Népszabadság, 1988. december (46. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-12 / 295. szám
1988- december 12., hétfő NÉPSZABADSÁG Meghalt Szemes Mari A Művelődési Minisztérium, a Magyar Színházművészeti Szövetség és a Nemzeti Színház mély megrendüléssel tudatja, hogy a magyar színházi élet kimagasló alakja, a kiváló színésznő, Szemes Mari, 56 éves korában elhunyt. Temetéséről később intézkednek. * Szemes Mari 1932. május 7-én született Sárvárott. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1952-ben kapott diplomát. A Madách Színházban, majd a Szegedi Nemzeti Színházban játszott, 1954-től a Petőfi Színház szerződtette. 1955-től 29 éven át a József Attila Színháznak, 1984-től a Nemzeti Színháznak a tagja. Gyöngyösről került föl a fővárosi Horváth Árpád Kollégiumba, a főiskolára. Munkájának meghatározója volt az a négy év, amit Gellért Endre osztályában töltött. Ahogyan önmaga vallotta, Gellértnek köszönhette, hogy színésszé lehetett. Már főiskolás korában sikerrel játszhatott főszerepeket: volt a Liliomai Erzsikéje, és Ilma a Csongor és Tündében. A szegedi években drámai hősnőket és primadonnákat alakított. Igazi otthona a József Attila Színház volt. Meggyő* . ? zően formálta meg a mai témájú drámai alkotások hősnőit, sikeres volt a klasszikus darabokban is. Legmaradandóbb alakításai között tartják számon Kertész Ákos Névnap című drámájának Ilonáját, Németh László A nagy család című művének hatáját, Róbert Bolt Éljen a királynő című darabjának angliai Erzsébetét, vagy Osztrovszkij A hozomány nélküli menyaszszony című alkotásának karisszáját. Nagy átéléssel, hitelességgel alakította a tévé-, illetve a játékfilmek alakjait. Művészetét több kitüntetéssel ismerték el. 1960-ban és 1970-ben Jászai Mari-díjas lett, 1979-ben a Magyar Népköztársaság Kiváló Művésze elismerést vehette át. 1985-ben Kossuth-díjat kapott. Halálával súlyos veszteség érte a magyar színház- és filmművészetet. BACH: H-MOLL MISE A holland kamarakórus Magyarországra készül „VENDÉGMUSTRÁN” AMSZTERDAMBAN A Nederlands Kamerkoor — azaz a németalföldi kamarakórus — a jövő tavasszal háromhetes nyugat- és közép-európai hangversenykörútra indul, sőt Moszkvába is ellátogat. Budapesten március 11-én lép fel. A hangversenyutazás minél hatékonyabb előkészítése végett a minap hétvégére, három napra Amszterdamba hívtak meg tucatnyi zenekritikust, újságírót — Bécstől Madridig, Berlintől Portóig és Budapestig —, hogy páratlanul figyelmes vendéglátás közepette bemutassák az együttest, megismertessék a művészi munkájával, a terveivel. (A szerkesztőségbe érkezett telexmeghívás olyan szokatlan volt, hogy első pillanatban tréfának tetszett, ám hamarosan amszterdami telefonhívás, majd Budapestre telepített repülőjegy erősített meg az invitálás valódiságáról.) A meghívást úgy időzítette a kórus vezetősége, hogy az énekkar Haarlemben megtartott bérleti hangversenyén ismerkedjenek meg a vendégek az együttessel. A 160 ezer lakosú város — húsz-egynéhány kilométerre Amszterdamtól — remek akusztikájú koncertterme zsúfolásig megtelt. A műsoron Wagner-kortársak művei hangzottak fel: Schumann Négy kettős karra írt műve, Peter Cornelius német nyelvű kis rekviemje, Josef Rheinberger Esz-dúr miséje és Giacomo Meyerbeer Zsoltára, Uwe Gronestay vezényletével. A hangversenyt hallgatva, egyszeriben megértettük, miért választotta a kórus tavaszi hangversenykörútja műsorául Bachnak a legjobb együttesek képességeit is igencsak próbára tevő h-moll miséjét. A húsz-egynéhány tagú énekkar tömörí teli zengését, hajlékony kifejezőerejét, szinte páratlan hangzásbeli kultúráját éppúgy megcsodálhattuk, mint a megszólaltatás folyamatosságát, ahogyan lélekkel töltötték meg a tolmácsolt műveket. Egyszersmind valóságos mintapéldáját adva az abszolút biztos muzikalitásnak, a világos szövegejtésnek, a dinamikai árnyalatok, fokozások bámulatos arányainak. Alkalmunk volt az együttest a Genesis című — Beatrix királynő ötvenedik születésnapjára alkotott — avantgárd fogantatású filmben is látni-hallani : itt Ligeti György egyik művét tanítja be Reinbert van de Leeuw a kórusnak. A vegyeskar 1937-ben alakult; értékes művészi munkája eredményeként az 1960-as évek óta a kultuszminisztérium támogatásával — mintegy állami kórusként — tevékenykedik. A fennállása óta rengeteg kitűnő dirigenssel működött együtt, közöttük ott találjuk Fischer Ádámot is. Különben az együttes a legutóbbi esztendőkben egész sor külföldi hangversenyturnét bonyolított le nagy sikerrel, egyebek között Kanadában, Olaszországban, Izraelben, Franciaországban, Svédországban, Japánban. A régi muzsika világában éppoly otthonos, mint a XX. századi kortárs zenében. A Philips állandóan foglalkoztatja; a sok hanglemezfelvételéből hadd említsük meg Liszt Via Crucis-át, amely 1987-ben elnyerte a holland zenekritikusok Edison-díját. A látogatás búcsúestjén, a Philips ajándékaként szinte ,,még melegen” megkapták a vendégek Monteverdi hatalmas János-vecsernyéjének a digitális felvételét, s ugyancsak a kórus előadásában a Hanns Eisler békekantátája (A háború ellen), a Frank Martin kettőskarra komponált miséje s a Dmitrij Sosztakovics Tíz költemény című alkotása remek hangfelvételének a kazettáját. A tavaszi hangversenyturnén az énekkar szereplőtársa a néhány éve alapított XVIII. század zenekara, a koncertkörút karmestere Frans Brüggen lesz. Hadd említsünk még meg egy magyar vonatkozású érdekességet: az amszterdami Operaházban októberben mutatták be Bartók „Kékszakállúját”, s az Opernweltben Fábián Imre tollából megjelent elemző kritika szerint külön is kitűnt a két holland főszereplő példásan artikulált magyar szövegű tolmácsolása. Lózsy János MÁTÓL: Hökömből a Karinthy Színház Mozit nyit a Helikon Film Az egykori Haladás mozi helyén, a Bartók Béla úton ma megnyílik a Karinthy Színház. Így hívják ezentúl a Hököm Színpad Színházi Kisszövetkezetet, amely a Gutenberg Művelődési Házból, az eddigi „albérletből” önálló „főbérletbe” költözik. Mint arról az újságíró szövetség székházában Karinthy Márton rendező, a vállalkozás egyik vezetője beszámolt, az új helyen sajátos arculatú színházi-kulturális központtá kívánnak válni. A színházi formákhoz a kabarét — esetleg később a felélesztett orfeumot — és a mozit társítják. Az első premier ma este Steinbeck Egerek és emberek című darabja lesz, amelyet egy Agatha Christie-krimi követ. Terveznek újabb Karinthy-összeállítást, és a két világháború közötti kabaréirodalomból szerkesztett estet is. A színházi programok részévé kívánják tenni a klubesteket, színész-közönség találkozókat. Klubhelyiségük stúdiószínpadán kísérleteiket — elsőként talán magyar abszurdot — szeretnének bemutatni. Az új színházba „betársult” a Helikon Film is, amely délutánonként, és azokon az estéken, amikor nem lesz színpadi előadás, saját forgalmazású filmjeit fogja vetíteni. Ez lesz az első fővárosi állandó mozija a Zala megyei vállalatnak — mondta tegnap Horváth Lajos igazgató. Arról is beszámolt, hogy a Hököm Színpad megüresedett pesti helyét a Gutenberg Művelődési Házban bérbe veszik, s ott is állandó vetítőhelyet teremtenek. Az új forgalmazó cégek közül tehát a Helikon lesz az első, amely saját mozikkal is rendelkezik Budapesten. Elsőként — december 20-tól — az Átjáró az élet és halál között című francia filmet játsszák a Karinthy Színházban, Alain Delon főszereplésével. V. Gy. 7 MENEDÉKHELY Gorkij-bemutató a Vígszínházban RÉGEN NEM ÍRTAM ebbe a lapba az Éjjeli menedékhelyről. Húsz éve beszámoltam a Madách Színház bemutatójáról. Izgalmat keltett. Nem az előadása a kritika. Megjelenésének estéjén a televízióban visszautasítóan nyilatkozott Pécsi Sándor, az akkori Luka. Válaszcikkek pörlekedtek, az egyiket a Népszabadságban Pándi Pál írta, atyai jóindulattal egyensúlyozgatva az újságkritika szavahihetősége és a művelődéspolitikai utasítások között. Mi gerjesztett vitát? Húsz esztendeje szokatlan élességűnek rémlettek a kifogások, hogy hamis a rendező, Ádám Ottó Gorkijértelmezése; torzít a napi napra adott előadásválasz, ráadásul a kivitelezés is silány. Idézve az egykor írottakat: „Az előadás végén végleg rácsukódik a sötétség a reménytelenségben megmerevedő szereplőkre, csak egy ablak derengő foltja látszik, amit kívülről szivárogva világít meg egy parányi, szürkés, távoli fény.” Higgadtabban értem ma már az akkori rendezést, egyetérteni ma sem tudok vele. Ádám reménytelennek látta a pincesötétben élők kibontakozását. Kilátástalannak a harc folytatását. 1968 decemberét írtuk. Hasonló lelkiismereti válságot éltünk át, mint apáink a Molotov—Ribbentrop paktum idején. Fiatalos türelmetlenségemben nem tudtam még, kinek-kinek szíve joga belefáradni. Csak annyit tudtam: a fegyverletétel — árulás. Ádám Ottó Gorkija kiúttalannak mutatta a holnapot, csupán aznapi tudósítást kínált a világról. Szikora János rendezése most a Vígszínházban nem látja a mát, csupán a tegnapi divatról referál. Tartós sikerdarab Európában 86 éve az Éjjeli menedékhely. Megélt kora még nem halhatatlanság, mégis gondolkodásba ejtő, miért fordulnak hozzá színházak megújulólag és miért fizetnek be hozzá újra és újra a nézők. Megírtakor (1902) a fölhalmozódott elégedetlenség robbant a darabbal. Testet ölt benne az 1905-ös forradalmat megelőző idők lázadó hangulata. Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics Dancsenko rendezése (1903 decemberében) egyszerre teremt társadalmi és esztétikai lázadást. Az Éjjeli menedékhely sikere járja be Európát. Moszkva után néhány héttel próbálni kezdik Berlinben is: a Lukát alakító Reinhardt a Szatyin szerepét játszó Richard Vallentinnel társrendezésben állítja színpadra. A Kleines Theater-beli Gorkij nyomorrevü, naturalista hitvallás. A kor hasonlóan kiáltványszerű színművei mára előadhatatlanná hervadtak, az Éjjeli menedékhely mégis szakadatlan föltárnád. Vajon miért? Kevéssé indokolná előleg-halhatatlanságát az orosz nyomor szabatosan költői ábrázolása. Meséjét, drámai személyeit a naturalizmus eszméi alakították, rajtuk ragyog mégis a romantika magakellető méze. IDŐSZERŰSÉGE elavult. Esztétikai újdonsága kifáradt.Színházi életét hálás szerepek tartósítják, valamint a csapdahelyzet dramaturgiai leleménye, ami Sartre, Pintér, Bunuel és sokak kezén utóbb szabadalmaztatott találmánynak bizonyult. A darab megelőzte a modern drámairodalom emberi bezártságot elemző sorát, azokat a színdarabokat, amikben az isteni elrendelést, a végzetet, a sorsot, az átöröklést megmagyarázhatatlan erők működtette titokzatos csapda váltja föl. Szcenikailag is tömör színházi gondolat és ezért kimeríthetetlennek érződő teátrális sokatmondása a kényszerből összezárt emberek marakodása, egymáshoz búvása, a részvétnek és az egymásra uszulásnak, a tehetetlenségnek és a megőrzött jóságnak színházi rendszere, a reménytelenek gazdag tenyészete, új életet, változást ígérő társadalmi humusza, amit magába zár a „barlangszerű pince”. Pince nincs a Vígben. Rozoga bárka pihen a part mentén, hatalmas kőfalhoz simultan. A biztonságos és mozdíthatatlanul szilárd part bevehetetlen bástyaként toronylik a szereplők feje fölé. Nincs most sötét, száműzetett a nyomorú félhomály. Amit Gorkij és Sztanyiszlavszkij alaposan kifundált — kétfelvonásnyi penészlét után egyetlen jelenet erejéig kimerészkednek a dráma pincesápadtjai az udvarba beszivárgó napfényre; a Csoda Milánóban koldusai melegszenek így egyetlen felhők közül kibukó pászmánál — fölösleges a Vígben. Itt szabadon ki-be járnak, mozgásukban cseppet sem korlátozottak. Újra meg újra kilépnek a szereplők a színházilag rosszul világított fénybe. Oda sem hederít a rendező a századelő Oroszországának nyomorára, s ez természetes. Miatkovszky Erzsébettől sem korhű jelmezeket rendelt, a színészek a ragályos manapi színházi divat ruháit viselik, amik egyszerre régi idők viseletéi vagy áruházban vásárolható öltözködési cikkek. A reményt hazudó vándor, Luka sem Gorkijból jön a színre, mintha személyében a part menti gyár mellényes könyvelője átugrott volna cseppet poharazni, fecserészni a bárka alkoholista utasaihoz. A hatvanéves bohó bölcset, huncut szélhámost, a részvétteli csirkefogót Tordy Géza játssza, tekintetében a semmit nem akarás lemondó derűje csillog. Túlkerült már rosszan és jón. Hangja hallatán azonban meghökkenünk. Színtelen, váltásoktól mentes, egyenes hangon mondja szövegét. Csak mondja a magáét. Csak szövegel. Csak fölmondja az író szövegét. Száraz és hideg hangon jajgat a lakatos haldokló felesége (Venczel Vera), férje (Szarvas József) száraz, indulat nélküli haragossággal kiabál. A Színészt játszó Vállai Péter mintha ott sem lenne, anynyira tartózkodó és színtelen. Rudolf Péter kerékpáron érkezik a színpadra. Szerepe (Aljosa) nem jön vele. Korognai Károlyt (Tatár) atlétatrikó különbözteti meg a többiektől. Hunyadkürti István (Golyvás) akként közlekedik a színen, mintha jövésmenésének egyetlen indoka az volna: az ügyelő küldte bejelenésre. Tábori Nóráról és Szombathy Gyuláról sem tudni, hova tartanak, legfeljebb azt, honnan jöttek: a televízió Szeszélyes évszakok kabaréjából. Kern András, ez a népszerű és tehetséges kabarékomikus pedig alkalmatlannak mutatkozik egy Gorkij-szerep eljátszására. Szatyint szenvtelenül, alacsony szakmai szinten jelzi, az előadást záró hangtalan ordítása, a kőbe zárt fájdalomnak amatőr ízű illusztrálása pedig semlegesíti a Színész öngyilkosságának katartikus szerepű bejelentését. SZENVTELEN ELŐADÁSMÓDJÁBÓL gyanítható: Szikora János öszszetévesztette a Gribojedov-díjas Makszim Gorkijt a Nobel-díjas Sámuel Beckettel. Kozmikus emberi sivatagnak tünteti föl a századelő Oroszországának odvas pincéjét. Modelldrámának nézi a naturalista színművet. Gorkij nem Beckett. Ha a Godot-ra várva helyett mégis megírta volna Lukára várva című drámáját, azt sem volna helyénvaló ilyen modoros előírású játékmodorban előadni. Szikora föltételezi: Gorkijt úgy kell játszani, mintha Beckett volna. Az igazság az ellenkezője: Beckettet is annyira realista eszközökkel kellene játszani, mintha Gorkij írta volna meg a szerepeit. Ha a nagymamámnak kereke volna, trolibusz lenne — állítja a gyermekmondóka, föltételezve a képtelent, egyszersmind tudva — még sincs úgy. A rendező hajónak nézi a pincét, önkényesen félbevágott vízi járműbe rakja szereplőit, és azt állítja: nem pincében, hanem hajón nyitottak az elesetteknek éjjeli menedékhelyet. Hiába írta oda Gorkij darabja címéül szimbolikus és valóságos szerzői utasításként: Mélyben, a Vígszínházban nem odalenn mutatják meg az alávetettek legfontosabb jeleneteit, hanem odafenn, a fedélzeten. Nem sötétben. Napfénynél. Bezártság helyett szabad téren. Ott, ahonnan láthatóan messzire vezet az út, egészen a tengerig és még tovább. Végjátszmájukhoz érkezett, bezárt embereket látunk, helyzetük foglyaként szenvedő menedékhelybélieket, előttük azonban a rendező tervezte díszlet korlátlanul nyitja meg a szabad nagyvilágot. Hajójuk kiszáradt mederben vesztegel (függönyfelmenetelek előtt mindazonáltal üde vízcsobogást hallani). A folyómeder országútként a száraz lábbal kimenekülés lehetőségét ordítja, amit mindenki meghall, kivévén a rendezőt. Fölhozható ellenvetés: irtóztatóbb leláncolt rabságnál az olyan emberi fogság, amikor a cél nélkül maradtak önkéntes bénultsággal vállalják bezártságukat. Ez ugyan másik darab, nem Gorkij darabja. Érdekes lehetne mégis. Szikora azonban nem rendezte meg ezt a darabot sem. És nem rendezte meg a mai Éjjeli menedékhelyet, elmulasztotta az 1988-as Gorkijt is előadáskészre létrehozni. Senki nem kéri számon egy mai rendezőtől, hogy 1903-ban miként állították színre az eredeti művet, és nosztalgikus siránkozással könnyet nem ejtünk azokért a mesebeli, talán igaz sem volt színházi előadásokért, amikor még a színész játszotta a darabot, és a darabot játszotta, nem pedig követhetetlen magánügyi ötletek füzérét teregette ki a színpadra. Csaponghat a rendező képzelete. Darabokra apríthat akár olyan nagy írót is, mint Gorkij, ha értelmes az eredmény, és ha a mai emberről, a mai világról beszél az előadás. Ehhez persze jól jönne mélyebb valóságismeret. És mélyebb önismeret. Mert csak ezek birtokában képes szétválasztani a rendező, hogy mi érdekli az embereket, akik fizetnek azért, hogy élményt kapjanak a színháztól, és mi érdekli csakis a rendezőt, aki azért kapja fizetését, hogy rendet teremtsen a színpadon, ne rendetlenséget. VAN EGY ÁRULÓ JEL ,az előadásban. A felesége halálától és nyomorúságos életétől indulatba jött Klescs csapkodása. A lakatos szétveri fejszével a menedékhely deszkafalát. Jelenetről jelenetre odacsap a palánkhoz, kihasít néhány deszkát. Klescs a rendező ötlete sugallatára csapkod. Nem utat vág magának a reménytelenségben. Nem a falakat dönti le a megalázottak és megszomorítottak körül. Csak levezetni igyekszik céltalan haragját, fölgyülemlett keserűségét. Csurka István két évtizede írott elbeszélésében (A csillár) Dara Gábor, a Fészerű kocsisa, a derék munkás ötvenéves korában látszólag semmiért aprófává hasogatja lakása bútorait. Csurka két évtizede fedezte föl az embert, aki nem lát értelmet életében, s ezért vagdalkozik őrült módjára. Időszerűtlenné vált mára a tehetetlen bezárkózottság. Egy elkeseredett miskolci nyugdíjas inkább dühöngő leveleket intéz politikusokhoz, dühét levezetendő körlevelezik a világgal. Szikora nem veszi észre, mi történik ma Magyarországon. Igaz, nincs egyedül. Szikora Magyarországból csak Szikorát látja. Szikora kis művészi világát. És büszkén mutogatja a Vígszínház színpadáról a fölfedezett tegnapi napot. Itt kapcsolódik az 1988-as Éjjeli menedékhely az 1968-as madáchbeli Éjjeli menedékhelyhez. A húsz éve megjelent bírálat után színházi kritika ügyébe beavatkozott a politika. Amikor a politika jóindulatúan védelmébe vette Ádám Ottót a kritikussal szemben, jóindulattal járt el, mégis nem kellő eredményt szült beavatkozása. A méltányolt rendező akként érezhette, ha igazat szolgáltattak neki: igaza is van, tehát jól dolgozott. Ádám az eltelt húsz évben nem hozott létre érdemleges színházi előadást. A támadónak minősített kritika éppen ettől szerette volna megóvni, idejében figyelmeztetve a tévútra. Ádám kivonult a reménytelennek érzett világból. Vette kalapját, és maradt színháza élén. NEM ANNYIRA REMÉNYTELEN a helyzet, mint kitetszik a fentiekből. Néhány jó alakítást is látni a Vígszínházban. Igó Éva erőteljes Vaszilisza. Parányit elegánsabb, némileg jómódúbb, mint a nyomortanya gazdánéjához illene. Hallgatózásai, sündörgései, alattomossága, gyorsan váltó eszejárása, helyzetfölismerő készsége a színházilag hagyományos félelmetes boszorkás színek helyett az emberi kiszolgáltatottságból hasznot húzó némbert rajzolják meg tehetségesen. Balázs Péter (Kosztiljov) is elhagyja az intrikusi ábrázolást: barátságos vonások és kedély mögé rejti az öregedő férfi féltékenységét és a magára maradástól való riadtságát Pap Vera mélázó, elnyúzott Natasája is kilép a játszási hagyományok naivaszerűségéből. Kaszás Attila (Vaszka Pepel) erőteljesen indítja a szerelmes zsebtolvaj színpadi életét, utóbb megfogyatkozik jelenléte. Fordított a helyzet Gálffi Lászlóval. A Báró szerepében eleinte körvonalazatlan, majd a sérült félszegség hiteles mosolyai alatt eleven embert mintáz meg. Harkányi Endre alamuszi Bubnovjának a szemén látni: sanyarú helyzetének kizárólagos vigasza, ha másnak sem könnyebb az élete. Végül: az előadás igazi értéke Eszenyi Enikő szeretetkutató utcalánya. Pipiskedései, hazudozásai kétségbeesett vészjelek egy süllyedő hajó fedélzetéről. Eszenyi a zátonyra futott Titanic. A díszlet hajója csak a zátony. Ugyanis mégoly érdekfeszítő díszlet sem érne föl a színészi tehetséggel. Színházba kétezer éve embert megyünk látni . Irtózom árnyékától is annak, hogy előrelátásom bizonygassam. Nem szeretnék az utólag okosok büszkélkedésével diadalmaskodni, miszerint én megmondtam előre. Szikora János, ez a tehetséges rendező rossz útra lépett. Húsz év múlva olcsó dicsőség volna ezt bizonyítva látni. Ha egyáltalán megérem. Amihez — szavamra — nincs sok kedvem. Molnár G. Péter Színész: Vallai Péter, Luka, Tordy Géza. ERDEI KATALIN FELVÉTELE