Népszabadság, 1989. február (47. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-14 / 38. szám
1989. február 14., kedd NÉPSZABADSÁG Nemzeti nézőpontok Megnéztem vasárnap este — nem tudom, hányadszor — A vád tanúját. Régen láttam legutóbb ilyen jó filmet. Lehet, hogy akkor, amikor legutóbb megnéztem A vád tanúját. Sok újat persze aligha tudnék hozzátenni mindahhoz, amit Agathe Christie, Charles Laughton, Billy Wilder és Marlene Dietriche szerencsés találkozásáról már elmondtak, személyes élményem ecsetelésével pedig nem szeretném untatni az olvasót. Csütörtök este azonban a Nézőpont, a művészeti főszerkesztőség műsora — rugalmasan elszakadva meghirdetett témájától, a filmszemle díjaitól — ismét élesen exponálta a televíziózás, a nemzeti televíziózás alapvető, mondhatni stratégiai kérdéseit. A filmszemle vitáin ugyanis súlyos támadások érték a televíziót, ha a bevágott nyilatkozatrészleteket jól értettem, akkor a nemzeti értékek, a nemzeti szellem és a nemzeti gondok-bajok elhanyagolása, illetve az értéktelen szórakoztatás térhódítása miatt, a televíziósok pedig belső házi összejövetelt tartottak a vádak visszautasítására. Az ilyen vitákban persze, ahol széltében-hosszában beláthatatlan területek megítéléséről folyik a szó, többnyire ködlovagaik ködszélmalmokkal hadakoznak. Minden elképzelhető állásponthoz lehet érveket találni, de annyi érv talán nem is létezik, amennyi bármiről is meggyőző lehetne. Biztosan mulasztás a magyar televíziótól, hogy nem őriz beszélgetést Németh Lászlóval, viszont egyszerűen fantasztikus azoknak a Németh László-műveknek a listája, amelyeket a magyar televíziónézők megnézhettek a múlt évtizedekben. Az amúgy nagyon fontos, de önmagukban igen keveset bizonyító adatokkal és adalékokkal megvívott vita mögött nyilvánvalóan a televízióban és a televízióval folytatott kulturális politikai koncepció problémája húzódott meg. Megütközött a közönséget kiszolgáló, szórakoztatótájékoztató és a voluntarista-messianisztikus-népművelő televízió célja, de úgy tetszik, az utóbbin belül is különféle nézőpontok létezhetnek. A szomorú jelen valóság feltárásától a nemzeti értékek, eszmények ébrentartásáig sok minden számon kérhető a televíziótól, s ki-ki az általa legfontosabbnak vélt irányt, felfogást, témakört érzi súlyánál kevésbé képviselnek egy olyan televízióban, amely fennállása óta igyekszik egyensúlyozni a különféle igények között, s amelyben az arányokat a mindenkori kulturális politikai helyzet határozta meg. Tegyük hozzá, hol fölülről, hol alulról. Hol a pártközpont illetékeséhez, hol divatos, hangadó értelmiségi rétegekhez, hol — olykor ilyen is előfordult — a nézettségi adatokhoz igazították a műsorpolitikát. Így azután kellően hoszszú időszakot véve figyelembe, bebizonyítható, hogy minden igény kielégült. A kurta emberi emlékezet pedig csupa kielégületlenséget őriz. Ennek azonban nemcsak az az oka, hogy szegény a televíziónk, és csekély műsoridejéből hol erre, hol arra futja, s nem is csak az, hogy a kapkodó változó politikai iránya is hol ennek, hol annak okoz sérelmet, hanem az is, hogy nálunk ugyan mindenki toleranciát mond, de közben kizárólagosságot gondol. Objektív kritériuma a helyes arányoknak nincsen. Mindent lehet soknak és kevésnek minősíteni, lényegében igény kérdése. Amikor olyasminek a növelését követelik a televízióban, amit kevesen vagy éppen senki sem néz meg, noha jelen van, akkor az a gyanúm támad, hogy nem reális arányokért, hanem kizárólagosságért, indokolatlan túlsúlyért szállnak síkra. Egyféle — amúgy azért ne felejtsük el: évtizedek óta meglehetős türelemmel alkalmazott — népboldogító-népnevelő koncepció már csődöt jelenthetett. Nem hiszem, hogy egy másik, más eszmék nevében alkalmazott szellemi és ízlésbeli diktatúra több sikerre számíthatna. A „nép” nem szeretett mozgalmi dalokra ébredni, és nem szeretett a marxizmus klasszikusaival kezében elaludni. De gondolom, ugyanez a „nép” annak sem örülne, ha kizárólag népdalokra ébredhetne, és esténként Németh László esszéin kellene álomra szenderednie. A „nép” sokféle embert, sokféle réteget, sokféle ízlést, sokféle igényt képvisel. A demokrácia pedig — különösen a kultúra kérdéseiben — még csak a többség diktatúráját sem jelentheti. Egy olyan nemzeti intézménynek, mint a televízió, pedig minden igényt ki kellene elégítenie. Kivéve a kiszorítás igényét. Hogy egy ilyen rétegzett televízió mitől lenne nemzeti, mitől lenne sajátosan magyar? Gondolom részben mindattól, amitől ennek az országnak etnikailag is sokféle, társadalmilag rétegzett, politikailag különféle nézetet valló népe együtt mégis sajátosan magyar. Részben pedig attól lehetne még nemzeti, amitől például A vád tanúja angolszász. Ügy — olyan nyilvánvalóan, s ugyanakkor szinte észrevétlenül kellene áthatnia ennek a nemzeti jellegnek legalább a szórakoztató, művészeti műsorokat, ahogyan Agatha Christie története és Charles Laughton játéka hirdeti az angol jogállamiságot, propagálja a gentleman magatartás szabályait. Zappe László HALDOKLÁSI TANÁCSADÓ Ionesco-darab a Katona József Színházban •Haldoklik a király — a darab címe nem hazudik: az egyvégtében, két órán keresztül játszott dráma során, végig kell járnunk Berengár király szomorú haladásának összes stádiumát, ő maga persze nem hiszi el ezt a véget, nem is érzékeli állapota rosszabbodását, legalábbis a játék elején. Előbb csak a lába fáj, aztán a dereka, aztán menni sem tud, rasszfuillérek gyötrik, de mégis úgy látja — a nézővel együtt —, hogy csupán az orvos rosszindulatú, hiszen alig várja, az egyes előre megjósolt stációk beállását és persze a végett segíteni nem képes. Margit királyné is csak arra tudja biztatni, hogy minél előbb készüljön el önmagával és tűnjön el az életből, ha már így adódott. Pontos ez a kép, hiszen még akkor is így érzékeljük környezetünket, ha betegek vagyunk: a diagnózis igazságát személyes sértésnek vesszük, a részvétet tolakodásnak. Ionesco ezt a haldoklást és Berengár környezetének viselkedését a király szemével figyeli, sőt mi is azt látjuk-érezzük, amit a király. Hogy környezetéből, csupán Mária királyné bízik gyógyulásában, csak ő veszi körül — igaz, gyermetegen naiv — optimizmussal. A többiek mintha a halál drukkerei lennének. És persze azért abszurd világban vagyunk, ha ezúttal nem is a szerzőtől megszokott képtelenségek, köznapi irracionalitások közegében: nemcsak a király halódik, a palota is megreped — a játék végére öszsze is omlik —, az ország is összezsugorodik, még a világmindenség is széthull. A halál processzusa ez, ahogyan a király megéli. Olyan, mint egy lírai beszámoló az utolsó lépésekről. Ez az oka annak is, hogy mi sem alkarunk e metaforában politikai vagy gazdasági aktualitásokra gondolni: a darab eleve kizárja az ilyen próbálkozásokat. Ezt se gondoltuk volna, hiszen ma mindenről csak ez jut eszünkbe — itt azonban, annyira elementáris a halál egyedisége, hogy képtelenség ilyen párhuzamokat sejteni. Monoton program szerint pereg ez a darab, ami nem válik előnyére: az elején megmondja, hogy a haladás stációit fogja bemutatni és kíméletlenül végig is megy e programon. Nincs cselekmény, drámai izgalom, vagy abszurd játékosság (Ionescótól ezt várnánk). Itt csak jegyzőkönyvszerű — némileg meseszerű, szürreális — amamnézist kapunk szenvedéstörténet nélkül. Berengár csak egy modell: ilyen az út, és így látja az, aki rálépett, de a király nem szenvedi végig ezt a passiót — a játék intellektuálisan sterilmarad, ahogy az abszurd világban lennie kell: nincsenek érzelmek, csak érzelmi karikatúrák. Ám azzal, hogy itt minden Berengár szemüvegén keresztül látszik, hogy a többi szereplőből csak annyi látszik, amennyit belőlük a halódó lereagál — ez meg is fosztja a színpadot a nézőpontok sokaságától, ezek ütköztetésétől, tehát a drámai értelemben vett érdekességtől. Végül is fárasztó ez a tömény halállíra. Ascher Tamás rendezése rendkívül precíz, minden nyelvi lehetőséget (Bognár Róbert kitűnő fordításának fordulatait) maximálisan ki tud aknázni. Sajátos „énekkari” megoldásai, balettre emlékeztető csoportos járásai érzékeltetik ezt a valóságtól elemeit, ám a halálba menés igazságát érzékeltető közeget. A legnagyobb vívmánya azonban, hogy el tudta találni ennek a se nem abszurd, se nem realista darabnak speciális játékstílusát, s hogy ezt a koncepcióját színészvezetésében is érvényesíteni tudta. Hiszen egy ilyen típusú darab játéknyelvéhez nemigen volt még lehetőségünk hozzászokni, de ezt az iskolát még a Katona József Színház színészeinek sem volt alkalma kijárni — ez a színháztörténeti korszak kimaradt a mi korábbi házi feladatainkból. Az előadás kimagasló teljesítménye Sinkó László Berengár királya. Már az első megjelenését is szürreális és valós vonásokból rajzolja meg: még minden szép, a halálra még gondolni sem kell, legfeljebb a jogar nehéz egy kicsit, és a korona is bizonytalanul ül meg a fején. Aztán elesik —biztos, csak véletlen, újra elesik — most már nehezebben áll fel, megkezdődik a küzdelem a hihetetlenmel. Sinkó több szinten tudja e küzdelmet megjeleníteni, a bohóctréfától a szinte metafizikai fordulatig, mikor a királymárbelsőleg is feladja a küzdelmet, és így testileg is átalakul. Simikó groteszk elemeket de be tud építeni játékába, s közben érzékeltetni képes, hogy ez a szomorú végjáték nem az emberi küzdés értelmetlenségét sejteti. Inkább a halál az, ami abszurd... Rajhona Adám (orvos, sebész, hóhér, udvari mindenes) kárörvendő magabiztossággal konstatálja minden, rész- s szabbodási tünet esetében a nagykönyvekben is leírt következő állomásit. Objektivitása a tehetetlenség és káröröm sajátoskarikatúrája. Básti Juli (Mária királyné) az egyetlen, aki szeretettel csüng a királyon, azonban — épp adrámai kontraszt kedvéért — igen, helyesen, egy naiv gyermeteg, sőt butuska királynét farag figurájából: butuska, mert optimista — ez a következtetés benne van a darabban. Csomós Mari (Margit királyné) ezúttal elementáris: mindenben igaza van, de elviselhetetlen ez az érzéketlenség, az a közöny vagy inkább sürgetés, ahogy noszogatja volt férjét. Máthé Erzsi (Juliette takarítónő, ápolónő) reális figura ebben a félig azért abszurd mesében: humoráért hálásak vagyunk e szomorú történetben. Végvári Tamás (testőr) a korábbi Ionesco-darabk stílusában idézi a mestert: abszurd humora kitűnő színfolt. Szakács Györgyi jelmezei félig reális ruhadarabokból, lepusztult nagyvárosi cuccokból, valamint a mesebeli kellékekből teremt atmoszferikus közeget a játékhoz. Antal Csaba remekel a játék végére valóban összeomló és kérházbelsőt idéző tróntermével. A v végül is minden pontos és kidolgozott ezen a színpadon — a közönség mégis egy kicsit tartózkodó. Nem a produkcióval van a baj — a darabbal. Ez a fajta monoton, lírai abszurd nem megy nekünk, nézőknek. Még a Katona József Színházban sem, ahol pedig mindent empátiával és rokonszenmel nézünk. Almási Miklós I. Berengár király és második hitvese. Sinkó László és Básti Juli. ERDEI KATALIN FELVÉTELE A HABSBURG-MÍTOSZ AZ OSZTRÁK IRODALOMBAN A szerző az olasz Claudio Magris, a trieszti egyetem német tanszékének vezetője. Esszéstílusban megírt munkája azt vizsgálja, hogyan táplálkozott az ausztriai irodalom a monarchia, a császárság mítoszából, miként változott a legkiemelkedőbb íróik viszonya ehhez. A sajátos szempont következtében ugyan az esztétikai értékelés kissé háttérbe szorul, így is nagyon érdekes áttekintést kapunk azonban egy nálunk egységében ritkán láttatott irodalomról. Magnus három meghatározó mozzanatot véd fölfedezni a mítoszban: a nemzetfelettiséget, a bürokrácia tiszteletét és a hedonizmust. A téma tárgyalásánál éles különbséget tesz a századforduló, az első világháború előtti évek, a Habsburg-birodalom haláltánca, és a kulturális örökségnek a politikai szétesést követő továbbélése között. Az elmúlás és a nosztalgia élménye közötti eltérés választja el egymástól Hofmannsthal, Kraus, Schnitzler, illetve Roth, Werfel, Zweig, Musil és Doderer munkásságát. A mű irodalom- és kultúrtörténeti szempontból elsősorban találó összegző megállapításaival segíti a jelenség megértését. Ezen kívül a szerző rendkívül gazdag anyagismerete lehetővé teszi számára, hogy vázolja az osztrák irodalom szinte minden fontosabb motívumát, s megkísérelje leírni azt a világot, mely a tárgyalt időszakiban meghatározta a művészi fikciót. Az írói életműveik áttekintése ugyanakkor tartalmi és módszertani szempontból is vitatható. Az esszéjelleg, a helyenként költői nyelvhasználat, az impresszionista stílus megfogja MENEKÜLÉS A HOMÁLYBA Az olvasó abban a szerencsés helyzetben van, hogy Magnus állításait olvasmányélményeken keresztül kontrollálhatja. Az Európa egy témába vágó antológiát is megjelentetett Kajtár Mária válogatásában: osztrák elbeszélők a XX. század első felében. A kötet magyarul eddig nem olvasható műveket is tartalmaz Hofmannsthaltól Dodererig. Minden szerző két — általában egy rövidebb és egy terjedelmesebb — írással szerepel a kötetben, mely a fordítók térfelén is rangos csapattót vonultat föl: Antal László, Barna Imre, Dániel Anna, Gáli József, Györffy Miklós, Halasi Zoltán, Kertész Imre, Lukács Katalin, Petra- Szabó Gizella, Szabó Ede, Tandori Dezső. Bár itt csak néhány elbeszélésről van szó, míg Magnus a teljes életművekre támaszkodott, annyi azért kiderül, hogy a művészet közege keményen ellenáll megállapításainak. A Habsburg-mítosz csak nagyon közvetve van jelen, ha egyáltalán jelen van. A tanulmányban is érezhető némi bizonytalanság: a kutató hol a szerzők világszemléletében keresi a mítosszal, való kapcsolatot, hol pedig műveikben. Hogy ezen írók közül ki volt konzervatív és ki nemi, arról nehéz lenne vitatkozni. Mindenesetre elbeszéléseikben, ez a konzervativizmus csupán egy életérzés szintjén szólal meg. Hof maimsthálnál az elvágyódás, Kafkánál a szorongás, Schnitzleitnél a hiábavalóság kifejezője. Ez nem meglepő, hiszen jelentős írókról van szó, akik alkotás közben túl tudnak lépni mítoszokhoz való állítólagos kötődésükön. A legmeggyőzőbb példa azonban talán, mégis Joseph Roth írása, A császár mellszobra. Itta főhős és a galíciai falu ábrázolása szinte tételesen jeleníti meg a Habsburg-mítoszt. ISTENÍTÉLET Könyvkiadásunk fölfedezte Alekszej Remizovot, az orosz ornamentális próza kiemelkedő alakját. A Testvérek a kereszten Után most egy elbeszéléskötetet jelentetett meg az Európa. Saját értékein túl, Remizov írásai tovább árnyalják az osztrák elbeszélések világáról nyert benyomásainkat is. A két kötet összevetése alapján világosan kiderül, hogy a borongós atmoszféra hátterében nem nemzeti, hanem szinte az egész kontinensre kiterjedő életérzés áll. Oroszország ugyanúgy felbomlóban, mint Ausztria—Magyarország, a művészek a misztikába menekülnek a Vallóság elől. Az orosz és az osztrák mentalitás között persze vankülönbség. Pétervár kultusza ellenére a századelő orosz irodalmában még vitatható módon is nehéz lenne kimutatni a cárizmus mítoszát. Ennek ellenére közös a művészi teremtés szembehelyezése a valósággal, az álomszerűség, a fantasztikum szeretete, a halál motívuma. Elég Hofmannsthal és Remizov írásait összehasonlítani. Remizov most megjelent elbeszélései strukturálisan nem olyan bonyolultak, varázserejük a szkázban, a mindennapi szóbeli elbeszélés stiliszációjában, van. Szép, a mesék hangulatát idéző mondatszerkezetekben. De a történetek is sokat merítenek az orosz mesevilág motívumkincséből. S e színes, hal rémisztő, hol mulattató kavalkádból a lét klasszikus orosz értelmezése bomlik ki: az életet nem lehet elutasítani, végig kell szenvedni a megpróbáltatásokat. A kötet fordítói, Röhrig Eszter, Papp Mária, Soproni András, Hajdú Csaba és Tábor Béla ismét az orosz irodalom színvonalához méltó teljesítményt nyújtottak. Hajdú Csaba utószava tartalmas ismertető Remizov pályájáról. KULTURÁLIS HÍREK • Az Európa Könyvkiadó, a TIT országos irodalmi választmánya és budapesti szakosztálya, valamint a Magyar Rádió a Kossuth Klubban (VIII., Múzeum u. 7.) csütörtök este 7 órakor az Európa Könyvkiadó két újonnan megjelent könyvéről, George Orwell 1984 és Alekszandr Szolzsenyicin Iván Gyenyiszovics egy napja című művéről és a kiadó terveiről beszélget Osztovits Levente, Szilágyi Ákos és Takáts Ferenc. A beszélgetést Sükösd Mihály vezeti. □ Brit irodalmi díjakkal kitüntetett könyvek kiállítása nyílik ma a Múzeum utcai Kossuth Klubban. A bemutatót a British Council és az Akadémiai Kiadó rendezi. • Szecskó Tamás, a nemrég elhunyt grafikus gyermekkönyv illusztrációiból nyílik kiállítás a Móra Kiadó Hétvégi Galériájában, február 17-én, pénteken. A tárlat hetenként péntektől vasárnapig délelőtt 10 órától délután 6 óráig , március 25-ig látogatható. ■ A negyedik nemzetközi nyelvoktatási konferenciát április 5-től 7- ig rendezik meg Békéscsabán, ahol a tanárnak az idegen nyelv oktatásában betöltött szerepét vitatják meg a részvevők. A Alex Colville grafikáinak kiállítását Néray Katalin nyitja meg péntek délután 4 órakor a Műcsarnok Dorottya utcai kiállítótermében (V., Dorottya u. 8.). ■ A Csepeli Munkásotthon (XXI., Árpád u. 1.) Galériájában a munkásotthon képzőművészkörének kiállítása február 24-ig látogatható. □ Napóleon-múzeumot rendeznek be Pesterzsébeten. Az ötlet egy magángyűjtőtől, Horváth András belsőépítésztől ered, aki úgy gondolta, hogy a nagy francia forradalom és Napóleon korából származó relikviákban gazdag gyűjteményét érdemes lenne a nagyközönség számára hozzáférhetővé tenni. Kezdeményezését támogatva helyiséget adott a XX. Kerületi Tanács. 7 KÖNYVSZEMLE „1918-ban eltűnt az osztrák—magyar birodalom. De értelmisége, mely hirtelen azt tapasztalta, hogy társadalma összeomlik, s eltűnnek életének és kultúrájának alapjai — az osztrák írók és költők, akik új, beállítottságuktól idegen politikai közegbe kerültek, a Habsburgok régi Ausztriáját a boldogság, a harmónia korának látták. Olykor még ma is annak látják, a rendezett, mesés Közép-Európának, ahol az idő nem száguldott oly aggasztóan, hogy kiverje fejükből a tegnap dolgait, érzéseit.” Az idézet negyedszázada született elemzés bevezetőjéből való, amelyből most jelentek meg részletek az Európa Mérleg-sorozatában. Megkésettségről nem beszélhetünk, a témának ma van igazi aktualitása a magyar szellemi életben, tatlanul légiessé teszi ezeket a leírásokat. Még így is érezhető, hogy Kafka vagy Musil nehezen illeszthető a sorba. A vizsgálati szempont is feloldódik a költői értelmezések e kavalkádjában: hol az írók konzervatív világnézete, hol a művek üzenete felé történik elmozdulás. Ezzel együtt, Magnus munkájának legfontosabb következtetései rendkívül izgalmasak, s különös kérdést fogalmaznak meg az emberben. Miért fogadták el az írók ezt a mítoszt, mi imponálhatott nekik ebben a képmutatásban, hogyan tudták nyugodtan elviselni? A művészek többsége is csak akkor nem ,tud megbékélni a társadalmi igazságtalansággal, ha személyes alkotói érdekeit fenyegeti veszély? Morstin gróf átkozza a nemzeti eszmét, visszasírja az uralkodót, a helybéliek pedig nem nagyon érdeklődnek a történelmi változások iránt. Egy pillanatra sem fogalmazódik meg azonban az olvasóban, hogy apologetikus fejtegetéseket kínálnak neki a császárságról. Roth — általában az osztrák irodalom — a mítosz rabjául, esett egyént vizsgálja, azt, hogyan dolgozza fel magában egy öröknek vélt értékrend felbomlását. S a múlthoz való ragaszkodás mindig top ironikus felhangot. Mélyen ambivalens, emberközeli irodalom ez, s az egyén alól elmozdult történelem témáján keresztül olyan lelki kataklizmákat ragad meg, melyekkel ma megint számolni kell. Írta: