Népszabadság, 1988. december (46. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-24 / 306. szám

24 • Ö­tven éve törölte le arcáról­­ a zsíros Leichner-festé­­ket utoljára Környei Paula. Hírét sem hallot­tuk azóta. A színház tör­ténetével foglalkozó egyre-másra be­leütközött a legendásan szép hangú tenorista,­­Környei Béla (1875—1925) leányának nevébe, ki Medgyaszay Vilma Eskü téri színházában avató­­dott Thália papnőjévé (1918). A ma­gyar dal polgárkirálynőjének színhá­za a mai Március 15. téren állott, más­más néven kurta időre ismét kaput nyitott, utóbb mozivá alakult át, míg csak bombatalálat el nem törölte emlékével együtt. Környei Paula át­szerződik a Zeneakadémiára (1919), ott Madách Színház néven szerve­ződnek frontról hazakerült színé­szek és itthon maradt állástalanok­ból egy irodalmi igényű társulat; a következő évben Beöthy László hív­ja a Magyar Színházhoz, onnan a Nemzetihez kerül, első szerepe a Szentivánéji álom Hermiája, de játssza utóbb a tündérkirálynét és Shakespeare megannyi, nőalakját, Jászai Mari Elektrája mellett Chry­­sotemis. Itt törli le utoljára arcáról a festéket, hogy ötven év múltán a nyomdafestékről híresüljön el mosta­nában. Könyvet írt Környei Paula Szép hazugság címmel, s ez félreérthe­tetlenül a színészmesterségre utal, elegáns kis könyvének alcíme — Emlékek a színészi én-hasadásról — pedig félreérthetetlenné teszi. Dide­rot Színészparadoxonához folyó két évszázados vitába szól bele a tes­tén és lelkén megtapasztalt gyötrel­­mesen szép mesterség mély ismere­tében. Hogy nem túl bő színházi szakirodalmunknak ez az új darab­ja milyen új gondolatokat tartal­maz, arról szakszerűbben szólha­tunk máskor és másutt, nem egy napilap kínálkozik ezt megtárgyal­ni. Az leszögezendő, hogy nemcsak okos könyv Környei Pauláé, hanem bájos is. Emberszeretően jóindulatú pletykák adalékait sorolja föl igaza alátámasztására; emberszerető, ír­tuk, jóllehet: emberismerő is a könyv. Oivatag stílusa, szép monda­tai, bekezdései, fejezetei örömöt keltő tisztaságúak. Nem csoda. A művésznő nem csupán mondta a magyar irodalmat. írta is. Jelent meg verseskötete, írt regényt is, két színdarabja pedig színre is került: Klaudia című háromfelvonásos drá­mai költeményét az egri Angolkis­asszonyok intézetében mutatták be (1923. március), utóbb Budán is ját­szotta Czakó Pál Várszínháza, ahol a Vallomások című novellából írt A thagestei sas című drámáját is ad­ták (1924. március 18.) a bezárásra ítélt egykori karmelita kolostor utolsó előadásokat tartó hónapjá­ban. Amikor egy magazinban ez év elején rövid részletet olvastam Kör­nyei Paula akkor kiadás előtt álló könyvéből, azt hittem, tévedéssel van dolgom. Hiszen a színésznő már réges-régen, ejnye, hogy is mondjam, hogy ne legyen bántó ... Nos, tévedtem. A legjobb egészség­nek örvend. Szelleme friss. Még ah­hoz is van humora, hogy a Schöpf­­liin-féle Magyar Színművészeti Le­xikon csalfa pontatlanságát kiiga­zítsa, mármint hogy nem a számá­ra kedvező 1902-ben született, ha­nem 1899-ben, vagyis nem nyolc­vanhat, hanem nyolcvankilenc éves. Cseppecskét lecsípni az életkorból, ez színésznőhagyomány. Igaz, a kor haladtával az igazi kacér már öre­­gíti magát, hiszen nem kis teljesít­mény századunkban életben marad­ni. Környei Paula is megjárta Kis­­tarcsát. (Férjét, Gyomlai Lászlót összeesküvésben való részvételért letartóztatták 1951-ben, életben nem látta többé.) Bár a kacér károsítás sem törvényszerű, a színészotthon egyik karácsonyi ünnepségén likő­­röztünik az ezüstfejű, ezüstnyelű sétabotra szálegyenesen támaszkodó Zala Karolával, a kitűnő színésznő­vel, Fedák Sári barátnőjével, az idős­korára is sugárzó szépségű dámával. Zala Karola beszámolt olvasmá­nyairól, történeti munkákkal töltöt­te éjszakáit, mivel keveset tudott aludni, sokat olvasott. Feleségem hallgatva a tiszta, szabatos monda­tokat, az elmés hölgy társalkodását, meg nem állta közbekérdezni: — Hány éves vagy, Karola néni? — Kilencvenegy — így a válasz, de az asztalnál ülő pletykás színész, Szép Ernő Lila ákácának első Lali fiatalúrja súgva kiigazította a meg­­kozmetikált évszámot: — Kilencvenkettő. Tehát itten le lett tagadva egy év, még kilencven fölött is. Környei Paula az igazat mondja életkoráról, és az igazat írja koráról is: Színészek gyermeke (maga is szí­nészként kezdte színházi embersé­gét), bizonyos Gonda György lelt rá Környei Paula becses írására. Nyo­mába eredt. Fölkutatta ez elfeledett dámát Esztergomban. Kihízelegte tőle kéziratát, ami meg is jelent nyáron a Magvető kiadásában. Környei Paulával akadt törődő ember, fáradságot és időt áldozott rá, nem annyira szamaritánus elha­tározottsággal, inkább a fiatalok ön­zésével, hogy olvashassa mindenki a finom szavú fölfedezést. Ki törődik azonban a többi, fes­ték nélküli idős hölggyel? Fejes Teri, a géppuskalábú szub­­rett, a vitriolosan szellemes karak­terszínésznő az idén töltötte be nyolcvanötödik életévét. Egyetlen idős hírlapíró-kollégám, Kristóf Ká­roly kivételével nem aka­dt újság, színház, hogy megemlékezzen a nagy művész évfordulójáról, hogy ünneppé tegye a születésnapot. Fe­jes Teri pedig az volt szubrettben, ami Latabár Kálmán táncoskomi­kusban. Végignevettette történel­münk sanyarú évtizedeit. Robbané­kony volt és életerős. Nem vicces színésznő volt, hanem áradó kedé­lyű, életörömöt terjesztő. Magam nem ismerem személyesen, csupán egyetlen alkalommal kértem segít­séget telefonon át, sebesen el is uta­sított magától, de még láttam szín­padon, még gyönyörködhettem em­berismeretében, tévedhetetlen szak­mai tudásában. Az államosítás előt­ti Magyar Színház utolsó bemuta­tója volt egy amerikai komédia (Így élni, ó... !), fekete csipkés kombinéban egy beszeszel­t lokál­táncosnőt alakított benne Fejes Te­ri, az érkező előkelő vendégek elől perzsaszőnyegbe göngyölték, de a tekercs a legalkalmatlanabb pilla­natokban göngyölődött ki, és pattant a feszengők elé az illemre tekintet­tel nem lévő spicces nő. Fejes Teri ezekben a bohózatlan pikáns hely­zetekben, szőnyegbe bugyoláltan és kombinéra vetkeztetetten is megőrizte méltóságát. A helyzet humorát fe­szítette a végletekig, de nem áldoz­ta föl önmaga emberi büszkeségét a mulattatás érdekében. Ajánlottam a televíziónak, csinál­junk filmet Fejes Terivel a Mester­séges színész sorozatba. De mivel Fejes Teritől semmi sem függ, nem valósult meg a film. Csakugyan igaz: nem függ semmi Fejes Teri­től? Nagyon is sok függ tőle. Egy szakma önbecsülése függ attól, megőrzi-e szépen emlékezetében és figyelmében nagyjait. Odáig nem ragadtatom magam, hogy azt tanácsoljam, Fejes Terinek tanítania kellett volna a főiskolán, tudom, hogy butaságot beszélek, hi­szen a tanerők dolgában pompásan eleresztett főiskola könnyedén nél­külözi Fejes Teri tudását. Az mégis megkockáztatható lett volna, hogy néhány órát tartson ifjú színész­­tanoncoknak. Idős színésznőktől tanultam a leg­többet a színházról: Faragó Panni­től, Gábor Marótól és Honthy Han­nától. Különös névsor? Nem az. A színészetben eltöltött évek, a színé­szetnél szerzett tapasztalatok nem ranghoz kötődnek. Elmesélek egy másik esetet. Bemutatta az évad elején a szol­noki színház az Üvegcipőt. Irma mamája helyett Irma papája mond­ta ott Molnár Ferenc szövegét. Ál­lítólag nem akadt a szerepre alkal­mas színésznő. Namármost, Szolno­kon lakik, és tavalyelőttig pompázó színészi erejét mutató karakterszí­nésze volt a színháznak Szendrey Ilona, vagy miként becézik: Szend­rey Mimi. Nyugdíjba szorították, vagy a betegség ráfogását választot­ta szerepmegaláztatások, komisz bá­násmód helyett, egyre megy. Szend­rey Mimi nem lehetett Irma anyja, átoperálták a szerepet apává. Molnár darabját a Vígszínház mutatta be 1923-ban. Az első felvo­násban a leánynéven szólított fiúcs­kaszerepet, ezt a hálás expozíciós gyöngédséget Szendrey Ilona ját­szotta, ötévesen. A színház nem csupán fellegekbe rugaszkodó nagy­­szerűség, hanem reklámhuncutság, hírverés és szóbeszéd legalább any­­nyira teszi a sikert, mint a valódi teljesítmény (soroljak mai példá­kat? Ugye, hogy nem szükséges!). Nem lett volna szép emberi rím összezengetni a pályakezdést a mél­tóságteljes búcsúztatással? Micsoda csattanó színházi­ helyzet, hogy pá­lyát kezdhet egy remek színésznő ugyanazzal a színdarabbal, amivel bearanyozhatja pályája alkonyát! De Szendrey Mimi nem játszhatta el a darabot, amiben ötévesen játsz­hatott. Tegyük fel, Szendrey Ilona nem olyan jó színésznő, mint amilyen kitűnőség, tételezzük föl, hogy csak a szorgalom tapasztotta a színészet­hez, ottfelejtették, és ő is ottfelej­tette magát. Nem így van, de te­gyük föl. Hatvanöt évet szolgált le színpadon. Hatvanöt éve szolgálja a Magyar Tháliát, hát nem volna kutya kötelessége méltatlan utódai­nak leborulva tisztelni a koros dá­mát, akiből még mindig árad a tré­fa, aki ma is kokett, mint egy kasz­­szírnő a garnizonkávéházban, őr­mesteri, akár egy királyi hercegnő és elmés a színpadon, annyira el­més, amennyire ma már a nyögve­­csikart viccek idején nem is álmod­nak színésznők, azok, akik kimarad­tak azokból az iskolajátékokból, amiket a szendreyilonák, vagy mi­ként Nemecsek hősi halála után be­jegyezték a gittegyletbéliek, a SZENDREYILONÁK okíthatták vol­na hamvasabb pályatársnőiket. A lezüllesztett mai színház képte­len megbecsülni azt, ami értéke van. De ha önzően nem felügyeli idős elődeik sorsfordultát, ügyel­jen rájuk legalább önzésből. Fag­gassák ki őket tapasztalataikról. Fosszák ki tudásukat, emlékezetük kincsestárát. És néha kérdezzék meg, nem szenvednek-e szükséget. Környei Paula Debrecenben szü­letett. 1899. december 28-án, öt nap múlva lesz nyolcvankilenc. Egyebet nem tudok­, ezúton küldök neki Esztergomba nyolcvankilenc kéz­csókot. Vagy százat. Molnár G. Péter Idős dámák festék nélkül Környei Paula. Fejes Teri, Szendrey Ilona. NÉPSZABADSÁG 1988. december 24., szombat Munkatársunk, Száraz György Saját feltételezése szerint a Nép­­szabadság történetének leghosszabb sorozatát írta. Némi utánanézéssel erről meg lehetne bizonyosodni, de nyilvánvalóan nem érdemes. Ami­ről viszont archívumi kutakodással aligha szerezhetünk bizonyosságot, az az, hogy ez a sorozat, az Erdély múltjáról — jelen időben, lapunk egyik legjelentősebb vállalkozása volt. De mielőtt saját kollektív szer­­kesztőségi vállunkat megvereget­nénk, amiért közreműködtünk e vé­g­ül is töredékben maradt, de így is rendkívüli jelentőségű munka meg­születésében, emlékeztetnünk kell rá: Száraz György 1983 karácsonyán Pándi Pál felkérésére, ösztönzésére kezdett hozzá, hogy amúgy régi, de addig halogatott tervét megvalósít­sa. Az 1975-ben megjelent Egy elő­ítélet nyomában című esszé után, talán annak sikerén is felbuzdulva, támadt benne a gondolat, hogy ha­sonló módon megírja a magyarok, szlovákok, délszlávok, románok, né­metek történelmi kapcsolatait is. A külön-külön kötetekből álló sorozat kiadását a Kossuth vállalta is, a szerzőt azonban elsodorták egyéb kötelezettségei. Végül Pándi bizta­tása kellett ahhoz, hogy a tervezett négy kötetből legalább egy — ha torzóban is — elkészüljön. Ezt je­lentette meg most a Magvető a Gyorsuló idő sorozatban. Kezdetben mindössze két-három részes sorozatra szólt a felkérés, Száraz azonban attól tartva, hogy „ilyen rövid terjedelemben ép, egész dolgot csinálni képtelenség, fűrész­­porízű sűrítmény lesz belőle” négy­öt részt alkudott ki. Lett belőle ti­zennégy, amely azután még kiegé­szült A „herderi jóslat” és a hagyo­mányok, valamint a Hungarustudat — nationalizmusok című cikkekkel. Szerkesztő és szerző terjedelmi vi­táját nyilván egyik részről a kérdés jelen politikai súlyának, másik rész­ről az anyagból fakadó mennyiség­igénynek a megítélése motiválta. Hogy végül a sorozat az eredetileg megállapodottnak jó háromszorosá­ra duzzadt, abban bizonyára szere­pet játszott az elkészült és megje­lent részekből fakadó meggyőző erő éppúgy, mint az Erdéllyel kapcsola­tos problémák politikai súlyának növekedése. Ahogyan Száraz haladt előre a történelmi időben, mint egy beszél­getésben megfogalmazta, ment „mindinkább belefelé a csőbe, amelynek csak a túlsó végén jutha­tok ki”, úgy nőtt a közvélemény, de a hivatalos magyar politika érdek­lődése is Erdély iránt, úgy vált mind nyilvánvalóbbá egy politikai fordu­lat szükségessége e kérdés kezelésé­ben. Természetesen naivitás volna e párhuzamosság mögött közvetlen oksági összefüggést feltételezni, tud­juk, nem a kakas szavára kel fel a nap. De szerző és szerkesztő jó ér­zékét, mondhatni, előérzetét dicséri, hogy 1983-ban, amikor inkább csak reménykedhettünk olyan változá­sokban, amelyek nélkül legalábbis felelőtlenség lett volna a­ politika megváltoztatása e témakörben, hoz­záláttak a közvélemény felkészíté­séhez. Száraz Györgyöt írói múltja egyébként szinte predesztinálta e feladatra. Jelképesnek tekinthetjük, hogy Tanulmányok alcímet viselő kötete néhány szabályszerű (vagy majdnem szabályszerű) novellával kezdődik, jelentős drámaírói mun­kássága pedig jóformán kizárólag történelmi kérdések körül forog, önéletrajzi elbeszélései egészen ki­vételes történelmi érzéket jeleznek. Olyan embert mutatnak be, aki nemcsak érdeklődik mindenféle múlt­beli dolgok és lenyomataik, tanúsá­gaik iránt, hanem aki személyes sor­sában is rendre felismeri a történel­met. A Duna alföldi mellékén és a Felvidéken, Rozsnyón szerzi megha­tározó élettapasztalatait, szegénypa­raszti környezetéből olykor kiragad­ja az egyik nagymama, s inkább rövidebb, mint hosszabb ideig úri­fiút csinál belőle, hogy azután, ami­kor ráun, Visszaadja szüleinek. Ez a gyerekkor nemcsak sok tapasztala­tot, de változatos látószögeket is kí­nál a harmincas évek társadalmára. S nemcsak a magyarországi társa­dalom tagoltságát, de a nemzetiségi problémákat is közvetlen közelről mutatja meg számára legfogéko­nyabb korának vándorélete. Az elő­ítéletektől idegenkedő kíváncsisága bizonyára innen is származtatható. No meg az előítéletek iránti kíván­csisága is. Írói művészetének és történelem­­látásának legjellegzetesebb, legsajá­­tabb vonása azonban mégis talán az egység, a dolgok egybekapcsoló­dása iránti különös érzékenység. A sokféle élettapasztalat — írásaiból legalább így tetszik ki — nem okoz számára semmiféle lelki sérülést. Ismeretei, tapasztalatai, ahogyan feldolgozza, elrendezi őket, egy rop­pant gazdagon berendezett világot nyújtanak számára, ahol minden­nek megvan a maga jelentése és jelentősége, mert a szemlélő, a ta­pasztaló mindennek meglátja a he­lyét a világban, felismeri kapcsola­tait, összefüggéseit. Száraz raciona­lizmusa rendet, logikus összefüggést, szükségszerűségek láncolatát látja korunk megannyi irracionálisnak tetsző tényében. Hosszabban kell idézni egy ugyan­csak lapunkban megjelent beszél­getésnek abból a részéből, amelyet a Magvető említett kiadása is mint­egy előszóként illesztett a kötet élé­re. Száraz György ekkor így jelle­mezte magát, módszerét: „Nem va­gyok történész. Eszközeim az író eszközei. Eszemben sem volt soha »elkutatni« a történelmet a tudósok orra elől. Tudom, manapság mű­vészkörökben divat kinyilatkoztat­ni: X. vagy Y. a mű megírása, ren­dezése előtt beható kutatásokat vég­zett. Ez néha igaz is, de többnyire csak annyi van mögötte — s már ez is tiszteletre méltó! —, hogy az ille­tő elolvasott több-kevesebb köny­vet, esetleg beült valamelyik levél­tárba. A kutatást nem jó összeke­verni a tájékozódással, már csak azért sem — és ez a legfontosabb —, mert szakértelmem sincs az iga­zi kutatáshoz. Felhasználom a tör­ténészek eredményeit, használok dokumentumokat, támaszkodom a memoárokra — persze csak a fran­cia enciklopédista vélekedése sze­rint: a vélemények ütköztetéséből többé-kevésbé kihüvelyezhető az igazság —, de végül is íróként dol­gozom, és semmi kedvem idegen tollakkal ékeskedni.” Hogy a fentiekből szerénységet vagy éppen gőgöt, netán álszerény­séget vagy éppen,a történészi szak­ma veszedelmeit elhárító taktikus gesztust olvasunk-e ki, alighanem lényegtelen. Az a vita pedig, hogy a történelem ilyen írói vagy éppen szaktudományos feldolgozása előbb­­való-e, értelmetlen. Nyilván egyik sem lehet meg a másik nélkül, reá­lis társadalmi tudat pedig mindket­tő nélkül elképzelhetetlen. Száraz György írói módszerének egy sajá­tosságát feltétlen meg kell említe­nünk. Szembeszökően sokszor hi­vatkozik köznapi jelenségekre. Nemcsak a memoárokra, amelyeket említ, de mindenfélére, amivel a múlt emlékei között búvárkodó em­ber találkozhat. Rengeteg anekdoti­­kusnak, periferikusnak tetsző rész­letből szinte összemoritírozza a tör­ténelem képét. Lépcsőházi falfirkák éppoly mély következtetésekre ösz­tönözhetik, mint képviselői felszóla­lások vagy elfogadott törvények. Egy-egy kor reprezentásaitól talán sokszor kevesebbet idéz, mint azóta elfeledett publicistáktól, névtelen közleményekből, esetleg közönséges újsághírekből, hirdetésekből. S egyáltalán nemcsak azért, hogy köz­napi adalékokkal szemléletesebbé il­lusztrálja a történelmet. Nem meg­eleveníteni igyekszik a­­ szaktudo­mány által elvonatkoztatott törté­nelmi folyamatokat, hanem számá­ra — úgy tetszik — valóban ilyen konkrétan, elevenen áramló folya­­mat a történelem. Valóban emberi cselekvések összességének látja azt, s kivételes érzékkel tudja észreven­ni és ábrázolni, miképpen áll össze a „nagy” történelmi folyamat egyes emberek, gazdák és háziasszonyok, papok és katonák, hírlapírók és po­litikusok, néptanítók, és ideológusok véleményeiből, cselekedeteiből. Fájdalmasan korán lezárult mun­kásságának önérdemén kívül leg­alább három tényező adott különös súlyt, jelentőséget. Olyan időszak­ban látott hozzá a magyar történe­lem néhány alapkérdésének vizsgá­latához, amikor a társadalom átala­kulása megkövetelte a történelmi tudat megváltozását, a vulgáris­­dogmatikus politika miatt azonban a történeti tudat óriási hiányoktól szenvedett. Olyan kérdésekhez volt bátorsága hozzányúlni, amelyek fő­képp politikai, részben pedig talán tudomány­technikai okok­ miatt is fehér foltok voltak, s egyben éppen a történeti tudat legfontosabb terü­letei. Az életünket, történelmünket meghatározóan befolyásoló előítélet­rendszereket állította vizsgálódásai középpontjába. Olyan szemlélettel és módszerrel nyúlt ezekhez a kér­désekhez, amelyek lehetővé tették számára az „elfogulatlanságot” vagy legalább a tárgyilagosság melletti elfogultságot. Éveken át karácsonyi számláink egyik pillérét jelentették Száraz György írásai. Tavaly még sokáig bíztunk benne, hogy fogyó erejével legalább jegyzeteiből készít valamit számunkra. Most már csak emléké­vel lehet jelen ezen az ünnepen. Zappe László

Next