Népszabadság, 1989. március (47. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-04 / 54. szám
1989. március 4., szombat NÉPSZABADSÁG - KULTÚRA VÁLASZ ÉS VISZONTVÁLASZ Nem táncoltak, de... A Népszabadság február 21-i számának 9. oldalán megjelent fidesz-táncosok pénzgyűjtő akciója az osztrák fővárosban című írás számos valótlanságot tartalmaz, és homályos, hamis összefüggéseket próbál éreztetni, ezért kérjük, alábbi helyreigazító levelünket szíveskedjék a lehető legrövidebb időn belül lapjában megjelentetni. Kedvetlenítő, amikor egy politikai szervezet a vele versenyhelyzetben lévővel szemben úgy próbál előnyre szert tenni, hogy alaptalan, rosszindulatú vádaskodással igyekszik lejáratni a másikat. Erre tesz kísérletet az MSZMP lapja, a Népszabadság február 21-i számában megjelent Fidesz-táncosok pénzgyűjtő akciója az osztrák fővárosban című írás. A cikk valótlan tényeket állít, és hamis összefüggéseket sugall. 1. A táncosokról. Az öles betűkkel szedett címből mindössze annyi igaz, hogy Ausztriának van fővárosa. Ezen túlmenően viszont a Fidesznek nincsenek táncosai, és e nem létező táncosok nem tartottak pénzgyűjtő akciót. A február 17- én Bécsben fellépő fiatal művészek — néhány saját írás mellett — magyarországi és erdélyi magyar költők verseit szavalták, énekelték. Szünet után a Fidesz történetéről és tevékenységéről hallottak rövid ismertetést az érdeklődő egybegyűltek. A pénzgyűjtő akcióról. Ahogy az minden hazai és külföldi meghívásnál lenni szokott, a meghívó fél — jelen esetben Kovács Kálmán bécsi galériatulajdonos — vállalja a kiutazók útiköltségének fedezését. Ezt ő úgy oldotta meg, hogy a hallgatóság — ki-ki saját kedvére és anyagi helyzetére bízva — adta össze az utazási költséget. (Az így összegyűlt közel 1000 schilling oszlott meg kilenc fiatal között, tehát egy főre kevesebb jutott, mint amennyibe az út kerül.) 2. A Tollas Tiborról szóló záradék abbaa képbe illik bele, amit egy évvel ezelőtti megalakulásunk óta az MSZMP sztálinista, ortodox szárnya rólunk kialakítani igyekszik. (Akkor a BBC és a Szabad Európa ügynökei voltunk, most a deportálásokért állítólag felelős exhonvéd- és csendőrtiszt pénzel és támogat minket.) Le kell szögeznünk, hogy mi Kovács úr meghívására mentünk Bécsbe, így az ő vendégei voltunk, ahogy vendég volt Tollas Tibor és a nyugati magyar emigráció számtalan, néha egymással is torzsalkodó politikai irányzatának képviselője is. Tollas urat akkor láttuk először, őt magát addig egyáltalán nem, lapját kevéssé ismertük. (Pontosabban: ismerhettük,) úgy vélem, az, hogy ugyanazon házigazda vendégei voltunk, nem jelenti azt, hogy mindannyian ugyanazt a politikai nézetet, meggyőződést valljuk. (Utalnék itt Grósz Károly nyári találkozóira a nyugati magyar emigrációval.) Tollas Tibor múltját nem ismerjük. Egyébiránt nekünk, fiataloknak nem könnyű eligazodni sem külföldön, sem itthon abban a zűrzavaros helyzetben, melyben nem világos: ki volt nyilas pribék, ávós verőlegény, vagy mindkettő, ki kinek a kínvallatását irányította vagy nézte végig, ki lőtt és kire, és ki kinek írta aláa halálos ítéletét. Mi szívesen látnánk tisztán e téren. Ezért arra kérjük Önöket (nem tudjuk, név szerint kihez forduljunk, mert a cikket és a kommentárt nem írta alá senki, így arra lehet következtetni, hogy a szerkesztőség véleményéről van szó), kezdjenek sorozatot, vitáta múlt tisztázása érdekében a még életben lévő érintettek bevonásával arról, hogy történelmünk utóbbi viharos 50 esztendejében ki volt gazember és ki ártatlanul meghurcolt. Ha van értelme ennek, akkor azt csak az őszinte tisztánlátás igénye vezérelheti, és többet használhat mindannyiunknak, mint az Önök cikkének valótlan és rosszindulatú beállítása. Budapest, 1989. február 22. Dr. Fodor Gábor Péter a Fidesz választmányának tagja Szívesen adunk helyt a levélnek, amely részben többes szám első személyben íródott, s így arra lehet következtetni, hogy kollektív álláspontot képvisel, noha csak egy aláírója van. Eredeti tudósításunk (cikket nem közöltünk) és a levél ismeretében ki-ki megfogalmazhatja a maga véleményét, ítélhet a levélben szereplő minősítésekről. Ehhez kívánunk megjegyzéseinkkel segítséget nyújtani. 1. A február 21-i lapunkban közölt információ címe téves volt. A Fidesz fiatal művészei szavaltak és énekeltek, de nem táncoltak. E pontatlanságunkat őszintén sajnáljuk, noha nem érezzük, hogy hátrányosan minősítené a Fideszt. 2. A levélnek „a pénzgyűjtő akcióról” c. pontjáról kitetszik, volt ilyen akció. Készségesen elhisszük, hogy a jelenlevők „közel ezer schillinget” gyűjtöttek össze a bécsi tartózkodás költségeinek fedezésére. Ami az ügy általánosabb vonatkozásait illeti, azokban az országokban, ahol a pluralizmus hosszabb múltra tekinthet vissza — például az USA- ban —, meglehetősen alapos a jogi szabályozás a tekintetben, hogy politikai szervezetek külföldről jövő adományaikat miként tartsák nyilván, jelentsék be stb. Feltehetően ilyen szabályozásra nálunk is szükség lesz: a nyilvánosságnak egy demokratikus rendszerben joga van a külföldi pénzforrások ismeretére. Természetesen a jelzett összeg elfogadásával a fideszesek semmilyen törvényt, szabályt nem sértettek meg, de mi nem is állítottuk, hogy törvénysértés történt volna. 3. Ami a levélnek a Nemzetőrrel és főszerkesztőjével, Kecskési-Tollas Tiborral kapcsolatos passzusait illeti: meglepetéssel s egyben megnyugvással vettük tudomásul, hogy Fodor Gábor és fideszes társai a Nemzetőrt kevéssé ismerik. Mi ugyanis csak abból indulhattunk ki, hogy ha nem lenne ilyen ismeretség, akkor az újság bizonnyal nem bocsátaná hasábjait a Fidesz „németországi szóvivője” rendelkezésére, miként tette azt idén januárban. Ami pedig azt a párhuzamot illeti, amelyet Tollasnak a bécsi rendezvényen való jelenléte és Grósz Károly „nyári találkozói” között vontak, a párt főtitkárát nem üdvözölték a magyar emigráció szélsőséges vagy fasiszta múltú képviselői. Tollas életútjának ismertetésével szívesen állunk a levélíró rendelkezésére. (Megtettük volna azelőtt is, hogy az ő lapját választották a szóvivői állásfoglalás színteréül.) 1945-ben Tollast, a volt csendőrtisztet ugyan átigazolták a rendőrséghez, ám röviddel később felismerték. Nem a beregszászi deportáltak — politikai foglyok, magyar zsidók —, hanem egy volt csendőrtársa, Szemenyei János tett rá terhelő vallomást. „Kecskési Tibor jelenlegi rendőr főhadnagy 1944 áprilisától hónapokig a beregszászi gettó parancsnoka volt, és ő súlyos cselekményeket követett el. Október 15-e után nyilas karszalaggal és géppisztollyal a nyakában Budapest utcáin száguldozott." Tollas beismerő vallomásából az 1947. december 11-i kihallgatáson: „1944. április vége felé kerültem a 117. tábori csendőr zlj at Beregszászra ... Én a vagonírozáshoz egy szakasz erővel lettem kirendelve ... A bevagonírozást kizárólag a 117. zlj-tól kirendelt és általam kivezetett szakasz végezte.” A bíróság — csendőrtársai terhelő vallomása alapján — bűnösnek mondta ki, nyolcévi börtönre ítélték. Részlet az indokolásból: „A tanúvallomásokból kitűnően Kecskési május 15. és 17. között személyesen irányította — korbáccsal a kezében — a deportálandó vagonokba való begyömöszölést. Ezen rendelkezése folyományaképpen a nőket újból a vagonok előtt, mindenki szeme láttára, meztelenre vetkőztette, és a bevagonírozás előtt csendőreivel a legbrutálisabb testi motozásban részesítette. Vádlott adta ki a rendelkezést, hogy mindenkitől mindent el kell venni. Egy állapotos asszony az izgalmaktól öszszeesett. Miközben orvosért kiáltoztak, Kecskési kiadta az utasítást: az asszonyt dobják a vagonba.” Büntetését a fellebbviteli bíróság 10 évi fegyházra súlyosbította. 1956. október 23-a után szabadították ki, Nyugatra távozott. Levélírónkat egyébként szeretnénk biztosítani, hogy szándékunk a múlt őszinte feltárása, nem fekete-fehér színekben és nem is különböző korszakokat összemosva; mint ismeretes, ez megkezdődött. Ami a közelmúltat illeti, ennek ismeretében a Fidesz-vezetők érzékenysége érthető. Ám az indulatok rossz tanácsadók, és tegnapi igazságtalanságokat mai igazságtalansággal jóvátenni nem lehet. Először is — nem tudunk szó nélkül elmenni amellett, hogy a bécsi szereplés során a Fidesz szónoka részéről igaztalan vádaskodás hangzott el az MSZMP ellen. Másodszor: azt sem kívánjuk szó nélkül hagyni, hogy a levél — miközben a lapunkat vádolja „valótlan és rosszindulatú beállítással”, „hamis összefüggések” sőt „homályos, hamis összefüggések” sugallatával — messze elrugaszkodik a valóság szintjétől. A Tollas Tiborról szóló záradék az eredeti tudósításban nem az „MSZMP sztálinista, ortodox szárnya” által összeállított fantomkép. Ugyanis mindenki maga írja a saját életrajzát. Nem felel meg a valóságnak, hogy azt sugalltuk volna: Tollas pénzeli és támogatja a Fideszt. Nem írtuk és nem sugalltuk. Azt állítottuk, ami történt: Tollas köszöntötte őket, és idéztünk üdvözlő szavaiból. Lehetünk vitában, ezt azonban célszerűbb a tények talaján és a jelzők eszkalációja nélkül folytatni. Mi mindenesetre erre törekszünk, teszszük ezt az MSZMP ama felismerésének megfelelően, amelynek kiindulópontja: a magyar nemzet minden közös cselekvésre kész, felelős ereje együtt járja meg a következő esztendők jövőt formáló, nehéz útját. Tegnap este mintha megállt volna az idő. Legalábbis másfél órára, amíg a televízió első programjában Gothár Péter Megáll az idő című filmjét néztük. A képernyő előtt ülve ismét belehelyezkedhettünk az 1960-as évek légkörébe. Az eredetileg 1982-ben bemutatott mozidarabot ismerik itthon és külföldön, a nyolcvanas évekbeli magyar filmművészet egyik legvitatottabb és leginkább méltányolt vállalkozása. Azt hiszem, mégis csak most, 1989. március 3-án ivódott be a köztudatba — milliók látták csúcsidőben. A tévésugárzás nyomán három röpke tanulság kínálkozik. Az első: bizonyos értelemben úttörő jelentőségű a Megáll az idő. Már a korabeli kritikák is szóvá tették, s most, hat és fél év múltán még nyilvánvalóbb lett, hogy a rendező és alkotótársai új, akkoriban talán szokatlan közelítésmóddal kísérleteztek. Megpróbálták „belopni” azok látásmódját, akik nem föltétlenül a győztesek nézőpontjából érzékelték a legutóbbi negyven esztendőt. Egy jellegzetes társadalmi réteg, a kis- és középegzisztenciák milliós tábora körülbelül úgy élte meg az ötvenes-hatvanas éveket, ahogy péntek este is láthattuk a képernyőn. Igazságaik megszívlelendők. Dráma éppen abból csiholódik, hogy a másik oldalon állóknak is megvan a maguk igazsága. A féligazságok ütköznek, ebből lesz a konszolidáció. Gothár Péter hitelesen érzékelteti a hatvanas évekbeli konszolidáció tisztító következményeit és kezdődő ellentmondásait. S mert az ősbemutató óta több mint fél évtized telt el, mi, nézők is okosabban, tapasztaltabban, esetleg kesernyésebben olvashatjuk ki a filmből azokat a finom jelzéseket, amelyek mára közvetlenül érzékelhető válsággá erősödtek. A tévésugárzás másik tanulsága: a Megáll az idő most, a nyolcvanas évek végén mást, többet is jelent, mint a nyolcvanas évek elején. Azóta ugyanis nem egy filmbe került át az imént említett közelítésmód. A negyven körüli rendezők, forgatókönyvírók, operatőrök és színészek markáns vonulata több-kevesebb sikerrel próbálkozik; a drámai szemléletmód árnyalt, mindenesetre az eddiginél árnyaltabb magyar félmúltat eredményez a mozivásznon, olykor a képernyőn is. Egy példa. Nemrégiben mutatták be Bereményi Géza Eldorádó című filmjét, amely a Megáll az idő előzményének is tekinthető. Az Eldorádó rendezője forgatókönyvíróként dolgozott a Megáll az időn, friss vállalkozásában ugyanazt a hangulatot érzékeltetik visszamenőlegesen. Tudatunkban körvonalazódni kezd egy folyamat: az eredeti tőkefelhalmozódás legújabbkori történetében egy réteg elveszti a vagyonát, eszményeit, illúzióit — erről szól az Eldorádó. A gyerekei pedig belenőnek a konszolidációba — erről a Megáll az idő. A gyerekek gyerekei mostanában tapasztalják a konszolidáció árnyoldalait. Művészeti szempontból az a nagy kérdés — a közeljövő kérdése —, hogy ez a drámai mozzanat miként örökíthető át a mozivászonra és a képernyőre. A tegnap esti tévébemutató harmadik tanulsága látszólag technikai jellegű: sokan vehették videokazettára a Megáll az időt. Tudjuk, az első program demokratikusabb, mint a második, legalábbis abban az értelemben, hogy az ország minden részében jól vehető. Rengetegen élnek az alkalommal, már csak azért is, mert megbízható becslések szerint ugrásszerűen nő azok száma, akik nemcsak horrorra és pornóra vagy csihi-puhi filmekre vadásznak. 560 ezer (!) videokészülék van az országban, a fejlődés évi húszszázalékos (!) gyarapodással kecsegtet. A milliós nézőtábor megérdemelné a magyar televíziótól a Megáll az idő-szerű bemutatókat. Akár ugyanazona napon — mondjuk, péntek este —, csúcsidőben, sorozatcím alatt, jó technikai körülmények közepette. A videotékások megérdemelnék lapunk figyelmét is, a magunk szerény módján szeretnénk tartalmas igényeiket ébren tartani és kielégíteni. Jó volna, ha megjegyzéseinket olykor a tévé reménybeli videoklubja ürügyén is papírra vethetnénk. Zöldi László Egy mozifilm tévétanulságai " Ez már másik századvég Shaw-bemutató a Józsefvárosban "Umvie Warren csinos, eman-T cipált ifjú hölgy. Az egyetemi matematikaverseny harmadik helyezettje — vagyis a legjobbja, mert Bernard Shaw mindjárt kivág egy szellemességet: akinek a nyakába az aranymedált akasztják, azok életidegen buzgólkodók, de a harmadikok... azok igen! Vivie a felnőttkor mellé kapja felemás ajándékul, hogy végre, s először istenigazában elbeszélgethet ritkán látott, üzleti kötelezettségei miatt folyton Európát járó anyjával. Ekkor pattan ki a titok: a mama egykor csak rosszlányként szabadulhatott a feneketlen nyomorból. Ezt Vivie, a jó gyermek nemcsak megérti, de az anyai derekát átkarolva meg is bocsátja. Azt viszont utóbb már nem, hogy a harisnyakötőbe dugdosott első fillérek ma busás tőkeként forognak a Warrenné irányította nemzetközi kupihálózatban ... Petrik József rendező — mint egy kis írásából kiderül — hirtelen, véletlenszerű természetességgel érzett rá a Warrenné mestersége aktualitására. Arra, hogy a prostituálódás ma legalább annyira jelen van mindennapjainkban, mint volt a keletkezés idejének (1893), a darab bemutatóját is sietve betiltó angol társadalmában. Petrik jó érzékkel vette észre, hogy talán „leglokálisabb” fővárosi színházunk, a Józsefvárosi Színház — mely az „ezerszer áldott nyolcadik kerületnek”, s más ezerszer áldott városrészekben toborzódó, lelkes „saját” publikumnak látszik elsősorban — hangsúlyosan hívhatja föl a figyelmet a választás dilemmájára: mi jobb? — erkölcsileg elzülleni a kellemesen biztonságos élet érdekében, vagy látástól vakulásig tisztességesen robotolni, évente két göncért? Mi jobb? Cinikus nagyvonalúsággal, úri képmutatással tudomásul venni, sőt hasznunkra kamatoztatni a hazai viszonyokat, vagy kivándorolni (tán nemcsak a szó valóságos, de morális értelmében is) ? A rendezés „visszafelé olvasandó”: az összes kérdésre a zárópillanat adja meg a választ. Vivie, aki iszonyatában minden hidat fölégetett maga mögött s kiszórta sorsából a lehetséges jótékonykodókat — a hozományvadász férjjelölttől a tehetetlenkedő esztétáig —, irodai munkát vállal. Mégsem tekergetheti egzisztenciálisan szabad személyként a számológép karját. A nyekergő hang dübörgéssé, zakatolássá erősödik föl, s az asztalra boruló Vivie sikolya, kiáltása, a „Nem!” nem az anyai példát és programot veti el végleg (mint Shaw-nál), nem is a prostituálódásra mond igent (a befejezés egyszerű kiforgatása a szereplőhöz és a rendezőhöz is méltatlan lenne) — ez a társadalomnak, sőt a létezésnek üzent tehetetlen, általános nem. Szép és megvilágosító perc az utolsó. Sajnos, van is mit megvilágosítania — mert az első felvonás a nyárinak szánt fehér fényben is szürkén pereg, s még a fontos második sem igen villanyoz föl. Jobb a harmadik, legjobb a negyedik — kár, hogy Shaw nem írt legalább hat felvonást. A tempó döccenős, és — bár ezek a részletek a maguk korában újdonságnak számítottak — a darab el-elálldogál a szociális okfejtéseknél. Talán azért nem szivárgott több játékötlet az előadásba, mert Petrik túlságosan is készen találta a szereposztást? Figurálisan ugyanis mindenki tökéletesen megfelel annak, akit amit alakít. S mintha ez a külső megfelelés, a szöveghez való szembeötlő hasonlóság lefékezte, kisiklatta volna a jellemteremtés folyamatát. Samuel Gardner lelkész — Warrenné hajdani széptevője, s netán Vivie apja — szerepében Velenczey Istvánt szeretnénk látni. Hiába, mert a fekete öltözék, a sokat forgatott kalap olyan sémák, amelyek a színészt is megelégedni engedték a sémákkal. Vörös parókája pedig lehet ugyan etnikai jellemző, utalhat a még mindig hiú férfira is , de rikításával „lejátssza” magát Velenczeyt. Kránitz Lajos nagyjából hasonlóképp jár azzal, hogy a nyilvánosházi ügyletekben jócskán érdekelt Sir Croftsot bulldogképűnek mondják. Az arc, a haj ehhez igazítva, s ebbe a kalodába, néhány gesztuskonvenciójába már nem fér bele a velejéig romlottság. Pákozdi János művészlelkű Praedje is csak megvillantja a borongás, a magányosság, az önirónia színeit, nem ragyogtatja a skálát. Rosta Sándorban volt a legtöbb a merészség és a készség i s valószínűleg ő kapta hozzá a legtöbb rendezői indíttatást —, hogy mai ficsúrként szédítsen és majmoljon mindenkit, önmagát is beleértve. Mintha most jönne a vidámparkból, ahol elflipperezte tekintélyes apanázsát — hát lesz, ami lesz, vagy a mamának segít az aranyak számolásában (is), vagy a leányt édesgetné kalitkába, hogy úgy fütyüljön, amiként ő táncol. Ahogy az előadás is följavut, úgy váltanak Rosta Sándor technikai bizonytalanságai, elsietett megoldásai a léha fickó immár őszinte megjelenítésébe. Pécsi Ildikó, mint Warrenné, nem ragadta magához a várt módon a szerepet. Közönségesebbnek, egysíkúbbnak játssza a kívánatosnál, különösen ebben az értelmezésben. Végigszánt a dialógusokon, ám sajnos nem veti be őket. Úgy tűnik, az átlagosan jó teljesítmény kevés ahhoz, hogy kihozza a poénokat. A tarkabarka ruhában, energikus férfiassággal szivarra gyújtó színésznőn, aki eközben azt kérdezi: hát hogy festenék én egy katedrális mellett?!, alig nevet valaki. A szellemesség valahogy bennragadt abban az apró palackban, melyet Pécsi Ildikó a nyakában hord, s kidugaszolván, egy-egy rajongó tüsszentést csal elő belőle. Vándor Éva Vivie-jében a kislányosság hirtelen felnőtté komolyodásánál meghatározóbb, hogy ő, anyja lánya. Rejtetten ő is „warrennés”. Ez az elmozdulás, elmozdítás részben előnyös a rendező számára. (Fakadhat egyébként abból, hogy Vándor Éva legutóbb a Ciklámen kettős főszerepét, a hamvasan fölényes ifjú színésznőt és a férjét csaló mondén dámát alakította, bizonyos mértékig Vivie- és Warrenné-előképet.) Vivie-é sem teljes jellem, teljes élet a Józsefvárosi színpadán. Viszszafogó erő az átlagosság. Benedek Mária a nem az ízléséről híres Warrennét is félreöltöztette, amikor egy sikeresen praktizáló cigány jósnőt küldött helyette a színre. A ruhák szeszélyesek, eklektikusak, régiesnek is, extravagánsnak is bátortalanok, egyik-másik kirí a csokrétából. A díszlet gyorsan változtatható, ezenkívül azonban következetlenségeire, sivárságára jobban emlékezünk, mint arra, hogy célszerűen lehet elhelyezni benne a darabot. A sokszor lefordított műben most Réz Ádám eszes fordítása szólaltatta meg Shaw társadalomkritikáját, mely elől nem zárhatjuk el fülünket. Petrik indokoltan aktualizáló rendezésében, a színészek némi további invenciót nélkülöző játékában a bonmot-ok nem robbantak. Talán azért, mert ez egy másik századvég? Talán mert Shaw-val együtt gondoljuk: Isten legyen kegyes a világhoz... és hökkenten törjük a fejünket, mire föl folytatta még ezt a mondatot: ... ahol mindenki helyesen viselkedik. Tarján Tamás Csomor Csilla, Patassy Tibor és Maszlay István. ERDEI KATALIN FELVÉTELE