Népszabadság, 1989. március (47. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-15 / 63. szám

16 oldal - Ára: 4,80 Ft VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! néPSZABADSÁG 1989. március 15., szerda A MAGYAR SZOCIALISTA MUNKÁSPÁRT KÖZPONTI LAPJA XLVII. évfolyam, 63. szám Az Országgyűlés ünnepi ülésen emlékezett meg március 15-éről A képviselők megkoszorúzták Kossuth Lajos szobrát Ünnepi ülést tartott tegnap délután a magyar Országgyű­lés, hogy tisztelegjen 1848. március 15. emléke előtt. Mint ismert, legfőbb népképviseleti testületünk tavaly december­ben hivatalos állami ünneppé emelte ezt a napot. A képviselők jóval három óra előtt kezdtek gyülekezni az Országház kupolacsarnokában. Mindenki sötét ruhában érke­zett, valamennyien nemzeti­­­színű kokárdát viseltek, ezzel is jelezve, hogy különleges al­kalom a mostani, a nemzeti egységtörekvés jelképe az Or­szággyűlés ünnepi ülése. Min­den képviselő eljött, aki csak tehette, és a betegség vagy a külföldi szolgálat nem akadá­lyozta. Az állam vezető tiszt­ségviselői — köztük Straub F. Brúnó, az Elnöki Tanács elnö­ke és Németh Miklós minisz­terelnök, továbbá az MSZMP Politikai Bizottságának tagjai, Grósz Károly főtitkárral az élen­­, miniszterek, államtit­károk, a kormány tagjai teljes számban jelen voltak. Az Or­szággyűlés vezetősége meghív­ta az alternatív szervezetek ve­zetőit s más közéleti személyi­ségeket is. Sok diplomata is megjelent a diplomáciai páho­lyokban. Délután három órakor a he­lyén volt minden képviselő. Ekkor lépett az elnöki emel­vényre Straub F. Brúnó, dr. Szűrös Mátyás, az Országgyű­lés elnöke, Jakab Róbertné és Horváth Lajos, az Országgyűlés alelnökei, valamint dr. Pesta László korelnök, jegyző. Felcsendült a Himnusz. A karzaton az István Gimná­zium kórusa kezdte csengő hangon, de belekapcsolódott az egész terem, a több száz kép­viselő, a sok vendég. A Parla­ment csaknem százéves falai ritkán voltak tanúi ilyen fel­emelő ünnepségnek, amelyet Jakab Róbertné nyitott meg, s felkérte dr. Szűrös Mátyást, hogy mondja el ünnepi beszé­dét. Katonai pompával nemzeti lobogót avattak tegnap dél­előtt a Budai Vár esztergomi rondelláján. BOROS JENŐ FELVÉTELE SZŰRÖS MÁTYÁS: 1848 szabadságeszméje nem elvont idea Tisztelt Országgyűlés­. Ked­ves meghívott vendégeink! Honfitársaim! Magyarok a nagyvilágban! A magyar törvényhozás az elmúlt év decemberében hozott döntése értelmében március 15-e Magyarországon hivatalos állami ünnep lett. Jó alkalom ez arra, hogy testületünk kife­jezze tiszteletét nemzetünk történelmének e korszakos ese­ménye iránt. 1848. március 15-én, immár 141 évvel ezelőtt, a magyarság történetének újabb drámai fordulójához érkezett. Egyen­lőtlen harcra kényszerült a sza­badságért, a független, önálló Magyarország megteremtéséért, a magát túlélt feudális viszo­nyok felszámolásáért, a meg­késve, de nálunk is napirend­re került polgári demokratikus átalakulás győzelemre segíté­séért. A haladás egy és oszthatatlan Népünk emlékezete 141 éve őrzi március idusának emlé­két. Múltunknak olyan kora volt e forradalom, amely egy­szerre ígérte az akkori Európa fejlettebb részéhez való felzár­kózást és a függetlenséget. Hő­sies kísérlet volt a „magyar átok”, a „mi mindenben elké­sünk” — sors megfordítására. 1848—49 a ma élő nemze­dékek osztatlan öröksége. Tü­körként emelik maguk elé, s abban népünk legszebb, leg­­becsültebb arcvonásait látják: olthatatlan szabadságvágyat, „szent akaratot”, lelkes tenni tudást, hősiességet, kitartást, nagylelkűséget és nemzeti ösz­­szefogást, a jó ügy mellett ál­dozatvállalást és a bukásban is nemes tartást. Az utódok építkeznek az elő­dök tetteiből. Ezekkel is ala­kítják önarcképüket, érték­rendjüket, kötelező mércéjét annak, hogy mit, mennyire ér­demes és szükséges becsülni, és mit ítélhet „felejtésre” a nemzet kollektív emlékezete. 1848 jelképe mindannak, amit népünk ebben a hazában, Európának ezen „a huzatos” táján Szent István óta alkotott; elszenvedett, amiért harcolt és vérzett, hogy ne csak hírét hagyja a kései utódokra, ha­nem szabad nemzetként fent­ és megmaradjon. 1848 ezért ki­apadhatatlan erőforrás a kései korok számára is. A hazai és a nemzetközi vál­tozások kölcsönhatását, a ma­gyar és a világszabadság leg­jobb hívei által mindig is val­lott egymáshoz tartozását szin­te a fonákjáról igazolta az ere­jét megfeszítő nemzetre sza­kadt tragédia. Amikor az egye­sült reakció túlerejének csapá­sai alatt elbuktak Európa for­radalmai, a zsarnokság egész súlyával a magyarság vállára szakadt. Örök tanulságként igazolódott, a haladás — ami­hez a haza sorsa Szent István óta mindig is kötve volt — egyetemes, egy és oszthatat­lan. Ha elbukik az egyik, vele hull a másik is. A magunk ereje nem volt elegendő ahhoz, hogy széttörjük a ránk rakott bilincseket. Sorsunk — akár­csak ma — akkor is az egyete­mes haladás ügyéhez volt köt­ve. Döntő a belső front szilárdsága 1848 szabadságeszménye nem elvont idea, és kivált nem har­sogó retorika. Tartalmát a 12 pont foglalta össze tömören, közérthetően és nagy mozgósí­tó erővel. Hatása azért volt szinte leírhatatlan, azért vissz­hangzott a népben, mert azt öntötte szavakba, amit a nem­zet vágyaiban már megfogal­mazott. Március 15-ének hőse a fia­tal Magyarország volt. A már­ciusi ifjak, Petőfi Sándor, Vas­vári Pál, Jókai Mór és a köré­jük sereglett „plebejus blokk” kiáltványa, a „Mit kíván a magyar nemzet’’ volt az a szik­la, amire a nemzet élére emel­kedett Kossuth Lajos bizton építhette a társadalmi erők leg­szélesebb körű összefogására képes politikáját. Kossuth jól látta, hogy a polgári demokra­tikus átalakítás előtt emelkedő gátak lebontását, március vív­mányait két oldalról fenyegeti veszély. Számolnia kellett a ka­tonai beavatkozással, de azért is munkálkodnia kellett, hogy a nemzet felülemelkedjék sok­féle megosztottságán. Kossuth államférfiúi nagyságát mutat­ta, hogy a „pillanat követelmé­nyének szintjére” emelte a po­litikát. Felismerte az érdek­­egyeztetés objektív lehetőségét és kényszerét. Hiszen legyen bármilyen igaz az ügy, sorsára döntő hatással van a belső front szilárdsága és a nemzet­közi környezet, a külső felté­telrendszer, az erőviszonyok alakulása. A belső front, a társadalom természetes sokféleségét tény­legesen megmutató törésvona­lak ellenére, teherbírónak bi­zonyult. A kossuthi érdek­­egyeztetési politika kiállta a próbát. Képes volt összefogni és együtt tartani az arisztokrá­cia reformereit, a köznemesi progresszió és a plebejus (pa­raszt, munkás, értelmiségi) ra­dikálisok különböző áramla­tait. A cselekvő, a szervező erők maguk mögött tudták a nép rengeteg többségét. Az bízott vezetőiben, azok tettekkel hi­telesített szavában, a világos programban. Tapasztalta: a harc érte is folyik és kizáró­lag csak vele, általa lehet azt megvívni. Az egyén és a nem­zet egymást emelő sorsközös­ségét fejezték ki Kossuth — nyelvünket a klasszikus reto­rika színvonalára emelő — gyújtó szónoklatai. A jobbágy személyes szabad­ságáért, a polgár a jogegyen­lőségért, a vállalkozás szabad­ságáért, a mesterregény és a munkás a maga emelkedésé­ért, a születő modern értelmi­ség liberális eszményeiért küz­dött. E küzdelem vezetését — polgárság híján — a közne­messég vállalta fel. Az arisz­tokraták legjobbjai is látták, hogy e folyamatot a történel­mi szükség diktálja. Ha csat­lakoznak, ha segítik a kor áramlatát, akkor velük, ha fél­reállnak vagy szembefordul­nak vele, akkor nélkülük és ellenükre megy végbe. Közü­lük sokan különérdekeiket ké­pesek voltak alárendelni az össznemzeti célnak. A főne­mesi reformerek közül a leg­kiemelkedőbbek így lettek zászlóvivői a polgári haladás­nak és a szabadságküzdelem­nek is. Ez igazolta legmeggyő­zőbben Széchenyi István esz­ményeit. 1848 öröksége valamennyi magyaré Széchenyi kitartóan szorgal­mazta az elmaradott ország korszerűsítését, mindent meg­tett, hogy országunkat a békés fejlődés útjára vezesse. Ezért vállalt tisztséget az első fele­lős magyar kormányban. De Kossuth és Petőfi sem volt romantikus álmodozó. Fejlődést akartak és nem fel­­tétlenül forradalmat. Az utób­bira éppen azért kényszerül­tek, mert a haladás békés út­ját eltorlaszolták. A forrada­lom is azért csapott át nem­zeti szabadságharcba, mert vívmányait, kibontakozását lé­tében fenyegette a külső ve­szély. A harc kényszer volt és nem cél. S amikor ez a kény­szer a polgári demokratikus forradalmat nemzeti szabad­ságharcba szorította, az or­szág, a nép a vívmányok vé­delmére kelt. Kossuth Lajos Danton és Carnot volt egyszemélyben: megszervezte, lelkesítette, fel­fegyverezte és harcba vezette a nemzetet. Hívó szavára job­­bágyfiakból, mesterlegények­ből, diákokból, a magyar nép minden rétegéből elszánt sereg rekruitálódott, melynek szelle­me egyszerre volt nemzeti és forradalmi. A zsenge magyar ipar műhelyében kovácsolták, öntötték a fegyvereket. A ha­zaszeretet és a szabadság irán­ti olthatatlan vágy szülte a harcra tiport ország hőseit Pá­kozdnál, Sukorónál, Isaszeg­­nél és Branyiszkón, Vízakna és Déva között. Félő tehát, hogy aki csak forradalmat vagy csak refor­mot, aki csak Széchenyit „vagy” csak Kossuthot mond, az szem elől tévesztheti: nem­csak a jelen, hanem a múlt is összetett; a cselekvésnek min­dig több alternatívája van. Sokféle változó függvénye, hogy melyik lehetőség lesz — szabad választás, vagy éppen a kényszerek szorítására — a realitás. Vitathatatlan, hogy ennek a múltnak az 1848—1849 olyan hatalmas kilátópontja, ahon­nan hátra és előre is igen nagy messziségbe lehet látni. Negy­vennyolc jelképiségében ben­ne van Budai Nagy Antal, Dó­zsa György, Rákóczi Ferenc, de benne van Deák Ferenc és Ady Endre, benne Károlyi Mi­hály és Jászi Oszkár, benne mindazok, akik a haza és ha­ladás jelszavával éltek és cse­lekedtek. Benne vannak, akik­nek a politikai géniuszát eset­leg meg sem értettük, vagy nem tettünk elegendő kísérle­tet kiemelkedő munkásságuk, törekvéseik történeti elemzé­sére. Nem a mai nap feladata természetesen ez a mérlegelés. Ma az a kötelességünk, hogy erről a helyről is tudatosítsuk, mit jelent a nemzet jelene és jövője számára, ha vezetői őszintén maguk mellett akar­ják érezni ama régi március hőseinek eszmei támogatását. 1848-ban a forradalomnak volt ereje leküzdeni a szélső­ségeket; korlátozta, gátak kö­zé vezette az érdekegyeztetés­re veszélyes túlzásokat. Köz­ben ösztönözte, sodorta a le­maradni hajlamosakat, a túl­zottan fontolgatókat, a kevés­bé­­bátrakat, a menet közben megingottakat, a nem elegen­dőben is kiegyezésre hajlókat. A magyar 1848—1849 jól fogta össze a nemzeti energiákat, a társadalomban működött fel­hajtó erőket, a tradíciót és a korszerűt. 1848 öröksége nem kisajátít­ható, nem felparcellázható. Az a mienk, valamennyi magya­ré. Mindenkié, aki vallja és vállalja szellemét, ahhoz hűen cselekszik itt és most. Méltat­lan lenne március örökségének bármilyen szelektív, célzatos értelmezése, csak az egyik vagy csak a másik vonásának — más jellemzőinek kárára történő — kiemelése. Ez torzí­taná a nemzeti önismeretet. 1848 üzenete tisztán és világo­san cseng: haladni kell, áldo­zatok árán is, mert csak így boldogulhatunk. Az összefogáson akkor a nemzetiségi kérdés mentén ke­letkezett repedés. A magyar nép függetlenségi harca nem mindenben harmonizált a nemzeti azonosságnak elis­mertetéséért fellépők törekvé­seivel. A forradalomban rejlő igazi lehetőségeket azonban az 1849-es nemzetiségi törvények (Folytatás a 3. oldalon.)

Next