Népszabadság, 1989. február (47. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-04 / 30. szám

12 Feljegyzések M. F. mesterről AVAGY: SZERESSÉTEK A KAZÁNKIRÁLYT! Morvai Ferenc nagyrédei feltaláló, valamint sajtó­­szerte ismert személyiség bemutatása céljából riport készítésére kaptam megbízást. Az alábbi történet te­hát M. F. mesterről szól. De mint kiderül, nem csak róla. Közlöm, hogy Morvai Ferenc úrral az egyik jó ne­vű külkereskedelmi vállalatnál összetalálkozva majd­nem sikerült megismerkednem, de miután megtudta, hogy Hevesből jöttem, kivágott a tárgyalóból. Indo­kul azt hozta fel, hogy ott, Hevesben, Borsodban, „azok nem a hivatásuk magaslatán álló, jellemtelen kommunisták, akik engem többször becsaptak”. Szükségből kazán A tavalyi Miskolci Ipari Vásáron díjat nyert Megamorv kazánok lát­tán elfogott a kíváncsiság, miért le­het feltalálni azt, ami már fel van találva. Állíthatom, ha másfél év­tizeddel ezelőtt a szolnok-szanda­­szőlősi óvoda fűtéséhez lehetett vol­na kapni kazánt. Morvai Ferenc sze­relő még máig is szerel, de ez az iz­gága ember bedühödött, hogy nálunk csak a hiánygazdaság működik töké­letesen, és elment oda, ahol a kazá­nok születnek. Surányi And­rás, az orosházi Kazép, azaz Ka­zángyártó és Épí­tő Ipari Szövetkezet elnöke elmond­ta: Morvai Ferenc összebarátkozván Süle István üzemvezetővel, elhívta magához Gyöngyösre, s vele kezdett kazánépítésbe, valahogy úgy, hogy elképzelte, kitalálta, milyen beren­dezést szeretne, s a hozzáértő szak­ember megcsinálta. Egyszer csak Morvai Ferenc megjelent a piacon szénhidrogén-tüzelésű, meleg vizes Megamorv kazánokkal. Később meg — mondja az orosházi kazánosok el­nöke — az újságból értesült róla, hogy már világszabadalma is van Morvainak. Irigyli is érte, mert bár az ő cége elismert és nemzetközileg jegyzett szövetkezet, bejegyzett szabadalmak­kal, de világszabadalmuk nekik sincs. Nem is ismert olyat, hogy vi­lágszabadalom, kazánból meg kivált­képp nem. (Morvai így mondja: a vi­lágon egyedülálló megoldású, szaba­dalmi védettség alatt álló, függőle­ges tűzterű kazán.) Feltételezem, hogy azért nem is­meri a Közép elnöke, mert neki nincs, de magam is többször láttam, hallottam M. F. mester nyilatkoza­taiban is, hogy világszabadalom tu­lajdonosa. Morvai Ferenc maga is le­írja, mégpedig 1985. június 19-én Kónya Lajosnak, az MSZMP Gyön­gyös Városi Bizottsága első titkárá­nak, hogy „világszabadalmazott ka­zánnal kapcsolatos üzem telepítése ügyében — amit az Ipari Miniszté­rium támogat — feltétlen szeretnék önnel beszélni..Ez is bizonyítja, hogy igenis létezik, különben hon­nan venne ilyesmit. A szocializmust mételyező bürok­rácia lehet benne a hibás, hogy az Országos Találmányi Hivatal az 1986. október 31-én adott nyilatkozatában még csak arról tudósít, hogy az 1985-ben (március 27.) bejelentett kazánok szabadalmaztatása folya­matban van. Bizton állíthatom azonban, hogy Morvai, a vízvezeték-szerelő (szak­munkás-bizonyítványát 1964. június 25-én állították ki) rendkívüli aka­raterejű, tevékeny ember, aki csak hosszú kísérletezgetések után jutott el oda, hogy kazánjait piacra dobja. De hogyan kezeljük a kazánkér­dést, amely most úgy néz ki, hogy akár létezik világszabadalom, akár nem, mára húszféle Megamorv ka­zán van a hazai piacon. Az Ipari Minisztérium levele szerint — idé­zem — „azok hatásfoka, valamint műszaki színvonala semmivel sem jobb, mint Magyarországon másutt, nagy tételben gyártott hasonló be­rendezéseké, s így azok az állítások, amelyek a Megamorv kazánokat a legjobb ilyen jellegű berendezésként mutatják be, nem felelnek meg a valóságnak ...” Azt is mondják, a nagy publicitás jóvoltából mégiscsak veszik. Külföldön is nagy az érdek­lődés, a Távol-Kelettől Európáig, az Egyesült Államoktól a Szovjetunióig. Viszont: a HVG-ben azt írják, hogy 1987-ben 212 kazánt gyártottak. Az összes hasonló típusnak 0,37 száza­lékát. Nem tudok eddig olyan nagyarányú szállításokról, ame­lyeket az eddigi híradások hallatán feltételeztem. Pekingi tudósítónk jelentésében olvastam, majd ugyanerről té­vényilatkozatot hallottam, hogy „800 ezer svájci frank értékű üzletet kö­t kínai kapcsolat tett a sanghaji ipari kazángyárral hulladékra és rizshéj elégetésére al­kalmas kazán gyártástechnológiájá­nak eladásáról, aminek ellentétele­ként 500 ezer svájci frank értékben magyar technológiával gyártott ka­zántestet szállít a kínai fél a Ma­lajziában értékesített Megamorv ka­zánokhoz, s további 300 ezer svájci frank értékben számítógépeket ad el a Számaik Vállalatnak...” Igaz, hogy ebben röpködtek a száz­ezrek, de én így nem tudom eldön­teni, hány dollárt hoz az országnak, ha svájci frank értékű árut kapunk svájci frank értékű áruért — ha­csak át nem számolom, mibe kerül­nének a kínai számítógépek. Az utazáson részt vett szakember­től megtudtam, hogy ígéretes tár­gyalások folytak Kínában Morvai kazánjainak gyártásáról, és a Cse­­pelterv Vállalatnak is nagy hasznot hozott volna, ha ez sikerül, mert ez a cég építhette volna a kazángyárat. Azt követően, hogy ő és Morvai — külkereskedőkkel együtt — járt Kí­nában, 1987 februárjában Magyaror­szágra látogattak a kínai partnerek. Ám a szakember erről nem óhajt be­szélni, mert szégyelli, hogy tanúja volt a nemzetközi kapcsolatokhoz méltatlan jeleneteknek. Szabó Zoltán, az ócsai Felsőbabádi Állami Gazdaság igazgatóhelyettese — mint Morvai mellett a kínai kap­csolatban érdekelt partnervállalat il­letékes vezetője — kétszeri próbál­kozásom ellenére elzárkózott a tájé­koztatástól, arra hivatkozva, hogy az eset óta Morvai Ferenccel megszakí­tották a kapcsolatot. S miután ő visszafizette a korábban kazánlicenc­­díjként felvett nyolcmillió forintju­kat, megegyeztek, hogy nem nyilat­koznak egymásról. Ezért nem tőlük tudom, hogy a magyarországi látogatás idején a kí­nai vendégek rendszeresen sé­relmezték a sze­mük láttára zaj­ló vitákat, a programok egyez­tetésében mutat­kozó feszültsége­ket és a több íz­ben ellenük irá­nyuló bizalmat­lanságot. Volt rá példa, hogy üzem­­látogatáskor meg­tiltották nekik a másik féllel való külön tárgyalást, a fényképezést, máskor a vázlat­készítést, amire egyikük meg is jegyezte, nem lop­ni jöttek ide. A kínai fél el­utazásakor remé­nyét fejezte ki, ____ hogy a magyar partnerek megegyeznek, s később — levélben is — megerősítette tárgya­lási szándékát, viszont 1989. január 25-ig nem érkezett arról jelentés, vajon lett-e az üzletből valami. A gazdaság és Morvai Ferenc meg­egyezéses szakítását nem számítom az üzleti sikerek közé. Dénes Péter, a Kereskedelmi Mi­nisztérium kínai referense egyetér­tett velem abban, hogy minden jó­nak ígérkező üzlet fontos számunk­ra, és csak sajnálhatjuk, ha nem si­kerül. Ám figyelmeztetett, ne vegyem készpénznek az olyan megállapodá­sokat, amelyeket termelőkkel kötött bárki is, hiszen az nem egyéb szán­déknyilatkozatnál. Amíg azt egy ot­tani — szocialista árucserére jogo­sult — külkereskedelmi vállalat és a Külkereskedelmi és Külföldi Gaz­dasági Kapcsolatok Minisztériuma el nem fogadja, semmi sem lesz belőle sem svájci frankban, sem jüanban. A magyar—kínai árucsere-forgalom klíringelszámolásban bonyolódik, szabad deviza nem jelenik meg a for­galomban. A Kereskedelmi Miniszté­rium „felajánlások” listáján 1987-megfigyelhettem. Debrecenben, a Nagyerdőben kialakították, műszaki előkészítéssel megteremtették a kon­ténerkazán fogadására szolgáló he­lyet. Dr. Kiss Balázs gazdasági fő­igazgató elmondásából tudom, hogy a két érdekelt tárcától, a Környezet­­védelmi és Vízgazdálkodási és a Szo­ciális és Egészségügyi Minisztérium­tól kapott nyolcmillió forintos támo­gatást átutalták a Megamorvnak. Nagy reményeket fűznek a vállalko­záshoz, amely megszabadítja az egészségügyi intézményeket a veszé­lyes hulladék tárolási gondjaitól, rá­adásul meleg vizet termel, és még bevételre is szert tehetnek, ha bér­égetést vállalnak. A főigazgató be­számolt arról is, hogy meggyőződött a berendezés kifogástalan működé­séről. A Chemokomplex szakembere ar­ról tájékoztat, hogy a vállalkozóval azért szövetkeztek, mert látnak ben­ne fantáziát, s ők valódi áruexpor­tot szerveznek. Magyarországon gyártott kazánokat mint referencia­darabokat küldenek a partnercé­gekhez. Az első szállítmányok rövi­desen útnak indulnak ... Pásztor Zsuzsa, a Kereskedelmi Minisztérium főosztályvezető-helyet­tese érdeklődésemre elmondta, tiszta szívből kívánja Morvainak, hogy a nagy lelkesedése végre valutát hozó kapcsolatot teremjen. Mint kifejtet­te, a feltalálónak a találmány érté­kesítésének jogára adták meg az ön­álló külkereskedelmi jogot, de az a mai napig nem teszi lehetővé a ta­lálmány alapján gyártott termék ön­álló exportját. Minden áru export­­engedélyhez van kötve, s ez alól sem Morvai, sem más nem kaphat kivé­telt. Most, hogy az áruexportot meg­bízottként vállalja a Chemokomplex, semmi akadálya, de arra is meg kell kérni a kiviteli engedélyt. A főosztályvezető-helyettes hozzá­tette még: tudomása szerint a Ma­lajziába, Dél-Koreába tervezett szál­lítások árucsereüzletek lennének, amelyek keretében kórházakat és az OTP-t szolgáló számítógépeket hozna be Morvai. Úgy értékelte, ez a csereügylet nem előnyös az ország számára, amikor „minden centet meg kell fognunk”. Ha olyan „ke­mény áru” a Megamorv kazán, ak­kor dollárért adják el — mondotta. (Ettől függetlenül, január 24-én egyhetes tartózkodásra Dél-Koreá­­ból és az Egyesült Államokból tár­gyalóküldöttség érkezett Nagyrédé­­re.) Tanácstalan vagyok. Akkor most lelkesedtem-e Morvai Ferenc mégis meginduló exportjáért, vagy tilta­kozó hangon határoljam el magam, mint felelősséget érző állampolgár, az előnytelen barterüzlettől? De ha M. F. mester közlését ve­szem alapul, mely szerint „Király Attila főosztályvezetőtől ígéretet kaptam, hogy én dönthetem el, mi­lyen árut, mennyi dollárt hozok be”, akkor gondolkodóba esem. Király Attila erre azt mondta, Morvai nem kapott semmiféle korlátlan — im­portra is kiterjedő — engedélyt, hanem arra kérte őt, nyújtsa be megbízottjával, a Chemokomplexszel az árucsereüzlet feltételeit, s írja le az importáruk listáját. Megjegyezte: január 25-ig ilyen javaslatot nem kapott. De várja. Morvai Ferenc ka­zánkirály, informá­cióim szerint, a leg­­példább példaember nyugtalan társadalmunkban. Nép­szerűségének feltartóztathatatlan növekedése látványos és páratlan, önzetlen „kultúrmisszionárius”, ada­kozókedve figyelmet érdemel. Sze­replései egyetlen alkalommal sem hagyják közömbös nyugalomban a környezetét, ahol csak megfordul. Morvai diadalútját nemcsak rajon­gók kísérik, gyakorta jelzik sértett,­­„kiosztott” emberek, ők azok, akik — az ő kifejezésével élve — „nin­csenek a helyzet magaslatán”, aki­ket le kell váltani. Leginkább azok, akik vele szembekerültek. A tanácsok minden rangú ügyin­tézői előbb-utóbb kivívják haragját. Törvényszerű lesz az ütközés, ha át­lagember átlagvágyaira, átlagötle-Kit szorít a cipő? teire méretezett regulák kalodájába szorul. Se szeri, se száma az olyan szabálysértéseinek, amelyeket egy­­egy rendelkezés megszegése miatt szabtak ki rá. Engedély nélküli mű­hely, engedélytől eltérő nyaraló, ház­bővítésnek indult üzemépítés. Figyel­meztetés, bírság, figyelmeztetés, bír­ság — fennmaradási engedély. Ez a menetrend. Kiszámítható, mennyibe kerül egy menet. Gyöngyös Város Tanácsának mű­szaki osztályán M. F. mester neve hallatán többen összerezzennek. Ti­zenöt éves hadakozásukban ő és a hivatalnokok összenőttek, mint a sziámi ikrek. Legutóbb — a jogerős bontási határozat végrehajtását több mint egy évvel elodázva — a gyön­gyösi telkére (ahol engedély nélkül épített műhelyében éveken át foly­tatta kazánkísérleteit) egy budapesti tervezővel bemutatótermet tervezte­tett. A tervező csak a tanácstól tud­ta meg, már van egy érvényes és el­fogadott építési engedélye lakásra, üzlethelyiségre. A műszaki osztály vezetője némi vita és kis töprengés után maga javasolta nagy sóhajtás kíséretében a legelőnyösebb áthida­ló megoldást. Tervező el. Ragyog, lesz engedély! Morvai hitetlen: — „Biztos, hogy jó helyen jártál?” —, s boldogan tervez: holnap bontunk. Holnaptól jobb álmuk lesz a mű­szakiaknak. Morvainak azért még marad jócskán más „ellenfél”. Pél­dául az adóhivatal, amelynek ren­delkezései mindenkire kötelezőek, úgy tűnik, M. F. mestert kivéve, aki többmilliós adóhiány árnyékában — behajtására hónapok óta kész a jog­erős határozat — bíróságra hívatja a „bürokratákat”. Azt mondja: har­mincnyolc­ helyett csak nyolcmillió forint lesz a fizetnivalója. Nyilatko­zatokban közölt adatai felháborítják az embert, micsoda galádság, így megnyúzni a vállalkozót. Az adóel­lenőrző hivatal hallgat: köti az adó­titok védelme. Dr. Vámosi Nagy Sza­bolcs, az APEH főosztályvezetője a tárgyalásig csak annyit nyilatkozik: „Nem mond igazat Morvai.” De ha nem lenne adóhivatal, ott vannak a helyi vezetők, a falusi „kis­királyok” — ahogyan ő mondja. S nyilvános fellépésen, falusi futball­meccsen emberek százai előtt „bele­rúg” állami díjas tsz-elnökbe, ta­nácselnökbe, párttitkárba, népműve­lőbe. A nyíltszíni párbajhoz nem szo­kott vezetők döntésképtelenségükkel nemhogy kioltják, de még élesz­tik is a vaskos féligazságok táplálta lángot. Egy sem akadt közülük, aki igaza tudatában legalább bíróság előtt védte volna meg becsületét. Akkor most mit gondoljak, kit szo­rít a milyen cipő? M. F. mestert-e, aki a mindenkori megszokotthoz ké­pest — helyzeténél fogva — mindig is eltérően gondolkodva, szinte a hi­vatal ijesztgető, tudatos szabályszegő megtestesülése. Azt mondta róla egy osztályvezető, hogy ez Morvai egy városnak elég, s akkor le lehet húzni a rolót, mert semmi értelme a köz­­igazgatásnak. A szereplésével túszul ejtve a közvéleményt saját akaratát érvényesíti, és lejáratja a köztisztvi­selőket. Vagy — kérdem én — gondoljak-e együttérzően inkább azokra a hiva­talnokokra, tisztségviselőkre, akiket az éppen érvényesnek mondott sza­bályok megtartására kötelezünk anyagi és fegyelmi felelősséggel, s így bezárjuk mindkettőjüket — ügy­intézőt és ügyfelet — a KELL és a LEHET kibékíthetetlen ellentétének ketrecébe, kajánul figyelve, melyik vérzik el hamarabb, mint ahogy a jogalkotók felmentő serege megér­kezik. Kaptam egy szép prospektust, szebbnél szebb kazánfotókkal, feltüntetve, hol gyártják még az or­szágban: Kocs, Aranykalász Tsz, Nagykőrös, Arany János Tsz. Meg kell mondjam, hogy még csak a mű­helyt sem láttam. Azt mondták, nincs miért. Nagykőrösön Sz. Tóth László nem fogadott lelkesen. Közöl­te, hogy több száz Megamorv kazán­testet gyártottak, ezek egy részét nem fizette ki, ezért leálltak a mun­kákkal. Két héttel később még ar­ról tájékoztatott, hogy megegyeztek. Morvai visszavásárolja a kazángyár­tás licencét és a kész kazántesteket. Utóbbiról Morvai azt mondta, azért, mert a tsz-nek nem volt tarto­zékalkatrésze, neki viszont van, s így ezeket a kazánokat is értékesít­heti. Közölte még: felajánlotta, hogy megvásárolja a tsz gépeit is, így sze­rinte a nagykőrösiek mégiscsak nyer­nek. Záborszky Zsigmond, a kocsi tsz elnöke sem tudott mutatni készülő kazánt. Mert már ők sem gyártják, hiába a nyomtatásban olvasható cég­nevük. — Know-how-díj címén fizettünk Morvainak hárommillió forintot 1986 decemberében — mondja Záborszky Zsigmond. — Vállalta, hogy ezért 150 kazánra megrendelést szerez. Ha nem, 1987. november 30-ig visszafi­zeti. Ez a díj egy kazán után húsz­ezer forint, összesen 69 megrendelést hozott. A visszafizetési kötelezettség­ről hallani sem akar, sőt még ő kö­vetel további hatszázezer forintot, de ezt természetesen visszatartjuk. Ka­zánokat szállított el tőlünk több mint 4,2 millió forint értékben. Ezek árát a megrendelőktől beszedte, nekünk pedig nem fizette meg. A pénzünk­kel sajátjaként rendelkezett! Megkérdeztem M. F. mestert, aki röviden azzal magyarázta a dolgot, hogy a tsz nem akkor adta a kazánt, amikor a vevőnek szüksége volt rá, a raktárra termelést ő nem fizeti. Mint mondta, a 4,2 millió nagy ré­sze a tárolási nyilatkozatokon sze­replő kazánok ára. Január 25-i te­lexüzenetében Záborszky Zsigmond ezt az állítást visszautasította. A vita írásom idején még nem fe­jeződött be. Végezetül közlöm, hogy az emődi tanács, amely 1980-ban elsőként vonta be a sorozatosan szabály­sértő Morvai Ferenc iparigazolvá­nyát, most iskolabővítésbe fogott. A szakemberek kikötötték, hogy az osztálytermek fűtését csakis Mega­morv kazánnal kívánják megoldani. Azt hiszem, ez megérne egy ripor­tot. A feljegyzés lezárva: 1989. január 25-én. írta: Igriczi Zsigmond Fotók: Bánhalmi János Hatvank­ilenc megrendelés­ben a 70-es, 1988-ban a 73-as tételként a Megamorv kazánokat szerepeltették, még­sem választotta ki őket a kínai fél. Dé­nes Péter elmondá­sára hivatkozva köz­löm, hogy az idei fel­ajánlási listán is ott vannak az említett kazánok. Morvai Ferenc ér­deklődésemre utalt rá, hogy a kínai kapcsolat az ismere­tem ellenére nem „vakvágány”, mert az a 800 ezer sváj­ci frank értékű meg­állapodás, amit már egyedül kötött, 1989- ben reális lehetőség. Akkor most a szer­ződéses fegyelem káresetének, olvasás­zavarnak vagy egy­szerűen ,acsarkodás­­nak tekintsem-e a diplomáciai sikernek aligha nevezhető üzleti tárgyalást? Elég-e, hogy sajnálkozom, ha a Mar­jai Józsefnek 1988 júniusában adott feljegyzés megkérdőjelezi a talál­mány devizát hozó hasznosságát, mert az addig az időpontig egyetlen cent devizabevételt sem hozott az országnak, és nem kellene-e inkább azért dühöngenem, miért és hogyan hagyhattuk a jobb sorsra érdemes üzletet elveszni? ! Mégiscsak export! Pozitívumokról is beszámolhatok. M. F. mester hada­kozik, vagdalkozik a külkereskedők ellen, és már az ötödik-hatodik cégnél tart az együtt­működés keresésében, de a Chemo­­komplex Külkereskedelmi Vállalat­ban, a jelek szerint, jó partnerre lelt. Eszerint a Chemokomplexet nem befolyásolja, kivel, miről és hogyan tárgyalt, s az sem, miért vallott ku­darcot Morvai Ferenc együttműködési szándéka — így mondta az ügyinté­ző. A vállalat anyagilag is szövetke­zett a Morvai-áruk exportértékesí­tésére, főként Malajziával és Dél- Koreával kiépítendő üzleti kapcso­latok érdekében. Már folynak a konkrét kereskedelmi tárgyalások mindkét ország képviselőivel, s eköz­ben a vállalat újabb piacokat is ku­tat, egyebek között finnországi part­nereket keresve. Jártak Morvai Fe­renccel az USA-ban is, ahol a kór­házi veszélyes hulladék égetésére al­kalmas kazánkonténerek gyártása iránt tapasztaltak érdeklődést. Magam mind a Malajziába, illetve Dél-Koreába készülő rizshéjégető, valamint faszárító berendezések épí­tését láttam, továbbá a Debreceni Orvostudományi Egyetem február­ban üzembe állítandó kórházi hulla­dékégető konténerének készítését is NÉPSZABADSÁG 1989. február 4., szombat

Next