka úr tréfálkozott, viccelt is velem. Másokkal nem viccel a Kukutschka úr, pardon, az igazgató úr. A nevemmel is viccelődni tetszett, meg rá tetszett bírni a tornára. Itfézzen csak ide, Kukutschka úr! Két hete birkózom. Na, milyen a muszklim? Mert én nem akarok olyan Gúzs Ede lenni, és maga, Kukutschka úr, látta, hogy én másképp soha nem tornáznék, meg sportolnék, ha nem koppint az orromra. Nekem mondták mások is, hogy ejnye, de nyápic vagy, te Gúzs. De csak a Kukutschka úrnak sikerült eredményeket elérni velem — engedelmivel. Legyen az apám. Én árva vagyok. Igaz, már nem gyerek, tudom, késő — de én, én igazán — én úgy örülnék, ha örökbe fogadna a Kukutschka úr. Én az idők folyamán ám nagyon megszerettem önt, Kukutschka úr. Én sohase mondtam volna meg, hogy mi a szándékom. De most, hogy a Kukutschka úr így próbára tesz — és ennyi ember előtt —, hát lesz, ami lesz, én kimondom nyíltan: fogadjon örökbe engem, Kukutschka úr — és a gonosz ember megtántorul. — Maga szerencsétlen, hát tudja maga egyáltalán, hogy mit tett velem? Most mindennek vége. Hát nem érti — jaj, repülősó, elájulok. Mondja meg, miért csinálta ezt velem? Ekkora szégyent, te atyaúristen, hát ez nem igaz, ez kérném: szeret. Eduka, maga egy gonosz ember. Hát azért gürcöltem annyi éven át — repülősó, elájulok. Hisz maga semmit sem ért. Ha a naptárról tudna... — maga engem lehetetlenné tett — édes fiam, még nem fogta föl? Repülőse — nekem befellegzett — énnékem kampec. Oda a művem — legalább azt mondja meg, miért? Tönkretehehett... — hallják: tehehett... — hehele, egész az öklendezési és röhögzetes ehe betűig fakadt zokogva dr. Kukutschka Pál. Fityegő ajka pityeredett — és mindenestől fogván a nagy férfizokogás mellkasa rázkódtatta bizony vandálul és vadul — majd gombócból négyszögesített, mi több, kolosszás férfi zsebkendőjébe prüszkölt szegény, szegény Kukutschka Pál. A munkatársak pedig? Ekkor körülálltak, és olyanok voltak számára, mint ablaküveghez — a nagy bámulástól — piszévé torzó gyermekek. Ez volt az utolsó kép — sok-sok pisze írnok-gyermek előtte, és mind ismerős. Másnap persze hiába várták. És másnap reggel főbe lőve találták. Késő délután már olvasható is volt a Townstadtville-i Kisestiben, hogy — „öngyilkos lett Kukutschka Pál, a Központi Fenyegető Hivatal vezérigazgatója. Zavaros elmeállapotról tanúskodó végrendelete így kezdődik: „Hiába éltem, mert szeretett valaki. Ezért a Pokolra megyek, ahol gyűlölni fognak.” — Hallotta már? öngyilkos lett a Kukutschka. És Gúzs Edére hagyta minden számbajövő vagyonát. ZVOLSZKY ZITA ILLUSZTRÁCIÓJA