Népszabadság, 1988. december (46. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-12 / 295. szám

1988- december 12., hétfő NÉPSZABADSÁG 7 Meghalt Szemes Mari A Művelődési Minisztérium, a Magyar Színházművészeti Szövetség és a Nemzeti Színház mély megrendüléssel tudatja, hogy a magyar színházi élet kimagasló alakja, a kiváló színésznő, Szemes Mari, 56 éves korában el­hunyt. Temetéséről később intézkednek. * Szemes Mari 1932. május 7-én szü­letett Sárvárott. A Színház- és Film- művészeti Főiskolán 1952-ben kapott diplomát. A Madách Színházban, majd a Szegedi Nemzeti Színházban játszott, 1954-től a Petőfi Színház szerződtette. 1955-től 29 éven át a József Attila Színháznak, 1984-től a Nemzeti Színháznak a tagja. Gyöngyösről került föl a fővárosi Horváth Árpád Kollégiumba, a fő­iskolára. Munkájának meghatározó­ja volt az a négy év, amit Gellért Endre osztályában töltött. Ahogyan önmaga vallotta: Gellértnek köszön­hette, hogy színésszé lehetett. Már főiskolás korában sikerrel játszhatott főszerepeket: volt a Li­liomai Erzsikéje, és Ilma a Cson­gor és Tündében. A szegedi évek­ben drámai hősnőket és prima­donnákat alakított. Igazi otthona a József Attila Színház volt. Meggyő­* . * zően formálta meg a mai témájú drámai alkotások hősnőit, sikeres volt a klasszikus darabokban is. Legmaradandóbb alakításai között tartják számon Kertész Ákos Név­nap című drámájának Ilonáját, Né­meth László A nagy család című művének Katáját, Róbert Bolt Él­jen a királynő című darabjának angliai Erzsébetét, vagy Osztrovsz- kij A hozomány nélküli menyasz- szony című alkotásának Larisszáját. Nagy átéléssel, hitelességgel alakítot­ta a tévé-, illetve a játékfilmek alakjait. Művészetét több kitüntetéssel is­merték el. 1960-ban és 1970-ben Já­szai Mari-díjas lett, 1979-ben a Ma­gyar Népköztársaság Kiváló Művé­sze elismerést vehette át. 1985-ben Kossuth-díjat kapott. Halálával súlyos veszteség érte a magyar színház- és filmművészetet. BACH: H-MOLL MISE A holland kamarakórus Magyarországra készül „VENDÉGMUSTRÁN” AMSZTERDAMBAN A Nederlands Kamerkoor — azaz a németalföldi kamarakórus — a jö­vő tavasszal háromhetes nyugat- és közép-európai hangversenykörútra indul, sőt Moszkvába is ellátogat. Budapesten március 11-én lép fel. A hangversenyutazás minél haté­konyabb előkészítése végett a minap hétvégére, három napra Amszter­damba hívtak meg tucatnyi zenekri- tiku&t, újságírót — Béostől Madridig, Berlintől Portóig és Budapestig —, hogy páratlanul figyelmes vendéglá­tás közepette bemutassák az együt­test, megismertessék a művészi mun­kájával, a terveivel. (A szerkesztő­ségbe érkezett telexmeghívás olyan szokatlan volt, hogy első pillanat­ban tréfának tetszett; ám hamaro­san amszterdami telefonhívás, majd Budapestre telepített repülőjegy erő­sített meg az invitálás valódiságáról.) A meghívást úgy időzítette a kórus vezetősége, hogy az énekkar Haar­lemben megtartott bérleti hangver­senyén ismerkedjenek meg a vendé­gek az együttessel. A 160 ezer lakosú város — húsz-egynéhány kilométerre Amszterdamtól — remek akusztiká­jú koncertterme zsúfolásig megtelt. A műsoron Wagner-kortársak művei hangzottak fel: Schumann Négy ket­tős karra írt műve, Peter Cornelius német nyelvű kis rekviemje, Josef Rheinberger Esz-dúr miséje és Gia- como Meyerbeer Zsoltára, Uwe Gro- nostay vezényletével. A hangversenyt hallgatva, egysze­riben megértettük, miért választotta a kórus tavaszi hang versen ykörút ja műsorául Bachnak a legjobb együt­tesek képességeit is igencsak próbá­ra tevő h-moll miséjét. A húsz-egy­néhány tagú énekkar tömör-telt zen­gését, hajlékony kifejezőerejét, szin­te páratlan hangzásbeli kultúráját éppúgy megcsodálhattuk, mint a megszólaltatás folyamatosságát, aho­gyan lélekkel töltötték meg a tolmá­csolt műveket. Egyszersmind való­ságos mintapéldáját adva az abszo­lút biztos muzikalitásnak, a világos szövegejtésnek, a dinamikai árnya­latok, fokozások bámulatos arányai­nak. Alkalmunk volt az együttest a Genesis című — Beatrix királynő öt­venedik születésnapjára alkotott — avantgárd fogantatásé filmben is lát­ni-hallani : itt Ligeti György egyik művét tanítja be Reinbert van de Leeuw a kórusnak. A vegyeskar 1937-ben alakult; ér­tékes művészi munkája eredménye­ként az 1960-as évek óta a kultusz­minisztérium támogatásával — mint­egy állami kórusként — tevékeny­kedik. A fennállása óta rengeteg ki­tűnő dirigenssel működött együtt, közöttük ott találjuk Fischer Ádámot is. Különben az együttes a legutóbbi esztendőkben egész sor külföldi hangversenyturnét bonyolított le nagy sikerrel, egyebek között Kana­dában, Olaszországban, Izraelben, Franciaországban, Svédországban, Japánban. A régi muzsika világában éppoly otthonos, mint a XX. századi kortárs zenében. A Philips állandóan foglalkoztatja; a sok hanglemezfelvételéből hadd említsük meg Liszt Via Crucis-át, amely 1987-ben elnyerte a holland zenekritikusok Edison-díját. A láto­gatás búcsúestjén, a Philips ajándé­kaként szinte ,,még melegen” meg­kapták a vendégek Monteverdi ha­talmas János-vecsernyéjének a digi­tális felvételét, s ugyancsak a kórus előadásában a Hanns Eisler béke­kantátája (A háború ellen), a Frank Martin kettőskarra komponált mi­séje s a Dmitrij Sosztakovics Tíz köl­temény című alkotása remek hang- felvételének a kazettáját. A tavaszi hangversenyturnén az énekkar szereplőtársa a néhány éve alapított XVIII. század zenekara; a koncertkörút karmestere Frans Brüg- gen lesz. Hadd említsünk még meg egy ma­gyar vonatkozású érdekességet: az amszterdami Operaházban október­ben mutatták be Bartók „Kékszakál­lúját”, s az Opernweltben Fábián Im­re tollából megjelent elemző kritika szerint külön is kitűnt a két holland főszereplő példásan artikulált ma­gyar szövegű tolmácsolása. Lózsy János MÁTÓL: Hökömből — Karinthy Színház Mozit nyit a Helikon Film Az egykori Haladás mozi helyén, a Bartók Béla úton ma megnyí­lik a Karinthy Színház. Így hívják ezentúl a Hököm Színpad Színházi Kisszövetkezetet, amely a Guten- berg Művelődési Házból, az eddigi „albérletből” önálló „főbérletbe” költözik. Mint arról az újságíró szö­vetség székházában Karinthy Márton rendező, a vállalkozás egyik ve­zetője beszámolt, az új helyen sajátos arculatú színházi-kulturális központ­tá kívánnak válni. A színházi for­mákhoz a kabarét — esetleg később a felélesztett orfeumot — és a mozit társítják. Az első premier ma este Steinbeck Egerek és emberek című darabja lesz, amelyet egy Agatha Christie-krimi követ. Terveznek újabb Karinthy-összeállítást, és a két világháború közötti kabaréirodalom­ból szerkesztett estet is. A színházi programok részévé kívánják tenni a klubesteket, színész-közönség talál­kozókat. Klubhelyiségük stúdiószín­padán kísérleteiket — elsőként talán magyar abszurdot — szeretnének bemutatni. Az új színházba „betársult” a He­likon Film is, amely délutánonként, és azokon az estéken, amikor nem lesz színpadi előadás, saját forgal­mazású filmjeit fogja vetíteni. Ez lesz az első fővárosi állandó mozi­ja a Zala megyei vállalatnak — mondta tegnap Horváth Lajos igaz­gató. Arról is beszámolt, hogy a Hököm Színpad megüresedett pes­ti helyét a Gutenberg Művelődési Házban bérbe veszik, s ott is állan­dó vetítőhelyet teremtenek. Az új forgalmazó cégek közül te­hát a Helikon leszi az első, amely saját mozikkal is rendelkezik Buda­pesten. Elsőként — december 20-tól — az Átjáró az élet és halál között című francia filmet játsszák a Ka­rinthy Színházban, Alain Delon fő­szereplésével. V. Gy. MENEDÉKHELY Gorkij-bemutató a Vígszínházban RÉGEN NEM ÍRTAM ebbe a lapba az Éjjeli menedékhelyről. Húsz éve beszámoltam a Madách Színház be­mutatójáról. Izgalmat keltett. Nem az előadás — a kritika. Megjelenésének estéjén a televízióban visszautasítóan nyilatkozott Pécsi Sándor, az akkori Luka. Válaszcikkek pörlekedtek, az egyiket a Népszabadságban Pándi Pál írta, atyai jóindulattal egyensú- lyozgatva az újságkritika szavahihe­tősége és a művelődéspolitikai utasí­tások között. Mi gerjesztett vitát? Húsz esztendeje szokatlan élessé- gűnek rémlettek a kifogások: hogy hamis a rendező, Ádám Ottó Gorkij- értelmezése; torzít a napi napra adott előadásválasz; ráadásul a ki­vitelezés is silány. Idézve az egykor írottakat: „Az előadás végén végleg rácsukódik a sötétség a reménytelen­ségben megmerevedő szereplőkre, csak egy ablak derengő foltja látszik, amit kívülről szivárogva világít meg egy parányi, szürkés, távoli fény.” Higgadtabban értem ma már az ak­kori rendezést, egyetérteni ma sem tudok vele. Ádám reménytelennek látta a pincesötétben élők kibonta­kozását. Kilátástalannak a harc foly­tatását. 1968 decemberét írtuk. Ha­sonló lelkiismereti válságot éltünk át, mint apáink a Molotov—Ribben- trop paktum idején. Fiatalos türel­metlenségemben nem tudtam még: kinék-kinek szíve joga belefáradni. Csak annyit tudtam: a fegyverleté­tel — árulás. Ádám Ottó Gorkija kiúttalannak mutatta a holnapot, csupán aznapi tudósítást kínált a világról. Szikora János rendezése most a Vígszínház­ban nem látja a mát, csupán a teg­napi divatról referál. Tartós sikerdarab Európában 86 éve az Éjjeli menedékhely. Megélt kora még nem halhatatlanság, mégis gondolkodásba ejtő, miért fordulnak hozzá színházak megújulólag és miért fizetnek be hozzá újra és újra a nézők. Megírtakor (1902) a fölhalmozódott elégedetlenség robbant a darabbal. Testet ölt benne az 1905-ös forradal­mat megelőző idők lázadó hangulata. Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics- Dancsenko rendezése (1903 decembe­rében) egyszerre teremt társadalmi és esztétikai lázadást. Az Éjjeli me­nedékhely sikere járja be Európát. Moszkva után néhány héttel próbálni kezdik Berlinben is: a Lukát alakí­tó Reinhardt a Szatyin szerepét ját­szó Richard Vallentinnel társrende­zésben állítja színpadra. A Kleines Theater-beli Gorkij nyomorrevü, na­turalista hitvallás. A kor hasonlóan kiáltványszerű színművei mára elő- adhatatlanná hervadtak, az Éjjeli menedékhely mégis szakadatlan föl­tárnád. Vajon miért? Kevéssé indo­kolná előleg-halhatatlanságát az orosz nyomor szabatosan költői áb­rázolása. Meséjét, drámai személyeit a naturalizmus eszméi alakították, rajtuk ragyog mégis a romantika magakellető méze. IDŐSZERŰSÉGE elavult. Esztétikai újdonsága kifáradt.Színházi életét há­lás szerepek tartósítják, valamint a csapdahelyzet dramaturgiai lelemé­nye, ami Sartre, Pintér, Bunuel és sokak kezén utóbb szabadalmazta­tott találmánynak bizonyult. A da­rab megelőzte a modern drámairoda­lom emberi bezártságot elemző so­rát, azokat a színdarabokat, amikben az isteni elrendelést, a végzetet, a sor­sot, az átöröklést megmagyarázhatat­lan erők működtette titokzatos csap­da váltja föl. Szcenikailag is tömör színházi gondolat és ezért kimeríthe- tetlennek érződő teátrális sokatmon- dású a kényszerből összezárt embe­rek marakodása, egymáshoz búvása, a részvétnek és az egymásra üszulás- nak, a tehetetlenségnek és a megőr­zött jóságnak színházi rendszere, a reménytelenek gazdag tenyészete, új életet, változást ígérő társadalmi hu­musza, amit magába zár a „barlang­szerű pince”. Pince nincs a Vígben. Rozoga bár­ka pihen a part mentén, hatalmas kőfalhoz simultan. A biztonságos és mozdíthatatlanul szilárd part beve­hetetlen bástyaként toronylik a sze­replők feje fölé. Nincs most sötét, száműzetett a nyomorú félhomály. Amit Gorkij és Sztanyiszlavszkij ala­posan kifundált — kétfelvonásnyi penészlét után egyetlen jelenet ere­jéig kimerészkednek a dráma pince- sápadtjai az udvarba beszivárgó napfényre; a Csoda Milánóban kol­dusai melegszenek így egyetlen fel­hők közül kibukó pászmánál — fö­lösleges a Vígben. Itt szabadon ki-be járnak, mozgásukban cseppet sem korlátozottak. Űjra meg újra kilép­nek a szereplők a színházilag rosszul világított fénybe. Oda sem hederít a rendező a századelő Oroszországának nyomorára, s ez természetes. Miaí- kovszky Erzsébettől sem korhű jel­mezeket rendelt, a színészek a ragá­lyos manapi színházi divat ruháit vi­selik, amik egyszerre régi idők vi­seletéi vagy áruházban vásárolható öltözködési cikkek. A reményt hazu­dó vándor, Luka sem Gorkijból jön Színész: Vallai Péter, Luka: Tordy Géza. ERDEI KATALIN FELVÉTELE a színre, mintha személyében a part menti gyár mellényes könyvelője át­ugrott volna cseppet poharazni, fe- cserészni a bárka alkoholista utasai­hoz. A hatvanéves bohó bölcset, hun­cut szélhámost, a részvétteli csirke­fogót Tordy Géza játssza: tekinteté­ben a semmit nem akarás lemondó derűje csillog. Túlkerült már rosszon és jón. Hangja hallatán azonban meghökkenünk. Színtelen, váltások­tól mentes, egyenes hangon mondja szövegét. Csak mondja a magáét. Csak szövegel. Csak fölmondja az író szövegét. Száraz és hideg hangon jajgat a lakatos haldokló felesége (Venczel Vera), férje (Szarvas Jó­zsef) száraz, indulat nélküli haragos­sággal kiabál. A Színészt játszó Vál­lai Péter mintha ott sem lenne, any- nyira tartózkodó és színtelen. Rudolf Péter• kerékpáron érkezik a színpad­ra. Szerepe (Aljosa) nem jön vele. Korognai Károlyt (Tatár) atlétatrikó különbözteti meg a többiektől. Hu- nyadkürti István (Golyvás) akként közlekedik a színen, mintha jövés­menésének egyetlen indoka az vol­na: az ügyelő küldte be jelenésre. Tábori Nóráról és Szombathy Gyulá­ról sem tudni, hova tartanak, legfel­jebb azt, honnan jöttek: a televízió Szeszélyes évszakok kabaréjából. Kern András, ez a népszerű és tehet­séges kabarékomikus pedig alkalmat­lannak mutatkozik egy Gorkij-szerep eljátszására. Szatyint szenvtelenül, alacsony szakmai szinten jelzi, az előadást záró hangtalan ordítása, a kőbe zárt fájdalomnak amatőr ízű illusztrálása pedig semlegesíti a Színész öngyilkosságának katartikus szerepű bejelentését. SZENVTELEN ELŐADÁSMÓDJÁ­BÓL gyanítható: Szikora János ösz- szetévesztette a Gribojedov-díjas Makszim Gorkijt a Nobel-díjas Sá­muel Beckettel. Kozmikus emberi sivatagnak tünteti föl a századelő Oroszországának odvas pincéjét. Mo- delldrámának nézi a naturalista szín­művet. Gorkij nem Beckett. Ha a Godot-ra várva helyett mégis megír­ta volna Lukára várva című drámá­ját, azt sem volna helyénvaló ilyen modoros előírású játékmodorban elő­adni. Szikora föltételezi: Gorkijt úgy kell játszani, mintha Beckett volna. Az igazság az ellenkezője: Beckettet is annyira realista eszközökkel kel­lene játszani, mintha Gorkij írta vol­na meg a szerepeit. Ha a nagymamámnak kereke vol­na, trolibusz lenne — állítja a gyer­mekmondóka, föltételezve a képte­lent, egyszersmind tudva — még sincs úgy. A rendező hajónak nézi a pin­cét, önkényesen félbevágott vízi jár­műbe rakja szereplőit, és azt állítja: nem pincében, hanem hajón nyitot­tak az elesetteknek éjjeli menedék­helyet. Hiába írta oda Gorkij darab­ja címéül szimbolikus és valóságos szerzői utasításként: Mélyben; a Víg­színházban nem odalenn mutatják meg az alávetettek legfontosabb je­leneteit, hanem odafenn, a fedélze­ten. Nem sötétben. Napfénynél. Be­zártság helyett szabad téren. Ott, ahonnan láthatóan messzire vezet az út, egészen a tengerig és még tovább. Végjátszmájukhoz érkezett, bezárt embereket látunk, helyzetük foglya­ként szenvedő menedékhelybélieket, előttük azonban a rendező tervezte díszlet korlátlanul nyitja meg a sza­bad nagyvilágot. Hajójuk kiszáradt mederben vesztegel (függönyfelme- netelek előtt mindazonáltal üde víz­csobogást hallani). A folyómeder or­szágútként a száraz lábbal kimene­külés lehetőségét ordítja, amit min­denki meghall, kivévén a rendezőt. Fölhozható ellenvetés: irtóztatóbb leláncolt rabságnál az olyan emberi fogság, amikor a cél nélkül marad­tak önkéntes bénultsággal vállalják bezártságukat. Ez ugyan másik da­rab, nem Gorkij darabja. Érdekes le­hetne mégis. Szikora azonban nem rendezte meg ezt a darabot sem. És nem rendezte meg a mai Éjjeli menedékhelyet, elmulasztotta az 1988-as Gorkijt is előadáskészre lét­rehozni. Senki nem kéri számon egy mai rendezőtől, hogy 1903-ban mi­ként állították színre az eredeti mű­vet, és nosztalgikus siránkozással könnyet nem ejtünk azokért a mese­beli, talán igaz sem volt színházi elő­adásokért, amikor még a színész ját­szotta a darabot, és a darabot ját­szotta, nem pedig követhetetlen ma­gánügyi ötletek füzérét teregette ki a színpadra. Csaponghat a rendező képzelete. Darabokra apríthat akár olyan nagy írót is, mint Gorkij, ha értelmes az eredmény, és ha a mai emberről, a mai világról beszél az előadás. Ehhez persze jól jönne mé­lyebb valóságismeret. És mélyebb önismeret. Mert csak ezek birtoká­ban képes szétválasztani a rendező, hogy mi érdekli az embereket, akik fizetnek azért, hogy élményt kapja­nak a színháztól, és mi érdekli csak­is a rendezőt, aki azért kapja fizeté­sét, hogy rendet teremtsen a színpa­don, ne rendetlenséget. VAN EGY ÁRULÓ JEL ,az előadás­ban. A felesége halálától és nyomorú­ságos életétől indulatba jött Klescs csapkodása. A lakatos szétveri fej­szével a menedékhely deszkafalát. Jelenetről jelenetre odacsap a pa­lánkhoz, kihasít néhány deszkát. Klescs a rendező ötlete sugallatára csapkod. Nem utat vág magának a reménytelenségben. Nem a falakat dönti le a megalázottak és megszo- morítottak körül. Csak levezetni igyekszik céltalan haragját, fölgyü­lemlett keserűségét. Csurka István két évtizede írott elbeszélésében (A csillár) Dara Gábor, a Főszefu kocsi­sa, a derék munkás ötvenéves korá­ban látszólag semmiért aprófává ha­sogatja lakása bútorait. Csurka két évtizede fedezte föl az embert, aki nem lát értelmet életében, s ezért vagdalkozik őrült módjára. Idősze­rűtlenné vált mára a tehetetlen be- zárkózottság. Egy elkeseredett mis­kolci nyugdíjas inkább dühöngő le­veleket intéz politikusokhoz, dühét levezetendő körlevelezik a világgal. Szikora nem veszi észre: mi történik ma Magyarországon. Igaz: nincs egyedül. Szikora Magyarországból csak Szikorát látja. Szikora kis mű­vészi világát. És büszkén mutogatja a Vígszínház színpadáról a fölfede­zett tegnapi napot. Itt kapcsolódik az 1988-as Éjjeli menedékhely az 1968-as madáchbeli Éjjeli menedékhelyhez. A húsz éve megjelent bírálat után színház—kri­tika ügyébe beavatkozott a politika. Amikor a politika jóindulatúan vé­delmébe vette Ádám Ottót a kriti­kussal szemben, jóindulattal járt el, mégis nem kellő eredményt szült be­avatkozása. A méltányolt rendező akként érezhette, ha igazat szolgál­tattak neki: igaza is van, tehát jól dolgozott. Ádám az eltelt húsz évben nem hozott létre érdemleges színházi előadást. A támadónak minősített kritika éppen ettől szerette volna megóvni, idejében figyelmeztetve a tévútra. Ádám kivonult a reményte­lennek érzett világból. Vette kalap­ját, és maradt színháza élén. NEM ANNYIRA REMÉNYTELEN a helyzet, mint kitetszik a fentiekből. Néhány jó alakítást is látni a Vígszín­házban. Igó Éva erőteljes Vaszilisza. Parányit elegánsabb, némileg jómó- dúbb, mint a nyomortanya gazdáné- jához illene. Hallgatózásai, sündör­gései, alattomossága, gyorsan váltó eszejárása, helyzetfölismerő készsége a színházilag hagyományos félelme­tes boszorkái színek helyett az em­beri kiszolgáltatottságból hasznot hú­zó némbert rajzolják meg tehetsége­sen. Balázs Péter (Kosztiljov) is el­hagyja az intrikusi ábrázolást: ba­rátságos vonások és kedély mögé rej­ti az öregedő férfi féltékenységét és a magára maradástól való riadtságát Pap Vera mélázó, elnyúzott Natasája is kilép a játszási hagyományok nai- vaszerűségéből. Kaszás Attila (Vasz- ka Pepel) erőteljesen indítja a sze­relmes zsebtolvaj színpadi életét, utóbb megfogyatkozik jelenléte. For­dított a helyzet Gálffi Lászlóval. A Báró szerepében eleinte körvonala- zatlan, majd a sérült félszegség hi­teles mosolyai alatt eleven embert mintáz meg. Harkányi Endre alamu­szi Bubnovjának a szemén látni: sa­nyarú helyzetének kizárólagos viga­sza, ha másnak sem könnyebb az élete. Végül: az előadás igazi értéke Eszenyi Enikő szeretetkutató utcalá­nya. Pipiskedései, hazudozásai két­ségbeesett vészjelek egy süllyedő ha­jó fedélzetéről. Eszenyi a zátonyra futott Titanic. A díszlet hajója csak a zátony. Ugyanis mégoly érdekfe­szítő díszlet sem érne föl a színészi tehetséggel. Színházba kétezer éve embert megyünk látni. . Irtózom árnyékától is annak, hogy előrelátásom bizonygassam. Nem sze­retnék az utólag okosok büszkélke- désével diadalmaskodni, miszerint én megmondtam előre. Szikora Já­nos, ez a tehetséges rendező rossz útra lépett. Húsz év múlva olcsó di­csőség volna ezt bizonyítva látni. Ha egyáltalán megérem. Amihez — sza­vamra — nincs sok kedvem. Molnár G. Péter

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék