Népszabadság, 1989. március (47. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-25 / 72. szám

16 NÉPSZABADSÁG - HÉTVÉGE 1989. március 25., szombat Magyar „kváziglasznoszty” Az alábbi kéziratot Aradi Mária, Tokaj városának párttitkára juttatta el szerkesztőségünkbe. A benne foglalt eseti háborgás részleteinek igazságtartalmát ezúttal azért nem tettük előzetes vizsgálódás tárgyává, mert úgy véljük: ez az írás­­ megszüle­tésének konkrét indítékain túl — sok mindent kifejez egy olyan létező érzületből, amely jogot formálhat arra, hogy kilépjen a zárt intimitásokból, s a nyilvánosságról szólva jelezze annak sokféle szavarát. Természetesen ez nem jelentheti azt, hogy szerkesztőségünk elzárkózik más érzületek, vélemények közlésé­től, amelyek alakuló, táguló — tehát szükségképpen már ezért is tökéletlen — nyilvánosságunk morális kérdéseiben érdekelt­nek tartják magukat. A Kapu 1989. februári száma lát­­­­­án ugyanúgy sóhajtana fel szociológus barátom, mint te­tte, mi­után elolvasta a Magyar Nemzet 1988. március 22-i számában meg­jelent Zárt alakzat című írást, melyben az újságírói fantázia és a megrendelők iránti alázat engem egy félelmetes, nagy hatalmú zsar­nokká léptetett elő. A n­agy megle­petést követően a Magyar Nemzet — óriási nyitottsággal—április 19-i számában olvasói leveleket közölt, egy teljes kolumnát áldozva­­eme országos ügynek, majd május 3-án hozta az én írásomat. Az ügy ezzel a lovagiasság sza­bályai és a magyar sajtó felszíni tisztessége szerint le is zárult — vélhetné a jóhiszemű olvasó, még ha gyanítja is, hogy a tömegkommu­nikációban „jól helybenhagyottak” számára az ügyek elfelejthetetlenül lezáratlanok maradnak. Esetünk­ben azonban nemcsak a lelkekben hullámzanak tovább az események, hanem szinte feltartóztathatatlanul a sajtóban is. Egy év múltán újra az immár Soros-ösztöndíjjal meg­támogatott volt tokaji vb-­titkár, dr. Maczó Ágnes hozza lázba ezúttal­ a Magyar Hírlap, majd a Kapu olva­sóit, ugyanazzal a történettel. S mert én már rég nem vagyok n­aiv, precízen tudom, hogy amíg csak egyetlen tömegkommunikációs esz­köz akad ebben a parttalanná áradt magyar nyilvánosságban, melynek üzlet feltálalni eseteket a közélet angyalairól és ördögeiről, a könny­fakasztó tokaji história érini főig. Uramisten, hát mit tegyek? Ami mondanivalóm volt az ügyről, el­mondtam. H­a a más és más lapok­ban újra és újra felbukkanó írá­sokra válaszolni akarnék, mindun­talan a Magyar Nemzet-beli szöve­gemet kellene ismételnem, hogy az olvasók tájékozottak legyenek a volt tokaji vb-titkár felmentésének okairól és tényeiről, melyekről nemigen szólnak a gombamód sza­porodó indulatos írások. De ez a szerep nevetséges. Neim vállalom. Meghagyom e csörgősipkás korszak ágenseinek. Egyébként is: egyre­ ke­vésbé van mire válaszolni. Amikor Mélykúti Attila a Magyar Nemzet­ben egy „­eljárás koreográfiáját”, a „gépezet működését” vázo­lta fel a maga látószögéből, arra válaszol­hattam a magam nézőpontjából. Megírhattam a gondosan konst­ruált és ráadásul az általános ma­gyar állapotoktól nem is idegen modell ellenében a tényeket. Le­írhattam, hogy Tokajban mindössze annyi történt, hogy egy új vb-ti­t­­kárnak hét hónap alatt olyan mér­tékben megromlott a kapcsolata a tanácselnökkel és a tanácsi appará­tus több dolgozójával, ami állandó feszült légkört teremtett, s lehetet­lenné tette a munkát. A jóhiszemű együttműködésre sem a tanácsel­nök, sem a vb-titkár, sem a tanács dolgozói, sem a megyei tanács il­letékesei már nem láttak esélyt. Választani kellett és a város taná­csa egy tartózkodással annak a ta­nácselnöknek szavazott bizalmat, akit mintegy tíz hónappal koráb­ban egy ugyancsak sok vihartól ter­hes időszak lezárása reményében nagy bizakodással megválasztott. Ezt a választását a tanács már csak azért is védte, mert régóta él a to­kajiakban az a szándék, hogy tős­gyökeres tokajit állítsanak a tanács élére. A probléma tehát munkahe­lyi, és megoldása a munkáltatói jo­gokat gyakorló megyei és városi ta­nács, illetve a szakigazgatási szer­vek dolga. Ebből a helyzetből vizio­nált az újságíró egy t­ársadalmi-po­­l­iti­kai­­konfliktust. Nem Tokajról és nem az illuszt­rációként felhasznált személyekről szólt. Az írás a hatalomgyakorlás mechanizmusáról, s ezen belül is kitüntetetten a párthatalom gya­korlásáról­, nyilvánosságról és de­mokráciáról méltatlankodott 1988 márciusában, egy olyan történelmi periódusban, amikor ezekről a vál­toztatásra érett létkérdésekről fele­lősen gondolkodni, vitatkozni és dönteni kellett volna. Mégpedig a valóság tényeiből kibontva a kö­vetkeztetéseket, és nem fordítva, a koncepciót ráhúzva a valóságra. Az újságírónak válaszolva leírhattam, milyen fontosnak tartom, hogy po­litikumot hordozó valóságelemek­ből jussunk politikai konzekvenciá­hoz, s ne tulajdonítsunk politikai színezetet politikamentes döntések­nek. Kulcskérdés, hogy tisztán lás­suk a valóban mintaértékű eleme­ket és minél kevesebbet fantáziál­­junk. Mondom, mindezt leírhattam, mert volt mire válaszolni. De Maczó Ágnes terjedelmes ka­pu-beli írásában nincs mire vála­szolni a sajtóban, mert ez megint csak méltatlan szerep lenne. Min­den állítására egy becsületsértési perben kellene reagálnom, tanúkat és dokumentumokat felsorakoztat­va, ha lenne időm és gyomrom ilyesmihez. Drága Arany János! Terád hallgatok: „Ha egy úri lócsiszárral találkoztam s bevert ,sárral: Nem pöröltem — Félreálltam, letöröltem.” Mit tegyen hát az az ember, akit a sajtónyilvánosság kipécézett és nem száll le róla? Monomániás sze­rencsétlenként forduljon ide-oda, meghallgatásért? Magyarázza úton­­,úttétten, hogyan is történtek azok a dolgok, amelyekről szemérmesen hallgatnak a krónikásaik? Nem csi­nálom, nem megy. „Mondd, miről írjak, hiszen a be­csületemre kényes vagyok. De akár­hányszor megkérdezem magamtól, hogy hol és­ mit vétettem és mi kö­zöm ehhez az egész ügyhöz, amibe úgy cseppentettek bele, végeérhetet­­lenül elrágódhatok ezeken a kérdé­seken s hiába. Éjjel, a sötét szobá­ban fekve, legőszintébb önmagamba zárva se találom sehol azokat a gon­dolatokat és érzelmeket, szándékokat és tetteket, amelyeket ország-világ előtt a fejemre olvasnak. Biztos, hogy hibáztam, de hogy mit és miben, azt azóta sem írta meg senki az egyre dagadó írásfolyamban. Hogyan is tenné bárki : az írások nem a tények birodalmában mozognak.” „Ezt írd meg!” — mondja töprengéseim hal­latán újságíró ismerősöm. Jó szán­dékát értem, de nem hiszem, hogy ma Magyarországon nagy keletje len­ne egy olyan írásnak, amely arról szól, hogy a párttitkár is ember. Nem marad más hátra, mint új nyilvánosságunk természetén medi­tálni. H­a járt is az olvasó Tokajban, futó benyomásokat szerezhetett legfeljebb, pedig az adott mikro­­környezet többé-kevésbé alapos is­merete nélkül nem értelmezhetők társadalmi érvénnyel semmiféle ügyek és jelenségek. Minden törté­nésnek és minden döntésnek szöve­vényes háttere van, s az esemény maga sokféle érdektől vezérelt tö­rekvés és érzelmi indíttatású kiállás végösszege. Egy kisvárosban kivált­képpen mindennek gyökere van, ami akkorra nyúlik vissza, amikor a szereplő személyek még nem is léptek színb­e. Döntéseikben mégsem hagyhatják figyelmen kívül a dol­gok lényegét, azaz történetét. Nem teheti ezt a nyilvánosságot termelő publicista sem, ha azt akar­ja, hogy hitele legyen. Nem azt ké­rem számon a napra és sorra dolgo­zó újságírótól, hogy riportja már­­már szociográfia legyen, hanem azt, hogy a helyi viszonyokról többolda­lúan tájékozódjon, ha oknyomozó ri­portra tüzeli magát, s fejeket akar hullatni. Márpedig, aki tokaji esetet modellértékűen kíván megírni, an­nak elengedhetetlen, hogy tudjon a városról egyet s mást, mert ez a hát­tértudás nemcsak értékítéletét teszi biztosabbá, hanem átüt a szövegen is. Gazdagítja, érzékletesebbé teszi azt. Tudnia kell például, hogy hazai településfejlesztésünk kirívó kárval­lottja világhírű városunk, ahol egy hosszan tartó gazdasági, szellemi és erkölcsi leépülés végpontján már alig van valami, ami az embereket megtartja; ahol a szocialista iparban foglalkoztatott fizikaiak átlagbére 1986-ban 4005 Ft, 1987-ben 3967 Ft, ahol a tényleges fogyás 1000 lakosra jutó száma 1986-ban 16,8, 1987-ben 35,5, ahol az infrastrukturális mutatók alig hihető elmaradottságot jeleznek. A beszorított tokaji nép tehetetlen­ségében önmagába mar. A tenni aka­rás és a bűnbakkeresés ugyan fel­­felbuzog, majd rendre elcsitul, s a hullámverések nyomán egy vissza­húzó sorsából kitörni nem tudó ki­csi, szegény város kisszerű csetepa­téinak eltüntethető dokumentumai, és előbb-utóbb gyógyuló sebei ma­rad­nak vissza. Mindössze a névtelen feljelentő levelek és a botránycikkek szaporodnak, az életképes kezdemé­nyezések és épülést hozó tettek nem. Ha Maczó Ágnes belefektet egy pici időt abba, hogy megismerje a város közelmúltját, bizonyára meg­látja, hogy az milyen viharvert, té­pett, és az emberek mennyire labili­sak lépéseikben, hogy a változó vi­szonyoktól függően bármi bármikor visszavonható legyen. Talán meglát­ta volna azt is, hogy semmire nincs nagyobb szükségük a tokajiaknak, mint hogy vezetői egyetértésben dol­gozva biztosítsanak számukra olyan nyugalmat, amelyben nemcsak az az­napi presztízscsatáikkal, hanem a város holnapjával is foglalkozhat­nak. Gondolom, felmérte volna azt is, mit vált ki, ha vb-titkári pálya­futásának harmadik­ hónapjában ki­nyírással fenyegeti a tanácselnököt, mondván, hogy ő a jogász, ő ért a ta­nácsi munkában mindenhez. A „ki­nyírásról” ugyanis esetek sora jut az emberek eszébe Tokajban, s ezért ez itt nem csupán gyerekes fenyegető­zés, hanem reális veszély, amit a megfenyegetettek igyekeznek meg­előzni. Mondom, ha jobban ügyelt volna a városra és annak múltjára, ha tényleg érte akart volna tenni, akkor nem idéz elő feloldhatatlan konfliktust, nem kényszeríti gyötrel­­mes választásra környezetét, hogy aztán mártírként hurcoltassa magát­­körbe-körbe.­yilvánosságot firtatva nem a volt vbcititkár nyitottsága az érdekes, hanem a nyilvánosság leté­teményeseié elsősorban­. Lehetne halkan szólni elemi tisztességről is, de ne menjünk olyan messzire. Ma­radjunk az intellektuális kíváncsi­ságnál, m­int szakmai követelmény­nél, ami nélkül az író ember csak megrendelőinek és saját rögeszméi­nek rabja, s amit ír, annak ködké­pekhez van köze, de a valósághoz soha. Történetünkben szerintem szembetűnő, hogy a vb-ti­tkár le­váltásának históriáját írogatok ás a nyilvánosságot biztosító szerkesztők egyike sem volt kíváncsi Tokaj vá­roséra. Miért is lettek volna? A tör­ténelmi hitel mai magyar nyilvá­nosságunkban- -avíttas limlom. Za­varó kölönc egy olyan kommuniká­cióban, mely amúgy sem a nyilvá­nosságnak szól­. Az egyik írás hec­cel, a másik védekezik. Az egyik riport vádol, ítél, felvonultatva mindazt a közhelyet, amitől fülha­sogató már tömegkommunikációnk, a másik a valóságra süketen ideo­­logizál. Születnek a „koncepciós perek” a nyilvánosság zászlaja alatt, minden oldalról. Akit kikezdenek, annak nincs emberi vonása. Hurrá, felszabadultunk a sztálinizmus em­­bern­yomorító rendszere alól! Tokajról persze tényleg kellene írni, hiszen a város állapotában fej­­beverően és szívettépőem fel­mutat­­hatók az elmúlt négy évtized hibái­nak következményei. Ezt kellene egy igazi nyilvánosságnak felvállal­nia. Csakhogy­­a valóságfeltárás stra­pás, és az ilyen írás nem is kurrens cikk az információk pia­cán. Úgyhogy, kedves olvasó, ha a sok harcos leleplező cikk után igazán kíváncsi lesz Tokajra, el kell oda­­mennie. A Való világ fel­ismerésében nem­­segít honi nyilvá­nosságunk — törődjön bele, hogy csak saját józan ítélőképességére számítha­t. (Azt már csak halkan merem ellebegni, hogy milyen jó is lenne, ha az újságírók maguk te­remtenének egy olyan fórumot, ahová fellebbezhetne a tömegkom­munikációban megtámadott sze­mély, vagy közösség, s bírói herce­hurca és önigazoló riogatás helyett a nyilvánosság biztosítaná a reha­bilitációt. Javára­ válna a szakmá­nak is, ha ki tudná alakítani ön­tisztulását segítő szervezeteit.) Koestlertől lopom, s ahogyan le­írom, máris megrettenek tőle, pe­dig stimmel a jellemzés: „Köldök­­zsinór nélkül jöttek a világra — já­tékosság és mélabú nélkül”. A tör­téneti hitel után talán, ez hiányzik nekem leginkább a nyilvánosság reflektorfényében ágálok egynéme­­ly­ikéből: az árnyalatokkal teli, ér­zékeny hang, a finomság kultúrája. Ha már nem kívánhatom a tudósí­tóktól, hogy mind­ megannyi Kapus­­cin­skiként vagy Chrudinák Alajos­ként karnyújtásnyira szemléljék a valóságot, azt azért talán elvárha­tom, hogy ne száműzzék írásaikból az intellektust és az érzékenységet. S egy veszedelmesen hosszan tartó, csak az agitációra ügyelő direkt sajtóirányítás után ne engedjék szabadjára a gátlástalan szájtépést, amivel egymásnak üzengetnek, mi­közben korábbi sérelmeikért vesz­nek elégtételt és politikai megbí­zóik sáncait erősítik. Egyre többen felejtik ugyanis a világmegváltónak hitt zűrzavarban, hogy az emberek tájékozódását, véleményalkotását kellene biztosítaniuk az őket érin­tő kérdésekben. "Tájékoztatás? Lássuk, hogyan­­ tájékozódik manapság Tokaj felnőtt lakossága egy olyan, ügyről, mint a vb-titkár felmentése! Csak­nem kizárólag személyes kommuni­káció révén, amikor is a be­ lötyö­gős szubjektív köntösben elvesz a valóság piciny darabja. Van még némi szervezeti információ, de ez szűk réteget érint. Marad a­­megyei vagy a központi sajtó. A kettő kö­zül a központi sajtó az igazi Má­tyás­­király a magyar vidéknek. Esetünkben tehát az igazság ret­tenthetetlen bajnokai, a köz­ponti lapok vették szárnyaik alá véden­cüket.­­Az eset bátor, demokratikus és nyitott tömegkommunikációs rendszert sejtet, ami azonban ko­rántsem így van. A közéleti eliga­zodást segítő fontos és aktuális ügy ezúttal is hozzáférhetetlen, különö­sen az érintetteknek, hiszen lénye­ges mozzanatok egyáltalán nem kapnak publici­tá­st. Nem szól egyet­len írás sem arról például, hogy a vb-titkár felmentésével kapcsolat­ba hozott irodalmi társasággal eset­leg nem az volt probléma, hogy tagjai — Ratkó Józsefet kivéve — talán nem is olyan izmos tehetsé­gek. Ilyesmiről nem illő beszélni, n­o meg hatásosabb is a­­mi­sztikus el­lenzékiséget emlegetni. Én egyébként nagyobbra tartom azokat a költő­ket, akik több tehetséggel és keve­sebb­­ cirkusszal kapaszkodnak a Parnasszusra. De számot kell vet­nem azzal, hogy nyilvánosságunk már csak olyan, hogy harcosan ki­áll azok mellett, akik a hatalom üldözésének tudják be sikertelen­ségüket. Az elhallgatásnak és a csúsztatásnak a példáit vég nélkül lehetne sorolni a megjelent írások­ban. A lényeg az, hogy ez a mani­puláció csaknem kontrollálhatatla­­nul folytatható, mert a nyilvánosság szintje helyi tömegkommunikáció híján nagyon alacsony a vidéki vá­rosokban, így Tokajban is, s az igazság letéteményesei a teljhatal­mú központi lapok. Máshol történ­nek az események, ahol az infor­mációk teljességükben megközelít­hetők, kontrollálhatók, de eszközök híján nem artikulálhatók, és más­hol vannak a kommunikációs esz­közök, ahol a tényeket­­már az adott közeg sajátos szempontjai alapján kezelik, leírják vagy elhallgatják, mindenesetre átrendezik, s rendkí­vül ritka, hogy akár csak egyetlen konkrét ügyben megvalósuljon a nyilvánosság teljessége. Elvétve szól azoknak az írás, akikről szól. Meghatározott személyeiknek és cso­portoknak, aktuális belterjes konf­liktusokban, a gyakorlott újság­olvasó előtt leplezhetetlen célzatos­sággal íródnak a sajtóremekek, de a nyomdából kikerülve már általá­nosan hozzáférhetőek, azoknak is, akik a kódkulcsokat nem ismerik, ezért ártatlanul a szöveget a való­sággal azonosítják, s nem annak fogják fel, ami: nem nekik szóló üzenetnek. Ha ezt a gépezetet ne­­andervölgyiek kezelik, hosszú-hosz­­szú ideig fű nem nő utánuk. Nyilvánosságunk olyannyira egy­irányú, hogy az már szerkezeti sa­játosságnak is tekinthető. Az új, túlcsorduló nyilvánosság ebből a szempontból is vészes hasonlóságot mutat a régivel, a sztálinistával. A mechanizmusok és eszközök ugyan­azok, csak éppen több a szereplő és harsányabbak a nagyáriák. De et­től ez a nyilvánosság még csak reprezentatív marad, amolyan nyil­vános közzététel. Melyek is azok a mozzanatok, amelyek az én törté­netemben ebből a szempontból fi­gyelmet érdemelnek, mégse szól róluk, sehol semmiféle fáma? Nem ott kezdem a mozaikok ösz­­szerakását, ahonnan kellene, hogy tudniillik, miként és miért pörög fel egy-egy „leleplező” sajtókam­pány. Pedig ez egy olyan rajtja az ügyeknek, ahonnan kezdve a teljes nyilvánosság már csak rózsaszínű leányálom. De külön esettanulmány témája lehetne, hogyan kapcsolód­nak egymásba a politikai és a tö­megkommunikációs rendszerek. En­gem pedig ezúttal csak a nyilvános­ság csatornái érdekelnek. A lényeg mindössze annyi, hogy ha egy in­formáció arról szól, hogy „van itt egy piszkos ügy”, ezáltal a közlen­dő eset koordinátái és a szereplő személyek fizimiskája eléggé beha­tárolt, s az újságíró kezében van minden eszköz ahhoz, hogy az in­formációkban szelektálva megalkos­sa a valóságtükröt. Újra csak a Magyar Nemzet technikáját vizs­gálatom, mert a Kapu eljárása érthetetlen számomra. A lap ese­tünkben igyekezett a valóságos nyilvánosság látszatát kelteni, hi­szen olvasói leveleket várt és kö­zölt, és lehetővé tette számomra a válaszadást is. Csakhogy a dolgok nem ilyen egyszerűek. Az újságíró­val való beszélgetés után én ponto­san tudtam, hogy miről fog szólni a cikk. Ezért kértem a Magyar Nemzet vezetőit, hogy hallgassanak meg a közlés előtt. A­­ főszerkesztő és helyettese ezt meg is tette. Két dolgot kértem: kérdezzenek meg további érintett embereket, hogy árnyaltan, többoldalúan, s így reá­lisabban mutassák meg a vb-titkár felmentésének történetét, s hogy egy összetett tokaji valóságba ágyazva mutassák be az esemé­nyeket. Mindkét kérésemre meg­nyugtató ígéretet kaptam, hisz ők maguk is egyoldalúan elfogultnak mondták az írást. Úgy érezhettem hát, hogy partner vagyok a nyil­vánosság-társas j­á­tékban. Aztán megjelent a cikk minden további gondozás, igazítás, finomí­tás nélkül. Kérdésemre, hogy mi­lyen lépés is lehet ezek után szá­momra, s ő ugyancsak jóindulatú­an közölte, hogy ha válaszom meg­üti a kívánt mércét, közölni fogják. Megütötte. De ha nem így van? Ak­kor nincs igazam? Akkor nem hallgattatik meg a nyilvánosság színe előtt a másik fél? Tudj Isten, milyen, nyilvánosság ez!? Közöltek aztán egy levél-összeál­lítást is. Ez a legrafináltabb társas­játékok egyike, a látszatnyilvános­­ság legdühítőbb műfaja. Mert azt minden szerkesztő tudja, hogy a beérkező nagyszámú levélből leg­alább négyféle üzenetet hordozó összeállítást lehet csinálni, s a vá­lasztás csakis a lap kezében van, hiszen az olvasók nem ismerik a leveleket teljességükben. A nyilvánosság, egyirányúsága szempontjából nem hagyható fi­gyelmen kívül esetünkben még a publikációk rádiós felvezetése sem. Mélykúti Attila cikkének megjele­nése reggelén a lapszemle legrikí­­tóbb információja erről az írásról szólt, nem csoda hát, hogy a hír­lapárus barátaim tanúsíthatják — 50­ Ft-ot is ígértek aznap egy Ma­gyar Nemzetért Miskolcon. Ugyan­csak meglehetősen figyelemfelhívó beharangozása volt a levél-összeál­lításnak. Arról azonban szó nem esett, hogyan válaszolt az inkrimi­nált párttitkár. Meglehetősen el­gondolkodtató értelmezése ez a nyilvánosság teljességének. Arról aztán már morfondírozni is balga­ság, hogy mennyire nem egy súly­csoport az olykor hisztérikussá hec­celt társadalmi-­politikai közegben a sajtó, s ellenükben én, egy le­robbant kisváros pb-titkára. lifit mondhatok ezek után, a mai XTJ­ gyár nyilvánosságról 1988— 1989-es személyes tapasztalataim alapján? Mondhatnám talán önér­zetesen azt, hogy tiltakozom. (Bár ez most túl sűrűn előfordul ahhoz, hogy igazán hírértékű legyen.) Tiltakozom az ellen, hogy ürügy legyek egy műbalhéban. De hol tiltakozzak és minek? Hiszen tudom, hogy háborgásom­nak csak akkor lenne értelme, ha a küzdőtéren megjelenő ellenfele­im fellázadnának eszközszerepük ellen. Amíg ők ezt nem teszik, ad­dig folytatódnak a „kirakatperek” tömegkommunikációnkban, 1988 és 1989 után is. • Dan ***** "szvp z??"* UaTcZ'”*2** nyZ' taBk4v ***". t* *°rx»dlfu,,£'vn« t* Hid.TT.'*- hiu~. % át?Z alaksat ___ Mindenkivel egyez Ce..el- fik" »«■­ (55,^8, m m - ,i -rí;■s.-gsf? gxgsrst I — - , i t«A\ , 7 Ar\ 313^° ...-**** hlyttottan 3 Segítsen —rrsí; 'k£2 ‘ y^nek végei « belgák - Igazságtalannak I FN­ , - -aagrsev 5TM.... I f ! X- I - bW ellix wertntem i*^ ** TM^ „£*lu*n k!via«41« dr. Ma­­leirmlit*** u ,enDO i/c ^ -y „ '■sja-ssuss r.M 53?*IU$ 8 /prrt I !?•' * VX!? ««». _ ui\Zr)r-n-\^ »u... .„i­lp=3pl«* ajpgsgKS S%s- nM»v*W "S3Sy JlraSpisf „|§ je&SSri- SS Sfij^o " ilTJ1 Aláírásgyűjtés­sel politizálni kelle, £.?££ S SlssSgO SfPiCSiSs^ m afraS sa&Jsgaig £afiSiS.H S£S! I, rUcT.Y'.1*- hnJT Sir. viutervmibin mcije'«n-

Next