Népszabadság, 1989. március (47. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-15 / 63. szám
16 oldal - Ára: 4,80 Ft VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! néPSZABADSÁG 1989. március 15., szerda A MAGYAR SZOCIALISTA MUNKÁSPÁRT KÖZPONTI LAPJA XLVII. évfolyam, 63. szám Az Országgyűlés ünnepi ülésen emlékezett meg március 15-éről A képviselők megkoszorúzták Kossuth Lajos szobrát Ünnepi ülést tartott tegnap délután a magyar Országgyűlés, hogy tisztelegjen 1848. március 15. emléke előtt. Mint ismert, legfőbb népképviseleti testületünk tavaly decemberben hivatalos állami ünneppé emelte ezt a napot. A képviselők jóval három óra előtt kezdtek gyülekezni az Országház kupolacsarnokában. Mindenki sötét ruhában érkezett, valamennyien nemzetiszínű kokárdát viseltek, ezzel is jelezve, hogy különleges alkalom a mostani, a nemzeti egységtörekvés jelképe az Országgyűlés ünnepi ülése. Minden képviselő eljött, aki csak tehette, és a betegség vagy a külföldi szolgálat nem akadályozta. Az állam vezető tisztségviselői — köztük Straub F. Brúnó, az Elnöki Tanács elnöke és Németh Miklós miniszterelnök, továbbá az MSZMP Politikai Bizottságának tagjai, Grósz Károly főtitkárral az élen, miniszterek, államtitkárok, a kormány tagjai teljes számban jelen voltak. Az Országgyűlés vezetősége meghívta az alternatív szervezetek vezetőit s más közéleti személyiségeket is. Sok diplomata is megjelent a diplomáciai páholyokban. Délután három órakor a helyén volt minden képviselő. Ekkor lépett az elnöki emelvényre Straub F. Brúnó, dr. Szűrös Mátyás, az Országgyűlés elnöke, Jakab Róbertné és Horváth Lajos, az Országgyűlés alelnökei, valamint dr. Pesta László korelnök, jegyző. Felcsendült a Himnusz. A karzaton az István Gimnázium kórusa kezdte csengő hangon, de belekapcsolódott az egész terem, a több száz képviselő, a sok vendég. A Parlament csaknem százéves falai ritkán voltak tanúi ilyen felemelő ünnepségnek, amelyet Jakab Róbertné nyitott meg, s felkérte dr. Szűrös Mátyást, hogy mondja el ünnepi beszédét. Katonai pompával nemzeti lobogót avattak tegnap délelőtt a Budai Vár esztergomi rondelláján. BOROS JENŐ FELVÉTELE SZŰRÖS MÁTYÁS: 1848 szabadságeszméje nem elvont idea Tisztelt Országgyűlés. Kedves meghívott vendégeink! Honfitársaim! Magyarok a nagyvilágban! A magyar törvényhozás az elmúlt év decemberében hozott döntése értelmében március 15-e Magyarországon hivatalos állami ünnep lett. Jó alkalom ez arra, hogy testületünk kifejezze tiszteletét nemzetünk történelmének e korszakos eseménye iránt. 1848. március 15-én, immár 141 évvel ezelőtt, a magyarság történetének újabb drámai fordulójához érkezett. Egyenlőtlen harcra kényszerült a szabadságért, a független, önálló Magyarország megteremtéséért, a magát túlélt feudális viszonyok felszámolásáért, a megkésve, de nálunk is napirendre került polgári demokratikus átalakulás győzelemre segítéséért. A haladás egy és oszthatatlan Népünk emlékezete 141 éve őrzi március idusának emlékét. Múltunknak olyan kora volt e forradalom, amely egyszerre ígérte az akkori Európa fejlettebb részéhez való felzárkózást és a függetlenséget. Hősies kísérlet volt a „magyar átok”, a „mi mindenben elkésünk” — sors megfordítására. 1848—49 a ma élő nemzedékek osztatlan öröksége. Tükörként emelik maguk elé, s abban népünk legszebb, legbecsültebb arcvonásait látják: olthatatlan szabadságvágyat, „szent akaratot”, lelkes tenni tudást, hősiességet, kitartást, nagylelkűséget és nemzeti öszszefogást, a jó ügy mellett áldozatvállalást és a bukásban is nemes tartást. Az utódok építkeznek az elődök tetteiből. Ezekkel is alakítják önarcképüket, értékrendjüket, kötelező mércéjét annak, hogy mit, mennyire érdemes és szükséges becsülni, és mit ítélhet „felejtésre” a nemzet kollektív emlékezete. 1848 jelképe mindannak, amit népünk ebben a hazában, Európának ezen „a huzatos” táján Szent István óta alkotott; elszenvedett, amiért harcolt és vérzett, hogy ne csak hírét hagyja a kései utódokra, hanem szabad nemzetként fent és megmaradjon. 1848 ezért kiapadhatatlan erőforrás a kései korok számára is. A hazai és a nemzetközi változások kölcsönhatását, a magyar és a világszabadság legjobb hívei által mindig is vallott egymáshoz tartozását szinte a fonákjáról igazolta az erejét megfeszítő nemzetre szakadt tragédia. Amikor az egyesült reakció túlerejének csapásai alatt elbuktak Európa forradalmai, a zsarnokság egész súlyával a magyarság vállára szakadt. Örök tanulságként igazolódott, a haladás — amihez a haza sorsa Szent István óta mindig is kötve volt — egyetemes, egy és oszthatatlan. Ha elbukik az egyik, vele hull a másik is. A magunk ereje nem volt elegendő ahhoz, hogy széttörjük a ránk rakott bilincseket. Sorsunk — akárcsak ma — akkor is az egyetemes haladás ügyéhez volt kötve. Döntő a belső front szilárdsága 1848 szabadságeszménye nem elvont idea, és kivált nem harsogó retorika. Tartalmát a 12 pont foglalta össze tömören, közérthetően és nagy mozgósító erővel. Hatása azért volt szinte leírhatatlan, azért visszhangzott a népben, mert azt öntötte szavakba, amit a nemzet vágyaiban már megfogalmazott. Március 15-ének hőse a fiatal Magyarország volt. A márciusi ifjak, Petőfi Sándor, Vasvári Pál, Jókai Mór és a köréjük sereglett „plebejus blokk” kiáltványa, a „Mit kíván a magyar nemzet’’ volt az a szikla, amire a nemzet élére emelkedett Kossuth Lajos bizton építhette a társadalmi erők legszélesebb körű összefogására képes politikáját. Kossuth jól látta, hogy a polgári demokratikus átalakítás előtt emelkedő gátak lebontását, március vívmányait két oldalról fenyegeti veszély. Számolnia kellett a katonai beavatkozással, de azért is munkálkodnia kellett, hogy a nemzet felülemelkedjék sokféle megosztottságán. Kossuth államférfiúi nagyságát mutatta, hogy a „pillanat követelményének szintjére” emelte a politikát. Felismerte az érdekegyeztetés objektív lehetőségét és kényszerét. Hiszen legyen bármilyen igaz az ügy, sorsára döntő hatással van a belső front szilárdsága és a nemzetközi környezet, a külső feltételrendszer, az erőviszonyok alakulása. A belső front, a társadalom természetes sokféleségét ténylegesen megmutató törésvonalak ellenére, teherbírónak bizonyult. A kossuthi érdekegyeztetési politika kiállta a próbát. Képes volt összefogni és együtt tartani az arisztokrácia reformereit, a köznemesi progresszió és a plebejus (paraszt, munkás, értelmiségi) radikálisok különböző áramlatait. A cselekvő, a szervező erők maguk mögött tudták a nép rengeteg többségét. Az bízott vezetőiben, azok tettekkel hitelesített szavában, a világos programban. Tapasztalta: a harc érte is folyik és kizárólag csak vele, általa lehet azt megvívni. Az egyén és a nemzet egymást emelő sorsközösségét fejezték ki Kossuth — nyelvünket a klasszikus retorika színvonalára emelő — gyújtó szónoklatai. A jobbágy személyes szabadságáért, a polgár a jogegyenlőségért, a vállalkozás szabadságáért, a mesterregény és a munkás a maga emelkedéséért, a születő modern értelmiség liberális eszményeiért küzdött. E küzdelem vezetését — polgárság híján — a köznemesség vállalta fel. Az arisztokraták legjobbjai is látták, hogy e folyamatot a történelmi szükség diktálja. Ha csatlakoznak, ha segítik a kor áramlatát, akkor velük, ha félreállnak vagy szembefordulnak vele, akkor nélkülük és ellenükre megy végbe. Közülük sokan különérdekeiket képesek voltak alárendelni az össznemzeti célnak. A főnemesi reformerek közül a legkiemelkedőbbek így lettek zászlóvivői a polgári haladásnak és a szabadságküzdelemnek is. Ez igazolta legmeggyőzőbben Széchenyi István eszményeit. 1848 öröksége valamennyi magyaré Széchenyi kitartóan szorgalmazta az elmaradott ország korszerűsítését, mindent megtett, hogy országunkat a békés fejlődés útjára vezesse. Ezért vállalt tisztséget az első felelős magyar kormányban. De Kossuth és Petőfi sem volt romantikus álmodozó. Fejlődést akartak és nem feltétlenül forradalmat. Az utóbbira éppen azért kényszerültek, mert a haladás békés útját eltorlaszolták. A forradalom is azért csapott át nemzeti szabadságharcba, mert vívmányait, kibontakozását létében fenyegette a külső veszély. A harc kényszer volt és nem cél. S amikor ez a kényszer a polgári demokratikus forradalmat nemzeti szabadságharcba szorította, az ország, a nép a vívmányok védelmére kelt. Kossuth Lajos Danton és Carnot volt egyszemélyben: megszervezte, lelkesítette, felfegyverezte és harcba vezette a nemzetet. Hívó szavára jobbágyfiakból, mesterlegényekből, diákokból, a magyar nép minden rétegéből elszánt sereg rekruitálódott, melynek szelleme egyszerre volt nemzeti és forradalmi. A zsenge magyar ipar műhelyében kovácsolták, öntötték a fegyvereket. A hazaszeretet és a szabadság iránti olthatatlan vágy szülte a harcra tiport ország hőseit Pákozdnál, Sukorónál, Isaszegnél és Branyiszkón, Vízakna és Déva között. Félő tehát, hogy aki csak forradalmat vagy csak reformot, aki csak Széchenyit „vagy” csak Kossuthot mond, az szem elől tévesztheti: nemcsak a jelen, hanem a múlt is összetett; a cselekvésnek mindig több alternatívája van. Sokféle változó függvénye, hogy melyik lehetőség lesz — szabad választás, vagy éppen a kényszerek szorítására — a realitás. Vitathatatlan, hogy ennek a múltnak az 1848—1849 olyan hatalmas kilátópontja, ahonnan hátra és előre is igen nagy messziségbe lehet látni. Negyvennyolc jelképiségében benne van Budai Nagy Antal, Dózsa György, Rákóczi Ferenc, de benne van Deák Ferenc és Ady Endre, benne Károlyi Mihály és Jászi Oszkár, benne mindazok, akik a haza és haladás jelszavával éltek és cselekedtek. Benne vannak, akiknek a politikai géniuszát esetleg meg sem értettük, vagy nem tettünk elegendő kísérletet kiemelkedő munkásságuk, törekvéseik történeti elemzésére. Nem a mai nap feladata természetesen ez a mérlegelés. Ma az a kötelességünk, hogy erről a helyről is tudatosítsuk, mit jelent a nemzet jelene és jövője számára, ha vezetői őszintén maguk mellett akarják érezni ama régi március hőseinek eszmei támogatását. 1848-ban a forradalomnak volt ereje leküzdeni a szélsőségeket; korlátozta, gátak közé vezette az érdekegyeztetésre veszélyes túlzásokat. Közben ösztönözte, sodorta a lemaradni hajlamosakat, a túlzottan fontolgatókat, a kevésbébátrakat, a menet közben megingottakat, a nem elegendőben is kiegyezésre hajlókat. A magyar 1848—1849 jól fogta össze a nemzeti energiákat, a társadalomban működött felhajtó erőket, a tradíciót és a korszerűt. 1848 öröksége nem kisajátítható, nem felparcellázható. Az a mienk, valamennyi magyaré. Mindenkié, aki vallja és vállalja szellemét, ahhoz hűen cselekszik itt és most. Méltatlan lenne március örökségének bármilyen szelektív, célzatos értelmezése, csak az egyik vagy csak a másik vonásának — más jellemzőinek kárára történő — kiemelése. Ez torzítaná a nemzeti önismeretet. 1848 üzenete tisztán és világosan cseng: haladni kell, áldozatok árán is, mert csak így boldogulhatunk. Az összefogáson akkor a nemzetiségi kérdés mentén keletkezett repedés. A magyar nép függetlenségi harca nem mindenben harmonizált a nemzeti azonosságnak elismertetéséért fellépők törekvéseivel. A forradalomban rejlő igazi lehetőségeket azonban az 1849-es nemzetiségi törvények (Folytatás a 3. oldalon.)