Népszabadság, 1989. február (47. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-14 / 38. szám

1989. február 14., kedd NÉPSZABADSÁG Nemzeti nézőpontok Megnéztem vasárnap este — nem tudom, hányadszor — A vád tanú­ját. Régen láttam legutóbb ilyen jó filmet. Lehet, hogy akkor, amikor legutóbb megnéztem A vád tanúját. Sok újat persze aligha tudnék hoz­zátenni mindahhoz, amit Agathe Christie, Charles Laughton, Billy Wilder és Marlene Dietrich­e sze­rencsés találkozásáról már elmond­tak, személyes élményem ecsetelésé­vel pedig nem szeretném untatni az olvasót. Csütörtök este azonban a Nézőpont, a művészeti főszerkesztő­ség műsora — rugalmasan elszakad­va meghirdetett témájától, a film­szemle díjaitól — ismét élesen expo­nálta a televíziózás, a nemzeti tele­víziózás alapvető, mondhatni straté­giai kérdéseit. A filmszemle vitáin ugyanis súlyos támadások érték a televíziót, ha a bevágott nyilatkozat­részleteket jól értettem, ak­kor a nemzeti értékek, a nemzeti szellem és a nemzeti gondok-bajok elhanya­golása, illetve az értéktelen szóra­koztatás térhódítása miatt, a televí­ziósok pedig belső házi összejövetelt tartottak a vádak visszautasítására. Az ilyen vitákban persze, ahol széltében-hosszában beláthatatlan te­rületek megítéléséről folyik a szó, többnyire ködlovagaik ködszélmal­mokkal hadakoznak. Minden elkép­zelhető állásponthoz lehet érveket találni, de annyi érv talán nem is létezik, amennyi bármiről is meg­győző lehetne. Biztosan mulasztás a magyar televíziótól, hogy nem őriz beszélgetést Németh Lászlóval, viszont egyszerűen fantasztikus azoknak a Németh László-művek­­nek a listája, amelyeket a magyar televíziónézők megnézhettek a múlt évtizedekben. Az amúgy nagyon fontos, de ön­magukban igen keveset bizonyító adatokkal és adalékokkal megvívott vita mögött nyilvánvalóan a televí­zióban és a televízióval folytatott kulturális politikai koncepció prob­lémája húzódott meg. Megütközött a közönséget kiszolgáló, szórakoztató­­tájékoztató és a voluntarista-messia­­nisztikus-népművelő televízió célja, de úgy tetszik, az utóbbin belül is különféle nézőpontok létezhetnek. A szomorú jelen valóság feltárásától a nemzeti értékek, eszmények ébren­tartásáig sok minden számon kérhe­tő a televíziótól, s ki-ki az általa legfontosabbnak vélt irányt, felfo­gást, témakört érzi súlyánál kevés­bé képviselnek egy olyan televízió­ban, amely fennállása óta igyekszik egyensúlyozni a különféle igények között, s amelyben az arányokat a mindenkori kulturális politikai hely­zet határozta meg. Tegyük hozzá, hol fölülről, hol alulról. Hol a párt­központ illetékeséhez, hol divatos, hangadó értelmiségi rétegekhez, hol — olykor ilyen is előfordult — a né­zettségi adatokhoz igazították a mű­sorpolitikát. Így azután kellően hosz­­szú időszakot véve figyelembe, be­bizonyítható, hogy minden igény ki­­elégült. A kurta emberi emlékezet pedig csupa kielégületlenséget őriz. Ennek azonban nemcsak az az oka, hogy szegény a televíziónk, és cse­kély műsoridejéből hol erre, hol ar­ra futja, s nem is csak az, hogy a kapkodó­ változó politikai iránya is hol ennek, hol annak okoz sérelmet, hanem az is, hogy nálunk ugyan mindenki toleranciát mond, de köz­ben kizárólagosságot gondol. Objek­tív kritériuma a helyes arányoknak nincsen. Mindent lehet soknak és kevésnek minősíteni, lényegében igény kérdése. Amikor olyasminek a növelését követelik a televízióban, amit kevesen vagy éppen senki sem néz meg, noha jelen van, akkor az a gyanúm támad, hogy nem reális ará­nyokért, hanem kizárólagosságért, in­dokolatlan túlsúlyért szállnak síkra. Egyféle — amúgy azért ne felejt­sük el: évtizedek óta meglehetős tü­relemmel alkalmazott — népboldogí­­tó-népnevelő koncepció már csődöt jelenthetett. Nem hiszem, hogy egy másik, más eszmék nevében alkal­mazott szellemi és ízlésbeli diktatúra több sikerre számíthatna. A „nép” nem szeretett mozgalmi dalokra éb­redni, és nem szeretett a marxizmus klasszikusaival kezében elaludni. De gondolom, ugyanez a „nép” annak sem örülne, ha kizárólag népdalokra ébredhetne, és esténként Németh László esszéin kellene álomra szen­­derednie. A „nép” sokféle embert, sokféle réteget, sokféle ízlést, sokféle igényt képvisel. A demokrácia pe­dig — különösen a kultúra kérdései­ben — még csak a többség diktatú­ráját sem jelentheti. Egy olyan nem­zeti intézménynek, mint a televízió, pedig minden igényt ki kellene elé­gítenie. Kivéve a kiszorítás igényét. Hogy egy ilyen rétegzett televízió mitől lenne nemzeti, mitől lenne sa­játosan magyar? Gondolom részben mindattól, amitől ennek az ország­nak etnikailag is sokféle, társadal­milag rétegzett, politikailag külön­féle nézetet valló népe együtt még­is sajátosan magyar. Részben pedig attól lehetne még nemzeti, amitől például A vád tanúja angolszász. Ügy — olyan nyilvánvalóan, s ugyan­akkor szinte észrevétlenül­­ kelle­ne áthatnia ennek a nemzeti jelleg­nek legalább a szórakoztató, művé­szeti műsorokat, ahogyan Agatha Christie története és Charles Laugh­ton játéka hirdeti az angol jogálla­miságot, propagálja a gentleman magatartás szabályait. Zappe László HALDOKLÁSI TANÁCSADÓ Ionesco-darab a Katona József Színházban •H­aldoklik a király — a darab cí­­me nem hazudik: az egyvégté­­ben, két órán keresztül játszott drá­ma során, végig kell járnunk Beren­­gár király szomorú haladásának összes stádiumát, ő maga persze nem hiszi el ezt a véget, nem is ér­zékeli állapota rosszabbodását, leg­alábbis a játék elején. Előbb csak a lába fáj, aztán a dereka, aztán menni sem tud, rasszfuillérek gyöt­rik, de mégis úgy látja — a néző­vel együtt —, hogy csupán az orvos rosszindulatú, hiszen alig várja, az egyes előre megjósolt stációk be­állását és persze a véget­t segíteni nem képes. Margit királyné is csak arra tudja biztatni, hogy minél előbb készüljön el önmagával és tűnjön el az életből, ha már így adódott. Pontos ez a kép, hiszen még akkor is így érzékeljük kör­nyezetünket, ha betegek vagyunk: a diagnózis igazságát személyes sér­tésnek vesszük, a részvétet tolako­dásnak. Ionesco ezt a haldoklást és Berengár környezetének viselkedé­sét a király szemével figyeli, sőt mi is azt látjuk-érezzük, amit a ki­rály. Hogy környezetéből, csupán Mária királyné bízik gyógyulásá­ban, csak ő veszi körül — igaz, gyer­metegen naiv — optimizmussal. A többiek mintha a halál drukkerei lennének. És persze azért abszurd világban vagyunk, ha ezúttal nem is a szer­zőtől megszokott képtelenségek, köz­napi irracionalitások közegében: nemcsak a király halódik, a palota is megreped — a játék végére ösz­­sze is omlik —, az ország is össze­zsugorodik, még a világmindenség is széthull. A halál processzusa ez, ahogyan a király megéli. Olyan, mint egy lírai beszámoló az utolsó lépésekről. Ez az oka annak is, hogy mi sem alkarunk e metaforában po­litikai vagy gazdasági aktualitások­ra gondolni: a darab eleve kizárja az ilyen próbálkozásokat. Ezt se gondoltuk volna, hiszen ma min­denről csak ez jut eszünkbe — itt azonban, annyira elementáris a ha­lál egyedisége, hogy képtelenség ilyen párhuzamokat sejteni. Monoton program szerint pereg ez a darab, ami nem válik előnyé­re: az elején megmondja, hogy a haladás stációit fogja bemutatni és kíméletlenül végig is megy e prog­ramon. Nincs cselekmény, drámai izgalom, vagy abszurd játékosság (Ionescótól ezt várnánk). Itt csak jegyzőkönyvszerű — némileg mese­­szerű, szürreális — amamnézist ka­punk szenvedéstörténet nélkül. Be­rengár csak egy modell: ilyen az út, és így látja az, aki rálépett, de a ki­rály nem szenvedi végig ezt a pas­siót — a játék intellektuálisan ste­ril­­marad, ahogy az abszurd világ­ban lennie kell: nincsenek érzel­mek, csak érzelmi karikatúrák. Ám azzal, hogy itt minden Berengár szemüvegén keresztül látszik, hogy a többi szereplőből csak annyi lát­szik, amennyit belőlük a halódó le­reagál — ez meg is fosztja a szín­padot a nézőpontok sokaságától, ezek ütköztetésétől, tehát a drámai értelemben vett érdekességtől. Vé­gül is fárasztó ez a tömény halál­­líra. A­scher Tamás rendezése rendkívül precíz, minden nyelvi lehetősé­get (Bognár Róbert kitűnő fordítá­sának fordulatait) maximálisan ki tud aknázni. Sajátos „énekkari” megoldásai, balettre emlékeztető csoportos járásai érzékeltetik ezt a valóságtól elemeit, ám a halálba menés igazságát érzékeltető közeget. A legnagyobb vívmánya azonban, hogy el tudta találni ennek a se nem abszurd, se nem realista da­rabnak speciális játékstílusát, s hogy ezt a koncepcióját színészve­zetésében is érvényesíteni tudta. Hiszen egy ilyen típusú darab já­téknyelvéhez nemigen vo­lt még le­hetőségünk hozzászokni, de ezt az iskolát még a Katona József Szín­ház színészeinek sem volt alkalma kijárni — ez a színháztörténeti kor­szak kimaradt a mi korábbi házi feladatainkból. Az előadás kimagasló teljesítmé­nye Sinkó László Berengár királya. Már az első megjelenését is szür­reális és valós vonásokból rajzolja meg: még minden szép, a halálra még gondolni­ sem kell, legfeljebb a jogar nehéz egy kicsit, és a ko­rona is bizonytalanul ül meg a fe­jén. Aztán elesik —­­biztos, csak véletlen, újra elesik — most már nehezebben áll fel, megkezdődik a küzdelem a hihetetlenm­el. Sinkó több szinten­ tudja e küzdelmet megjeleníteni, a bohóctréfától­ a szinte metafizikai fordulatig, mikor a­ király­­már­­belsőleg is feladja a küzdelmet, és így testileg is átala­kul. Simikó groteszk elemeket de be tud építeni játékába, s közben ér­zékeltetni képes, hogy ez a szomo­rú végjáték nem az emberi küzdés értelmetlenségét sejteti. Inkább a halál az, ami abszurd... Rajhona Adám (orvos, sebész, hóhér, udva­ri mindenes) kárörvendő magabiz­tossággal konstatálja minden, rész- s szabbodási tünet esetében a nagy­­könyvekben is leírt következő ál­lomásit. Objektivitása a tehetetlen­ség és káröröm sajátos­­karikatúrá­ja. Básti Juli (Mária királyné) az egyetlen, aki szeretettel csüng a ki­rályon, azonban­ — épp a­­drámai kontraszt kedvéért — igen, helye­sen, egy naiv­ gyermeteg, sőt butus­ka királynét farag figurájából: bu­tuska, mert optimista — ez a kö­vetkeztetés benne van a darabban. Csomós Mari (Margit királyné) ezút­tal elementáris: mindenben igaza van, de elviselhetetlen ez az érzé­ketlenség, az a közöny vagy inkább sürgetés, ahogy noszogatja volt fér­jét. Máthé Erzsi (Juliette takarítónő, ápolónő) reális figura ebben a fé­lig azért abszurd mesében: humo­ráért hálásak vagyunk e szomorú történetben. Végvári Tamás (test­őr) a korábbi Ionesco-darab­­k stí­lusában idézi a mestert: abszurd humora kitűnő színfolt. Szakács Györgyi jelmezei félig reális ruha­darabokból, lepusztult nagyvárosi cucc­okból, valamint a mesebeli kellékekből teremt atmoszferikus közeget a játékhoz. Antal Csaba re­mekel a játék végére valóban össze­omló és kérházbelsőt idéző trónter­mével. A v végül is minden pontos és kidolgo­­­­zott ezen a színpadon — a kö­zönség mégis egy kicsit tartózkodó. Nem a produkcióval van a baj — a darabbal. Ez a fajta monoton­, lírai abszurd nem megy nekünk, nézők­nek. Még a Katona József Színház­ban­ sem, ahol pedig mindent em­pátiával és rokonszenmel nézünk. Almási Miklós I. Berengár király és második hitve­se. Sinkó László és Básti Juli. ERDEI KATALIN FELVÉTELE A HABSBURG-MÍTOSZ AZ OSZTRÁK IRODALOMBAN A szerző az olasz Claudio Mag­­ris, a trieszti egyetem német tan­székének vezetője. Esszéstílusban megírt munkája azt vizsgálja, ho­gyan táplálkozott az ausztriai iro­dalom a monarchia, a császárság mítoszából, miként változott a leg­kiemelkedőbb íróik viszonya ehhez. A sajátos szempont következtében ugyan az esztétikai értékelés kissé háttérbe szorul, így is nagyon érde­kes áttekintést kapunk azonban egy nálunk egységében ritká­n láttatott irodalomról. Magnus három meghatározó moz­zanatot véd fölfedezni a mítoszban: a nemzetfelettiséget, a bürokrácia tiszteletét és a hedonizmust. A téma tárgyalásánál éles különbséget tesz a századforduló, az első világhábo­rú előtti évek, a Habsburg-biroda­­lom haláltánca, és a kulturális örök­ségnek a politikai szétesést követő továbbélése között. Az elmúlás és a nosztalgia élménye közötti elté­rés választja el egymástól Hof­­mannsthal, Kraus, Schnitzler, illet­ve Roth, Werfel, Zweig, Musil és Doderer munkásságát. A mű irodalom- és kultúrtörténe­ti szempontból elsősorban találó összegző megállapításaival segíti a jelenség megértését. Ezen kívül a szerző rendkívül gazdag a­nyagisme­­rete lehetővé teszi számára, hogy vázolja az osztrák irodalom szinte minden fontosabb motívumát, s megkísérelje leírni azt a világot, mely a tárgyalt időszakiban megha­tározta a művész­i fikciót. Az írói életműveik áttekintése ugyan­ak­kor tartalmi és módszertani szempont­ból is vitatható. Az esszéjelleg, a helyenként költői nyelvhasználat, az impresszionista stílus megfogja­ MENEKÜLÉS A HOMÁLYBA Az olvasó abban a szerencsés helyzetben van, hogy Magnus állítá­sait olvasmányélményeken keresz­tül kontrollálhatja. Az Európa egy témába vágó antológiát is megje­lentetett Kajtár Mária válogatásá­ban: osztrák elbeszélők a XX. szá­zad első felében. A kötet magyarul eddig nem olvasható műveket is tartalmaz Hofmannsthaltól Dodere­­rig. Minden szerző két — általában egy rövidebb és egy terjedelmesebb — írással szerepel a kötetben, mely a fordítók térfelén is rangos csapat­tót vonultat föl: Antal László, Bar­na Imre, Dániel Anna, Gáli József, Györffy Miklós, Halasi Zoltán, Ker­tész Imre­, Lukács Katalin, Petra- Szabó Gizella, Szabó Ede, Tandori Dezső. Bár itt csak néhány elbeszélésről van szó, míg Magnus a teljes élet­művekre támaszkodott, annyi azért kiderül, hogy a művészet közege keményen ellenáll megállapításai­nak. A Habsburg-mítosz csak na­gyon közvetve van jelen, ha egyál­talán jelen van. A tanulmányban is érezhető némi bizonytalanság: a ku­tató hol a szerzők világszemléleté­ben keresi a mítosszal, való kapcso­latot, hol pedig műveikben. Hogy ezen írók közül ki volt konzervatív és ki nemi, arról nehéz lenne vitat­kozni. Mindenesetre elbeszéléseik­ben, ez a­ konzervativizmus csupán egy életérzés szintjén szólal meg. H­of maimsth­álnál az elvágyódás, Kafkánál a szorongás, Schnitzleitnél a hiábavalóság kifejezője. Ez nem meglepő, hiszen jelentős írókról van szó, akik alkotás közben túl tudnak lépni mítoszokhoz való ál­lítólagos kötődésükön. A legmeg­győzőbb példa azonban­ talán, még­is Joseph Roth írása, A császár mellszobra. Itt­­a főhős és a galíciai falu ábrázolása szinte tételesen je­leníti meg a Habsburg-mítoszt. ISTENÍTÉLET Könyvkiadásunk fölfedezte Alek­­szej Remizovot, az orosz ornamen­­tális próza kiemelkedő alakját. A Testvérek a kereszten Után most egy elbeszéléskötetet jelentetett meg az Európa. Saját értékein túl, Remizov írásai tovább árnyalják az osztrák elbe­szélések világáról nyert benyomá­sainkat is. A két kötet összevetése alapján világosan kiderül, hogy a borongós atmoszféra hátterében nem nemzeti, hanem szinte az egész kontinensre kiterjedő életérzés áll. Oroszország ugyanúgy felbomlóban, mint Ausztria—Magyarország, a művészek a misztikába menekül­nek a Vallóság elől. Az orosz és az osztrák mentalitás között persze van­­különbség. Péter­­vár kultusza ellenére a századelő orosz irodalmában még vitatható módon is nehéz lenne kimutatni a cárizmus mítoszát. Ennek ellenére közös a művészi teremtés szembe­helyezése a valósággal­, az álomsze­­rűség, a fantasztikum szeretete, a halál motívuma. Elég Hofmannsthal és Remizov írásait összehasonlíta­ni. Remizov most megjelent elbeszé­lései strukturálisan nem olyan bo­nyolultak, varázserejük a szkázban, a mindennapi szóbeli elbeszélés sti­­liszá­ciójában, van. Szép, a mesék hangulatát idéző mondatszerkeze­­tekben. De a történetek is sokat merítenek az orosz mesevilág mo­tívumkincséből. S e színes, hal ré­misztő, hol mulattató kavalkádból a lét klasszikus orosz értelmezése bomlik ki: az életet nem lehet el­utasítani, végig kell szenvedni a megpróbáltatásokat. A kötet fordítói, Röhrig Eszter, Papp Mária, Soproni András, Haj­dú Csaba és Tábor Béla ismét az orosz irodalom színvonalához méltó teljesítmény­t nyújtottak. Hajdú Csa­ba utószava tartalmas ismertető Remizov pályájáról. KULTURÁLIS HÍREK • Az Európa Könyvkiadó, a TIT országos irodalmi választmánya és budapesti szakosztálya, valamint a Magyar Rádió a Kossuth Klub­ban (VIII., Múzeum u. 7.) csütör­tök este 7 órakor az Európa Könyvkiadó két újonnan megjelent könyvéről, George Orwell 1984 és Alekszandr Szolzsenyicin Iván Gyenyiszovics egy napja című mű­véről és a kiadó terveiről beszél­get Osztovits Levente, Szilágyi Ákos és Takáts Ferenc. A beszél­getést Sükösd Mihály vezeti. □ Brit irodalmi díjakkal kitüntetett könyvek kiállítása nyílik ma a Múzeum utcai Kossuth Klubban. A bemutatót a British Council és az Akadémiai Kiadó rendezi. • Szecskó Tamás, a nemrég el­hunyt grafikus gyermekkönyv­ il­­lusztrációiból nyílik kiállítás a Móra Kiadó Hétvégi Galériájában, február 17-én, pénteken. A tárlat hetenként péntektől vasárnapig délelőtt 10 órától délután 6 óráig , március 25-ig látogatható. ■ A negyedik nemzetközi nyelvok­tatási konferenciát április 5-től 7- ig rendezik meg Békéscsabán, ahol a tanárnak az idegen nyelv okta­tásában betöltött szerepét vitatják meg a részvevők. A Alex Colville grafikáinak kiállí­tását Néray Katalin nyitja meg péntek délután 4 órakor a Műcsar­nok Dorottya utcai kiállítótermé­ben (V., Dorottya u. 8.). ■ A Csepeli Munkásotthon (XXI., Árpád u. 1.) Galériájában a mun­kásotthon képzőművészkörének ki­állítása február 24-ig látogatható. □ Napóleon-múzeumot rendeznek be Pesterzsébeten. Az ötlet egy magángyűjtőtől, Horváth András belsőépítésztől ered, aki úgy gon­dolta, hogy a nagy francia forra­dalom és Napóleon korából szár­mazó relikviákban gazdag gyűj­teményét érdemes lenne a nagy­­közönség számára hozzáférhetővé tenni. Kezdeményezését támogatva helyiséget adott a XX. Kerületi Tanács. 7 KÖNYVSZEMLE „1918-ban eltűnt az osztrák—ma­gyar birodalom. De értelmisége, mely hirtelen azt tapasztalta, hogy társadalma összeomlik, s eltűnnek életének és kultúrájának alapjai — az osztrák írók és költők, akik új, beállítottságuktól idegen politikai közegbe kerültek, a Habsburgok ré­gi Ausztriáját a boldogság, a­ har­mónia korának látták. Olykor még ma is annak látják, a rendezett, mesés Közép-Európának, ahol az idő nem száguldott oly aggasztóan, hogy kiverje fejükből a tegnap dol­gait, érzéseit.” Az idézet negyedszázada szüle­tett elemzés bevezetőjéből való, amelyből most jelentek meg részle­tek az Európa Mérleg-sorozatában. Megkésettségről nem beszélhetünk, a témának ma van igazi aktualitá­sa a magyar szellemi élet­ben, tatlanul légiessé­ teszi ezeket a le­írásokat. Még így is érezhető, hogy Kafka vagy Musil nehezen illeszt­hető a sorba. A vizsgálati szempont is feloldódik a költői értelmezések e kavalkádjában: hol az írók kon­zervatív világnézete, hol a művek üzenete felé történik elmozdulás. Ezzel együtt, Magnus munkájának legfontosabb következtetései rend­kívül izgalmasak, s különös kérdést fogalmaznak meg az emberben. Miért fogadták el az írók ezt a mí­toszt, mi imponálhatott nekik eb­ben a képmutatásban, hogyan tud­ták nyugodtan elviselni? A művé­szek többsége is csak akkor nem ,tud megbékélni a társadalmi igaz­ságtalansággal, ha személyes alko­tói érdekeit fenyegeti veszély? Morstin gróf átkozza a nemzeti esz­mét, visszasírja az uralkodót, a helybéliek pedig nem nagyon ér­deklődnek a történelmi változások iránt. Egy pillanatra sem­ fogalma­zódik meg azonban az olvasóban, hogy apo­logetikus fejtegetéseket kí­nálnak neki a császárságról. Roth — általában az osztrák irodalom — a mítosz rabjául, esett egyént vizs­gálja, azt, hogyan dolgozza fel ma­gában egy öröknek vélt értékrend felbomlását. S a múlthoz való ra­gaszkodás mindig top ironikus fel­hangot. Mélyen ambivalens, ember­közeli irodalom ez, s az egyén alól elmozdult történelem témáján ke­resztül olyan lelki kataklizmákat ragad meg, melyekkel ma megint számolni kell. Írta:

Next