Népszabadság, 1989. március (47. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-18 / 66. szám

1989. március 18., szombat NÉPSZABADSÁG - HÉTVÉGE Tandori Dezső: A RÓZSÁK BÉKÉJE A lámpák megtűzdelték a házak közt meghagyott köröket, megvoltak a telefonfülkék, az alkalmi helyek, minden és ----------Ezzel az egyhangúsággal. Valaki eszembe jutott, ez nem az idegen város híg ködében, ez itthon, szemközt, a hegy enyhültebb oldalában. Vettem egy szál rózsát, gépjárműbe szálltam, átvitettem magam. Nekivágtam a sötét kaptatónak a gesztenyefa alatt. Nehéz napokat éltem----------eltelt néhány, kettő alig, visszatértem a helyre, nappal ezúttal. A jel, melyet lassan arrébb csúsztatott a hó, az eső, talán a szél, a lejjebb jutó avar----------a lejtőn, a jel megvolt, igazítottam rajta olykor, most legutóbbi állapotában láttam viszont a temetők egyik általánosát. Hogy a rózsa mit csinált közben, két éjt, alig másfél nap, ezt akartam látni, mint aki viszontlátná, bár tudja, nem, nem tudja, tudja, nem, a Viszontláthatatlant odalentről. Vagy honnét? Feketültek-e a szirmok? roggyant-e a nyak, löttyedt-e a fej? Tapad-e sár a szirmokhoz? Látni akartam, mint a föld rétegezését. A rózsa eltűnt. Álltam ott, és nem volt semmi.----------ez a várt három vonal volt kettő-függőleges vagy-vízszintes elrendezésben. Egyik szára alól a rózsa hiányzott. Megleltem viszont egy krókuszt, melyről tökéletesen elfeledkeztem. Hetekkel korábbi időn ültettem, általánosságban Hozzájuk, gondosan körülraktam levelekkel, nagy fűcsomó védte. Ki volt fordulva bár, gumója ép volt, új fehér virágot hozott, a régi fehér virág fonnyatagja is szépen felismer­őzett. Visszahelyeztem a földbe, s elindultam haza, oly messze minden szigettől, attól, mindattól-mindazoktól, miről-kikről beszéltem, s még a rózsák békéje sem volt---------­bennem. Kovács József: AZ ÉV ÖTVENHATODIK NAPJA Az anyák sérthetetlenek, ölükben cipelik a népeket, fölnevelik az emberiséget. Erősebbek minden hatalomnál, lakhatóvá teszik a Földgolyót, értelmünket megtisztítják a mocsoktól. Az anyák mind tehetetlenek a háborúk, éhínség, merényletek ellen: sírdogálnak csendesen Afganisztánban, Afrikában, a rezervátumokban és a szaporodó menekülttáborokban. Az anyák megalázhatatlanok, ha bántják őket, a létezés törékeny lényege belesajog. Szebbek a manökeneknél s jobbak mindannyiónknál: a világot fölnevelő édesanyák. Mátyás Ferenc: EGY TÁVOLI KOPORSÓRA Ki tép szét minket, mi veszett össze, hogy egymást marva, testvértelenül hullunk a sírgödörbe, kiféle sátán ökle tör a szívünkre, hogy egységben ne maradjunk s menekülve hazánkból eltűnjünk mindörökre? — anyánk álmát, reményét, szerelmünk szeme fényét ki törte össze, hogy bizalmatlanul nézünk a szülőföldre, s idegenül csángóivá a világban lehetünk hasznosak, kiket csodálnak, de csak megtört arcunkat mutatja lelkünk tükre? Kitől kérjük számon a múltat, mi, koldusbotra jutottak, hová lettek, kik a szellemben hittek, s lehettek volna honunkban elitek, de a Szózat intelmét magukba fojtva tovább bujdokoltak? — mert vallomásuk nem talált meghallgatásra, vad ármány tört életükre. Már csak a szellemhang felel, széthullt emlékek közt emel vádat, önvádat törvénytelenül elkövetett bűnünkre, — amidőn Szindbád hazamegy, Széchenyivel merengve, s egy név, vén kéz pisztolyt emel, — dehogy csak önnön homlokára, — mindenki nézzen magába — a golyó bevérzi szívünket. De hát kit nem ért sérelem ez eleve­ elrendelés honában, hol szívverésünk is lehallgatták s lakatot tettek a szánkra, s oly messze estünk Európától medveláncon porondra vetve, — erre nem ad választ a távol, melynek ködében az igazság útja mankókkal biceg lassan a történelembe. Boldog Asszony Anyánk, s nagy 1-vel írt Isten ügyészünk, ha vagy, hát hol vagy, kihez forduljon nevünkben a lélek, hogy el ne enyésszünk az új ezredévben? A Csernus-dosszié Életmű-kiállítás a Műcsarnokban Szenzációszag a levegőben. Az a festő állít ki Budapesten, akinek harmincöt évvel ezelőtt keletkezett a legendája, akinek huszonöt évvel ezelőtt gyűlt meg a baja a képző­­művészeti élet irányítóival, és akiiről tizenöt éve csak informális hírek keringenek Párizs és Budapest kö­zött. Szenzációszag a levegőben, mert ezzel a kiállítással végképp re­­patriáltatott a magyar művészettör­ténet elmúlt fél évszázadának leg­markánsabb és legnyughatatlanabb vonulata. Akik analógiákat keresnek, azt mondhatják: a Csernus Tibor vezet­te szürnaturalista csoport sorsa kí­sértetiesen egyezett a hetvenes évek elején kirobbant „Heller—Fehér­­üggyel”, a budapesti Lukács-iskola szétszórásával. A filozófusok — egyet nem értésük jeléül — Amerikáig, Ausztráliáig távolodtak a hazai szellemi állapotoktól. A festők ugyan végzetesen európaiak maradtak, de ők se álltak meg a létező szocializ­mus akkori barátságtalan határai­nál. Lakner László Nyugat-Berlin­­ben talált otthonra. Gyémánt László Angliában, majd Bécsben. Elméleti írójuk, Perneczky Géza Kölnben, Szabó Ákos és Csernus Tibor pedig Párizsban. Hála a képzőművészet ideológiailag „puhább” karakteré­nek, a filozófusok és festők analó­giája, legalábbis a sorsalakulás ana­lógiája szűnőfélben. Lakner itthon , mintáz itthoni kiállításra váró plasz­tikákat, amelyeket itthoni folyóira­tok fognak remélhetően népszerűsí­teni. Gyémánt hazaköltözött. Per­neczky többet van Budapesten, mint „odaát”. Szabó Ákos életművét ha­zaszánja, két évvel ezelőtti kamara­­kiállítása az Apáczai Csere utcá­ban szép szakmai és anyagi sikert hozott. És most Csernus ... Csernus, aki a vitathatatlan vezér volt, aki idősebb is volt, aki „már akkor” olyan képeket festett, amelyek nél­kül megérthetetlen és megírhatatlan legújabb kori művészettörténetünk. 1. Miért is? Talán mert ő a hűsé­gesnek látszó Bernáth Aurél-tanít­­vány volt az, aki egyetlen pillanat­ra sem fogadta el a kor által föl­kínált alternatívát. Azt a hamis fel­osztást, hogy a festő vagy alkalmaz­kodik a fennálló viszonyokhoz, és akkor hazug, figuratív és realista képet fest, vagy „föld alá megy” és akkor őszinte absztrakt és avant­gárd képeit fest. Csernus az 1955- ben alkotott Három lektorral, az 1957-ben alkotott Újpesti rakpart­tal és az 1959-ben alkotott Saint Tropez-zel bebizonyította, hogy a figurativitás nem feltétlenül megal­kuvás. Hogy így jobban le lehet já­ratni a szocialista realizmusnak hitt szegénységi bizonyítványt, mintha nehezen követhető látomásokat ál­modna egy padlás- vagy egy pince­műteremben. Természetesen ez a három remekmű nem tételmunká­nak és nem is harci fegyvernek ké­szült. „Csak” arról szóltak, hogy a legbanálisabb látvány is látomássá emelődhet, ha a részletek szokatlan összefüggésbe kerülnek. „Csak” ar­ról szóltak, hogy a legkonvencioná­­lisabb téma is elvarázsolódik, ha a fontos és „fontatlan” festői elemek alá-fölérendeltségi viszonya megvál­tozik. A három lektor ironikusra és szkeptikusra állított arckifejezése szorongó és kiszolgáltatott többlet­­értelmet nyer azáltal, hogy fejük fölött a festett tükörfal fizikai való­jukat ,is elsúlytalanítja. A rakpart talicskán ejtőző vagányai nem azért kezdik ki a heroikus mun­kássémát, mert a hősök éppen a termelés szü­netében ábrázoltatnak, hanem mert a folyópart irizáló sejtelmes hulla­déka, mint valami történelmi vég­zet, a kép legfontosabb szereplőjévé válik. A Saint Tropez csupa alak, csupa esemény, csupa történés. Min­den elem egyformán zsizseg. De mert egyformán zsizseg, eredeti ér­telmét elveszíti és vonzó, jelentés nélküli szőnyegmintává lényegül át. Ha az elemek beszélnének, hozzánk csak hangfoszlányuk jutna el, ha ze­nélnének, csak háttérzajt csapná­nak. Csernus már akkor, már az öt­venes évek végén rájött arra, hogy az emberábrázolás segítségével le­het a leginkább az emberi elidege­nedést ábrázolni. A képeiből kicsa­pó filozófia megpörkölte az esztétá­kat, a dimenzióját veszített ember, ez az aktuális kísértet kínos meg­lepetést okozott. Nem csoda: a stíl­realizmus kenetteljesen emberbarát koncepcióját ő kérdőjelezte meg festményen nálunk először. De az elmarasztalók — és ebből jó néhány volt akkoriban — erről inkább hall­gattak. A bírálat leginkább a festő eredeti technikájának, az olajfesté­ket grafikus módszerrel kezelő el­járásának, a felület kapirgálásának é­s spaciális megdolgozásának szólít. Formalizmus — szólt az ítélet. És e kiátkozás nyomán elérték, hogy az olajfesték márványos felületet ered­ményező módszere évtizedekig a festői másképpen gondolkodás, a vizuális különvélemény szimbolikus jelévé válhatott. Csernus technikája Csernustól eloldozódva különös ha­zai karriert futott be. A „megcsiná­lom, amit akartok, de azért nem adom ma­gam oda egészen” attitűd képzőművészeti megfogalmazását véglegesítette. És ez, ismerve a­ ha­zai közeget, kulturális tettnek nem volt éppen kicsiny vagy veszélytelen vállalkozás. 2. De ugyan mit kezdhetett volna Csernus odakint ezzel a csak ha­zai közegben érvényesülő és csak hazai közegben érvényes módszer­rel? 1970-ben jártam először Párizs­ban, emlékszem, a Szent Lajos-szi­­geten láttam tőle az első kint fes­tett képeiből egy kamarakiállítást. Ezekből itt egy sem szerepel, talán nem véletlenül. A „csernusizmus” kint szükségszerűen válságba került. A szó átvitt, de konkrét értelmé­ben is olyanok voltak akkori vász­nai, mint robbanás után a vissza­maradt üszők, hamu, szemét. Ez a rom eltakarításra várt, a romok he­lyén­ építkezni kellett. 3. Szenzációszag a levegőben. A Mű­csarnok első termeiben, olyan ké­pek láthatók, amelyekhez hasonlók­kal magyar néző nemigen találko­zott. Két puha tollú hattyú úszik a sötét vízen. Túlérett gyümölcsök, mély illatú virágok, trópusi lepkék fonódnak kompozícióvá a barna me­diterrán és lépcé alatt. Ábrahám Izsákra emeli a kést. Kékipops lá­nya kígyót szül. Józsefet gödörbe taszítják testvérei. Jeleneteket lá­tunk, megdermedt emberi, állati és növényi drámákat. A jelenetek pin­cében zajlanak, a pincéből látha­tatlan ablak nyílik a napvilágra, az ablakon fénypászma ömlik be, a fénypászma erőszakosan világos és sötét részekre osztja föl az útjába kerülő alakokat. A leírásból nyil­ván kitűnik: a legklasszikusabb ko­ra barokk képépítési módszer tanúi vagyunk. Caravaggiónak és Velas­­queznek, Zurbarannak és George de La Tournak a tudatosan vállalt programja támad itt föl. A képek gyönyörűek. A barokk itt nincs idé­zőjelben. A nézőt nem távolítja el semmilyen eklektikus és oda nem illő tárgy. „Anch’io sono pittore” — kiáltott föl Raffaello, amikor kon­kurensének a művét megnézte, és föltámadt benne a versenyezhetnék. „Azért én is festő vagyok” — kiált­hatott föl Csernus. —, no nem ép­pen a kortárs művészeti teljesítmé­nyeket látva, hanem valószínűleg Róma , pénzbedobással megvilágoso­dó fantasztikus kápolnaremekeiben, talán a San Luigi dei Francesciben vagy a Santa Maria del Popolóban, vagy a San Agostinóban. Mi ez? Csernus semmibe veszi a kor követelményeit? Talán nem tud­ja, hogy a képzőművészet immár száz éve egyfolytában arra tesz kí­sérletet, hogy elszakadjon hagyomá­nyos létmódjától? Hogy levetkezze először a témát, azután a kompozí­ciót, azután a „természetutánzó” módszert, azután a funkciót, azután a hagyományos matériát, azután a befogadás időbeli kötöttségét? Talán nem veszi észre, hogy a képzőmű­vészet elvesztette kitüntetett helyét a látható vil­ágban? Hogy az építé­szet és a design között meg kell elégednie egy kicsinyke, bár dicső szereppel, valahogy úgy, ahogy pol­gári demokráciában a király le­mond tényleges hatalmáról a szim­bolikus reprezentáció kedvéért? Óh, vélhetően Csernus mindezt nagyon jól tudja! Ritka művelt fes­tő kiállítását rendezte meg a Mű­csarnok. De festőét! Olyan művé­szét, aki számára a világ bezárult. Ha a világ azt sugallja, hogy a kép­festést abba kell hagyni, mert a fejlődés azt diktálja, akkor ez a vi­lág­­nem kell számára. Akkor a vi­lággal szemben kell a festészet, Ró­ma és a redőző drapériák, a feszü­lő izmok és a fényes pikkelyű ha­lak. Mindazok a képemlékek, ame­lyeket az emberiség egyszer már kitalált, és egyszer nagy bánatá­ban, de szükségszerűen elfelejtett. Tévedés lenne Csernus új korsza­kát archaizálásnak tekinteni. Az ar­­chaizálás egyfajta agitáció. A fes­tő olyankor arról akarja meggyőzni nézőjét, hogy a művészet elfajzott, de legalábbis rossz irányba ment, helyesebb lenne visszatérni a régi­ekhez, mert azok még tudták, mi a szép. Csernus ezzel a lélegzetelál­lító barakkal nem akarja a művé­szetet megtéríteni. Nem azért fest anakronisztikusan, mert reményke­dik valamiben. Azért fest barokkul, mert leltárt csinált a számára bevé­geztetett festészettörténetből. És mert a dolog számára valóban vé­get ért, miért ne válassza ebből a lezárt történetből azt, ami a leg­szebb volt, ami a legnagyobb szak­mai tudást igényelte, ami a legha­tásosabbnak bizonyult? Végtére is festő. Akkor is az, ha a festészet maga halott. E képanyag kapcsán jutott eszem­be minden idők legnagyobb hami­sítójának, a holland Van Meege­­rennek az esete. Bocsásson meg Csernus Tibor, a hasonlattal nem sérteni akarok és még kevésbé aka­rok etikai párhuzamot vonni ott, ahol etikai párhuzamról szó sincs. Van Meegeren hatalmas vagyont gyűjtött, kollaboránskodott, akit csak tudott, becsapott, és még sok más ellenszenves dolgot művelt Ver­­meer van Delit XVII. századi festő modorában alkotott remekművei ál­tal. De nem is nagyon tehetett más­képpen abban a korszakban, amely­ben még éltek illúziók a modernség­ről, amelyben az íratlan szabály sze­rint egy kortárs festő vagy „halad a korral”, vagy nem „halad a korral”, de hogy a „kor halad”, hogy a világ előrefelé megy, az senki számára nem kétséges. Ha Meegeren ki akar­ta elégíteni a vermeeri festészet iránt érzett elementáris vonzalmát, csakis hazugsághoz folyamodhatott. A Van Meegeren-dosszié címen meg­jelent dokumentumkötet tanúsága szerint a főtárgyaláson a festő így védekezett: „Pusztán az a vágy haj­tott, hogy festhessek. A folytatás mellett döntöttem, de elsősorban nem azért, hogy hamisítványokat hozzak létre, hanem a technikám hasznosításáért, amelyet kifejlesztet­tem. Ez valóban egy nagyszerű eljá­rás. A jövőben azonban nem fogom mesterségesen megöregíteni és régi mesterekként eladni a képeimet.” Tudjuk, ez a terv neki már nem sikerült. A tervet félszáz évvel ké­sőbb az a festő valósította meg, aki Van Meegerennél nem kisebb tehet­ség, aki Van Meegerennél nem ke­vésbé kiábrándult, de Van Meege­­rennel ellentétben lefegyverzően őszinte: Csernus Tibor. P. Szűcs Julianna Saint Tropez, 1959. ERDEI KATALIN FELVÉTELE 19

Next