Népszabadság, 1989. március (47. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-04 / 54. szám

1989. március 4., szombat NÉPSZABADSÁG - KULTÚRA 9 VALASZ ES VISZONTVÁLASZ Nem táncoltak, de... A Népszabadság február 21-i számának 9. oldalán meg­jelent í idesz-táncosok pénzgyűjtő akciója az osztrák főváros­ban című írás számos valótlanságot tartalmaz, és homályos, hamis összefüggéseket próbál éreztetni, ezért kérjük, alábbi helyreigazító levelünket szíveskedjék a lehető legrövidebb időn belül lapjában megjelentetni. Kedvetlenítő, amikor egy politikai szervezet a vele ver­senyhelyzetben lévővel szemben úgy próbál előnyre szert ten­ni, hogy alaptalan, rosszindulatú vádaskodással igyekszik le­járatni a másikat. Erre tesz kísérletet az MSZMP lapja, a Népszabadság február 21-i számában megjelent Fidesz-tán- cosok pénzgyűjtő akciója az osztrák fővárosban című írás. A cikk valótlan tényeket állít, és hamis összefüggéseket sugall. 1. A táncosokról. Az öles betűkkel szedett címből mind­össze annyi igaz, hogy Ausztriának van fővárosa. Ezen túl­menően viszont a Fidesznek nincsenek táncosai, és e nem lé­tező táncosok nem tartottak pénzgyűjtő akciót. A február 17- én Bécsben fellépő fiatal művészek — néhány saját írás mel­lett — magyarországi és erdélyi magyar költők verseit sza­valták, énekelték. Szünet után a Fidesz történetéről és tevé­kenységéről hallottak rövid ismertetést az érdeklődő egybe­gyűltek. A pénzgyűjtő akcióról. Ahogy az minden hazai és kül­földi meghívásnál lenni szokott, a meghívó fél — jelen esetben Kovács Kálmán bécsi galériatulajdonos — vállalja a kiutazók útiköltségének fedezését. Ezt ő úgy oldotta meg, hogy a hall­gatóság — ki-ki saját kedvére és anyagi helyzetére bízva — adta össze az utazási költséget. (Az így összegyűlt közel 1000 schilling oszlott meg kilenc fiatal között, tehát egy főre keve­sebb jutott, mint amennyibe az út kerül.) 2. A Tollas Tiborról szóló záradék abba ia képbe illik be­le, amit egy évvel ezelőtti megalakulásunk óta az MSZMP sztálinista, ortodox szárnya rólunk kialakítani igyekszik. (Ak­kor a BBC és a Szabad Európa ügynökei voltunk, most a de­portálásokért állítólag felelős exhonvéd- és csendőrtiszt pén­zel és támogat minket.) Le kell szögeznünk, hogy mi Kovács úr meghívására men­tünk Bécsbe, így az ő vendégei voltunk, ahogy vendég volt Tollas Tibor és a nyugati magyar emigráció számtalan, néha egymással is torzsalkodó politikai irányzatának képviselője is. Tollas urat akkor láttuk először; őt magát addig egyáltalán nem, lapját kevéssé ismertük. (Pontosabban: ismerhettük.) ügy vélem, az, hogy ugyanazon házigazda vendégei voltunk, nem jelenti azt, hogy mindannyian ugyanazt a politikai né­zetet, meggyőződést valljuk. (Utalnék itt Grósz Károly nyári találkozóira a nyugati magyar emigrációval.) Tollas Tibor múltját nem ismerjük. Egyébiránt nekünk, fiataloknak nem könnyű eligazodni sem külföldön, sem itt­hon abban a zűrzavaros helyzetben, melyben nem világos: ki volt nyilas pribék, ávós verőlegény, vagy mindkettő, ki ki­nek a kínvallatását irányította vagy nézte végig, ki lőtt és kire, és ki kinek írta alá ia halálos ítéletét. Mi szívesen lát­nánk tisztán e téren. Ezért arra kérjük Önöket (nem tudjuk, név szerint kihez forduljunk, mert a cikket és a kommentárt nem írta alá senki, így arra lehet következtetni, hogy a szerkesztőség véleményé­ről van szó), kezdjenek sorozatot, vitát la múlt tisztázása ér­dekében a még életben lévő érintettek bevonásával arról, hogy történelmünk utóbbi viharos 50 esztendejében ki volt gaz­ember és ki ártatlanul meghurcolt. Ha van értelme ennek, akkor azt csak az őszinte tisztánlátás igénye vezérelheti, és többet használhat mindannyiunknak, mint az Önök cikkének valótlan és rosszindulatú beállítása. Budapest, 1989. február 22. Dr. Fodor Gábor Péter a Fidesz választmányának tagja Szívesen adunk helyt a le­vélnek, amely részben többes szám első személyben íródott, s így arra lehet következtetni, hogy kollektív álláspontot kép­visel, noha csak egy aláírója van. Eredeti tudósításunk (cik­ket nem közöltünk) és a levél ismeretében ki-ki megfogal­mazhatja a maga véleményét, ítélhet a levélben szereplő mi­nősítésekről. Ehhez kívánunk megjegyzéseinkkel segítséget nyújtani. 1. A február 21-ii lapunkban közölt információ címe téves volt. A Fidesz fiatal művészei szavaltak és énekeltek, de nem táncoltak. E pontatlanságun­kat őszintén sajnáljuk, noha nem érezzük, hogy hátrányo­san minősítené a Fideszt. 2. A levélnek „a pénzgyűjtő akcióról” c. pontjáról kitetszik, volt ilyen akció. Készségesen elhisszük, hogy a jelenlevők „közel ezer schillinget” gyűj­töttek össze a bécsi tartózko­dás költségeinek fedezésére. Ami az ügy általánosabb vo­natkozásait illeti, azokban az országokban, ahol a pluraliz­mus hosszabb múltra tekint­het vissza — például az USA- ban —, meglehetősen alapos a jogi szabályozás a tekintetben, hogy politikai szervezetek kül­földről jövő adományaikat mi­ként tartsák nyilván, jelent­sék be stb. Feltehetően ilyen szabályozásra nálunk is szük­ség lesz: a nyilvánosságnak egy demokratikus rendszerben joga van a külföldi pénzforrá­sok ismeretére. Természetesen a jelzett összeg elfogadásával a fideszesek semmilyen tör­vényt, szabályt nem sértettek meg; de mi nem is állítottuk, hogy törvénysértés történt vol­na. 3. Ami a levélnek a Nemzet­őrrel és főszerkesztőjével, Kecskési-Tollas Tiborral kap­csolatos passzusait illeti: meg­lepetéssel s egyben megnyug­vással vettük tudomásul, hogy Fodor Gábor és fideszes tár­sai a Nemzetőrt kevéssé is­merik. Mi ugyanis csak abból indulhattunk ki, hogy ha nem lenne ilyen ismeretség, akkor az újság bizonnyal nem bo- csátamá hasábjait a Fidesz „németországi szóvivője” ren­delkezésére, miként tette azt idén januárban. Ami pedig azt a párhuza­mot illeti, amelyet Tollasnak a bécsi rendezvényen való je­lenléte és Grósz Károly „nyá­ri találkozói” között vontak; a párt főtitkárát nem üdvö­zölték a magyar emigráció szélsőséges vagy fasiszta múl­tú képviselői. Tollas életútjá­nak ismertetésével szívesen állunk a levélíró rendelkezé­sére. (Megtettük volna az­előtt is, hogy az ő lapját vá­lasztották a szóvivői állásfog­lalás színteréül.) 1945-ben Tol­last, a volt csendőrtisztet ugyan átigazolták a rendőr­séghez, ám röviddel később felismerték. Nem a beregszá­szi deportáltak — politikai foglyok, magyar zsidók —, hanem egy volt csendőrtársa. Szemenyei János tett rá tér helő vallomást. „Kecskési Tibor jelenlegi rendőr főhadnagy 1944 áprilisától hóna­pokig a beregszászi gettó parancs noka volt, és ő súlyos cselekraé nyékét követett el. Október 15-e után nyilas karszalaggal és gép pisztollyal a nyakában Budapest utcáin száguldozott." Tollas beismerő vallomásá­ból az 1947. december 11-i ki hallgatáson: „1944. április vége felé kerültem a 117. tábori csendőr zlj-al Be­regszászra ... Én a vagonírozás- hoz egy szakasz erővel lettem ki­rendelve ... A bevagonírozást ki­zárólag a 117. zlj-tól kirendelt és általam kivezetett szakasz vé­gezte.” A bíróság — csendőrtársai terhelő vallomása alapján — bűnösnek mondta ki, nyolc­évi börtönre ítélték. Részlet az indokolásból: „A tanúvallomásokból kitűnően Kecskési május 15. és 17. között személyesen irányította — kor­báccsal a kezében — a deportá­landó vagonokba való begyömö- szölést. Ezen rendelkezése folya- mányaképpen a nőket újból a va­gonok előtt, mindenki szeme lát­tára, meztelenre vetkőztette, és a bevagonírozás előtt csendőreivel a legbrutálisabb testi motozásban részesítette. Vádlott adta ki a rendelkezést, hogy mindenkitől mindent el kell venni. Egy álla­potos asszony az izgalmaktól ösz- szeesett. Miközben orvosért kiál­toztak, Kecskési kiadta az utasí­tást: az asszonyt dobják a vagon­ba.” Büntetését a fellebbviteli bí­róság 10 évi fegyházra sú­lyosbította. 1956. október 23-a után szabadították ki; Nyu­gatra távozott. Levélírónkat egyébként sze­retnénk biztosítani, hogy szán­dékunk a múlt őszinte feltá­rása, nem fekete-fehér színek­ben és nem is különböző kor­szakokat összemosva; mint is­meretes, ez megkezdődött. Ami a közelmúltat illeti, ennek is­meretében a Fidesz-vezetők érzékenysége érthető. Ám az indulatok rossz tanácsadók, és tegnapi- igazságtalanságokat mai igazságtalansággal jóvá­tenni-nem lehet. Először is — nem tudunk szó nélkül elmenni amellett, hogy a bécsi szerep­lés során a Fidesz szónoka ré­széről igaztalan vádaskodás hangzott el az MSZMP ellen. Másodszor: azt sem kívánjuk szó nélkül hagyni, hogy a levél — miközben a lapunkat vá­dolja „valótlan és rosszindula­tú beállítással”, „hamis össze­függések” sőt „homályos, ha­mis összefüggések” sugallatá­val — messze elrugaszkodik a valóság szintjétől. A Tollas Ti­borról szóló záradék az eredeti tudósításban nem az „MSZMP sztálinista, ortodox szárnya” által összeállított fantomkép. Ugyanis mindenki maga írja a saját életrajzát. Nem felel meg a valóságnak, hogy azt sugall­tuk volna: Tollas pénzeli és tá­mogatja a Fideszt. Nem írtuk és nem sugalltuk. Azt állítot­tuk, ami történt: Tollas kö­szöntötte őket, és idéztünk üd­vözlő szavaiból. Lehetünk vitában, ezt azon­ban célszerűbb a tények tala­ján és a jelzők eszkalációja nélkül folytatni. Mi minden­esetre erre törekszünk: tesz- szük ezt az MSZMP ama fel­ismerésének megfelelően, amelynek kiindulópontja: a magyar nemzet minden közös cselekvésre kész, felelős ereje együtt járja meg a következő esztendők jövőt formáló, nehéz útját. Ez már másik századvég Shaw-bemutató a Józsefvárosban "Uivie Warren csinos, eman­T cipált ifjú hölgy. Az egyetemi matematikaverseny harmadik helyezettje — vagy­is a legjobbja, mert Bemard Shaw mindjárt kivág egy szel­lemességet: akinek a nyaká­ba az aranymedált akasztják, azok életidegen buzgólkodók, de a harmadikok... azok igen! Vivie a felnőttkor mellé kapja felemás ajándékul, hogy végre, s először istenigazában elbeszélgethet ritkán látott, üzleti kötelezettségei miatt folyton Európát járó anyjával. Ekkor pattan ki a titok: a mama egykor csak rosszlány­ként szabadulhatott a fene­ketlen nyomorból. Ezt Vivie, a jó gyermek nemcsak megérti, de az anyai derekat átkarol­va meg is bocsátja. Azt vi­szont utóbb már nem, hogy a harisnyakötőbe dugdosott első fillérek ma busás tőke­ként forognak a Warrenné irányította nemzetközi kupi­hálózatban ... Petrik József rendező — mint egy kis írásából kiderül — hirtelen, véletlenszerű ter­mészetességgel érzett rá a Warrenné mestersége aktuali­tására. Arra, hogy a prosti tuálódás ma legalább annyira jelen van mindennapjainkban, mint volt a keletkezés idejé­nek (1893), a darab bemuta­tóját is sietve betiltó angol társadalmában. Petrik jó ér­zékkel vette észre, hogy ta­lán „leglokálisabb” fővárosi színházunk, a Józsefvárosi Színház — mely az „ezerszer áldott nyolcadik kerületnek”, s más ezerszer áldott város­részekben toborzódó, lelkes „saját” publikumnak játszik elsősorban — hangsúlyosan hívhatja föl a figyelmet a vá­lasztás dilemmájára: mi jobb? — erkölcsileg elzülleni a Kel­lemesen biztonságos élet ér­dekében. vagy látástól vaku- lásig tisztességesen robotolni, évente két göncért? Mi jobb? Cinikus nagyvonalúsággal, úri képmutatással tudomásul ven­ni, sőt hasznunkra kamatoz­tatni a hazai viszonyokat, vagy kivándorolni (tán nem­csak a sző valóságos, de mo­rális értelmében is) ? A rendezés „visszafelé olva­sandó”: az összes kérdésre a zárópillanat adja meg a vá­laszt. Vivie, aki iszonyatában minden hidat fölégetett ma­ga mögöitt s kiszórta sorsá­ból a lehetséges jótékonyko- dókat — a hozományvadász férjjelölttőil a tehetetlenkedő esztétáig —, irodai munkát vállal. Mégsem tekergetheti egzisztenciálisan szabad sze­mélyként a számológép kar­ját. A nyekergő hang dübör­géssé, zakatolássá erősödik föl, s az asztalra boruló Vivie si­kolya, kiáltása, a „Nem!” nem az anyai példát és progra­mot veti el végleg (mint Shaw-nál), nem is a prosti- tuálódásra mond igent (a be­fejezés egyszerű kiforgatása a szereplőhöz és a rendezőhöz is méltatlan lenne) — ez a társadalomnak, sőt a létezés­nek üzent tehetetlen, általá­nos nem. Szép és megvilágosító perc az utolsó. Sajnos, van is mit megvilágosítania — mert az első felvonás a nyárinak szánt fehér fényben is szürkén pe­reg, s még a fontos második sem igen villanyoz föl. Jobb a harmadik, legjobb a negye­Csomor Csilla, Patassy Tibor és Maszlay István. ERDEI KATALIN FELVÉTELE dik — kár, hogy Shaw nem írt legalább hat felvonást. A tempó döccenős, és — bár ezek a részletek a maguk ko­rában újdonságnak számítot­tak — a darab el-elálldogál a szociális okfejtéseknél. Talán azért nem szivárgott több játékötlet az előadásba, mert Petrik túlságosan is ké­szen találta a szereposztást? Figurálisán ugyanis minden­ki tökéletesen megfelel annak, akit-amit alakít. S mintha ez a külső megfelelés, a szöveg­hez való szembeötlő hasonló­ság lefékezte, kisiklatta volna a jellemteremtés folyamatát. Sámuel Gardner lelkész — Warrenné hajdani széptevője, s netán Vivie apja — szere­pében Velenczey Istvánt sze­retnénk látni. Hiába, mert a fekete öltözék, a sokat forga­tott kalap olyan sémák, ame­lyek a színészt is megeléged­ni engedték a sémákkal. Vö­rös parókája pedig lehet ugyan etnikai jellemző, utal­hat a még mindig hiú férfi­ra is — de rikításával „le­játssza” magát Velenczeyt. Kránitz Lajos nagyjából ha­sonlóképp jár azzal, hogy a nyilvánosházi ügyletekben jócskán érdekelt Sir Croftsot bulldogképűnek mondják. Az arc, a haj ehhez igazítva; s ebbe a kalodába, néhány gesztuskonvenciójába már nem fér bele a velejéigrom- lottság. Pákozdi János mű­vészlelkű Praedje is csak megvillantja a borongás, a magányosság, az önirónia színeit; nem ragyogtatja a skálát. Rosta Sándorban volt a legtöbb a merészség és a készség — s valószínűleg ő kapta hozzá a legtöbb rende­zői indíttatást —, hogy mai ficsúrként szédítsen és maj­moljon mindenkit, önmagát is beleértve. Mintha most jönne a vidámparkból, ahol elflip- perezte tekintélyes apanázsát — hát lesz, ami lesz, vagy a mamának segít az aranyak számolásában (is), vagy a le­ányt édesgetné kalitkába, hogy úgy fütyüljön, amiként ő táncol. Ahogy az előadás is följavuil, úgy váltanak Rosta Sándor technikai bizonytalan­ságai. elsietett megoldásai a léha fickó immár őszinte meg­jelenítésébe. Pécsi Ildikó, mint Warren­né, nem ragadta magához a várt módon a szerepet. Kö­zönségesebbnek. egysíkúbbnak játssza a kívánatosnál, külö­nösen ebben az értelmezés­ben. Végigszánt a dialóguso­kon. ám sajnos nem veti be őket. Ügy tűnik, az átlagosan jó teljesítmény kevés ahhoz, hogy kihozza a poénokat. A tarkabarka ruhában, energi­kus férfiassággal szivarra gyújtó színésznőn, aki eköz­ben azt kérdezi: hát hogy fes­tenék én egy katedrális mel­lett?!, alig nevet valaki. A szellemesség valahogy benn­ragadt abban az apró palack­ban, melyet Pécsi Ildikó a nyakában hord, s kidugaszol- ván. egy-egy jajongó tüsszen­tést csal elő belőle. Vándor Éva Vivie-jében a kislányosság hirtelen felnőtté komolyodásánál meghatáro­zóbb, hogy ő: anyja lánya. Rejtetten ő is „warrennés”. Ez az elmozdulás, elmozdítás részben előnyös a rendező szá­mára. (Fakadhat egyébként abból, hogy Vándor Éva leg­utóbb a Ciklámen kettős fő­szerepét, a hamvasan fölényes ifjú színésznőt és a férjét csa­ló mondén dámát alakította: bizonyos mértékig Vivie- és Warrenné-előképet.) Vivie-é sem teljes jellem, teljes élet a Józsefvárosi színpadán. Visz- szafogó erő az átlagosság. Benedek Mária a nem az ízléséről híres Warrennét is félreöltöztette, amikor egy si­keresen praktizáló cigány jós­nőt küldött helyette a színre. A ruhák szeszélyesek, eklekti­kusak. régiesnek is, extrava­gánsnak is bátortalanok, egyik-másik kirí a csokrétá- ból. A díszlet gyorsan változ­tatható, ezenkívül azonban következetlenségeire, sivár­ságára jobban emlékezünk, mint arra, hogy célszerűen lehet elhelyezni benne a da­rabot. A sokszor lefordított műben most Réz Ádám eszes fordítá­sa szólaltatta meg Shaw tár­sadalomkritikáját, mely elől nem zárhatjuk el fülünket. Petrik indokoltan aktualizáló rendezésében, a színészek né­mi további invenciót nélkülö­ző játékában a bonmot-ok nem robbantak. Talán azért, mert ez egy másik századvég? Talán mert Shaw-val együtt gondoljuk: Isten legyen ke­gyes a világhoz... — s hök- kenten törjük a fejünket, mi­re föl folytatta még ezt a mondatot: ... ahol mindenki helyesen viselkedik. Tarján Tamás 'T’egnap este mintha megállt volna az idő. Legalábbis másfél órára, amíg a televízió első programjában Gothár Pé­ter Megáll az idő című film­jét néztük. A képernyő előtt ülve ismét belehelyezkedhet­tünk az 1960-as évek légköré­be. Az eredetileg 1982-ben be­mutatott mozidarabot ismerik itthon és külföldön, a nyolc­vanas évekbeli magyar film­művészet egyik legvitatottabb és leginkább méltányolt vál­lalkozása. Azt hiszem, mégis csak most, 1989. március 3-án ivódott be a köztudatba — milliók látták csúcsidőben. A tévésugárzás nyomán há­rom röpke tanulság kínálko­zik. Az első: bizonyos értelem­ben úttörő jelentőségű a Meg­áll az idő. Már a korabeli kri­tikák is szóvá tették, s most, hat és fél év múltán még nyil­vánvalóbb lett, hogy a rende­ző és alkotótársai új, akkoriban talán szokatlan közelítésmód­dal kísérleteztek. Megpróbál­Egy mozifilm tévétanulságai ták „belopni” azok látásmód­ját, akik nem föltétlenül a győztesek nézőpontjából érzé­kelték a legutóbbi negyven esztendőt. Egy jellegzetes tár­sadalmi réteg, a kis- és kö­zépegzisztenciák milliós tábo­ra körülbelül úgy élte meg az ötvenes-hatvanas éveket, ahogy péntek este is láthattuk a képernyőn. Igazságaik meg­szívlelendők. Dráma éppen abból csiholódik, hogy a má­sik oldalon állóknak is meg­van a maguk igazsága. A fél­igazságok ütköznek, ebből lesz a konszolidáció. Gothár Péter hitelesen érzékelteti a hatvanas évekbeli konszolidá­ció tisztító következményeit és kezdődő ellentmondásait. S mert az ősbemutató óta több mint fél évtized telt el, mi, nézők is okosabban, tapasztal­tabban, esetleg kesernyéseb­ben olvashatjuk ki a filmből azokat a finom jelzéseket, amelyek mára közvetlenül ér­zékelhető válsággá erősödtek. A tévésugárzás másik ta­nulsága: a Megáll az idő most, a nyolcvanas évek végén mást, többet is jelent, mint a nyolcvanas évek elején. Azóta ugyanis nem egy filmbe került át az imént említett közelítés- mód. A negyven körüli rende­zők, forgatókönyvírók, opera­tőrök és színészek markáns vonulata több-kevesebb siker­rel próbálkozik; a drámai szemléletmód árnyalt, min­denesetre az eddiginél ár­nyaltabb magyar félmúltat eredményez a mozivásznon, olykor a képernyőn is. Egy példa. Nemrégiben mutatták be Bereményi Géza Eldorádó című filmjét, amely a Megáll az idő előzményének is tekint­hető. Az Eldorádó rendezője forgatókönyvíróként dolgozott a Megáll az időn, friss vállal­kozásában ugyanazt a hangu­latot érzékelteti — visszame­nőlegesen. Tudatunkban kör­vonalazódni kezd egy folya­mat: az eredeti tőkefelhalmo­zódás legújabbkori történeté­ben egy réteg elveszti a va­gyonát, eszményeit, illúzióit — erről szól az Eldorádó. A gye­rekei pedig belenőnek a kon­szolidációba — erről a Megáll az idő. A gyerekek gyerekei mostanában tapasztalják a konszolidáció árnyoldalait. Művészeti szempontból az a nagy kérdés — a közeljövő kérdése —, hogy ez a drámai mozzanat miként örökíthető át a mozivászonra és a képer­nyőre. A tegnap esti tévébemutató harmadik tanulsága látszólag technikai jellegű: sokan ve­hették videokazettára a Meg­áll az időt. Tudjuk, az első program demokratikusabb, mint a második, legalábbis abban az értelemben, hogy az ország minden részében jól vehető. Rengetegen élnek az alkalommal, már csak azért is, mert megbízható becslések szerint ugrásszerűen nő azok száma, akik nemcsak horrorra és pornóra vagy csihi-puhi filmekre vadásznak. 560 ezer (!) videokészülék van az or­szágban, a fejlődés évi húsz- százalékos (!) gyarapodással kecsegtet. A milliós nézőtábor megérdemelné a magyar tele­víziótól a Megáll az idő-szerű bemutatókat. Akár ugyanazon la napon — mondjuk, péntek este —, csúcsidőben, sorozat­cím alatt, jó technikai körül­mények közepette. A videoté- kások megérdemelnék lapunk figyelmét is, a magunk sze­rény módján szeretnénk tar­talmas igényeiket ébren tar­tani és kielégíteni. Jó volna, ha megjegyzéseinket olykor a tévé reménybeli videoklubja ürügyén is papírra vethet­nénk. Zöldi László

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék