Népszabadság, 1989. január (47. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-10 / 8. szám
1989. január 10., kedd NÉPSZABADSÁG A demokráciában tetten érhető a felelősség Pozsgay Imre mondott beszédet a kaposvári értelmiségi nagygyűlésen (Megyei tudósítónktól.) Értelmiségi nagygyűlést rendezett tegnap Kaposvárott tizenegy, értelmiségieket tömörítő szervezet, köztük az MSZMP Városi Bizottsága, a KISZ Városi Bizottsága, a helyi MDF-csoport és a Hazafias Népfront városi elnöksége. A nagygyűlés részvevői Megújulás és értelmiség címmel Pozsgay Imre, az MSZMP Politikai Bizottsága tagja, államminiszter előadását hallgatták meg. — Ez az a társadalmi csoportja az országnak — kezdte előadását Pozsgay Imre —, amely ünnepnapokon vagy dísztáviratokban mindig megkapta a jó szót, az elismerő kifejezéseket, annál kevesebbszer hétköznapokon a megbecsülést. Nagy veszteség érte az országot azáltal, hogy azt a tudást, amelyet ez a csoport hordozott, néha minősíthetetlen jelzőkkel illették hazánkban. A tudást nem vette igénybe az ország, pedig nagy szüksége lett volna rá. Valamennyien vesztesei vagyunk az értelmiségi munka leértékelődésének. A munkásság, az agrárnépesség, a parasztság — ha egyáltalán még ilyen módon lehet ezt a kategóriát használni — ugyanúgy megéli az értelmiségben elszenvedett veszteséget, mint maga az értelmiségi. Szó sincs tehát szembenállásról. Pozsgay Imre beszédében kitért a demokrácia, a politika, a szakértelem és a szaktudás egymáshoz való viszonyára, s arra, hogy égetően szükségünk van a számunkra eddig ismeretlen demokráciára, illetve olyan légkörre, amelyben az európai ember alkotó munkáját nyugodt körülmények között végezheti. — Európa határa nem ott húzódik — mondta —, ahol azt a geográfusok a térképen kijelölték, hanem ott, ahol az emberiség politikai kultúrájának tényét és magatartásformáját ismerik, s ez a tolerancia. Ahol megszerezhető az a képesség is, hogy elfogadjuk mások gondolatát, s kizökkenünk abból a magabiztos tudatból, amely azt sugallta hosszú időn át, még az ország kormányzásáért felelős hatalmi tényezőknek is, hogy minden lényeges tudás hordozói ők maguk, s végzetszerű letéteményesi szerepüknél fogva nélkülözhetik az értelmiség politikai tudását. Mára kiderült, hogy ez a világ nem eredményes, nem működik. Ahol önkényes döntések lehetségesek, ott a szakértelmet is le lehet söpörni az asztalról. Ahol önkényes döntések lehetségesek, ott a hit írja elő, hogy a tudásnak mit kell tudnia. S ez már nem értelmiségi létforma. Ezért vélem úgy, bármilyen körülményes is a demokrácia, egyedül lehetséges formája annak, hogy a tudás nálunk is visszanyerje értékét. A demokráciát az önkénytől nem az különbözteti meg, hogy a demokráciában tévedhetetlenek az emberek, a demokratikus döntések is tartalmazhatnak súlyos tévedéseket. Csakhogy: itt tetten érhető a felelősség, s a rossz döntésnek az issza meg a levét, aki döntött. Az önkény világában elkülönül egymástól a döntés és a döntésért való felelősség. — Most itt vagyunk a mai áremeléseknél — folytatta Pozsgay Imre —, meg az 1989-es esztendő még keserves, előre jelzett hatásainál. Azt, amit elmulasztott ez az ország s annak vezetői tizenöt-húsz éven át, csak a nép fizetheti meg. Nincs más, aki fizessen. Ebben éppen ez, a legkeservesebb politikai tanulság. Ez az a politikai feszültségi kör, amelyből kilépni s újra bizalmat szerezni csak a demokrácia és a politikai intézmények megnyitása útján lehet. Ezért nem győzöm hangsúlyozni az értelmiség szerepét átmeneti korszakunkban. Pozsgay Imre a továbbiakban hangsúlyozta: " A legnagyobb veszély számunkra a társadalom atomizálódása, a közélet szétesése, a fennálló intézmények iránti bizalom hiánya, s ebből fakadóan az alternatívák kidolgozatlanságával együtt bizonyos riadalom a társadalomban. Túlzottan nagy a politikai névtelenek tömege az országban. Ezt az országot nem attól kell igazán félteni, hogy ilyen-olyan mozgások és megnevezhető politikai — akár vitatható — törekvések is jellemzik, hanem attól, hogy túl nagy marad az indifferens névtelen tömeg, amely csak az indulatait gyűjti, és kezelhetetlen, kormányozhatatlan állapotba hozhatja az országot. Kellenek szervezetek, intézmények, s köztük nagyon nagy szükség van az MSZMP megerősítésére, s partneri kapcsolataira minden más szerveződéssel ahhoz, hogy ez az ország újra tájékozódni tudjon. Ne a politikai névtelenek indulatkitörései, valamint veszélyeket hordozó csoportjai határozzák meg az ország jövőjét — mondta Pozsgay Imre. Az államminiszter az előadását követően kérdésekre válaszolt, majd kötetlen beszélgetésen vett részt a kaposvári Tudósklubban. Rab László CÉLZATOS HÍRESZTELÉS A MAGYAR-ROMÁN HATÁRRÓL Tényfeltáró vizsgálatot indít a legfőbb ügyész helyettese Nem túlzás azt állítani, hogy közbeszéd tárgya volt tegnap a Magyar Nemzetben hétfőn megjelent levél, amelyet az Országgyűlés elnökének címzett a Magyar Demokrata Fórum gyulai szervezete. Avatott — „belügyi” — forrásokra hivatkozva egyebek között az szerepelt benne, hogy a magyar rendőri szervek tizennyolc holttestet találtak a magyar—román határ ottani szakaszán. A Rádió Jóreggelt! adásában a Békés Megyei Rendőr-főkapitányság helyettes vezetője már egyértelműen megcáfolta a levélben foglalt legsúlyosabb kitételeket. Ám nem mindenki hallgat rádiót, s ha hallgat is, legfeljebb azt mondja: „Nem zörög a haraszt...” Lehet, hogy laptársunk értesülésének — amelynek alapján védhetően közölték a levelet —, mégis van alapja? Válaszért oda fordultunk, ahol — törvényeink szerint — mindenképpen tudni kell egy ilyen, nemcsak a hazai, hanem még a nemzetközi közvéleményt is nyilvánvalóan felborzoló ügyről. Vagyis a Legfőbb Ügyészséghez, amelynek a törvényesség védelme a feladata. — Ha a magyar—román határon lövöldözés játszódik le, önnek erről tudomást kell szereznie? — kérdeztük dr. Nyíri Sándortól, a legfőbb ügyész helyettesétől. — Ha igaz a dolog, mindenképpen. Jogi gyakorlatunk szerint egyetlen ismeretlen holttest felfedezését is jelenteni kell az illetékes ügyészségi szerveknek. Mivel semmiféle ilyen értesítés nem érkezett, sem most, sem korábban, természetes, hogy hétfő reggel, a rádió híre és a Magyar Nemzet elolvasása után azonnal utánanéztem a rendőrségnél, a határőrségnél és a megyei főügyészségnél, hogy a levélben állított tényekből nem igazak-e esetleg némely részletek. Mindenhonnan azt a tájékoztatást kaptam, hogy a jelzett térségben egyetlen holttestet sem találtak. A határőrségtől olyan tájékoztatást kaptunk, hogy az országhatárt egyetlen lőtt sérüléssel érkezett menekült sem lépte át. Sőt még olyan esetről sem tudnak, hogy valakit, pláne gyereket, megszurkáltak volna, s az illető így menekült át hozzánk. Tudom, vannak ilyen híresztelések, amelyek nemcsak azért háborítanak fel, mert valótlanok, hanem azért is, mert a magyar—román határ mentén sehol sem észleltek olyasmit, amit az újság közölt. Ilyen valótlanságok közzététele az újságban árt hazánk nemzetközi tekintélyének, jó hírnevének, hiszen könnyen azt mondhatják ránk: az sem igaz, amit mi az erdélyi magyarsággal szemben tanúsított megkülönböztető, sokszor elviselhetetlen bánásmódról, az erőszakos aszszimilációról és egyebekről mondunk. Mindenki tudja, hogy a Magyar Népköztársaság nyílt szívvel fogadja a hozzánk érkező erdélyi menekülteket, s a kormányzati szervek még, a gondjaikról is — időről időre — tájékoztatást adnak. Mint ahogy a Magyar Demokrata Fórumnak azt a javaslatát is közölték a lapok, a tárcaközi bizottság titkárának pártfogó véleményével, hogy menekülttáborokat kellene felállítani, s itt nyugodt körülmények között lehetne megvizsgálni, kik azok, akik esetleg nem a tényleges sanyarúság ettől szöktek, hanem azért jöttek, mert szándékaik más irányúak, kik azok, akik bűnöző életmódjukkal az országunknak fölös gondokat okoznának. Nyugodt lelkiismerettel kijelenthetem, hogy a Magyar Népköztársasági illetékes szervei — az adott lehetőségeink szerint — a nemzetközi gyakorlatot is figyelembe véve, humánusan kezelik az áttelepüléssel kapcsolatos kérdéseket. Minden állam méltósága megköveteli, hogy a letelepedési engedély megadása előtt tisztázza: ki is az, aki ezután az adott országban kíván élni. A bűnözőket, a célzatosan küldött „menekülteket” sehol sem fogadják tárt karokkal. — Hírek szerint nemcsak a bűnözőket fordítják vissza. — A híresztelésekhez olykor innen-onnan vett értesülések alapján a sajtó is hozzájárul. Ezért különösen fontosnak tartom, hogy az erdélyi magyarsággal kapcsolatban csak hiteles, ellenőrzött információk jelenjenek meg. Már csak azért is, mert a légből kapott híradások felbolygatják az amúgy is érzékeny magyar közvéleményt, megkérdőjelezik a tájékoztatás hiteleit, és a Romániában élő magyarság soraiban is zavart keltenek. Mondhatom egyértelműbben is: ártalnak nekik is, nekünk is. — Az említett levélben többször is belügyi forrásoikra hivatkoznak.» Hogy történhetett ez? — Az ügy kapcsán a mai napon tényfeltáró vizsgálatot rendeltem el. Ez kiterjed az összes körülményeikre. Így ama is, hogy minilyen hírforrásból származott az információ, s természetesen arra is, hogy milyen alapon közölték a levelet. Az eredménytől függően fogunk dönteni abban, hogy rémhírterjesztés alapos gyanúja miatt kik ellen kell nyomozást elrendelni, a büntető törvénykönyv 270. paragrafusában megfogalmazottak szerint. A Btk. ugyanis azt mondja, hogy „aki mások előtt olyan valótlan tényt — vagy való tényt — oly módon elferdítve állít, vagy hírresztel, amely alkalmas a közmyugalom megzavarására, vétséget követ el”. Csakhogy ebben az esetben sajtó útján és olyan kérdésben fordult elő rémhírterjesztés, amely már nemcsak a köznyugalmat zavarhatja meg, hanem az ország nemzetközi kapcsolatrendszerében is károkat okozhat. Kónya József A Belügyminisztérium közleménye A Magyar Nemzet január 9-i számában Javaslatok az erdélyi menekültek érdekében címmel a Magyar Demokrata Fórum gyulai városi szervezetének levelét közölte. A Belügyminisztérium megvizsgálta a levélben foglalt állításokat, és az alábbiakat közli. Megállapította, hogy a rendőri és a határőrizeti szervek sem a levélben jelzett területen, sem pedig az egész román—magyar határszakaszon holttesteket és sebesült személyeket nem találtak. Ebből következően a belügyi szervek ilyen információt senkinek sem adtak erről, a magánszemélyek erre vonatkozó állításai is minden alapot nélkülöznek. Nem felel meg a valóságnak az az állítás sem, hogy a hazánkba érkezett menekültek mintegy 50 százalékát a magyar hatóságok körültekintés nélkül visszaadják. Az illetékes állami szervek a kormány vonatkozó politikai direktívái szerint az emberi jogok és a humánum messzemenő figyelembevételével gondoskodnak a hozzánk menekülőkről. Az eljáró szervek a tartózkodási engedély iránti kérelmek elbírálása során nemzetiségre vagy felekezetre való tekintet nélkül döntenek. Befogadjuk a tiltott határátlépőket is. Ezek száma 1988-ban közel 6500 volt. A belügyi szervek ugyanakkor feladatuknak tekintik azt is, hogy a társadalmi életünkben zavart okozók, köztük az ellenséges céllal érkezők, a bűnözők, a csavargó életmódot folytatók ne terheljék a Magyarországra menekülők sok gonddal járó társadalmi beilleszkedését. Ezért 1988-rea körültekintő vizsgálat után a tiltott határátlépők negyedét Romániába visszaküldték. A levélben foglaltak tehát e vonatkozásban sem felelnek meg a tényeknek. Ezt mutatja az is, hogy 1988. december 27. és 1989. január 1-je között Békés megye területére 29 személy érkezett illegálisan, közülük egy személyt küldtek vissza, aki büntetett előéletű volt, és a vizsgálat során megalapozottan merült fel vele szemben, hogy speciális feladatokkal érkezett hazánkba. Mindezek tükrében a Magyar Nemzetben közölt levél megalapozatlan állításaival, hivatkozásaival félrevezeti a magyar és a nemzetközi közvéleményt, árt a hozzánk menekülők ügyei emberséges kezelésének és a menekülők terhét viselő magyar társadalomnak. Nehezíti, hogy a menekülők folyamatosan növekvő számával fokozódó gondokra a társadalommal együtt új megoldásokat keressünk és alkalmazzunk. (MTI) M MSZMP-küldöttsés a DKP kongresszusán A Német Kommunista Párt (DKP) elnökségének meghívására Fock Jenőnek, az MSZMP Központi Bizottsága tagjának vezetésével MSZMP-küldöttség vett részt a DKP január 6. és 8. között Frankfurt am Mainban tartott IX. kongresszusán. Az MSZMP képviselői a kongresszus során találkoztak Herbert Miesszel, a DKP elnökével, megbeszélést folytattak Gerhard Deumlichhal, a DKP elnökségének tagjával és a párt más vezetőivel. 3 Másfajta hang megadással vegyes kétségbeeséssel hajlunk meg az újabb áremelkedések és az infláció előtt. Lassanlassan már immúnissá válunk a milliárdos adóssághegy emlegetésével szemben. Kelletlenül távol tartjuk magunkat az újságoldalak cikkeitől, a reálbér százalékaitól, amely tavaly 15-tel ért kevesebbet, mint tíz évvel ezelőtt. Beletörődünk, hogy az adórendszer teljesítmény-visszatartó hatású, egykedvűen tudomásul vesszük, hogy támogatásleépítés kell, költségvetési megtakarítás kell. És már-már közömbösen azon töprengünk, hogy tulajdonképpen ezeknek az intézkedéseknek a terheit más nem is viselheti, csak a lakosság. Lehet-e, ami érdemes? Olyan megfellebbezhetetlen gazdasági indokolások zúdulnak ránk szigorú szakértők hangján, hogy elbátortalanodva még azon is meditálni kezdünk: vajon tényleg hibásak vagyunk mi is? Vagy csupán az a baj, hogy rossz hangon köztik velünk az elkerülhetetlent? Egy biztos: kezd elegünk lenni a ridegen okító közgazdasági hangokból. Másfajta hang kellene. Közérthetőbb, a számok, az adatok, a bonyolul összefüggések, idegen műszavas kifejezések helyett: másfajta közelítés, amely nem csupán a gazdasági stabilizációs és kibontakozási program rideg állomásait vonultatja fel, az egyelőre bizonytalan jövőbe futó sínpárok mellett. Igaz, e jövő felé vezető út mentén olyan jelzőoszlopokra tűzött eligazító táblák is állnak, amelyeken ott a felirat, hogy kilábalás, jogállam, demokrácia, a politikai intézményrendszer átfogó reformja. Csak hát az egyik legnagyobb baj, hogy némelykor éppen nem az útépítés árát viselő lancosság anyanyelvén szólnak még ezek a szavak. Mert nem mindig egyenesen, és nem mindig úgy válaszolnak, s nem mindig arra a kérdésre, amit ma kimondva-kimondatlanul mind többen fogalmazgatnak életük értelmén töprengve. Nem arra válaszolnak a reformközhelyek, amiről mindig is beszéltek, kérdeztek a történelem során harcaink, győzelmeink és elbukásaink, amiről szólnak évszázadok óta verseink és népmeséink és legújabb kori filmjeink, s ami a korszakváltások peremén mindig újra és újra felbukkan: lehet-e és érdemes-e ebben az országban élni? Nem kevesebbre, mint erre a kérdésre kell ma is választ adni. De merőben másként, mint ahogyan eddig. Nem felülről dörgő kinyilatkoztatásokkal, nem hamis frázissal, nem közgazdasági egyenletekbe fogalmazottan, nem a tudományosság és ezzel egyben a csalhatatlanság és tévedhetetlenség köntösébe bújtatott absztrakt politikai modellekkel, hanem egy teljesen új és másfajta érvrendszerrel. De hát éppen most ne lenne érdemes itt élni, amikor van reformcsomagtervünk, demokrácia-csomagtervünk, kibontakozási programunk, társasági törvényünk, s készülnek az újabbnál újabb törvények az egyesülés és gyülekezés, valamint a sztrájk jogáról, és lesz új alkotmányunk is? Hát éppen most ne lenne érdemes, amikor akaratok és vélemények sodródhatnak össze mozgalommá, esetleg majdan párttá is? Miért hát, hogy kimondva-kimondatlanul mégis ott feszül a társadalom látványosan hullámzó felszíne alatt a töprengő mély kérdése: valóban lehet és érdemes is? Talán túl sok volt a csalódás, mert túl sokáig vezényszóval diktáltatott, hogy nem csupán lehet és érdemes, hanem csakis úgy lehet és érdemes, ahogyan ki volt jelölve az egyetlen lehetséges és üdvözítő mód útja. Talán éppen azért túl sok a kérdőjel, túl sok a kérdező manapság, akikben már tojáshéjjá vékonyodott — ha máris szét nem repedt — a bizalom kérge. Az egyedül járható és a világ fő útvonalának kinevezett haladási mezsgyéről kiderült, hogy csupán egy út a sok közül, de most, amikor a jártat kell a járatlanért elcserélni, akkor sokunkban felrémlik a „már egyszer megtörtént velünk” érzése. Mert a reformot demagógiává és frázissá koptató módszerek túlzottan is gyanúsak, hogy hátha csak a szavak változtak, a régi frazeológiát felváltotta egy új. Most megdorgálnak és számon kérnek, hogy miért nem vállalkozunk bátrabban, merészebben, elfelejtve azt, hogy évtizedeken keresztül ez számított szigorúan tiltott területnek. A számonkérés nem parancsoló, nem katonás, nem utasító. De azért számon kérik rajtunk azt, ami nem a mi hibánk. Miért nem dolgozol jobban? — bujkál a visszhangos kérdés még ma is a gazdaság szakadékának sziklafalai között. Azt súgva, hogy a jelenlegi válságért mégiscsak javarészben mi vagyunk a felelősek, mi, odalenn az üzemek csarnokaiban, az osztályok tantermeiben, a rajzasztaloknál, künn a földeken, mindennap munkába sietősen. Miért jársz Bécsbe vásárolni? Korholnak bennünket, hogy csak költjük a drága valutát. Ahelyett, hogy arról szólna a fáma, miért és hogyan sodornak bennünket önmagunkat lejárató, kiszolgáltatott helyzetekbe. Miért rohanunk kitartóan Nyugatra a bóvlik után? — kérdik tőlünk, ahelyett, hogy azt elemeznék, miért kényszerültek a magyar vállalatok és a magyar munkások olyan termelési szerkezetbe, amely a világpiac számára értéktelen, csereképtelen, inflálódó és lassan-lassan eladhatatlan portékák gyártásához vezetett, itthon pedig akut hiánygazdaságot produkált. Az éledező, lábadozó és sokszor a szélsőségek tajtékát felkapó közéletben fejünkre olvassák a politikai kultúra hiányát, elfelejtve azt a tényt, hogy belekényszerültünk ebbe a fajta kulturálatlanságba, s viselkedésünk torz tünetei nem okai, hanem következményei egyfajta politikátlanságnak. De hosszan lehetne sorolni, hogy mennyire kettős árnyalatú a hang, amely új útra biztat bennünket, tudományos trendek, adatok, összefüggések ránk zúdításával pró,bál meggyőzni bennünket újra arról, hogy az állam jóságos, mindentudó és tévedhetetlen. Enyhíteni a prést Másfajta hang kell. Emberibb és esendőbb, amely nyíltan beismeri azt is, hogy maga az állam is bajban van, s hogy e bajból, mint anynyiszor a történelem folyamán, csak a lakosság — szebb szóval élve a nép — húzhatja ki, s emelheti a társadalom és gazdaságszerveződés más minőségébe. Mennyivel nagyobb egyetértésre találna a kibontakozásra való biztatás, ha egyszerűben és őszintébben mondanák nekünk, hogy az állam, amely oly hosszú ideig szimbiózisban élt a párttal, nem fedezvén fel, hogy így egymás éltető nedveit szívják, s gyengül vele mind a kettő, szeretné enyhíteni a prést. A gazdaságit és a politikait. De részben még neon megy, mert elsősorban az ő reflexei a berozsdásodottak, s csak azután a lakosaié. Részben pedig nem teheti, mert őt is szorítja saját múltjának prése. Nem könnyítheti például még az adónyomatékot, mert olyan mérleget kell tartani a világ elé, amelyet elfogadhatónak, s további bizalomra méltónak minősítenek másutt is. Pedig az állam is nagyon jól tudja, hogy a jövő érdekében enyhíteni kellene az adóprésen, csakhogy nem teheti, mert kényszerű hajcsárként ott áll a jelen. A jelen egyik ördögi csapdája, hogy a költségvetési bevételt növelni szándékozó nagy adómértékek teljesítmény-visszatartó hatása miatt meg sem kezdődő vállalkozások nem is adózhatnak. Hinni magunknak, egymásnak Az ünnepi beszédek veretes mondatai, a kínosan kiegyensúlyozott politikai szövegszerkesztések helyett gazdasági és politikai szózattól menetesebbek ma már a megnyilatkozások. De még mindig nem ugyanazt a nyelvet beszéli az állam és polgára. Konjunktúrája van a demagógiának, a programokba burkolt álideológiáknak, az áttekinthetetlen szakszövegekbe csomagolt semmitmondásnak, és hiánya az emberi szónak és hitelének. Mindenekelőtt ebből a hiteltelenségből kellene kilábalni. Szavakra épülő tettek egységével azt válaszolni, hogy lehet és érdemes itt élni, jövőre gondolni, tanítani, dolgozni, néha még ábrándozni, s talán még írni is egy közös nyelven, közös hangon, ami oly távolinak tűnik néha. És gyakorta azért, mert már nem is merünk beszélni róla. Mert azt gondoljuk, hogy másnak nem is lehet hitele, mint a hibaleltár öncélú, és így leszerelő ismételgetésének, a szintetikusan összesajtolt gazdasági és politikai mondatpiruláknak. Bátrabbaknak kellene lennünk. Jobban hinnünk magunkban, magunknak. És egymásnak is. Szigethy András