Népszabadság, 1989. január (47. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-10 / 8. szám

1989. január 10., kedd NÉPSZABADSÁG A demokráciában tetten érhető a felelősség Pozsgay Imre mondott beszédet a kaposvári értelmiségi nagygyűlésen (Megyei tudósítónktól.) Értelmiségi nagygyűlést rendezett tegnap Kaposvárott tizenegy, értel­miségieket tömörítő szervezet, köz­tük az MSZMP Városi Bizottsága, a KISZ Városi Bizottsága, a helyi MDF-csoport és a Hazafias Népfront városi elnöksége. A nagygyűlés rész­vevői Megújulás és értelmiség cím­mel Pozsgay Imre, az MSZMP Poli­tikai Bizottsága tagja, államminisz­ter előadását hallgatták meg. — Ez az a társadalmi csoportja az országnak — kezdte előadását Pozs­gay Imre —, amely ünnepnapokon vagy dísztáviratokban mindig meg­kapta a jó szót, az elismerő kifeje­zéseket, annál kevesebbszer hétköz­napokon a megbecsülést. Nagy vesz­teség érte az országot azáltal, hogy azt a tudást, amelyet ez a csoport hordozott, néha minősíthetetlen jel­zőkkel illették hazánkban. A tudást nem vette igénybe az ország, pedig nagy szüksége lett volna rá. Vala­mennyien vesztesei vagyunk az ér­telmiségi munka leértékelődésének. A munkásság, az agrárnépesség, a parasztság — ha egyáltalán még ilyen módon lehet ezt a kategóriát használni — ugyanúgy megéli az ér­telmiségben elszenvedett veszteséget, mint maga az értelmiségi. Szó sincs tehát szembenállásról. Pozsgay Imre beszédében kitért a demokrácia, a politika, a szakérte­lem és a szaktudás egymáshoz va­ló viszonyára, s arra, hogy égetően szükségünk van a számunkra eddig ismeretlen demokráciára, illetve olyan légkörre, amelyben az európai ember alkotó munkáját nyugodt kö­rülmények között végezheti. — Európa határa nem ott húzódik — mondta —, ahol azt a geográfu­sok a térképen kijelölték, hanem ott, ahol az emberiség politikai kultúrá­jának tényét és magatartásformáját ismerik, s ez a tolerancia. Ahol meg­szerezhető az a képesség is, hogy el­fogadjuk mások gondolatát, s kizök­kenünk abból a magabiztos tudatból, amely azt sugallta hosszú időn át, még az ország kormányzásáért fele­lős hatalmi tényezőknek is, hogy minden lényeges tudás hordozói ők maguk, s végzetszerű letéteményesi szerepüknél fogva nélkülözhetik az értelmiség politikai tudását. Mára ki­derült, hogy ez a világ nem eredmé­nyes, nem működik. Ahol önkényes döntések lehetségesek, ott a szakér­telmet is le lehet söpörni az asztal­ról. Ahol önkényes döntések lehetsé­gesek, ott a hit írja elő, hogy a tu­dásnak mit kell tudnia. S ez már nem értelmiségi létforma. Ezért vé­lem úgy, bármilyen körülményes is a demokrácia, egyedül lehetséges for­mája annak, hogy a tudás nálunk is visszanyerje értékét. A demokráciát az önkénytől nem az különbözteti meg, hogy a demokráciában téved­hetetlenek az emberek, a demokra­tikus döntések is tartalmazhatnak súlyos tévedéseket. Csakhogy: itt tet­ten érhető a felelősség, s a rossz dön­tésnek az issza meg a levét, aki dön­tött. Az önkény világában elkülönül egymástól a döntés és a döntésért való felelősség. — Most itt vagyunk a mai áreme­léseknél — folytatta Pozsgay Imre —, meg az 1989-es esztendő még ke­serves, előre jelzett hatásainál. Azt, amit elmulasztott ez az ország s an­nak vezetői tizenöt-húsz éven át, csak a nép fizetheti meg. Nincs más, aki fizessen. Ebben éppen ez, a leg­keservesebb politikai tanulság. Ez az a politikai feszültségi kör, amelyből kilépni s újra bizalmat szerezni csak a demokrácia és a politikai intéz­mények megnyitása útján lehet. Ezért nem győzöm hangsúlyozni az értel­miség szerepét átmeneti korszakunk­ban. Pozsgay Imre a továbbiakban hangsúlyozta: " A legnagyobb ve­szély számunkra a társadalom ato­mizálódása, a közélet szétesése, a fennálló intézmények iránti bizalom hiánya, s ebből fakadóan az alter­natívák kidolgozatlanságával együtt bizonyos riadalom a társadalomban. Túlzottan nagy a politikai névtele­nek tömege az országban. Ezt az or­szágot nem attól kell igazán félte­ni, hogy ilyen-olyan mozgások és megnevezhető politikai — akár vi­tatható — törekvések is jellemzik, hanem attól, hogy túl nagy marad az indifferens névtelen tömeg, amely csak az indula­tait gyűjti, és kezelhetetlen, kormá­­nyozhatatlan állapotba hozhatja az országot. Kellenek szervezetek, in­tézmények, s köztük nagyon nagy szükség van az MSZMP megerősíté­sére, s partneri kapcsolataira minden más szerveződéssel ahhoz, hogy ez az ország újra tájékozódni tudjon. Ne a politikai névtelenek indulatkitörései, valamint veszélyeket hordozó cso­portjai határozzák meg az ország jö­vőjét — mondta Pozsgay Imre. Az államminisz­ter az előadását kö­vetően kérdésekre válaszolt, majd kötetlen beszélgetésen vett részt a kaposvári Tudósklubban. Rab László CÉLZATOS HÍRESZTELÉS A MAGYAR-ROMÁN HATÁRRÓL Tényfeltáró vizsgálatot indít a legfőbb ügyész helyettese Nem túlzás azt állítani, hogy köz­beszéd tárgya volt tegnap a Magyar Nemzetben hétfőn megjelent levél, amelyet az Országgyűlés elnökének címzett a Magyar Demokrata Fórum gyulai szervezete. Avatott — „bel­ügyi” — forrásokra hivatkozva egye­bek között az szerepelt benne, hogy a magyar rendőri szervek tizennyolc holttestet találtak a magyar—román határ ottani szakaszán. A Rádió Jó­­reggelt! adásában a Békés Megyei Rendőr-főkapitányság helyettes ve­zetője már egyértelműen megcáfolta a levélben foglalt legsúlyosabb kité­teleket. Ám nem mindenki hallgat rádiót, s ha hallgat is, legfeljebb azt mondja: „Nem zörög a haraszt...” Lehet, hogy laptársunk értesülé­sének — amelynek alapján védhetően közölték a levelet —, mégis van alapja? Válaszért oda fordultunk, ahol — törvényeink szerint — min­denképpen tudni kell egy ilyen, nem­csak a hazai, hanem még a nemzet­közi közvéleményt is nyilvánvalóan felborzoló ügyről. Vagyis a Legfőbb Ügyészséghez, amelynek a törvé­nyesség védelme a feladata. — Ha a magyar—román határon lövöldözés játszódik le, önnek erről tudomást kell szereznie? — kérdez­tük dr. Nyíri Sándortól, a legfőbb ügyész helyettesétől. — Ha igaz a dolog, mindenkép­pen. Jogi gyakorlatunk szerint egyet­len ismeretlen holttest felfedezését is jelenteni kell az illetékes ügyész­ségi szerveknek. Mivel semmiféle ilyen értesítés nem érkezett, sem most, sem korábban, természetes, hogy hétfő reggel, a rádió híre és a Magyar Nemzet elolvasása után azonnal utánanéztem a rendőrségnél, a határőrségnél és a megyei fő­ügyészségnél, hogy a levélben állí­tott tényekből nem igazak-e esetleg némely részletek. Mindenhonnan azt a tájékoztatást kaptam, hogy a jel­zett térségben egyetlen holttestet sem találtak. A határőrségtől olyan tájékoztatást kaptunk, hogy az or­szághatárt egyetlen lőtt sérüléssel érkezett menekült sem lépte át. Sőt még olyan esetről sem tudnak, hogy valakit, pláne gyereket, megszurkál­­tak volna, s az illető így menekült át hozzánk. Tudom, vannak ilyen hí­resztelések, amelyek nemcsak azért háborítanak fel, mert valótlanok, ha­nem azért is, mert a magyar—román határ mentén sehol sem észleltek olyasmit, amit az újság közölt. Ilyen valótlanságok közzététele az újságban árt hazánk nemzetközi te­kintélyének, jó hírnevének, hiszen könnyen azt mondhatják ránk: az sem igaz, amit mi az erdélyi ma­gyarsággal szemben tanúsított meg­különböztető, sokszor elviselhetet­len bánásmódról, az erőszakos asz­­szimi­lációról és egyebekről mon­dunk. Mindenki tudja, hogy a Ma­gyar Népköztársaság nyílt szívvel fogadja a hozzánk érkező erdélyi menekülteket, s a kormányzati szer­vek még, a gondjaikról is — időről időre — tájékoztatást adnak. Mint ahogy a Magyar Demokrata Fórum­nak azt a javaslatát is közölték a lapok, a tárcaközi bizottság titkárá­nak pártfogó véleményével, hogy menekülttáborokat kellene felállí­tani, s itt nyugodt körülmények kö­zött lehetne megvizsgálni, kik azok, akik esetleg nem a tényleges sa­­nyarúság ettől szöktek, hanem azért jöttek, mert szándékaik más irá­nyúak, kik azok, akik bűnöző élet­módjukkal az ország­unknak fölös gondokat okoznának. Nyugodt lel­­ki­ismerettel kijelenthetem, hogy a Magyar Népköztársasági illetékes szervei — az adott lehetőségeink szerint — a nemzetközi gyakorla­tot is figyelembe véve, humánusan kezelik az áttelepüléssel kapcsola­tos kérdéseket. Minden állam mél­tósága megköveteli, hogy a letele­pedési engedély megadása előtt tisztázza: ki is az, aki ezután az adott országban kíván élni. A bű­nözőket, a célzatosan küldött „me­nekülteket” sehol sem fogadják tárt karokkal. — Hírek szerint nemcsak a bűnö­zőket fordítják vissza. — A híresztelésekhez olykor in­­nen-onnan vett értesülések alapján a sajtó is hozzájárul. Ezért különö­sen fontosnak tartom, hogy az erdé­lyi magyarsággal kapcsolatban csak hiteles, ellenőrzött információk je­lenjenek meg. Már csak azért is, mert a légből kapott híradások fel­bolygatják az amúgy is érzékeny magyar közvéleményt, megkérdője­lezik a tájékoztatás hiteleit, és a Romániában élő magyarság sorai­ban is zavart keltenek. Mondhatom egyértelműbben is: ártalna­k nekik is, nekünk is. — Az említett levélben többször is belügyi forrásoikra hivatkoznak.» Hogy történhetett ez? — Az ügy kapcsán a m­ai napon tényfeltáró vizsgálatot rendeltem el. Ez kiterjed az összes körülmé­nyeikre. Így ama is, hogy minilyen hírforrásból származott az informá­ció, s természetesen arra is, hogy milyen­ alapon közölték a levelet. Az eredménytől függően fogunk dönteni abban, hogy rémhírterjesz­tés alapos gyanúja miatt kik ellen kell nyomozást elrendelni, a bün­tető törvénykönyv 270. paragrafu­sában megfogalmazottak szerint. A Btk. ugyanis azt mondja, hogy „aki mások előtt olyan valótlan tényt — vagy való tényt — oly módon elfer­dítve állít, vagy hírresztel, amely al­kalmas a közmyugalom megzavará­sára, vétséget követ el”. Csakhogy ebben az esetben sajtó útján és olyan kérdés­ben fordult elő rémhír­terjesztés, amely már nemcsak a köznyugalmat zavarhatja meg­, ha­nem az ország nemzetközi kapcso­latrendszerében is károkat okozhat. Kónya József A Belügyminisztérium közleménye A Magyar Nemzet január 9-i szá­mában Javaslatok az erdélyi mene­kültek érdekében címmel a Magyar Demokrata Fórum gyulai városi szer­vezetének levelét közölte. A Belügy­minisztérium megvizsgálta a levél­ben foglalt állításokat, és az aláb­biakat közli. Megállapította, hogy a rendőri és a határőrizeti szervek sem a levél­ben jelzett területen, sem pedig az egész román—magyar határszaka­szon holttesteket és sebesült szemé­lyeket nem találtak. Ebből követke­zően a belügyi szervek ilyen infor­mációt senkinek sem adtak erről, a magánszemélyek erre vonatkozó ál­lításai is minden alapot nélkülöznek. Nem felel meg a valóságnak az az állítás sem, hogy a hazánkba érke­zett menekültek mintegy 50 százalé­kát a magyar hatóságok körültekin­tés nélkül visszaadják. Az illetékes állami szervek a kormány vonatko­zó politikai direktívái szerint az em­beri jogok és a humánum messze­menő figyelembevételével gondos­kodnak a hozzánk menekülőkről. Az eljáró szervek a tartózkodási enge­dély iránti kérelmek elbírálása so­rán nemzetiségre vagy felekezetre való tekintet nélkül döntenek. Be­fogadjuk a tiltott határátlépőket is. Ezek száma 1988-ban közel 6500 volt. A belügyi szervek ugyanakkor fel­adatuknak tekintik azt is, hogy a társadalmi életünkben zavart oko­zók, köztük az ellenséges céllal ér­kezők, a bűnözők, a csavargó élet­módot folytatók ne terheljék a Ma­gyarországra menekülők sok gond­dal járó társadalmi beilleszkedését. Ezért 1988-rea­ körültekintő vizsgá­lat után a tiltott határátlépők ne­gyedét Romániába visszaküldték. A levélben foglaltak tehát e vonatko­zásban sem felelnek meg a tények­nek. Ezt mutatja az is, hogy 1988. december 27. és 1989. január 1-je között Békés megye területére 29 személy érkezett illegálisan, közülük egy személyt küldtek vissza, aki bün­tetett előéletű volt, és a vizsgálat so­rán megalapozottan merült fel vele szembe­n, hogy speciális feladatok­kal érkezett hazánkba. Mindezek tükrében a Magyar Nem­zetben közölt levél megalapozatlan állításaival, hivatkozásaival félreve­zeti a magyar és a nemzetközi köz­véleményt, árt a hozzánk menekü­lők ügyei emberséges kezelésének és a menekülők terhét viselő magyar társadalomnak. Nehezíti, hogy a me­nekülők folyamatosan növekvő szá­mával fokozódó gondokra a társa­dalommal együtt új megoldásokat keressünk és alkalmazzunk. (MTI) M MSZMP-kü­ldöttsés a DKP kongresszusán A Német Kommunista Párt (DKP) elnökségének meghívására Fock Jenőnek, az MSZMP Közpon­ti Bizottsága tagjának vezetésével MSZMP-küldöttség vett részt a DKP január 6. és 8. között Frank­furt am Mainban tartott IX. kong­resszusán. Az MSZMP képviselői a kongresszus során találkoztak Her­­bert Miesszel, a DKP elnökével, megbeszélést folytattak Gerhard Deumlichhal, a DKP elnökségének tagjával és a párt más vezetőivel. 3 Másfajta hang­ megadással vegyes kétségbeesés­sel hajlunk meg az újabb áremelke­dések és az infláció előtt. Lassan­­lassan már immúnissá válunk a mil­liárdos adóssághegy emlegetésével szemben. Kelletlenül távol tartjuk magunkat az újságoldalak cikkeitől, a reálbér százalékaitól, amely tavaly 15-tel ért kevesebbet, mint tíz évvel ezelőtt. Beletörődünk, hogy az adó­rendszer teljesítmény-visszatartó ha­tású, egykedvűen tudomásul vesszük, hogy támogatásleépítés kell, költség­­vetési megtakarítás kell. És már-már közömbösen azon töprengünk, h­ogy tulajdonképpen ezeknek az intézke­déseknek a terheit más nem is vi­selheti, csak a lakosság. Lehet-e, ami érdemes? Olyan megfellebbezhetetlen gazda­sági indokolások zúdulnak ránk szi­gorú szakértők hangján, hogy elbá­­tortalanodva még azon is meditálni kezdünk: vajon tényleg hibásak va­gyunk mi is? Vagy csupán az a baj, hogy rossz hangon köztik velünk az elkerülhetetlent? Egy biztos: kezd elegünk lenni a ridegen okító köz­­gazdasági hangokból. Másfajta hang kellene. Közérthetőbb, a számok, az adatok, a bonyo­­lul összefüggések, idegen műszavas kifejezések helyett: másfajta köze­lítés, amely nem csupán a gazdasági stabilizációs és kibontako­zási program rideg állomásait vonul­tatja fel, az egyelőre bizonytalan jö­vőbe futó sínpárok mellett. Igaz, e jövő felé vezető út mentén olyan jel­zőoszlopokra tűzött eligazító táblák is állnak, amelyeken ott a felirat, hogy kilábalás, jogállam, demokrácia, a politikai intézményrendszer átfogó reformja. Csak hát az egyik legna­gyobb baj, hogy némelykor éppen nem az útépítés árát viselő lancosság anyanyelvén szólnak még ezek a sza­vak. Mert nem mindig egyenesen, és nem mindig úgy válaszolnak, s nem mindig arra a kérdésre, amit ma kimondva-kimondatlanul mind többen fogalmazgatnak életük értel­mén töprengve. Nem arra válaszol­nak a reformközhelyek, amiről min­dig is beszéltek, kérdeztek a történe­lem során harcaink, győzelmeink és elbukásaink, amiről szólnak évszá­zadok óta verseink és népmeséink és legújabb kori filmjeink, s ami a kor­szakváltások peremén mindig újra és újra felbukkan: lehet-e és érde­mes-e ebben az országban élni? Nem kevesebbre, mint erre a kér­désre kell ma is választ adni. De merőben másként, mint ahogyan ed­dig. Nem felülről dörgő kinyilatkoz­tatásokkal, nem hamis frázissal, nem közgazdasági egyenletekbe fogalma­­zottan, nem a tudományosság és ez­zel egyben a csalhatatlanság és té­vedhetetlenség köntösébe bújtatott absztrakt politikai modellekkel, ha­nem egy teljesen új és másfajta érv­rendszerrel. De hát éppen most ne lenne érde­mes itt élni, amikor van reformcso­magtervünk, demokrácia-csomagter­­vünk, kibontakozási programunk, társasági törvényünk, s készülnek az újabbnál újabb törvények az egyesü­lés és gyülekezés, valamint a sztrájk jogáról, és lesz új alkotmányunk is? Hát éppen most ne lenne érdemes, amikor akaratok és vélemények sod­ródhatnak össze mozgalommá, eset­leg majdan párttá is? Miért hát, hogy kimondva-kimondatlanul mégis ott feszül a társadalom látványosan hullámzó felszíne alatt a töprengő mély kérdése: valóban lehet és érde­mes is? Talán túl sok volt a csalódás, mert túl sokáig vezényszóval diktáltatott, hogy nem csupán lehet és érdemes, hanem csakis úgy lehet és érdemes, ahogyan ki volt jelölve az egyetlen lehetséges és üdvözítő mód útja. Ta­lán éppen azért túl sok a kérdőjel, túl sok a kérdező manapság, akikben már tojáshéjjá vékonyodott — ha máris szét nem repedt — a biza­lom kérge. Az egyedül járható és a világ fő útvonalának kinevezett ha­ladási mezsgyéről kiderült, hogy csu­pán egy út a sok közül, de most­, amikor a jártat kell a járatlanért el­cserélni, akkor sokunkban felrémlik a „már egyszer megtörtént velünk” érzése. Mert a reformot demagógiá­vá és frázissá koptató módszerek túlzottan is gyanúsak, hogy hátha csak a szavak változtak, a régi fra­zeológiát felváltotta egy új. Most megdorgálnak és számon kérnek, hogy miért nem vállalkozunk bátrabban, merészebben, elfelejtve azt, hogy évtizedeken keresztül ez számított szigorúan tiltott terület­nek. A számonkérés nem parancso­ló, nem katonás, nem utasító. De azért számon kérik rajtunk azt, ami nem a mi hibánk. Miért nem dolgozol jobban? — bujkál a visszhangos kérdés még ma is a gazdaság szakadékának szikla­falai között. Azt súgva, hogy a je­lenlegi válságért mégiscsak java­részben mi vagyunk a felelősek, mi, odalenn az üzemek csarnokaiban, az osztályok tantermeiben, a rajzaszta­loknál, künn a földeken, minden­nap munkába sietősen. Miért jársz Bécsbe vásárolni? Kor­holnak bennünket, hogy csak költ­jük a drága valutát. Ahelyett, hogy arról szólna a fáma, miért és hogyan sodornak bennünket önmagunkat le­járató, kiszolgáltatott helyzetekbe. Miért rohanunk kitartóan Nyugatra­ a bóvlik után? — kérdik tőlünk, ahe­lyett, hogy azt elemeznék, miért kényszerültek a magyar vállalatok és a magyar munkások olyan terme­lési szerkezetbe, amely a világpiac számára értéktelen, csereképtelen, inflálódó és lassan-lassan eladhatat­lan portékák gyártásához vezetett, itthon pedig akut hiánygazdaságot produkált. Az éledező, lábadozó és sokszor a szélsőségek tajtékát felkapó közélet­ben fejünkre olvassák a politikai kultúra hiányát, elfelejtve azt a tényt, hogy belekényszerültünk ebbe a fajta kulturálatlanságba, s viselke­désünk torz tünetei nem okai, ha­nem következményei egyfajta politi­­kátlanságnak. De hosszan lehetne so­rolni, hogy mennyire kettős árnyala­tú a hang, amely új útra biztat ben­nünket, tudományos trendek, adatok, összefüggések ránk zúdításával pró­,­bál meggyőzni bennünket újra arról, hogy az állam jóságos, mindentu­dó és tévedhetetlen. Enyhíteni a prést Másfajta hang kell. Emberibb és esendőbb, amely nyíltan beisme­ri azt is, hogy maga az állam is baj­ban van, s hogy e bajból, mint any­­nyiszor a történelem folyamán, csak a lakosság — szebb szóval élve a nép — húzhatja ki, s emelheti a társada­lom és gazdaságszerveződés más mi­nőségébe. Mennyivel nagyobb egyet­értésre találna a kibontakozásra való biztatás, ha egyszerűben és őszin­tébben mondanák nekünk, hogy az állam, amely oly hosszú ideig szim­biózisban élt a párttal, nem fedez­vén fel, hogy így egymás éltető ned­veit szívják, s gyengül vele mind a kettő, szeretné enyhíteni a prést. A gazdaságit és a politikait. De rész­ben még neon megy, mert első­sorban az ő reflexei a berozsdásodot­­tak, s csak azután a lakosaié. Rész­ben pedig nem teheti, mert őt is szo­rítja saját múltjának prése. Nem könnyítheti például még az adónyo­­matékot, mert olyan mérleget kell tartani a világ elé, amelyet elfogad­hatónak, s további bizalomra méltó­nak minősítenek másutt is. Pedig az állam is nagyon jól tudja, hogy a jövő érdekében enyhíteni kellene az adóprésen, csakhogy nem teheti, mert kényszerű hajcsárként ott áll a jelen. A jelen egyik ördögi csapdá­ja, hogy a költségvetési bevételt nö­velni szándékozó nagy adómérté­kek teljesítmény-visszatartó hatása miatt meg sem kezdődő vállalkozá­sok nem is adózhatnak. Hinni magunknak, egymásnak Az ünnepi beszédek veretes mon­datai, a kínosan kiegyensúlyozott po­litikai szövegszerkesztések helyett gazdasági és politikai szózattól men­etesebbek ma már a megnyilatkozá­sok. De még mindig nem ugyanazt a nyelvet beszéli az állam és pol­gára. Konjunktúrája van a demagó­giának, a programokba burkolt ál­ideológiáknak, az áttekinthetetlen szakszövegekbe csomagolt semmit­­mondásnak, és hiánya az emberi szónak és hitelének. Mindenekelőtt ebből a hiteltelen­­ségből kellene kilábalni. Szavakra épülő tettek egységével azt válaszol­ni, hogy lehet és érdemes itt élni, jö­vőre gondolni, tanítani, dolgozni, né­ha még ábrándozni, s talán még ír­ni is egy közös nyelven, közös hangon, ami oly távolinak tűnik né­ha. És gyakorta azért, mert már nem is merünk beszélni róla. Mert azt gondoljuk, hogy másnak nem is le­het hitele, mint a hibaleltár öncélú, és így leszerelő ismételgetésének, a szintetikusan összesajtolt gazdasági és politikai mondatpiruláknak. Bátrabbaknak kellene lennünk. Jobban hinnünk magunkban, ma­gunknak. És egymásnak is. Szigethy András

Next