Népszabadság, 1989. január (47. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-28 / 24. szám
1989. január 28., szombat NÉPSZABADSÁG Dobai Péter: THE YAQUINA BAY, NEWPORT HARBOUR ON THE PACIFIC COAST, USA, STATE OREGON, 1983. AUGUSZTUS-SZEPTEMBER Marinak Hét hídív hátfa hajlású áramvonala, az acélszálak fregattmadarak zuhanásához hasonlatos rajza — mintha súlytalan, acél-„akvarell” volna — röpült át Newport öblének védett vizeit: sétányos, magas mólók, hullámtörők őrzik az óceán orkánjaitól a csendes kikötőt. A kisváros mögött vadon vörösfenyő-erdők, és túl a szálfák sűrűjén, a Sziklás-hegység első láncaiból épül távlat, születik látóhatár! A Yaquina-hídhoz közel, az öböl szemtiszta tükrén: magányos halászbárkák, horgonyon . A hágószálak, a hágcsók, a hálók, a fő- és keresztárbocok, a fehér fedélzetek, a felgöngyölt vitorlavásznak, az alvó delták, a merész háromszögek: vajon hajnalra vagy alkonyra várnak?, hogy nyugatnak kifussanak a Csendes-óceán nagyságos nyíltvizeire, a mélytengeri zsákmány — még szabad halrajok élő ezüstje! — felé, le, a fénytelen, hideg tengerfenékre eresztett, ólomnehezékes, Halálos hálókkal! Milyen békés, milyen nyugodt most a partvonal! Mintha idillt rejtene, mintha hatalmas ablak volna, mely emberkéz nélkül az emberre kinyílt! DR. MÁTÉ MÁRIA FELVÉTELE, 1983 Marno János: CSILLAGSZÓRÓ Kemenczky Juditnak. 1988. december 21-én csak szólnivalóm egyre több hogy töri lábát a bélpokol ficam dementia és bujakór te habhús tavasz, te dugva nyíló csillagpánt, pandóratoboz Jézus fejfája lejjebb ás hulla hulla után egyedül szólnivalója elfogy újragyűl és vicsorgat hozzá a fejfájás szöszi hóhérod, faéber szűz ül jár éjt-nap a sírdűlőn nyomában vérel torokgyík rák torpan a lélek és farkához kap ha elhagysz nincs ha nem van túlvilág így formát roncsol a sugár s a bátor kiírja: az sitt emlékezet óta emlékszik ez fúrja oldalát ez a keresztkérdés, ecet borvíz ,etcetera porcicát fedez fakutya veszettség? ... á csak a hideg a dögfront harapódzik benne rág köpdös gumicsalát a sic! történelmi nyár, pakk pakk a szó kiforr s lesz ige, orrlyuk a bendőn és csak félvállal lógsz emitt másik félvállad már ott repít rajt a szakasztott másvillaágon járvány rügy, évszaknak mely rím dukál szűz tüstént a hóhérjával hál Sebeők János: ION ANDOR MŰVEIBŐL Ajánlat Mi a manó — öregedel? Pedig hely épp van számodra Szomjas idő, téged vedel. A szívemben. Pitvar, jobbra. Mint az ital majd elfogysz. Ha kell, páholy is akad. A vége meg? Hogy elhagysz. Csak ne add meg még magad. Legénymottó Szegényes a legénylakás. A szerencsétlenség: lakás. Nincsen aki benézzen. Magam vagyok egészen. NÉMETH G. BÉLA: KÉTARCÚ ÖRÖKSÉG 1. A szorosabban vett művelődési életben csakúgy, mint a mindennapiban is, dicséretnek számít, ha valakit irodalomkedvelőnek vagy éppen irodalomértőnek hírlelnek. A kérdésre azonban, mit értenek irodalmon, rendszerint a mondottak is igen különböző válaszokat adnak. Ami, persze, önmagában nem baj. Az azonban igen, hogy nagyon gyakran ma is olyakat, amilyeket az 1950—1960-as évek sulykoltak a köztudatba. S hozzá gyakran azok is, akik mélyen idegenkednek ama művek olvasásától, amelyek az akkori elméleti válaszok jegyében számítottak műveknek. De nemritkán azok körében sincs ez másképp, akik hivatásszerűen, valóságos vagy állítólagos európai ismerettel foglalkoznak irodalommal. Ma, amidőn a hazai jelen keserves tényeinek okait s a jövő vágyott reményeinek kilátásait kutatva folyton az 1950-es s a kora 1960-as évek szerkezetéhez, gondolati alapjaihoz kényszerít a fölülvizsgálás s az újragondolás logikája, tanácsos megnézni, mit értettek az akkor porondon levők irodalmon, irodalomértésen. Azaz nemcsak azt, mit a hivatalosak s az általuk pártfogoltak, hanem legalább olyan hangsúllyal azt is, mit azok, akiket a hivatalosak megtűrtek, mégpedig a megnyerés reményében. Szociálpszichológiai s mentalitástörténeti tekintetben éppoly tanulságos lehet ez, mint szélesebben vett művelődéshistóriai s szorosabban értett irodalomtörténeti tekintetben is. 2. Néhány (tudott) tényt tanácsos előzetesen fölemlíteni. Először azt, hogy választ adni ily kérdésekre csak zárt és teljes gondolati rendszerben, illetve ilyet rejtő, ilyet implikáló gondolkodásmódban lehet. A válaszok csak akkor lehetnek oly egyértelműek, amily egyértelműeknek a valódi eszmecseréhez lenniük kell. Ha azonban egy rendszer, egy gondolkodásmód nemcsak zárt és teljes kíván lenni, hanem egyedül lehetségesnek és érvényesnek is hiszi és hirdeti magát, akkor válaszai is ilyenek, azaz minden más választ kizáróak és elutasítóak lesznek. Szubjektíve, természetesen, minden rendszert, gondolkodásmódot kialakító a magáét tekinti a legmegfelelőbbnek, hisz különben nem alakítaná ki, nem védené meg. De nem mindenik tartja a magáét egyedül lehetségesnek és egyedül érvényesnek is. Vagy eleve hipotetikusnak fogják fel rendszerüket is, válaszaikat is, mint a kanti típusú, a magukat is folyton megkérdőjelező s korrigáló szisztémák, vagy olyan történeti változástudat, olyan torzítatlan (hegeli) történetdialektika hatja őket át, hogy az nemcsak a fölismerések, hanem a fölismerők és fölismertek lényegét is örökösen változónak tekintik. Másodszor arra a pszichológiai tényre érdemes utalni, hogy az egyedül lehetséges és érvényes válaszok a hívő és a követő, a tanítvány és az alattvaló típusú lelkialkat jellegzetes szükségletei. S jellegzetes velejárói, másik oldalt, a diktátoroknak is; közülük a megszállottaknak (talán Révainak) hajtóerőként és eszközként egyaránt; a cinikusaknak (bizonyosan Rákosinak) főleg és szinte egészében csak eszközként. Persze nemcsak a politikai diktátorok esetében van ez így, hanem a szellemiekében, művelődésiekében is. A két típus, a társadalmak óriási veszedelmére, rendszerint egymásra is talál, s majd mindig a Hassliebe vonzza, fűzi őket egymáshoz. Azaz oly erős vonzódás a másikban is meglevő, kizárólagos érvényt vindikáló alkathoz, hogy ösztönzésére mindenképpen a maga doktrínája érvényesség hitének óhajtja megnyerni és szolgálatába állítani. A tét nagy: ha elfogadja e típus a hatalommal rendelkező másik fél, mondjuk, a diktátor doktrínáját, akkor minden más rendszerrel, felfogással, válasszal szemben hirdetője lesz annak, s magával hozza szellemi alattvalóinak táborát is. E típusoknak különösen válsághelyzetekben van nagy lehetősége, szerepe és veszélye, akár egy társadalom belső fejleményei, akár külső körülmények hozzák is létre a válságot. 3. Magyarországon 1945 után, a háború okozta veszteségek ellenére sem volt igazi válsághelyzet. Egy régtől megérett s valamennyi jelentős erőtől egyaránt kívánt radikális változás ment végbe a földbirtok arányosabb fölosztásával s a rendi maradványok demokratikus szellemű fölszámolásával. (A csillagokig érő infláció kivált a városi lakosságot ugyan keményen sújtotta, ez azonban ennyire, tudjuk, jelentős részben Rákosiék hatalomátvevő taktikája, manipulációja következtében szabadult el, s külföldi példák jól mutatják [pl. a német], hogy a felkínált segítséggel a stabilizáció lehetséges lett volna.) Politikai-társadalmi küzdelemre viszont nagyon is erős volt a kilátás. Ez azonban a valódi parlamenti demokrácia keretei között megvívható volt, s a parlamenti demokrácia történeti váltásgyakorlata szerint valódi demokratikus-szocialisztikus, valódi demokratikus-szocialista alakulásokra is igen reális reményeket foglalt magába. Ezeket zúzta szét a sztálini önkény helyi átültetésének külső parancsa; ezt hajtották végre ritka brutalitással és szervilizmussal annak itteni letéteményesei. Ez az 1950-es évek nyitó szakasza. Szellemi-művelődési hátteret a Rákosi—Révai vezetés a mondott Hassliebe jegyében elsősorban azokból akarta megszerezni és megszervezni, akik ugyancsak „a kizárólagos érvény” birtokában voltak. S ezt mindenekelőtt az ún. népiesek bizonyos, meglehetősen nagyszámú, erős hangú csoportjaiban vélte megtalálni. Igyekezett azok és a maguk fráziskincse, történetszemlélete, történetdemagógiája és jövőutópiája közti közös vonásokat előtérbe állítani. Olyanokat, mint: a liberalizmus gyűlölködő egyenlősítése a kapitalista kizsákmányolás korlátlan szabadságával; a polgári demokrácia alkotmányosságának, törvényhozásának, igazságszolgáltatásának a tőkések és birtokosok érdekvédelmére szűkítése; a demokratikus polgári parlamentáris választások csalásként s félrevezetésként való föltüntetése; a szociáldemokratizmusnak proletáráruló, munkásarisztokrata, kozmopolita konspirációként való bemutatása; a polgári kultúra s irodalom értékeinek kettéosztása „a néphez hű”, leleplező, s „a néptől idegen”, hamis humanitást hirdető részre; a realizmus korszakára következő irányoknak a lényegtől elterelő formalizmussá bélyegzése ; az ontológiai-antropológiai-axiológiai kérdések társadalmi fontosságának lebecsülése, sőt károssá nyilvánítása. S az ilyen és hasonló általános kérdések mellett egy sor „speciális” magyar problémában is kihasználható érintkezéspontokat láttak. A magyar polgárság teljesítményeinek lekicsinylése, késettségének túlhangsúlyozása; állítólagos idegenségének, nemzetietlenségének hánytorgatása; nagy képviselőinek ignorálása, hazafiatlansággal vádolása; a hazai történelem ún. haladási fővonalának Dózsától Eszén át Táncsicsig való rétegkisajátítása; a kiegyezés kora polgárosodásának jogállami, művelődési, gazdasági s jóléti hatalmas eredményeinek negligálása, sőt károsnak mondása; a hazai katolicizmus és a hazai németség nemzet- és államhűségének gyanúba állítása; a Habsburg-évszázadok egyetemleges negatívvá maszkírozása; a nagyvárosi, polgári művészet, főleg irodalom nemzeti jellegének tagadása; a nagypolgárság kultúrapártolásának (antiszemitizmust is kompenzálón megcsillantó) ócsárlása, semmibevétele; a polgárosodás előtti, ún. közösségi-népi, s „népközeli” kisnemesi kultúra, kivált annak „kuruczosnak” mondott, s állítólag állandósult „vonulatának” földicsérése, középpontba állítása; a polgári individualizációs kultúrának, társadalomnak a paternális közösségi-népi kultúrával való szembeállítása, s az utóbbi altruista eszményítése, s az előbbinek egoizmussá való átfestése... És így tovább és így tovább. Mindennek jegyében működött a Révai-féle hivatalos kritikai-irodalompolitikai gyakorlat is. Márait lektűrré fokozni le, s emigrációba zaklatni. Kassákot szélre szorítani és elnémítani. Pilinszkyt elhallgatni és elhallgattatni, az Új Holdasokat szétszórni, legföljebb fordításra fogni, a Babits—Kosztolányi örökséget lebecsülni, károssá nyilvánítani. stb. stb. Ezzel szemben Darvas Józsefet élre állítani, Galambos Lajost a Móricz-irányzat örökösének megtenni, Illyést egyrészt nyomással, másrészt éremözönnel kézbentartani, Németh Lászlót alkalmi szükségnek megfelelően hol dicsérően, hol elmarasztalóan feddeni-kecsegtetni, hogy Utazás, Nagy család-féle műveket is írjon. Az Akadémiai Irodalomtörténetben még 1966-ban is (!) Darvas József négyszer akkora terjedelmet kap, mint Márai, Veres Péter és Szabó Pál ötszörösét, Kodolányi nyolcszorosát, Németh László pedig tizennégyszeresét. Pilinszky Jánost összesen háromszor említik, Simon István viszont külön bemutatást nyer, s egy tucatnyi újabb részlethivatkozást; Erdélyi József kétanynyi terjedelmet és hivatkozást, mint Weöres Sándor. Ezek az adalékok, amelyeket szaporítani bőven lehetne, magukat világosan értelmezik az 1950-es, 1960-as évek szellemi hassidebés koalícióját illetően. Ma sok szó esik a politikában is, a gondolkodásban is, a művészetben is az ily koalíciók helyett a valódi pluralizmus szükségéről. Szellemi-lelki magatartásbeli előfeltételeiről jóval kevesebb. Legalább annyit le kellene szögezni, hogy csak ott lehet ilyenről szó, ahol a magunk fölismeréseit, igazságait, meggyőződéseit sohasem tekintjük sem mint egyének, sem mint csoportok egyedül lehetségesnek és kizárólagosan érvényesnek. 4. Van azonban e végletesen egyoldalú és torzított értékkijelöléseknek, e sajátos koalíciónak egy, tán a történeti tények ferdítésénél is fontosabb, igen sajátos elméleti vonatkozása is. Az irodalom mint direkt publicisztika, az irodalom mint közvetlen történeti-társadalmi didaktika: ez egyik féltől sem volt idegen, sőt mindkét félhez igenis közel álló. Csak míg az egyik egy szimplifikált társadalmi prófécia közvetlen didaxisának és közvetlen ideologikumának alávetett irodalmat szeretett volna látni, a másik, az ún. nemzetsors, nemzetegyéniség speciális, külön magyar kérdéskötegeinek vonatkozásában kívánta ugyanezt megvalósítani. A világirodalom, az újabb világirodalom is mindig nyújt, természetesen, didaxist is, s érvényesülbenne mindig a szerző ideologikuma is. Csakhogy a valóban jelentős műveknek csak egy elenyésző töredékében ily közvetlenül és direkten. Az egyedi vagy csoportsors, a szellemi-lelki személyiségalakulás, a gondolati-fizikai létküzdelem, a közös és individuális értelemkeresés és annyi hasonló társuk a pszichológián keresztül vált át, emelkedik az egyetemes emberi élet létszemléleti, ontológikus kérdésköreibe, s lép át egy adott kor és egy adott közösség napi problémáinak határain. S fordítva: a művészetek irodalmi ága akkor tölti be az egyedül általa betölthető feladatát, akkor tarthat jogigényt autonómiára és nélkülözhetetlenségre, ha elvégzi ezt az ontologikus, ezt az egyetemes létszemléleti szintre való emelést. Ekkor következik be az olvasónál az, amit Goethe oly egyszerűen, oly biztos tapasztalatisággal „a lét megérzése borzongásának” (Schaudern) nevezett. Azért hivatkozunk éppen erre a találó Goethe-megjegyzésre, mert — nem kismértékben Lukács irracio- nális racionalizmuselképzelése, ha tetszik, pánracionalizmusa következtében — ma is gyakran föltételezzük, hogy az élet minden mozzanata racionális, s az irodalom feladata e racionalitás megmutatása. Fölcseréljük így a létezésben levő irracionálist a gondolkodásban megjelenő antiracionálissal. Ha az irodalom elismeri, hogy az élet, a létezés bőven rejt irracionális elemeket, ezzel maga nem lesz irracionálissá, még kevésbé antiracionálissá. Akkor lenne az első, főleg pedig a második, ha a maga sajátos átélélő-megvilágító-birtokba vevő eszközeivel nem akarná az irracionális létmozzanatokat minél erősebben a ráció körülhatároló ellenőrzése alá vonni. A rációé alá, mégpedig a szociális és egyedi, a lélektan megvilágító átélése s az esztétika földolgozó birtokbavétele segítségével, amely éppen úgy minden nemzetnél azonos, akárcsak maga a ráció. S itt megint vissza kell nyúlni az 1950-es,1960-as években porondon levő két csoporthoz. Az egyik „szocialista” irodalmat akart, a másik „nemzeti-népi” irodalmat. Illés Bélát mint szocialista irodalmat kellett elfogadni, Darvas Józsefet vagy akár nagy nevek teljesen félresikerült munkáit (például egyes harmatgyenge Illyés-drámákat), mint nemzetieket. Valójában az irodalmi műveknek ilyenfajta minősítő kritériumai nincsenek, hiszen ezek nem esztétikai kategóriák, kritériumok; legföljebb a jó vagy rossz minőségen belül megkülönböztető velejárói, illetve célzati, tárgyi eszmeiségű (stb.) jellemzői más jó vagy rossz minőségű irodalmi művekkel szemben. Bármely mű, szülessék akármily pártállású vagy nacionális értelmiségű szerzőtől, ha lényegeset mond el, s átélezni képes erővel az emberről, az bármely nemzetnek, az bármely világnézetnek alapvető érték; hasonlíthatatlanul nagyobb és segítőbb érték, mint a sert lényegiséggel, sem átélező erővel nem rendelkező, ám szocialistasággal vagy nemzetiességgel eltelt mű. 5. Válságokat legyőzni kívánó reformkorok gyakran egyetemes értékű művek fogantató időszakai, ösztönző alkalmai. De éppoly gyakran fogantató időszakai, ösztönző alkalmai annak is, hogy az irodalmat a dramatizált, a lírizált, az epizált, az irodalmias publicisztikával téveszszék össze, cseréljék föl. 13