Népszabadság, 1988. december (46. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-24 / 306. szám
24 • Ötven éve törölte le arcáról a zsíros Leichner-festéket utoljára Környei Paula. Hírét sem hallottuk azóta. A színház történetével foglalkozó egyre-másra beleütközött a legendásan szép hangú tenorista,Környei Béla (1875—1925) leányának nevébe, ki Medgyaszay Vilma Eskü téri színházában avatódott Thália papnőjévé (1918). A magyar dal polgárkirálynőjének színháza a mai Március 15. téren állott, másmás néven kurta időre ismét kaput nyitott, utóbb mozivá alakult át, míg csak bombatalálat el nem törölte emlékével együtt. Környei Paula átszerződik a Zeneakadémiára (1919), ott Madách Színház néven szerveződnek frontról hazakerült színészek és itthon maradt állástalanokból egy irodalmi igényű társulat; a következő évben Beöthy László hívja a Magyar Színházhoz, onnan a Nemzetihez kerül, első szerepe a Szentivánéji álom Hermiája, de játssza utóbb a tündérkirálynét és Shakespeare megannyi, nőalakját, Jászai Mari Elektrája mellett Chrysotemis. Itt törli le utoljára arcáról a festéket, hogy ötven év múltán a nyomdafestékről híresüljön el mostanában. Könyvet írt Környei Paula Szép hazugság címmel, s ez félreérthetetlenül a színészmesterségre utal, elegáns kis könyvének alcíme — Emlékek a színészi én-hasadásról — pedig félreérthetetlenné teszi. Diderot Színészparadoxonához folyó két évszázados vitába szól bele a testén és lelkén megtapasztalt gyötrelmesen szép mesterség mély ismeretében. Hogy nem túl bő színházi szakirodalmunknak ez az új darabja milyen új gondolatokat tartalmaz, arról szakszerűbben szólhatunk máskor és másutt, nem egy napilap kínálkozik ezt megtárgyalni. Az leszögezendő, hogy nemcsak okos könyv Környei Pauláé, hanem bájos is. Emberszeretően jóindulatú pletykák adalékait sorolja föl igaza alátámasztására; emberszerető, írtuk, jóllehet: emberismerő is a könyv. Oivatag stílusa, szép mondatai, bekezdései, fejezetei örömöt keltő tisztaságúak. Nem csoda. A művésznő nem csupán mondta a magyar irodalmat. írta is. Jelent meg verseskötete, írt regényt is, két színdarabja pedig színre is került: Klaudia című háromfelvonásos drámai költeményét az egri Angolkisasszonyok intézetében mutatták be (1923. március), utóbb Budán is játszotta Czakó Pál Várszínháza, ahol a Vallomások című novellából írt A thagestei sas című drámáját is adták (1924. március 18.) a bezárásra ítélt egykori karmelita kolostor utolsó előadásokat tartó hónapjában. Amikor egy magazinban ez év elején rövid részletet olvastam Környei Paula akkor kiadás előtt álló könyvéből, azt hittem, tévedéssel van dolgom. Hiszen a színésznő már réges-régen, ejnye, hogy is mondjam, hogy ne legyen bántó ... Nos, tévedtem. A legjobb egészségnek örvend. Szelleme friss. Még ahhoz is van humora, hogy a Schöpfliin-féle Magyar Színművészeti Lexikon csalfa pontatlanságát kiigazítsa, mármint hogy nem a számára kedvező 1902-ben született, hanem 1899-ben, vagyis nem nyolcvanhat, hanem nyolcvankilenc éves. Cseppecskét lecsípni az életkorból, ez színésznőhagyomány. Igaz, a kor haladtával az igazi kacér már öregíti magát, hiszen nem kis teljesítmény századunkban életben maradni. Környei Paula is megjárta Kistarcsát. (Férjét, Gyomlai Lászlót összeesküvésben való részvételért letartóztatták 1951-ben, életben nem látta többé.) Bár a kacér károsítás sem törvényszerű, a színészotthon egyik karácsonyi ünnepségén likőröztünik az ezüstfejű, ezüstnyelű sétabotra szálegyenesen támaszkodó Zala Karolával, a kitűnő színésznővel, Fedák Sári barátnőjével, az időskorára is sugárzó szépségű dámával. Zala Karola beszámolt olvasmányairól, történeti munkákkal töltötte éjszakáit, mivel keveset tudott aludni, sokat olvasott. Feleségem hallgatva a tiszta, szabatos mondatokat, az elmés hölgy társalkodását, meg nem állta közbekérdezni: — Hány éves vagy, Karola néni? — Kilencvenegy — így a válasz, de az asztalnál ülő pletykás színész, Szép Ernő Lila ákácának első Lali fiatalúrja súgva kiigazította a megkozmetikált évszámot: — Kilencvenkettő. Tehát itten le lett tagadva egy év, még kilencven fölött is. Környei Paula az igazat mondja életkoráról, és az igazat írja koráról is: Színészek gyermeke (maga is színészként kezdte színházi emberségét), bizonyos Gonda György lelt rá Környei Paula becses írására. Nyomába eredt. Fölkutatta ez elfeledett dámát Esztergomban. Kihízelegte tőle kéziratát, ami meg is jelent nyáron a Magvető kiadásában. Környei Paulával akadt törődő ember, fáradságot és időt áldozott rá, nem annyira szamaritánus elhatározottsággal, inkább a fiatalok önzésével, hogy olvashassa mindenki a finom szavú fölfedezést. Ki törődik azonban a többi, festék nélküli idős hölggyel? Fejes Teri, a géppuskalábú szubrett, a vitriolosan szellemes karakterszínésznő az idén töltötte be nyolcvanötödik életévét. Egyetlen idős hírlapíró-kollégám, Kristóf Károly kivételével nem akadt újság, színház, hogy megemlékezzen a nagy művész évfordulójáról, hogy ünneppé tegye a születésnapot. Fejes Teri pedig az volt szubrettben, ami Latabár Kálmán táncoskomikusban. Végignevettette történelmünk sanyarú évtizedeit. Robbanékony volt és életerős. Nem vicces színésznő volt, hanem áradó kedélyű, életörömöt terjesztő. Magam nem ismerem személyesen, csupán egyetlen alkalommal kértem segítséget telefonon át, sebesen el is utasított magától, de még láttam színpadon, még gyönyörködhettem emberismeretében, tévedhetetlen szakmai tudásában. Az államosítás előtti Magyar Színház utolsó bemutatója volt egy amerikai komédia (Így élni, ó... !), fekete csipkés kombinéban egy beszeszelt lokáltáncosnőt alakított benne Fejes Teri, az érkező előkelő vendégek elől perzsaszőnyegbe göngyölték, de a tekercs a legalkalmatlanabb pillanatokban göngyölődött ki, és pattant a feszengők elé az illemre tekintettel nem lévő spicces nő. Fejes Teri ezekben a bohózatlan pikáns helyzetekben, szőnyegbe bugyoláltan és kombinéra vetkeztetetten is megőrizte méltóságát. A helyzet humorát feszítette a végletekig, de nem áldozta föl önmaga emberi büszkeségét a mulattatás érdekében. Ajánlottam a televíziónak, csináljunk filmet Fejes Terivel a Mesterséges színész sorozatba. De mivel Fejes Teritől semmi sem függ, nem valósult meg a film. Csakugyan igaz: nem függ semmi Fejes Teritől? Nagyon is sok függ tőle. Egy szakma önbecsülése függ attól, megőrzi-e szépen emlékezetében és figyelmében nagyjait. Odáig nem ragadtatom magam, hogy azt tanácsoljam, Fejes Terinek tanítania kellett volna a főiskolán, tudom, hogy butaságot beszélek, hiszen a tanerők dolgában pompásan eleresztett főiskola könnyedén nélkülözi Fejes Teri tudását. Az mégis megkockáztatható lett volna, hogy néhány órát tartson ifjú színésztanoncoknak. Idős színésznőktől tanultam a legtöbbet a színházról: Faragó Pannitől, Gábor Marótól és Honthy Hannától. Különös névsor? Nem az. A színészetben eltöltött évek, a színészetnél szerzett tapasztalatok nem ranghoz kötődnek. Elmesélek egy másik esetet. Bemutatta az évad elején a szolnoki színház az Üvegcipőt. Irma mamája helyett Irma papája mondta ott Molnár Ferenc szövegét. Állítólag nem akadt a szerepre alkalmas színésznő. Namármost, Szolnokon lakik, és tavalyelőttig pompázó színészi erejét mutató karakterszínésze volt a színháznak Szendrey Ilona, vagy miként becézik: Szendrey Mimi. Nyugdíjba szorították, vagy a betegség ráfogását választotta szerepmegaláztatások, komisz bánásmód helyett, egyre megy. Szendrey Mimi nem lehetett Irma anyja, átoperálták a szerepet apává. Molnár darabját a Vígszínház mutatta be 1923-ban. Az első felvonásban a leánynéven szólított fiúcskaszerepet, ezt a hálás expozíciós gyöngédséget Szendrey Ilona játszotta, ötévesen. A színház nem csupán fellegekbe rugaszkodó nagyszerűség, hanem reklámhuncutság, hírverés és szóbeszéd legalább anynyira teszi a sikert, mint a valódi teljesítmény (soroljak mai példákat? Ugye, hogy nem szükséges!). Nem lett volna szép emberi rím összezengetni a pályakezdést a méltóságteljes búcsúztatással? Micsoda csattanó színházi helyzet, hogy pályát kezdhet egy remek színésznő ugyanazzal a színdarabbal, amivel bearanyozhatja pályája alkonyát! De Szendrey Mimi nem játszhatta el a darabot, amiben ötévesen játszhatott. Tegyük fel, Szendrey Ilona nem olyan jó színésznő, mint amilyen kitűnőség, tételezzük föl, hogy csak a szorgalom tapasztotta a színészethez, ottfelejtették, és ő is ottfelejtette magát. Nem így van, de tegyük föl. Hatvanöt évet szolgált le színpadon. Hatvanöt éve szolgálja a Magyar Tháliát, hát nem volna kutya kötelessége méltatlan utódainak leborulva tisztelni a koros dámát, akiből még mindig árad a tréfa, aki ma is kokett, mint egy kaszszírnő a garnizonkávéházban, őrmesteri, akár egy királyi hercegnő és elmés a színpadon, annyira elmés, amennyire ma már a nyögvecsikart viccek idején nem is álmodnak színésznők, azok, akik kimaradtak azokból az iskolajátékokból, amiket a szendreyilonák, vagy miként Nemecsek hősi halála után bejegyezték a gittegyletbéliek, a SZENDREYILONÁK okíthatták volna hamvasabb pályatársnőiket. A lezüllesztett mai színház képtelen megbecsülni azt, ami értéke van. De ha önzően nem felügyeli idős elődeik sorsfordultát, ügyeljen rájuk legalább önzésből. Faggassák ki őket tapasztalataikról. Fosszák ki tudásukat, emlékezetük kincsestárát. És néha kérdezzék meg, nem szenvednek-e szükséget. Környei Paula Debrecenben született. 1899. december 28-án, öt nap múlva lesz nyolcvankilenc. Egyebet nem tudok, ezúton küldök neki Esztergomba nyolcvankilenc kézcsókot. Vagy százat. Molnár G. Péter Idős dámák festék nélkül Környei Paula. Fejes Teri, Szendrey Ilona. NÉPSZABADSÁG 1988. december 24., szombat Munkatársunk, Száraz György Saját feltételezése szerint a Népszabadság történetének leghosszabb sorozatát írta. Némi utánanézéssel erről meg lehetne bizonyosodni, de nyilvánvalóan nem érdemes. Amiről viszont archívumi kutakodással aligha szerezhetünk bizonyosságot, az az, hogy ez a sorozat, az Erdély múltjáról — jelen időben, lapunk egyik legjelentősebb vállalkozása volt. De mielőtt saját kollektív szerkesztőségi vállunkat megveregetnénk, amiért közreműködtünk e végül is töredékben maradt, de így is rendkívüli jelentőségű munka megszületésében, emlékeztetnünk kell rá: Száraz György 1983 karácsonyán Pándi Pál felkérésére, ösztönzésére kezdett hozzá, hogy amúgy régi, de addig halogatott tervét megvalósítsa. Az 1975-ben megjelent Egy előítélet nyomában című esszé után, talán annak sikerén is felbuzdulva, támadt benne a gondolat, hogy hasonló módon megírja a magyarok, szlovákok, délszlávok, románok, németek történelmi kapcsolatait is. A külön-külön kötetekből álló sorozat kiadását a Kossuth vállalta is, a szerzőt azonban elsodorták egyéb kötelezettségei. Végül Pándi biztatása kellett ahhoz, hogy a tervezett négy kötetből legalább egy — ha torzóban is — elkészüljön. Ezt jelentette meg most a Magvető a Gyorsuló idő sorozatban. Kezdetben mindössze két-három részes sorozatra szólt a felkérés, Száraz azonban attól tartva, hogy „ilyen rövid terjedelemben ép, egész dolgot csinálni képtelenség, fűrészporízű sűrítmény lesz belőle” négyöt részt alkudott ki. Lett belőle tizennégy, amely azután még kiegészült A „herderi jóslat” és a hagyományok, valamint a Hungarustudat — nationalizmusok című cikkekkel. Szerkesztő és szerző terjedelmi vitáját nyilván egyik részről a kérdés jelen politikai súlyának, másik részről az anyagból fakadó mennyiségigénynek a megítélése motiválta. Hogy végül a sorozat az eredetileg megállapodottnak jó háromszorosára duzzadt, abban bizonyára szerepet játszott az elkészült és megjelent részekből fakadó meggyőző erő éppúgy, mint az Erdéllyel kapcsolatos problémák politikai súlyának növekedése. Ahogyan Száraz haladt előre a történelmi időben, mint egy beszélgetésben megfogalmazta, ment „mindinkább belefelé a csőbe, amelynek csak a túlsó végén juthatok ki”, úgy nőtt a közvélemény, de a hivatalos magyar politika érdeklődése is Erdély iránt, úgy vált mind nyilvánvalóbbá egy politikai fordulat szükségessége e kérdés kezelésében. Természetesen naivitás volna e párhuzamosság mögött közvetlen oksági összefüggést feltételezni, tudjuk, nem a kakas szavára kel fel a nap. De szerző és szerkesztő jó érzékét, mondhatni, előérzetét dicséri, hogy 1983-ban, amikor inkább csak reménykedhettünk olyan változásokban, amelyek nélkül legalábbis felelőtlenség lett volna a politika megváltoztatása e témakörben, hozzáláttak a közvélemény felkészítéséhez. Száraz Györgyöt írói múltja egyébként szinte predesztinálta e feladatra. Jelképesnek tekinthetjük, hogy Tanulmányok alcímet viselő kötete néhány szabályszerű (vagy majdnem szabályszerű) novellával kezdődik, jelentős drámaírói munkássága pedig jóformán kizárólag történelmi kérdések körül forog, önéletrajzi elbeszélései egészen kivételes történelmi érzéket jeleznek. Olyan embert mutatnak be, aki nemcsak érdeklődik mindenféle múltbeli dolgok és lenyomataik, tanúságaik iránt, hanem aki személyes sorsában is rendre felismeri a történelmet. A Duna alföldi mellékén és a Felvidéken, Rozsnyón szerzi meghatározó élettapasztalatait, szegényparaszti környezetéből olykor kiragadja az egyik nagymama, s inkább rövidebb, mint hosszabb ideig úrifiút csinál belőle, hogy azután, amikor ráun, Visszaadja szüleinek. Ez a gyerekkor nemcsak sok tapasztalatot, de változatos látószögeket is kínál a harmincas évek társadalmára. S nemcsak a magyarországi társadalom tagoltságát, de a nemzetiségi problémákat is közvetlen közelről mutatja meg számára legfogékonyabb korának vándorélete. Az előítéletektől idegenkedő kíváncsisága bizonyára innen is származtatható. No meg az előítéletek iránti kíváncsisága is. Írói művészetének és történelemlátásának legjellegzetesebb, legsajátabb vonása azonban mégis talán az egység, a dolgok egybekapcsolódása iránti különös érzékenység. A sokféle élettapasztalat — írásaiból legalább így tetszik ki — nem okoz számára semmiféle lelki sérülést. Ismeretei, tapasztalatai, ahogyan feldolgozza, elrendezi őket, egy roppant gazdagon berendezett világot nyújtanak számára, ahol mindennek megvan a maga jelentése és jelentősége, mert a szemlélő, a tapasztaló mindennek meglátja a helyét a világban, felismeri kapcsolatait, összefüggéseit. Száraz racionalizmusa rendet, logikus összefüggést, szükségszerűségek láncolatát látja korunk megannyi irracionálisnak tetsző tényében. Hosszabban kell idézni egy ugyancsak lapunkban megjelent beszélgetésnek abból a részéből, amelyet a Magvető említett kiadása is mintegy előszóként illesztett a kötet élére. Száraz György ekkor így jellemezte magát, módszerét: „Nem vagyok történész. Eszközeim az író eszközei. Eszemben sem volt soha »elkutatni« a történelmet a tudósok orra elől. Tudom, manapság művészkörökben divat kinyilatkoztatni: X. vagy Y. a mű megírása, rendezése előtt beható kutatásokat végzett. Ez néha igaz is, de többnyire csak annyi van mögötte — s már ez is tiszteletre méltó! —, hogy az illető elolvasott több-kevesebb könyvet, esetleg beült valamelyik levéltárba. A kutatást nem jó összekeverni a tájékozódással, már csak azért sem — és ez a legfontosabb —, mert szakértelmem sincs az igazi kutatáshoz. Felhasználom a történészek eredményeit, használok dokumentumokat, támaszkodom a memoárokra — persze csak a francia enciklopédista vélekedése szerint: a vélemények ütköztetéséből többé-kevésbé kihüvelyezhető az igazság —, de végül is íróként dolgozom, és semmi kedvem idegen tollakkal ékeskedni.” Hogy a fentiekből szerénységet vagy éppen gőgöt, netán álszerénységet vagy éppen,a történészi szakma veszedelmeit elhárító taktikus gesztust olvasunk-e ki, alighanem lényegtelen. Az a vita pedig, hogy a történelem ilyen írói vagy éppen szaktudományos feldolgozása előbbvaló-e, értelmetlen. Nyilván egyik sem lehet meg a másik nélkül, reális társadalmi tudat pedig mindkettő nélkül elképzelhetetlen. Száraz György írói módszerének egy sajátosságát feltétlen meg kell említenünk. Szembeszökően sokszor hivatkozik köznapi jelenségekre. Nemcsak a memoárokra, amelyeket említ, de mindenfélére, amivel a múlt emlékei között búvárkodó ember találkozhat. Rengeteg anekdotikusnak, periferikusnak tetsző részletből szinte összemoritírozza a történelem képét. Lépcsőházi falfirkák éppoly mély következtetésekre ösztönözhetik, mint képviselői felszólalások vagy elfogadott törvények. Egy-egy kor reprezentásaitól talán sokszor kevesebbet idéz, mint azóta elfeledett publicistáktól, névtelen közleményekből, esetleg közönséges újsághírekből, hirdetésekből. S egyáltalán nemcsak azért, hogy köznapi adalékokkal szemléletesebbé illusztrálja a történelmet. Nem megeleveníteni igyekszik a szaktudomány által elvonatkoztatott történelmi folyamatokat, hanem számára — úgy tetszik — valóban ilyen konkrétan, elevenen áramló folyamat a történelem. Valóban emberi cselekvések összességének látja azt, s kivételes érzékkel tudja észrevenni és ábrázolni, miképpen áll össze a „nagy” történelmi folyamat egyes emberek, gazdák és háziasszonyok, papok és katonák, hírlapírók és politikusok, néptanítók, és ideológusok véleményeiből, cselekedeteiből. Fájdalmasan korán lezárult munkásságának önérdemén kívül legalább három tényező adott különös súlyt, jelentőséget. Olyan időszakban látott hozzá a magyar történelem néhány alapkérdésének vizsgálatához, amikor a társadalom átalakulása megkövetelte a történelmi tudat megváltozását, a vulgárisdogmatikus politika miatt azonban a történeti tudat óriási hiányoktól szenvedett. Olyan kérdésekhez volt bátorsága hozzányúlni, amelyek főképp politikai, részben pedig talán tudománytechnikai okok miatt is fehér foltok voltak, s egyben éppen a történeti tudat legfontosabb területei. Az életünket, történelmünket meghatározóan befolyásoló előítéletrendszereket állította vizsgálódásai középpontjába. Olyan szemlélettel és módszerrel nyúlt ezekhez a kérdésekhez, amelyek lehetővé tették számára az „elfogulatlanságot” vagy legalább a tárgyilagosság melletti elfogultságot. Éveken át karácsonyi számláink egyik pillérét jelentették Száraz György írásai. Tavaly még sokáig bíztunk benne, hogy fogyó erejével legalább jegyzeteiből készít valamit számunkra. Most már csak emlékével lehet jelen ezen az ünnepen. Zappe László