Népszabadság, 1989. február (47. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-04 / 30. szám
12 Feljegyzések M. F. mesterről AVAGY: SZERESSÉTEK A KAZÁNKIRÁLYT! Morvai Ferenc nagyrédei feltaláló, valamint sajtószerte ismert személyiség bemutatása céljából riport készítésére kaptam megbízást. Az alábbi történet tehát M. F. mesterről szól. De mint kiderül, nem csak róla. Közlöm, hogy Morvai Ferenc úrral az egyik jó nevű külkereskedelmi vállalatnál összetalálkozva majdnem sikerült megismerkednem, de miután megtudta, hogy Hevesből jöttem, kivágott a tárgyalóból. Indokul azt hozta fel, hogy ott, Hevesben, Borsodban, „azok nem a hivatásuk magaslatán álló, jellemtelen kommunisták, akik engem többször becsaptak”. Szükségből kazán A tavalyi Miskolci Ipari Vásáron díjat nyert Megamorv kazánok láttán elfogott a kíváncsiság, miért lehet feltalálni azt, ami már fel van találva. Állíthatom, ha másfél évtizeddel ezelőtt a szolnok-szandaszőlősi óvoda fűtéséhez lehetett volna kapni kazánt. Morvai Ferenc szerelő még máig is szerel, de ez az izgága ember bedühödött, hogy nálunk csak a hiánygazdaság működik tökéletesen, és elment oda, ahol a kazánok születnek. Surányi András, az orosházi Kazép, azaz Kazángyártó és Építő Ipari Szövetkezet elnöke elmondta: Morvai Ferenc összebarátkozván Süle István üzemvezetővel, elhívta magához Gyöngyösre, s vele kezdett kazánépítésbe, valahogy úgy, hogy elképzelte, kitalálta, milyen berendezést szeretne, s a hozzáértő szakember megcsinálta. Egyszer csak Morvai Ferenc megjelent a piacon szénhidrogén-tüzelésű, meleg vizes Megamorv kazánokkal. Később meg — mondja az orosházi kazánosok elnöke — az újságból értesült róla, hogy már világszabadalma is van Morvainak. Irigyli is érte, mert bár az ő cége elismert és nemzetközileg jegyzett szövetkezet, bejegyzett szabadalmakkal, de világszabadalmuk nekik sincs. Nem is ismert olyat, hogy világszabadalom, kazánból meg kiváltképp nem. (Morvai így mondja: a világon egyedülálló megoldású, szabadalmi védettség alatt álló, függőleges tűzterű kazán.) Feltételezem, hogy azért nem ismeri a Közép elnöke, mert neki nincs, de magam is többször láttam, hallottam M. F. mester nyilatkozataiban is, hogy világszabadalom tulajdonosa. Morvai Ferenc maga is leírja, mégpedig 1985. június 19-én Kónya Lajosnak, az MSZMP Gyöngyös Városi Bizottsága első titkárának, hogy „világszabadalmazott kazánnal kapcsolatos üzem telepítése ügyében — amit az Ipari Minisztérium támogat — feltétlen szeretnék önnel beszélni..Ez is bizonyítja, hogy igenis létezik, különben honnan venne ilyesmit. A szocializmust mételyező bürokrácia lehet benne a hibás, hogy az Országos Találmányi Hivatal az 1986. október 31-én adott nyilatkozatában még csak arról tudósít, hogy az 1985-ben (március 27.) bejelentett kazánok szabadalmaztatása folyamatban van. Bizton állíthatom azonban, hogy Morvai, a vízvezeték-szerelő (szakmunkás-bizonyítványát 1964. június 25-én állították ki) rendkívüli akaraterejű, tevékeny ember, aki csak hosszú kísérletezgetések után jutott el oda, hogy kazánjait piacra dobja. De hogyan kezeljük a kazánkérdést, amely most úgy néz ki, hogy akár létezik világszabadalom, akár nem, mára húszféle Megamorv kazán van a hazai piacon. Az Ipari Minisztérium levele szerint — idézem — „azok hatásfoka, valamint műszaki színvonala semmivel sem jobb, mint Magyarországon másutt, nagy tételben gyártott hasonló berendezéseké, s így azok az állítások, amelyek a Megamorv kazánokat a legjobb ilyen jellegű berendezésként mutatják be, nem felelnek meg a valóságnak ...” Azt is mondják, a nagy publicitás jóvoltából mégiscsak veszik. Külföldön is nagy az érdeklődés, a Távol-Kelettől Európáig, az Egyesült Államoktól a Szovjetunióig. Viszont: a HVG-ben azt írják, hogy 1987-ben 212 kazánt gyártottak. Az összes hasonló típusnak 0,37 százalékát. Nem tudok eddig olyan nagyarányú szállításokról, amelyeket az eddigi híradások hallatán feltételeztem. Pekingi tudósítónk jelentésében olvastam, majd ugyanerről tévényilatkozatot hallottam, hogy „800 ezer svájci frank értékű üzletet köt kínai kapcsolat tett a sanghaji ipari kazángyárral hulladékra és rizshéj elégetésére alkalmas kazán gyártástechnológiájának eladásáról, aminek ellentételeként 500 ezer svájci frank értékben magyar technológiával gyártott kazántestet szállít a kínai fél a Malajziában értékesített Megamorv kazánokhoz, s további 300 ezer svájci frank értékben számítógépeket ad el a Számaik Vállalatnak...” Igaz, hogy ebben röpködtek a százezrek, de én így nem tudom eldönteni, hány dollárt hoz az országnak, ha svájci frank értékű árut kapunk svájci frank értékű áruért — hacsak át nem számolom, mibe kerülnének a kínai számítógépek. Az utazáson részt vett szakembertől megtudtam, hogy ígéretes tárgyalások folytak Kínában Morvai kazánjainak gyártásáról, és a Csepelterv Vállalatnak is nagy hasznot hozott volna, ha ez sikerül, mert ez a cég építhette volna a kazángyárat. Azt követően, hogy ő és Morvai — külkereskedőkkel együtt — járt Kínában, 1987 februárjában Magyarországra látogattak a kínai partnerek. Ám a szakember erről nem óhajt beszélni, mert szégyelli, hogy tanúja volt a nemzetközi kapcsolatokhoz méltatlan jeleneteknek. Szabó Zoltán, az ócsai Felsőbabádi Állami Gazdaság igazgatóhelyettese — mint Morvai mellett a kínai kapcsolatban érdekelt partnervállalat illetékes vezetője — kétszeri próbálkozásom ellenére elzárkózott a tájékoztatástól, arra hivatkozva, hogy az eset óta Morvai Ferenccel megszakították a kapcsolatot. S miután ő visszafizette a korábban kazánlicencdíjként felvett nyolcmillió forintjukat, megegyeztek, hogy nem nyilatkoznak egymásról. Ezért nem tőlük tudom, hogy a magyarországi látogatás idején a kínai vendégek rendszeresen sérelmezték a szemük láttára zajló vitákat, a programok egyeztetésében mutatkozó feszültségeket és a több ízben ellenük irányuló bizalmatlanságot. Volt rá példa, hogy üzemlátogatáskor megtiltották nekik a másik féllel való külön tárgyalást, a fényképezést, máskor a vázlatkészítést, amire egyikük meg is jegyezte, nem lopni jöttek ide. A kínai fél elutazásakor reményét fejezte ki, ____ hogy a magyar partnerek megegyeznek, s később — levélben is — megerősítette tárgyalási szándékát, viszont 1989. január 25-ig nem érkezett arról jelentés, vajon lett-e az üzletből valami. A gazdaság és Morvai Ferenc megegyezéses szakítását nem számítom az üzleti sikerek közé. Dénes Péter, a Kereskedelmi Minisztérium kínai referense egyetértett velem abban, hogy minden jónak ígérkező üzlet fontos számunkra, és csak sajnálhatjuk, ha nem sikerül. Ám figyelmeztetett, ne vegyem készpénznek az olyan megállapodásokat, amelyeket termelőkkel kötött bárki is, hiszen az nem egyéb szándéknyilatkozatnál. Amíg azt egy ottani — szocialista árucserére jogosult — külkereskedelmi vállalat és a Külkereskedelmi és Külföldi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériuma el nem fogadja, semmi sem lesz belőle sem svájci frankban, sem jüanban. A magyar—kínai árucsere-forgalom klíringelszámolásban bonyolódik, szabad deviza nem jelenik meg a forgalomban. A Kereskedelmi Minisztérium „felajánlások” listáján 1987-megfigyelhettem. Debrecenben, a Nagyerdőben kialakították, műszaki előkészítéssel megteremtették a konténerkazán fogadására szolgáló helyet. Dr. Kiss Balázs gazdasági főigazgató elmondásából tudom, hogy a két érdekelt tárcától, a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási és a Szociális és Egészségügyi Minisztériumtól kapott nyolcmillió forintos támogatást átutalták a Megamorvnak. Nagy reményeket fűznek a vállalkozáshoz, amely megszabadítja az egészségügyi intézményeket a veszélyes hulladék tárolási gondjaitól, ráadásul meleg vizet termel, és még bevételre is szert tehetnek, ha bérégetést vállalnak. A főigazgató beszámolt arról is, hogy meggyőződött a berendezés kifogástalan működéséről. A Chemokomplex szakembere arról tájékoztat, hogy a vállalkozóval azért szövetkeztek, mert látnak benne fantáziát, s ők valódi áruexportot szerveznek. Magyarországon gyártott kazánokat mint referenciadarabokat küldenek a partnercégekhez. Az első szállítmányok rövidesen útnak indulnak ... Pásztor Zsuzsa, a Kereskedelmi Minisztérium főosztályvezető-helyettese érdeklődésemre elmondta, tiszta szívből kívánja Morvainak, hogy a nagy lelkesedése végre valutát hozó kapcsolatot teremjen. Mint kifejtette, a feltalálónak a találmány értékesítésének jogára adták meg az önálló külkereskedelmi jogot, de az a mai napig nem teszi lehetővé a találmány alapján gyártott termék önálló exportját. Minden áru exportengedélyhez van kötve, s ez alól sem Morvai, sem más nem kaphat kivételt. Most, hogy az áruexportot megbízottként vállalja a Chemokomplex, semmi akadálya, de arra is meg kell kérni a kiviteli engedélyt. A főosztályvezető-helyettes hozzátette még: tudomása szerint a Malajziába, Dél-Koreába tervezett szállítások árucsereüzletek lennének, amelyek keretében kórházakat és az OTP-t szolgáló számítógépeket hozna be Morvai. Úgy értékelte, ez a csereügylet nem előnyös az ország számára, amikor „minden centet meg kell fognunk”. Ha olyan „kemény áru” a Megamorv kazán, akkor dollárért adják el — mondotta. (Ettől függetlenül, január 24-én egyhetes tartózkodásra Dél-Koreából és az Egyesült Államokból tárgyalóküldöttség érkezett Nagyrédére.) Tanácstalan vagyok. Akkor most lelkesedtem-e Morvai Ferenc mégis meginduló exportjáért, vagy tiltakozó hangon határoljam el magam, mint felelősséget érző állampolgár, az előnytelen barterüzlettől? De ha M. F. mester közlését veszem alapul, mely szerint „Király Attila főosztályvezetőtől ígéretet kaptam, hogy én dönthetem el, milyen árut, mennyi dollárt hozok be”, akkor gondolkodóba esem. Király Attila erre azt mondta, Morvai nem kapott semmiféle korlátlan — importra is kiterjedő — engedélyt, hanem arra kérte őt, nyújtsa be megbízottjával, a Chemokomplexszel az árucsereüzlet feltételeit, s írja le az importáruk listáját. Megjegyezte: január 25-ig ilyen javaslatot nem kapott. De várja. Morvai Ferenc kazánkirály, információim szerint, a legpéldább példaember nyugtalan társadalmunkban. Népszerűségének feltartóztathatatlan növekedése látványos és páratlan, önzetlen „kultúrmisszionárius”, adakozókedve figyelmet érdemel. Szereplései egyetlen alkalommal sem hagyják közömbös nyugalomban a környezetét, ahol csak megfordul. Morvai diadalútját nemcsak rajongók kísérik, gyakorta jelzik sértett,„kiosztott” emberek, ők azok, akik — az ő kifejezésével élve — „nincsenek a helyzet magaslatán”, akiket le kell váltani. Leginkább azok, akik vele szembekerültek. A tanácsok minden rangú ügyintézői előbb-utóbb kivívják haragját. Törvényszerű lesz az ütközés, ha átlagember átlagvágyaira, átlagötle-Kit szorít a cipő? teire méretezett regulák kalodájába szorul. Se szeri, se száma az olyan szabálysértéseinek, amelyeket egyegy rendelkezés megszegése miatt szabtak ki rá. Engedély nélküli műhely, engedélytől eltérő nyaraló, házbővítésnek indult üzemépítés. Figyelmeztetés, bírság, figyelmeztetés, bírság — fennmaradási engedély. Ez a menetrend. Kiszámítható, mennyibe kerül egy menet. Gyöngyös Város Tanácsának műszaki osztályán M. F. mester neve hallatán többen összerezzennek. Tizenöt éves hadakozásukban ő és a hivatalnokok összenőttek, mint a sziámi ikrek. Legutóbb — a jogerős bontási határozat végrehajtását több mint egy évvel elodázva — a gyöngyösi telkére (ahol engedély nélkül épített műhelyében éveken át folytatta kazánkísérleteit) egy budapesti tervezővel bemutatótermet terveztetett. A tervező csak a tanácstól tudta meg, már van egy érvényes és elfogadott építési engedélye lakásra, üzlethelyiségre. A műszaki osztály vezetője némi vita és kis töprengés után maga javasolta nagy sóhajtás kíséretében a legelőnyösebb áthidaló megoldást. Tervező el. Ragyog, lesz engedély! Morvai hitetlen: — „Biztos, hogy jó helyen jártál?” —, s boldogan tervez: holnap bontunk. Holnaptól jobb álmuk lesz a műszakiaknak. Morvainak azért még marad jócskán más „ellenfél”. Például az adóhivatal, amelynek rendelkezései mindenkire kötelezőek, úgy tűnik, M. F. mestert kivéve, aki többmilliós adóhiány árnyékában — behajtására hónapok óta kész a jogerős határozat — bíróságra hívatja a „bürokratákat”. Azt mondja: harmincnyolc helyett csak nyolcmillió forint lesz a fizetnivalója. Nyilatkozatokban közölt adatai felháborítják az embert, micsoda galádság, így megnyúzni a vállalkozót. Az adóellenőrző hivatal hallgat: köti az adótitok védelme. Dr. Vámosi Nagy Szabolcs, az APEH főosztályvezetője a tárgyalásig csak annyit nyilatkozik: „Nem mond igazat Morvai.” De ha nem lenne adóhivatal, ott vannak a helyi vezetők, a falusi „kiskirályok” — ahogyan ő mondja. S nyilvános fellépésen, falusi futballmeccsen emberek százai előtt „belerúg” állami díjas tsz-elnökbe, tanácselnökbe, párttitkárba, népművelőbe. A nyíltszíni párbajhoz nem szokott vezetők döntésképtelenségükkel nemhogy kioltják, de még élesztik is a vaskos féligazságok táplálta lángot. Egy sem akadt közülük, aki igaza tudatában legalább bíróság előtt védte volna meg becsületét. Akkor most mit gondoljak, kit szorít a milyen cipő? M. F. mestert-e, aki a mindenkori megszokotthoz képest — helyzeténél fogva — mindig is eltérően gondolkodva, szinte a hivatal ijesztgető, tudatos szabályszegő megtestesülése. Azt mondta róla egy osztályvezető, hogy ez Morvai egy városnak elég, s akkor le lehet húzni a rolót, mert semmi értelme a közigazgatásnak. A szereplésével túszul ejtve a közvéleményt saját akaratát érvényesíti, és lejáratja a köztisztviselőket. Vagy — kérdem én — gondoljak-e együttérzően inkább azokra a hivatalnokokra, tisztségviselőkre, akiket az éppen érvényesnek mondott szabályok megtartására kötelezünk anyagi és fegyelmi felelősséggel, s így bezárjuk mindkettőjüket — ügyintézőt és ügyfelet — a KELL és a LEHET kibékíthetetlen ellentétének ketrecébe, kajánul figyelve, melyik vérzik el hamarabb, mint ahogy a jogalkotók felmentő serege megérkezik. Kaptam egy szép prospektust, szebbnél szebb kazánfotókkal, feltüntetve, hol gyártják még az országban: Kocs, Aranykalász Tsz, Nagykőrös, Arany János Tsz. Meg kell mondjam, hogy még csak a műhelyt sem láttam. Azt mondták, nincs miért. Nagykőrösön Sz. Tóth László nem fogadott lelkesen. Közölte, hogy több száz Megamorv kazántestet gyártottak, ezek egy részét nem fizette ki, ezért leálltak a munkákkal. Két héttel később még arról tájékoztatott, hogy megegyeztek. Morvai visszavásárolja a kazángyártás licencét és a kész kazántesteket. Utóbbiról Morvai azt mondta, azért, mert a tsz-nek nem volt tartozékalkatrésze, neki viszont van, s így ezeket a kazánokat is értékesítheti. Közölte még: felajánlotta, hogy megvásárolja a tsz gépeit is, így szerinte a nagykőrösiek mégiscsak nyernek. Záborszky Zsigmond, a kocsi tsz elnöke sem tudott mutatni készülő kazánt. Mert már ők sem gyártják, hiába a nyomtatásban olvasható cégnevük. — Know-how-díj címén fizettünk Morvainak hárommillió forintot 1986 decemberében — mondja Záborszky Zsigmond. — Vállalta, hogy ezért 150 kazánra megrendelést szerez. Ha nem, 1987. november 30-ig visszafizeti. Ez a díj egy kazán után húszezer forint, összesen 69 megrendelést hozott. A visszafizetési kötelezettségről hallani sem akar, sőt még ő követel további hatszázezer forintot, de ezt természetesen visszatartjuk. Kazánokat szállított el tőlünk több mint 4,2 millió forint értékben. Ezek árát a megrendelőktől beszedte, nekünk pedig nem fizette meg. A pénzünkkel sajátjaként rendelkezett! Megkérdeztem M. F. mestert, aki röviden azzal magyarázta a dolgot, hogy a tsz nem akkor adta a kazánt, amikor a vevőnek szüksége volt rá, a raktárra termelést ő nem fizeti. Mint mondta, a 4,2 millió nagy része a tárolási nyilatkozatokon szereplő kazánok ára. Január 25-i telexüzenetében Záborszky Zsigmond ezt az állítást visszautasította. A vita írásom idején még nem fejeződött be. Végezetül közlöm, hogy az emődi tanács, amely 1980-ban elsőként vonta be a sorozatosan szabálysértő Morvai Ferenc iparigazolványát, most iskolabővítésbe fogott. A szakemberek kikötötték, hogy az osztálytermek fűtését csakis Megamorv kazánnal kívánják megoldani. Azt hiszem, ez megérne egy riportot. A feljegyzés lezárva: 1989. január 25-én. írta: Igriczi Zsigmond Fotók: Bánhalmi János Hatvankilenc megrendelésben a 70-es, 1988-ban a 73-as tételként a Megamorv kazánokat szerepeltették, mégsem választotta ki őket a kínai fél. Dénes Péter elmondására hivatkozva közlöm, hogy az idei felajánlási listán is ott vannak az említett kazánok. Morvai Ferenc érdeklődésemre utalt rá, hogy a kínai kapcsolat az ismeretem ellenére nem „vakvágány”, mert az a 800 ezer svájci frank értékű megállapodás, amit már egyedül kötött, 1989- ben reális lehetőség. Akkor most a szerződéses fegyelem káresetének, olvasászavarnak vagy egyszerűen ,acsarkodásnak tekintsem-e a diplomáciai sikernek aligha nevezhető üzleti tárgyalást? Elég-e, hogy sajnálkozom, ha a Marjai Józsefnek 1988 júniusában adott feljegyzés megkérdőjelezi a találmány devizát hozó hasznosságát, mert az addig az időpontig egyetlen cent devizabevételt sem hozott az országnak, és nem kellene-e inkább azért dühöngenem, miért és hogyan hagyhattuk a jobb sorsra érdemes üzletet elveszni? ! Mégiscsak export! Pozitívumokról is beszámolhatok. M. F. mester hadakozik, vagdalkozik a külkereskedők ellen, és már az ötödik-hatodik cégnél tart az együttműködés keresésében, de a Chemokomplex Külkereskedelmi Vállalatban, a jelek szerint, jó partnerre lelt. Eszerint a Chemokomplexet nem befolyásolja, kivel, miről és hogyan tárgyalt, s az sem, miért vallott kudarcot Morvai Ferenc együttműködési szándéka — így mondta az ügyintéző. A vállalat anyagilag is szövetkezett a Morvai-áruk exportértékesítésére, főként Malajziával és Dél- Koreával kiépítendő üzleti kapcsolatok érdekében. Már folynak a konkrét kereskedelmi tárgyalások mindkét ország képviselőivel, s eközben a vállalat újabb piacokat is kutat, egyebek között finnországi partnereket keresve. Jártak Morvai Ferenccel az USA-ban is, ahol a kórházi veszélyes hulladék égetésére alkalmas kazánkonténerek gyártása iránt tapasztaltak érdeklődést. Magam mind a Malajziába, illetve Dél-Koreába készülő rizshéjégető, valamint faszárító berendezések építését láttam, továbbá a Debreceni Orvostudományi Egyetem februárban üzembe állítandó kórházi hulladékégető konténerének készítését is NÉPSZABADSÁG 1989. február 4., szombat