Népszabadság, 1989. március (47. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-18 / 66. szám
1989. március 18., szombat NÉPSZABADSÁG - HÉTVÉGE Tandori Dezső: A RÓZSÁK BÉKÉJE A lámpák megtűzdelték a házak közt meghagyott köröket, megvoltak a telefonfülkék, az alkalmi helyek, minden és ----------Ezzel az egyhangúsággal. Valaki eszembe jutott, ez nem az idegen város híg ködében, ez itthon, szemközt, a hegy enyhültebb oldalában. Vettem egy szál rózsát, gépjárműbe szálltam, átvitettem magam. Nekivágtam a sötét kaptatónak a gesztenyefa alatt. Nehéz napokat éltem----------eltelt néhány, kettő alig, visszatértem a helyre, nappal ezúttal. A jel, melyet lassan arrébb csúsztatott a hó, az eső, talán a szél, a lejjebb jutó avar----------a lejtőn, a jel megvolt, igazítottam rajta olykor, most legutóbbi állapotában láttam viszont a temetők egyik általánosát. Hogy a rózsa mit csinált közben, két éjt, alig másfél nap, ezt akartam látni, mint aki viszontlátná, bár tudja, nem, nem tudja, tudja, nem, a Viszontláthatatlant odalentről. Vagy honnét? Feketültek-e a szirmok? roggyant-e a nyak, löttyedt-e a fej? Tapad-e sár a szirmokhoz? Látni akartam, mint a föld rétegezését. A rózsa eltűnt. Álltam ott, és nem volt semmi.----------ez a várt három vonal volt kettő-függőleges vagy-vízszintes elrendezésben. Egyik szára alól a rózsa hiányzott. Megleltem viszont egy krókuszt, melyről tökéletesen elfeledkeztem. Hetekkel korábbi időn ültettem, általánosságban Hozzájuk, gondosan körülraktam levelekkel, nagy fűcsomó védte. Ki volt fordulva bár, gumója ép volt, új fehér virágot hozott, a régi fehér virág fonnyatagja is szépen felismerőzett. Visszahelyeztem a földbe, s elindultam haza, oly messze minden szigettől, attól, mindattól-mindazoktól, miről-kikről beszéltem, s még a rózsák békéje sem volt---------bennem. Kovács József: AZ ÉV ÖTVENHATODIK NAPJA Az anyák sérthetetlenek, ölükben cipelik a népeket, fölnevelik az emberiséget. Erősebbek minden hatalomnál, lakhatóvá teszik a Földgolyót, értelmünket megtisztítják a mocsoktól. Az anyák mind tehetetlenek a háborúk, éhínség, merényletek ellen: sírdogálnak csendesen Afganisztánban, Afrikában, a rezervátumokban és a szaporodó menekülttáborokban. Az anyák megalázhatatlanok, ha bántják őket, a létezés törékeny lényege belesajog. Szebbek a manökeneknél s jobbak mindannyiónknál: a világot fölnevelő édesanyák. Mátyás Ferenc: EGY TÁVOLI KOPORSÓRA Ki tép szét minket, mi veszett össze, hogy egymást marva, testvértelenül hullunk a sírgödörbe, kiféle sátán ökle tör a szívünkre, hogy egységben ne maradjunk s menekülve hazánkból eltűnjünk mindörökre? — anyánk álmát, reményét, szerelmünk szeme fényét ki törte össze, hogy bizalmatlanul nézünk a szülőföldre, s idegenül csángóivá a világban lehetünk hasznosak, kiket csodálnak, de csak megtört arcunkat mutatja lelkünk tükre? Kitől kérjük számon a múltat, mi, koldusbotra jutottak, hová lettek, kik a szellemben hittek, s lehettek volna honunkban elitek, de a Szózat intelmét magukba fojtva tovább bujdokoltak? — mert vallomásuk nem talált meghallgatásra, vad ármány tört életükre. Már csak a szellemhang felel, széthullt emlékek közt emel vádat, önvádat törvénytelenül elkövetett bűnünkre, — amidőn Szindbád hazamegy, Széchenyivel merengve, s egy név, vén kéz pisztolyt emel, — dehogy csak önnön homlokára, — mindenki nézzen magába — a golyó bevérzi szívünket. De hát kit nem ért sérelem ez eleve elrendelés honában, hol szívverésünk is lehallgatták s lakatot tettek a szánkra, s oly messze estünk Európától medveláncon porondra vetve, — erre nem ad választ a távol, melynek ködében az igazság útja mankókkal biceg lassan a történelembe. Boldog Asszony Anyánk, s nagy 1-vel írt Isten ügyészünk, ha vagy, hát hol vagy, kihez forduljon nevünkben a lélek, hogy el ne enyésszünk az új ezredévben? A Csernus-dosszié Életmű-kiállítás a Műcsarnokban Szenzációszag a levegőben. Az a festő állít ki Budapesten, akinek harmincöt évvel ezelőtt keletkezett a legendája, akinek huszonöt évvel ezelőtt gyűlt meg a baja a képzőművészeti élet irányítóival, és akiiről tizenöt éve csak informális hírek keringenek Párizs és Budapest között. Szenzációszag a levegőben, mert ezzel a kiállítással végképp repatriáltatott a magyar művészettörténet elmúlt fél évszázadának legmarkánsabb és legnyughatatlanabb vonulata. Akik analógiákat keresnek, azt mondhatják: a Csernus Tibor vezette szürnaturalista csoport sorsa kísértetiesen egyezett a hetvenes évek elején kirobbant „Heller—Fehérüggyel”, a budapesti Lukács-iskola szétszórásával. A filozófusok — egyet nem értésük jeléül — Amerikáig, Ausztráliáig távolodtak a hazai szellemi állapotoktól. A festők ugyan végzetesen európaiak maradtak, de ők se álltak meg a létező szocializmus akkori barátságtalan határainál. Lakner László Nyugat-Berlinben talált otthonra. Gyémánt László Angliában, majd Bécsben. Elméleti írójuk, Perneczky Géza Kölnben, Szabó Ákos és Csernus Tibor pedig Párizsban. Hála a képzőművészet ideológiailag „puhább” karakterének, a filozófusok és festők analógiája, legalábbis a sorsalakulás analógiája szűnőfélben. Lakner itthon , mintáz itthoni kiállításra váró plasztikákat, amelyeket itthoni folyóiratok fognak remélhetően népszerűsíteni. Gyémánt hazaköltözött. Perneczky többet van Budapesten, mint „odaát”. Szabó Ákos életművét hazaszánja, két évvel ezelőtti kamarakiállítása az Apáczai Csere utcában szép szakmai és anyagi sikert hozott. És most Csernus ... Csernus, aki a vitathatatlan vezér volt, aki idősebb is volt, aki „már akkor” olyan képeket festett, amelyek nélkül megérthetetlen és megírhatatlan legújabb kori művészettörténetünk. 1. Miért is? Talán mert ő a hűségesnek látszó Bernáth Aurél-tanítvány volt az, aki egyetlen pillanatra sem fogadta el a kor által fölkínált alternatívát. Azt a hamis felosztást, hogy a festő vagy alkalmazkodik a fennálló viszonyokhoz, és akkor hazug, figuratív és realista képet fest, vagy „föld alá megy” és akkor őszinte absztrakt és avantgárd képeit fest. Csernus az 1955- ben alkotott Három lektorral, az 1957-ben alkotott Újpesti rakparttal és az 1959-ben alkotott Saint Tropez-zel bebizonyította, hogy a figurativitás nem feltétlenül megalkuvás. Hogy így jobban le lehet járatni a szocialista realizmusnak hitt szegénységi bizonyítványt, mintha nehezen követhető látomásokat álmodna egy padlás- vagy egy pinceműteremben. Természetesen ez a három remekmű nem tételmunkának és nem is harci fegyvernek készült. „Csak” arról szóltak, hogy a legbanálisabb látvány is látomássá emelődhet, ha a részletek szokatlan összefüggésbe kerülnek. „Csak” arról szóltak, hogy a legkonvencionálisabb téma is elvarázsolódik, ha a fontos és „fontatlan” festői elemek alá-fölérendeltségi viszonya megváltozik. A három lektor ironikusra és szkeptikusra állított arckifejezése szorongó és kiszolgáltatott többletértelmet nyer azáltal, hogy fejük fölött a festett tükörfal fizikai valójukat ,is elsúlytalanítja. A rakpart talicskán ejtőző vagányai nem azért kezdik ki a heroikus munkássémát, mert a hősök éppen a termelés szünetében ábrázoltatnak, hanem mert a folyópart irizáló sejtelmes hulladéka, mint valami történelmi végzet, a kép legfontosabb szereplőjévé válik. A Saint Tropez csupa alak, csupa esemény, csupa történés. Minden elem egyformán zsizseg. De mert egyformán zsizseg, eredeti értelmét elveszíti és vonzó, jelentés nélküli szőnyegmintává lényegül át. Ha az elemek beszélnének, hozzánk csak hangfoszlányuk jutna el, ha zenélnének, csak háttérzajt csapnának. Csernus már akkor, már az ötvenes évek végén rájött arra, hogy az emberábrázolás segítségével lehet a leginkább az emberi elidegenedést ábrázolni. A képeiből kicsapó filozófia megpörkölte az esztétákat, a dimenzióját veszített ember, ez az aktuális kísértet kínos meglepetést okozott. Nem csoda: a stílrealizmus kenetteljesen emberbarát koncepcióját ő kérdőjelezte meg festményen nálunk először. De az elmarasztalók — és ebből jó néhány volt akkoriban — erről inkább hallgattak. A bírálat leginkább a festő eredeti technikájának, az olajfestéket grafikus módszerrel kezelő eljárásának, a felület kapirgálásának és spaciális megdolgozásának szólít. Formalizmus — szólt az ítélet. És e kiátkozás nyomán elérték, hogy az olajfesték márványos felületet eredményező módszere évtizedekig a festői másképpen gondolkodás, a vizuális különvélemény szimbolikus jelévé válhatott. Csernus technikája Csernustól eloldozódva különös hazai karriert futott be. A „megcsinálom, amit akartok, de azért nem adom magam oda egészen” attitűd képzőművészeti megfogalmazását véglegesítette. És ez, ismerve a hazai közeget, kulturális tettnek nem volt éppen kicsiny vagy veszélytelen vállalkozás. 2. De ugyan mit kezdhetett volna Csernus odakint ezzel a csak hazai közegben érvényesülő és csak hazai közegben érvényes módszerrel? 1970-ben jártam először Párizsban, emlékszem, a Szent Lajos-szigeten láttam tőle az első kint festett képeiből egy kamarakiállítást. Ezekből itt egy sem szerepel, talán nem véletlenül. A „csernusizmus” kint szükségszerűen válságba került. A szó átvitt, de konkrét értelmében is olyanok voltak akkori vásznai, mint robbanás után a visszamaradt üszők, hamu, szemét. Ez a rom eltakarításra várt, a romok helyén építkezni kellett. 3. Szenzációszag a levegőben. A Műcsarnok első termeiben, olyan képek láthatók, amelyekhez hasonlókkal magyar néző nemigen találkozott. Két puha tollú hattyú úszik a sötét vízen. Túlérett gyümölcsök, mély illatú virágok, trópusi lepkék fonódnak kompozícióvá a barna mediterrán és lépcé alatt. Ábrahám Izsákra emeli a kést. Kékipops lánya kígyót szül. Józsefet gödörbe taszítják testvérei. Jeleneteket látunk, megdermedt emberi, állati és növényi drámákat. A jelenetek pincében zajlanak, a pincéből láthatatlan ablak nyílik a napvilágra, az ablakon fénypászma ömlik be, a fénypászma erőszakosan világos és sötét részekre osztja föl az útjába kerülő alakokat. A leírásból nyilván kitűnik: a legklasszikusabb kora barokk képépítési módszer tanúi vagyunk. Caravaggiónak és Velasqueznek, Zurbarannak és George de La Tournak a tudatosan vállalt programja támad itt föl. A képek gyönyörűek. A barokk itt nincs idézőjelben. A nézőt nem távolítja el semmilyen eklektikus és oda nem illő tárgy. „Anch’io sono pittore” — kiáltott föl Raffaello, amikor konkurensének a művét megnézte, és föltámadt benne a versenyezhetnék. „Azért én is festő vagyok” — kiálthatott föl Csernus. —, no nem éppen a kortárs művészeti teljesítményeket látva, hanem valószínűleg Róma , pénzbedobással megvilágosodó fantasztikus kápolnaremekeiben, talán a San Luigi dei Francesciben vagy a Santa Maria del Popolóban, vagy a San Agostinóban. Mi ez? Csernus semmibe veszi a kor követelményeit? Talán nem tudja, hogy a képzőművészet immár száz éve egyfolytában arra tesz kísérletet, hogy elszakadjon hagyományos létmódjától? Hogy levetkezze először a témát, azután a kompozíciót, azután a „természetutánzó” módszert, azután a funkciót, azután a hagyományos matériát, azután a befogadás időbeli kötöttségét? Talán nem veszi észre, hogy a képzőművészet elvesztette kitüntetett helyét a látható világban? Hogy az építészet és a design között meg kell elégednie egy kicsinyke, bár dicső szereppel, valahogy úgy, ahogy polgári demokráciában a király lemond tényleges hatalmáról a szimbolikus reprezentáció kedvéért? Óh, vélhetően Csernus mindezt nagyon jól tudja! Ritka művelt festő kiállítását rendezte meg a Műcsarnok. De festőét! Olyan művészét, aki számára a világ bezárult. Ha a világ azt sugallja, hogy a képfestést abba kell hagyni, mert a fejlődés azt diktálja, akkor ez a világnem kell számára. Akkor a világgal szemben kell a festészet, Róma és a redőző drapériák, a feszülő izmok és a fényes pikkelyű halak. Mindazok a képemlékek, amelyeket az emberiség egyszer már kitalált, és egyszer nagy bánatában, de szükségszerűen elfelejtett. Tévedés lenne Csernus új korszakát archaizálásnak tekinteni. Az archaizálás egyfajta agitáció. A festő olyankor arról akarja meggyőzni nézőjét, hogy a művészet elfajzott, de legalábbis rossz irányba ment, helyesebb lenne visszatérni a régiekhez, mert azok még tudták, mi a szép. Csernus ezzel a lélegzetelállító barakkal nem akarja a művészetet megtéríteni. Nem azért fest anakronisztikusan, mert reménykedik valamiben. Azért fest barokkul, mert leltárt csinált a számára bevégeztetett festészettörténetből. És mert a dolog számára valóban véget ért, miért ne válassza ebből a lezárt történetből azt, ami a legszebb volt, ami a legnagyobb szakmai tudást igényelte, ami a leghatásosabbnak bizonyult? Végtére is festő. Akkor is az, ha a festészet maga halott. E képanyag kapcsán jutott eszembe minden idők legnagyobb hamisítójának, a holland Van Meegerennek az esete. Bocsásson meg Csernus Tibor, a hasonlattal nem sérteni akarok és még kevésbé akarok etikai párhuzamot vonni ott, ahol etikai párhuzamról szó sincs. Van Meegeren hatalmas vagyont gyűjtött, kollaboránskodott, akit csak tudott, becsapott, és még sok más ellenszenves dolgot művelt Vermeer van Delit XVII. századi festő modorában alkotott remekművei által. De nem is nagyon tehetett másképpen abban a korszakban, amelyben még éltek illúziók a modernségről, amelyben az íratlan szabály szerint egy kortárs festő vagy „halad a korral”, vagy nem „halad a korral”, de hogy a „kor halad”, hogy a világ előrefelé megy, az senki számára nem kétséges. Ha Meegeren ki akarta elégíteni a vermeeri festészet iránt érzett elementáris vonzalmát, csakis hazugsághoz folyamodhatott. A Van Meegeren-dosszié címen megjelent dokumentumkötet tanúsága szerint a főtárgyaláson a festő így védekezett: „Pusztán az a vágy hajtott, hogy festhessek. A folytatás mellett döntöttem, de elsősorban nem azért, hogy hamisítványokat hozzak létre, hanem a technikám hasznosításáért, amelyet kifejlesztettem. Ez valóban egy nagyszerű eljárás. A jövőben azonban nem fogom mesterségesen megöregíteni és régi mesterekként eladni a képeimet.” Tudjuk, ez a terv neki már nem sikerült. A tervet félszáz évvel később az a festő valósította meg, aki Van Meegerennél nem kisebb tehetség, aki Van Meegerennél nem kevésbé kiábrándult, de Van Meegerennel ellentétben lefegyverzően őszinte: Csernus Tibor. P. Szűcs Julianna Saint Tropez, 1959. ERDEI KATALIN FELVÉTELE 19