Népszabadság, 1989. február (47. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-04 / 30. szám

10 LENGYELORSZÁG 1 kerek asztal+56 székeX Hétfőn kezdődnek Varsóban azok a kerekasztal-megbeszélések, ame­lyeken a lengyel társadalom leg­fontosabb csoportjai — beleértve az ellenzéket és a Szolidaritást is — megkísérelnek kompromisz­­szumra jutni az ország politikai és gazdasági jövőjét illetően. Var­sói tudósítónk helyzetképe: A hétfői kezdés előtt bizonyos dolgokat már tudni, annak ellenére, hogy még a legutolsó pilanattorában is folynak a megbeszélések marsuk­ról a tárgyalásokról. Tudjuk példá­ul, hogy a kerek asztalt végül is nem a főváros melletti jardlonnai kas­télyban állították fel — ahogyan erről korábban szó volt —, hanem Varsóban, a minisztertanács palotá­jában. Bizonyosnak látszik — a hé­ten megerősítette ezt Jerzy Urban kormányszóvivő is —, hogy a kerek asztal m­ellett 56 széket helyeznek el. A legutóbbi Kiszczak—Walesa tárgyalásokon tisztázódott, hogy a munka három fő bizottságban — gazdasági és társadalompolitikai, politikai reform, szakszervezeti plu­ralizmus — folyik majd, ezek mel­lett albizottságok­­működnek. Ami a részvevőket illeti, csak a kereteik tisztázottak. Az asztalnál ott ülnek a LEMP és a koalíciós pártok képviselői, képviselteti ma­gát a lengyel népfront, a PRON, valamint a legális szakszervezet, az OPZZ, ott lesznek a Szolidaritástól független ellenzékiek s a Szolidari­tás delegációja. Megfigyelőként, akárcsak az eddigi megbeszéléseken, az egyház is képviselteti magát. Hogy aztán egy-egy delegációt pon­tosam kiik alkotnak, az várhatóan közvetlenül a tárgyalások megkez­dése előtt derül ki. Mint ahogyan arról is a tárgyalásokon döntenek —­­vélhetőleg mindjárt az elején —, hogyan tájékoztatják a közvéle­ményt a megbeszélésekről. A három munkabizottság elneve­zése egyben a legfontosab­b téma­körökre is utal, s egyúttal azt is­­jelzi, hogy most a Lengyelországot érintő legfontosabb kérdésekről van szó. S bár minden részvevő gyors tárgyalási eredményeket szeretne, a legoptimistább előrejelzések szerint is több hétig eltarthatnak a meg­beszélések , legutóbb Walesa pél­dául hat hétről beszélt. Nem volt könnyű az út, amely a mostani tárgyalásokig vezetett. Nem kevés politikai rugalmasságra, to­leranciára volt szükség tavaly au­gusztus, a kerek­asztal - megbeszélé­­­sekre szóló felhívás megjelenése óta mind­két oldalon. De azt azért érdemes ismételten leszögezni, hogy a kezdeményezés a lengyel kommu­nistáktól, a LEMP-­től származott. Tavaly augusztusban a LEMP meg­bízásából Czeslaw Kiszczak tábor­nok, belügyminiszter indítványozta, hogy a társadalmi megbékélés és megegyezés végett valamennyi tár­sadalmi erő, beleértve­­az ellenzé­ket és a Szolidaritást is, kezdjen megbeszélést — mégpedig minden előzetes feltétel nélkül — az ország jövőjéről. Nem könnyű helyzetben szánta rá ma­gát a párt erre a lé­pésre; tavaly augusztusban sztrájk­hullám söpört végig az országon, tovább nehezítve az amúgy sem könnyű gazdasági helyzetet. Nyil­vánvaló volt azonban, hogy a vál­ságból a kijutást csak a társadal­mi béke és megegyezés segítheti, ennek elérésére pedig tárgyalásokra van szükség. Kétségtelen az is, hogy a javaslat fogadtatása egyik táborban sem volt egyöntetű. A LEMP-tagságot egy kissé meglepetésként érte a bejelen­tés, még inkább az ezután létrejött Kiszczak—Walesa találkozó. A párt­tagok egy részét kétség és egyfajta félelem gyötörte — s sokukat gyöt­­ri még ma is —, nem ismétlődnek-e meg a nyolcvanas évek elejének eseményei (amelyek végül is a szük­ségállapot bevezetéséhez vezettek), ha a Szolidaritás ismét megjelenik a politikai porondon. Másképp hatott a kerekasztal-megbeszélések gondo­lata a­­másik oldalra: egyre mélyülő polarizációs folyamatot indított el a Szolidaritáson belül. Mind han­gosabbak lettek a szélsőséges cso­portok az egyik oldalon, s úgy tűnt, Lech Walesa körül kialakul a­ poli­tikai realitásokat figyelembe vevő másik oldal, amely valóban meg­egyezésre törekszik. A megkezdődött tárgyalások azon­ban akkor­­mégsem jártak sikerrel. Az amúgy is szűkös manőverezési területet a bizalmatlanság tovább olvasztotta, s ennek eredményekép­pen mindkét fél előzetes garanciá­kat igényelt ,a másiktól, olyanokat, amelyeket voltaképpen a kerek asz­tal mellett kellett volna megvitatni. Az álláspontok megmerevedéséhez nem kis mértékben járult hozzá a LEMP-tagság egy részének bizal­matlansága a Szolidaritással szem­ben, s a Szolidaritáson belül a szél­sőséges csoportok elégedetlensége Walesával. Úgy tűnt, remény lehet rá, hogy ebben a helyzetben a Rakowski­­kormány megalakulása kimozdíthat­ja a holtpontról a tárgyalások ügyét. Rakowski miniszterelnök ugyanis kormányalakítási tárgyalásai során több, a­ Szolidaritásihoz közvetlenül nem köthető, de ellenzéki politikus­nak ajánlott fel bársonyszéket, ilyenformán kísérelve meg a kor­mány politikai bázisának kiszélesí­tését. Mint ismeretes, a megbeszélé­sek nem jártak sikerrel, a felkért ellenzékiek a kerekasztal-megbeszé­­lések eredményeitől tették függővé belépésüket a kormányba. Az új évben tehát a kerekasztal­­megbeszélések ügye ott tartott, ahol tavaly augusztusban elkezdődött. Ebben a helyzetben ismételten a LEMP lépett, s ez nem csupán po­litikai rugalmasságról, hanem ko­rántsem kevés belső erőről tanús­kodik. A LEMP KB viharos januá­ri ülésén olyan állásfoglalást foga­dott el a politikai és a szakszerve­zeti pluralizmusról, amely megvál­toztatta az addigi politikai helyze­tet. A LEMP állásfoglalása ugyanis kimondta, hogy a politikai rendsze­ren belül helye van az ellenzéknek, s ugyanígy lényegében megnyitotta az utat a Szolidaritás ismételt lega­lizálása előtt. Két feltétellel: min­denkinek tiszteletben kell tartania a lengyel alkotmányt és a törvé­nyességet, s a politikai pluralizmus­nak társadalmi megegyezéshez kell vezetnie. A LEMP KB döntése után fel­gyorsultak az események, ami ko­rántsem jelenti azt, hogy a belső helyzet egyszerűbbé vált volna. A döntéssel ugyanis új front nyílt, ahol a legális szakszervezet, az OPZZ képviselői sorakoztak fel. Érveik nem alapvetően a szakszervezeti pluralizmus ellen irányultak — s irányulnak ma —, hanem elsősor­ban a mostani döntés meghozatalá­nak módja ellen emelték fel szavu­kat. Ahogyan az OPZZ elnöke, Miocowicz fogalmazott, a párt és a Szolidaritás elitje a dolgozók feje fölött s megkérdezése nélkül jutott egyezségre, hogy tovább húzhassa­nak a nadrágszíjon. Az OPZZ-nek ez az álláspontja kétségkívül okoz­hat még meglepetéseket magukon a kerekasztal-megbeszéléseken is. Ilyenformán alakultak ki a ke­rek­asztal mellett helyet foglaló cso­portok pozíciói. A következő hetek­ben­­az a cél, hogy ezeket az — eny­hén szólva is — eltérő állásponto­kat közös nevezőre hozzák. S noha Lengyelországban­ bizak­odva tekin­tenek a tárgyalások megkezdése elé, senkinek sincsenek illúziói, hogy ezek könnyűek vagy egyszerűek lesznek. S a realisták mindehhez még azt is hozzáteszik, hogy a siker sem garantált. Csak az esély a si­kerre. Arról van szó — jelentette ki Wojciech Jaruzelski, a LEMP KB első titkára —, hogy a megváltozott hazai és nemzetközi realitások kö­zött az eddigi megoldások nem bi­zonyultak elegendőnek. S hozzátet­te: A párt önmérséklése a lengyel politikai rendszeren belül nem szubjektív elhatározás eredménye, hanem a mostani történelmi perió­dus követelménye. Ennek megfelelően hétfőtől a ke­rek asztal mellett mindenről lehet tárgyalni, nincsenek tabutémák. Varsó, 1989. február 3. K. Nyirő József Harmincöt esztendei uralom után búcsúzni kényszerül Para­guay tábornok-elnöke, Alfredo Stroessner. Egy másik tábornok, az eddig második emberként szá­mon tartott Andres Rodriguez vette kezébe a hatalmat. Kérdés persze, biztosíték-e egy újabb ka­tonai rendszer az általa ígért de­mokratikus nyitásra. A paraguayi caudillo, Stroessner hatalomra kerülésének harmincadik évfordulóján, 1984-ben még azt ta­lálgatták a világban, túlszárnyalja-e a tábornok hajdan volt kollégája, a mexikói Porfirio Diaz harminc­egy esztendős latin-amerikai rekord­ját. Nos, akkor alaposan rácáfolt a kis dél-amerikai ország diktátora a „pátriárka alkonyát” emlegetőkre, hiszen egészen mostanáig viszony­lag stabilan tartotta magát az el­nöki székben. (Az elemzők az egész világon egyetlen államfőt találtak, aki hosszabb ideje vezeti országát, mint Stroessner.) De mi az oka, hogy a tábornok tartani tudta magát posztján, mi­közben egész Dél-Amerikában puccs puccsot követett évtizedek folya­mán, s a kontinens országainak élén katonatiszt katonatisztet váltott? Paraguayban egészen tegnapig ugyanannak az embernek a kezé­ben volt a hatalom harmincöt éven keresztül, miközben a térség szinte valamennyi állama áttért a demok­ratikus kormányzásra. A mintegy hárommillió lakosú Paraguayban több mint három év­tizedig szükségállapot volt érvény­ben. A törvényeket a tábornok-el­nök, illetve a köréje tömörülő oli­garchia és a felső tisztikar diktál­ta. S ide tartozott a mostani puc­­­csot vezető Rodriguez tábornok is. Stroessner — 1954-es hatalomra ke­rülését követően azonnal — válasz­tásokat írt ki, hogy ekképpen törvé­nyesítse uralmát. (Az 1954-es puccs több évtizedes politikai káosznak vetett véget az országban: 30 év alatt 22 elnök váltotta egymást Pa­raguay élén, s szinte mindennapo­sak voltak az összeesküvések.) Az­óta nyolcszor választatta meg ma­gát elnöknek Alfredo Stroessner. Legutóbb 1988 februárjában rendez­ték meg az elnökválasztási színjáté­kot, s a kormányzó Colorado Párt jelöltjeként induló diktátor a sza­vazatok kilencven százalékát szerez­te meg. Kívülről egészen mostanáig úgy látszott, hogy Paraguayban nyuga­lom van. A hadsereg és a rendőr­ség látszólag hűséges volt a caudil­­lóhoz, igaz, nem egészen önzetle­nül. A szolgálatokért cserébe kü­lönleges kiváltságokhoz jutottak a fegyveres testületek tagjai a gazda­sági és a politikai életben. Gyakor­latilag az ország összes javait a ke­zükben tartják, ők irányítják az egyik fő bevételi forrást, a csempé­szetet is. Ez a maffia sajátosan be­épült a hatalmi szervezetbe. A bajor származású Stroessner előjogokat biztosított a német be­vándorlóknak is. Ezek számát mint­egy hatvanezerre becsülik, sokukat háborús bűnösként tartják nyilván másutt a világban. (Josef Mengele is saját nevén lakott a paraguayi fővárosban, egészen 1979-ig.) A tábornok a választásokon — a látszat kedvéért — engedélyezte bi­zonyos ellenzéki pártok indulását is. Ezek a hatalommal elvileg szem­ben álló csoportok azonban nem rúghattak labdába a szavazási szín­játékok során. A valódi ellenzék, a kormányzattal ténylegesen szem­ben álló­­tömörülések — így a Feh­rerista Forradalmi Párt — ezért el­utasították a választásokon való részvételt, nem beszélve a mindig is üldözött baloldaliakról. Egy megfélemlített lakosságú ál­lamban, ahol Stroessner egykor igen brutálisan szilárdította meg hatal­mát, s ahol az embereknek nem volt alkalmuk politizálni, kérdéses, mit hozhat a pénteki katonai puccs. Az eddigi második ember az első helyébe lép, egy újabb tábornok ke­rül hatalomra. A fő kérdés: a pa­raguayi hatalomátvétel mögött sze­mélyes viszály rejlik, tehát Rodri­guez egyszerűen nem akar félreáll­ni, mint ahogy azt Stroessner köve­telte tőle, avagy valóban egy „új, demokratikus rendszert” kíván meg­teremteni, mint azt rádióüzeneté­ben ígérte. Ritecz Miklós PARAGUAY A „pátriárka" alkonya A katonák és Stroessner „jobb napokban”. NÉPSZABADSÁG 1989. február 4., szombat ESEMÉNYNAPTÁR : I 28 *z °*9°n •Ha Wi*és erőket kiszorították a Szatong-hágóból, amely a szovjet határ és Kabul közti fontos útvonalon fekszik. Grósz Károly beszédet mondott a davosi Világgazdasági Fórum 29. mon.­­ Nyugat-Berlinben a szélsőjobboldal a választásokon bejutott a város törvényhozásába. 3. A Varsói Szerződés közzétette adatait a VSZ és a NATO európai­­ erőviszonyairól. 3| Amerikában megkezdődött az Irangate-ügyben részes Oliver North pere. Hazánk és a Koreai Köztársaság nagyköveti szintű diplomáciai II. 1. kapcsolatot létesített.­­ Előrehozták a JKSZ eredetileg jövőre esedékes kongresszusát.­­ Tizenöt év után befejeződtek a bécsi közép-európai haderő­­- csökkentési tárgyalások. Mihail Gorbacsov hivatalos meghívást kapott Kínába: ezt a 3. szovjet-kínai csúcs előkészítéséről Pekingben tárgyaló Sevard­­nadze külügyminiszter vette át. POLITIKUSFIZETÉSEK AMERIKÁBAN Megérik a pénzüket? Az amerikai kongresszus pom­pás ajándékot készít elő magának — suttogják mostanában Washing­tonban, s a sajtó szerint az új el­nök beiktatását megelőző napok­ban nem a Bush-csapat várható politikáját fürkésző kérdések, még csak nem is a költségvetési deficit volt a fő beszédtéma, ha­nem a fizetésemelések. Az úgynevezett bér-felülvizsgálati tanács komoly illetménynöveléseket indítványoz háromezer vezető kor­mányzati tisztségviselőnek, köztük a kabinet tagjainak, a szövetségi bíráknak és a képviselőház, vala­mint a szenátus 535 tagjának. A tel­jes bércsomag — amelynek része­ként 51 százalékkal évi 135 ezer dollárra emelik a honatyák fizetését — i bevezetésének első esztendejében 300 millió dollárba fog kerülni. És ami a legmeglepőbb, megfigyelők szerint a béremeléseket komolyabb kongresszusi huzavona vagy igazi vita nélkül fogják érvénybe léptet­ni, olyan időszakban, amikor a Bush­­kormányzat azt ígéri, hogy életha­lálharcot indít a költségvetési hiány lefaragására. A téma iránt érdeklődő washing­toniak jelentős része és a kormány­zati munka tudományos kutatói egyetértenek a­z emelésekkel, mond­ván: a tehetséges emberek közül túl sokan választják a jobban fize­tő magánszektort a köz szolgálata helyett. Az adófizetők soraiban, vi­szont sokan aggódva, lemondóan vagy éppen dühödtem reagálnak a tetemes bérjavító tervekre — álla­pította meg a Time, hozzáfűzve, hogy a kongresszusi képviselők mostani évi 89 500 dolláros fizetése is magasabb, mint amennyit a bér­ből és fizetésből élő amerikaiak több­sége kap. Mindazonáltal majdnem biztosra vehető, hogy komoly vita nélkül jó­váhagyják a borítékok vastagítását. Erről maguk a törvényhozók gon­doskodtak, még 1967-ben, amikor a vezető állami tisztviselők bérskálá­jának négyévenkénti kötelező felül­vizsgálatára hivatott bizottságot hozták létre. A múlt év decembe­rében ez a bizottság az érintettek fizetésének versenyképesebbé téte­lére vonatkozó indítvánnyal állt elő, javasolva, hogy 1993-ig az el­nök fizetését a mostani 200 ezerről emeljék 350 ezer dollárra, a minisz­terekét­ 99 500-ról 155 ezerre, a leg­főbb szövetségi bíróét pedig 89 500- ról 135 ezerre. Az emelések február 8-án életbe lépnek, hacsak a kong­resszus két háza el nem veti őket. Legutóbb 1987-ben álltak ilyen morális dilemma előtt a honatyák, akikor azonban ügyes trükkel oldot­ták meg a problémát. Az történt ugyanis, hogy a szenátusban' 88:6-os szavazati aránnyal elvetették a fize­tésemeléseket, abban a meggyőző­désben, hogy a képviselőháziban úgyis megszavazzák. De nem így történt: szenvedélyes vitában a kép­viselők is elutasították a­­bérrende­zést. Csakhogy­­minderre a harminc­­napos várakozási idő lejárta után került sor, így azután az emelések időközben, automatikusan­ érvénybe léptek. A szertartásos washingtoni bér­­játszma bírálói, élükön Ralph Na­­derrel, az adófizetők érdekeinek ta­lán­ leghíresebb és legsikeresebb vé­delmezőjével, nem hatódnak meg a s vezető kormánytisztviselők és a honatyák bérsirámaitól. Rámutat­nak, hogy bár bizonyos minisztériu­mi posztokra valóban nehéz megfe­lelő szakembereket találni, a vi­szonylag alacsony fizetések miatt, a parlamenti székekkel azonban­ még s­oha sem kellett idázalni. Az sem nagyon fordul elő, hogy valaki a rossz fizetés miatt mond búcsút a Capitoliumna­k, s mellesleg legalább minden harmadik szenátor millio­mos. A szövetségi költségvetés leg­gyorsabban növekvő tételét a kong­resszusi kiadások alkotják — told­­■ják meg mindezt a bírálók, beszé­des számokkal példálózva. Ezek sze­rint a képviselőház minden egyes tagja évente több mint 400 ezer dol­lárt kap munkatársak alkalmazásá­ra, továbbá 100 és 360 ezer dollár közötti összeget arra, hogy válasz­tókörzetében irodát bérelhessen.­­Legalább további 67 ezer dollárt vehetnek fel egyéb iroda-, telef­on - és közlekedési költségtérítés címén. . A szenátorok hasonló jogcímeken­­ ennél is nagyobb­­pénzeket vágnak a zsebre. És még egy tétel: mindkét ház tagjai korlátlan értékben ad­hatnak fel díjmentes postai külde­ményeket választóiknak (1988-ban 1113 millió dollárt „leveleztek el” a honatyák). A törvényhozókat a fentieken túl sűrű szövésű szociális védőháló is támogatja, s a példákból ítélve nem szúloz az amerikai hetilap, amikor úgy fogalmaz, hogy a kedvezmények jó része jóval több mint nagyvo­nalú nyugdíj és biztosítás. Ment például a képviselőház és a szená­tus államilag dotált fodrászatait ve­hetik igénybe, ingyen használhatják a kongresszus exkluzív sportlétesít­ményeit, Washingtonban sehol sem kell fizetniük a parkolásért, laká­saikból korlátlanul folytathatnak interurbán telefonbeszélgetéseket. És ezek­­igencsak apróságok, hiszen a parlamenti tagok 20 évi szolgálat után évi átl­ag 60 ezer dollár nyug­díjra jogosulta­k életük végéig, s mivel a nyugdíjakat automatikusan kiigazítják az infláció tükrében, sok nyugalmazott honatya több pénzt kap, mint aktív kollégája. A tör­vényhozókat átfogó ingyenes orvosi és fogorvosi ellátás illeti meg, szá­mos kórházban nem kell fizetniük. Rendelkezésükre áll a Capitoliumon egy jól felszerelt rendelőintézet. Hivatalból 92 ezer dollár értékű biztosítást kapnak, ennek azon­ban csak harmadát fedezik az adófize­tők. Senki nem vonja kétségbe, hogy az amerikai parlamenti képviselők és vezető politikai tisztségviselők komoly felelősséggel látják e­l ne­héz feladatukat, ám — fogalmaz a Time — a közvélemény joggal várja el, hogy legalább nyílt vitát foly­tassanak a javadalmazásukról. L. P.

Next