Népszabadság, 1989. március (47. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-18 / 66. szám

1989. március 18., szombat NEPSZABADSAG - HETVENE A Rákosi Mátyás P. T.-iskolán történt Az Országgyűlés éppen a jogálla­miság legfontosabb feltételéről, az új alkotmányról tanácskozott, amikor a Parlament folyosóján egy meglepő mondat ütötte meg a fülemet a leg­főbb ügyész, dr. Szíjártó Károly és helyettese, dr. Nyíri Sándor beszél­getéséből. A tavalyi bűnözés statisz­tikája iránt akartam náluk érdeklőd­ni — ilyenkor, kora tavasszal készül el az előző évi összesítés, lapunk más helyén már közöljük is —, amikor a legfőbb ügyész éppen ezt mondta he­lyettesének : — Még a legrémesebb koncepciós perekben is többet adtak a formasá­gokra, mint ebben a koholt ügyben. — Látva meglepetésemet, immár hozzám is fordulva adott értelmet az előbbi kijelentésének. — Ma reggel írtam alá egy törvé­nyességi óvást, az ügy 1950-ből szár­mazik, két katonatisztről van szó, teljesen koholt a vád, amely szerint az államrend megdöntésére irányuló mozgalmat vezettek, soha nem nyúl­tak az iratokhoz a 39 év alatt, most vettük elő, s ekkor láttuk, hogy még az akkori törvények szerint kötelező büntetőeljárási formaságokat is mel­lőzték. 1950. december 18-án tartóz­tatták le őket, és január 8-án már jogerős a halálos ítélet, sőt a kegyelmi kérvényt is elutasították, és az ítéle­tet végrehajtották. Felakasztották őket — mondta a legfőbb ügyész, aki a munkatársaival most azon dolgozik, hogy minden, náluk fellelhető ügy­ben a fehér foltot feltárja, a legcse­kélyebb koholmányra is fényt derít­sen. Ott, a Parlament folyosóján erő­sítette meg, hogy ezért is tartja oly roppant fontosnak az MSZMP és a kormány szilárd elhatározását az 1945—1962 közötti igazságszolgálta­tás teljes, részletes és következetes átvizsgálására, amelynek az előké­születei elkezdődtek. Ez az eset is ennek során került felszínre. — Meg lehetne ismerni belőle rész­leteket is? — Nem titok többé. Nem lehet ti­tok.­­Való igaz. Mert elég nagy baj, hogy ennyi év elteltével sincsenek rendezve ártatlan emberek dolgai, miközben párttag és pártonkívüli ok­kal hihette, hogy az 1956 utáni ígé­ret, majd az 1962-es döntés a törvé­nyesség teljes helyreállítására való­ban teljes és nem részleges lesz. Már csak azért is hihette minden jó szán­dékú ember, a törvénytelenségek bű­neiben ártatlan sok millió magyar, mert hiszen az államvezetés csúcsain akkor már jó néhány olyan ember ült, aki maga is megjárta a poklo­kat, koholt perek áldozata volt, s életét csak a véletlen mentette meg. Most meg egyre-másra derülnek ki felemás módon vagy egyáltalán nem rehabilitált esetek. Egyre erősebb a gyanú a felülvizsgálat folyamatában, hogy az olyan ügyek is koholt vá­dakra épültek, mint amiket Peyer Károly, Zsedényi Béla, Magosházi László, Stomim Marcell, Nagy Ferenc, Perneczky Béla, Kovács Béla ellen folytattak, vagy amit Pócspetriből, a Standardból csináltak. Az interná­lótáborok egykori lakóinak nyújtott utólagos jogsegélyről, múltjuk „el­rendezéséről” nem is beszélve.) Az irattárak mélyén rejtőzött 39 éven át ez a szörnyű igazságtalanság is, amit Mészáros Jenő lefokozott és kivégzett honvéd őrnaggyal és dr. Szánthó Elemér orvos őrnaggyal szemben elkövettek. Végzetes kimenetelű koholmány — Az egykori kollégák, tiszttársak közül jelezte valaki, hogy feltétlenül nézzük meg Mészáros és Szánthó őr­nagyok periratait, mert bár a legna­gyobb titokban történt az elítélteté­­sük, nagyon valószínű a törvénysér­tés.. A nyilvántartás és a megma­radt iratok átvizsgálása során arra figyeltünk fel először, hogy a két tisztet milyen gyorsan, letartóztatá­suk után 21 napra már ki is végez­ték — közli dr. Kámán József ve­zérőrnagy, katonai főügyész. — Pe­dig nem volt statárium. Más koncep­ciós perek iratainál sem találkoztunk ilyen gyorsasággal. Nem értettük az okát. Ez később sem derült ki. De az iratok végigolvasása után afelől egy pillanatnyi kétségünk sem lehetett, hogy ez az egyik legdurvább, végze­tes kimenetelű koholmány, amivel jogász az életében találkozhat. Én már sok mindent olvastam az ötve­nes évek pereiről, s mindig belebor­­zongtam, csakúgy, mint amikor ko­holt bűnügyekről­­hallottam a világ valamely más tájáról. Mert sajnos ez is előfordul. Íme, az iratok — nyúj­tott át két halálos ítélethez igencsak vékonyka iratcsomót. Elmélyedtem benne. A személyi adatokat a korszakhoz, 1950 decem­beréhez illő módon rögzítették. Mé­száros Jenőnél kiemelték, hogy „pol­gári származású, Ludovika Akadé­miát végzett, s a felszabadulásig a Horthy-hadseregben teljesített szol­gálatot, ahol századosi rendfokozatot ért el”. Nem mulasztották el jegyző­könyvezni, hogy részt vett a Szovjet­unió elleni hadműveletekben, ahol fogságba esett. „Jóllehet fasiszta ne­veltetésénél fogva megszerzett jobb­oldali beállítottságát maradéktalanul megőrizte, mégis szolgálattételre je­lentkezett a néphadseregben, ahol 1949-ben már őrnagy, és a tatai Rá­kosi Mátyás páncélos tiszti iskola hadtápparancsnoka.” Dr. Szánthó Elemér orvosnál ugyancsak a polgári származást hangsúlyozták, ő a Hor­thy-hadseregben 1940-től 1945-ig tar­talékos honvédorvosi minőségben — kisebb megszakításokkal — teljesített szolgálatot. „Később községi köror­vos, majd 1947-ben belépett az MKP- ba, és 1950. január 1-jén honvédor­vos őrnagyi kinevezést kapott, aztán a tatai páncélos tiszti iskola vezető orvosa lett.” Az ítéletből azt is megtudjuk, hogy bár mindketten a tatai Rákosi Má­tyás p. t. i. falai között ismerkedtek meg, „gyorsan egymásra találtak fa­siszta beállítottságuk folytán”, így folytatódik jellemzésük: „Meggyő­ződtek arról, hogy mindketten ellen­ségei a népi demokráciának, az ame­rikai imperializmus hívei, és egy kö­zeli rendszerváltozásban reményked­nek.” Rémületes jogi okfejtés Ezek után azt vártam a bírósági iratoktól, hogy részletezik, miként kezdeményezték a vádlottak a de­mokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalmat, milyen bizonyí­tékokat találtak erre, kik tanúsítják. Legalább formálisan. Ehelyett ezt ol­vastam: „1950. december 15-én rom­lott és fertőzött lekváros tésztától a tiszti iskola növendékei nagy szám­ban megbetegedtek. Közülük 250-et súlyos gyomormérgezéssel kórházba kellett szállítani. Szabotázscselekmé­nyükkel a néphadsereg ütőképessé­gének csökkenését kívánták. Amint vallották, tudatosan szabotáltak, hogy az élelmezési viszonyok minél tűrhetetlenebbek legyenek. Minthogy pedig szándékuk — bár az egymástól függetlenül keletkezett — együttmű­ködésük során találkozott, a cselek­mény elkövetésével, a kívánt ered­ményt illetően egyetértettek, létre­jött a törvény által megkívánt moz­galom, amelynek vádlottai, kezde­ményezői lettek.” Fenti rémületes jogi okfejtésen és az akkoriban döntőnek számító — minden bizonnyal kicsikart — beis­merő vallomáson túl az égvilágon semmi bizonyítékot nem hoztak fel sem a nyomozó szervek, sem a vád­iratot készítők, de még a hadbírók sem arra, hogy ez a legfeljebb fegyel­mi szintű hanyagság bármifajta tu­datosságot, szándékot takart. Még egy laboratóriumi vizsgálatot sem végez­tettek arról, netán szalmonella volt-e a hasmenés okozója, vagy egyéb kö­zönséges ételfertőzés. Viszont árul­kodik az a ténymegállapítás, ami a Honvédelmi Minisztériumból hely­színre érkezett bizottság jegyzőköny­vében olvasható: 1950. december 18- án, tehát három nappal a mérgezés után — és azon a napon, hogy a két főtisztet letartóztatták — már csak 15 hallgatót találtak a gyengélkedőn, a kórházban pedig hármat. Egyikük sem volt életveszélyes állapotban. A mérgezésbe pedig senki sem halt be­le. Valószínűleg néhány nap múltán mindenki gyógyultan folytatta mun­káját. Jelen sincsenek — mégis halál Mészáros és Szánthó őrnagyokat viszont december 27-én már halálra ítélik. Hat nappal később, 1951. ja­nuár 2-án folytatják le a fellebbezési eljárást a Katonai Főtörvényszéken. A vádlottak nincsenek jelen. (Értesí­tési „tévedés” folytán nem vezették őket elő, ám ez a Főtörvényszéket nem zavarta, jóváhagyta az első fokú halálos ítéletet.) A Katonai Főtörvényszék csak any­­nyit módosít az első fokú ítéleten, hogy a vádlottak által elkövetettek nem tekinthetők a de­mokratikus államrend vagy köztársaság megdöntésére irányu­ló cselekménynek — mint ahogy ezt az el­ső fokon eljáró bíró­ság indokolta —, ha­nem a köztársaság megdöntésére irányu­ló mozgalom kezde­ményezésének kell te­kinteni mindazt, amit „Mészáros és Szánthó cselekvősége tartalmaz”. Zárt ajtók mögött tartották mindkét tárgyalást, a hozzátartozók is csak a roppant súlyos „bűncselekményről”, „az ál­lamrend megdöntésére irányuló moz­galom vezetéséről”, lefokozásukról és a halálos ítélet végrehajtásáról érte­sülhettek, hetekkel azután, hogy a két katonatisztet elföldelték. (Ebbe a 21 napba még az is belefért, hogy a kegyelmi kérvényt elutasítsák.) De engem az is érdekel, hogyan ma­radt az akták mélyén ez a szörnyű törvénytelenség, amelynek az áldo­zatait már régen rehabilitálni kel­lett volna. A család sem próbálko­zott? — Beszéltünk két felnőtt gyerme­kükkel, diplomások — mondja Ká­mán József katonai főügyész. — El­mondták mindkét családból, hogy­­miért nem bolygatták a rehabilitá­lást igazán. S merthogy ez az ő leg­személyesebb ügyük, én sem beszél­hetek róla. Amikor közöltük velük, hogy a legfőbb ügyész törvényességi óvást nyújt be, megköszönték, hogy helyreáll édesapjuk becsülete. (Megtudtam: a Mészáros és Szán­thó gyerekeknek 1956 után biztosí­tották a tanulmányi lehetőségeket, egyetemen tovább is tanultak, de arról soha nem kaptak hiteles iratot, hogy az édesapjukat ártatlanul vé­gezték ki.) — Rehabilitálásra vár a nyilvá­nosság előtt is a két tiszt emléke, bár az ellenük koholt vád sohasem ka­pott nyilvánosságot — állapítja meg Kámán József. — Annak idején valószínűleg nem ez volt az egyetlen, titokban lefoly­tatott koncepciós per a hadseregben. Ezeket is feltárják? — Most átvizsgáljuk az összes ko­rabeli katonai ügyet. Még akkor is, ha előre tudjuk, hogy lesznek köz­tük olyanok, amelyek mögött való­ban elítélhető bűncselekmények vol­tak. De hogy még mi mindennel ta­lálkozhatunk, arra csak megemlítem azt az elképesztő törvényerejű ren­deletet, ami ugyan a Magyar Köz­lönyben soha meg sem jelent, csak a hadseregben hirdették ki. Farkas Mihály utasítására, azonban az 1950. évi 26. tvr. néven valójában élt. Oly­annyira, hogy ennek alapján — mint most megtudtuk a felülvizsgálat so­rán — ítélkeztek is katonai törvény­székek. Amikor először találkoztunk ezzel a magas szintű jogszabállyal, mint hivatkozási alappal, a korabeli Magyar Közlönyben, ahol ezeket közzé kell tenni, nem volt, egy egészen más jogszabályt találtunk ezen a számon: a Nemzeti Bankról rendelkező törvényerejű rendeletet. Pedig a valóságban mindkettő léte­zett. Meghozni a lelkiismeret békéjét A katonai főügyész azt is elmond­ja, hogyan figyeltek fel erre a jog­szabálykettősre. Az 1950—1951-es íté­letek lajstromában néhány női nevet is találtak. Nem katonákról volt szó, mégis a Katonai Törvényszék ítélte el őket egy-két-három évre, az 1950. évi 26. tvr. alapján. Hosszadalmas kutatás után került elő egy példány ebből a „Szigorúan titkos” törvény­­erejű rendeletből, aminek a­­keletke­zése jórészt tisztázatlan, de a hadse­regben ezt a végrehajtó parancsot Farkas Mihály honvédelmi miniszter adta­­ki. S ami még ennél is elké­­pesztőbb és jogi­­abszurdum: a szigo­rúan titkos, tehát ki­­nem hirdetett törvényerejű rendelet kimondta, hogy ha egy katona disszidál, a közös ház­tartásában élő felnőtt hozzátartozó­ját, illetve eltartóját öt évig terjedő börtönnel lehet sújtani, függetlenül attól, hogy a disszidálási szándékról semmit sem tudott. Arra, aki ugyan­is tudta, és nem jelentette, akár tíz évig tartó börtön várt. — Ha eddig nem is találtunk­­sok ilyen esetet, mindössze néhányat, bár nem tudjuk, mennyi kerül még elő, ez is mutatja, mennyire figyelni kell minden részletre a múlt tisztába té­telénél. Többé nem állhatunk meg a szándéknál — teszi hozzá Kámán József. Való igaz. Mert a tiszta szándékú emberek, köztük az eszme szolgála­tában tisztán maradt kommunisták százezrei már aligha tudnak ad­dig megbékélni lelkiismeretükkel, amíg valóban nem kapnak erkölcsi — és ha kell, anyagi — elégtételt mindazok, akiket ártatlanul hur­coltak meg, ítéltek el, internáltak. Az erős szándékot követnie kell a kö­vetkezetes cselekvésnek is, bár­mennyire fájdalmasan megszenved­tük már néhányszor az elmúlt év­tizedekben a nép, a párt mögé búj­va elkövetett bűnöket. Ez, és csak ez erősítheti meg a kommunisták hitét, és csak ez állíthatj­a helyre igazán irántuk a bizalmat. Szabó László Dr. Szánthó Elemér, Mészáros Jenő. Szóval: ők, Frédy, Csikó és Mi­­chael, valamint neves és névtelen társaik akkor „fundik” voltak. Való­színűleg nem ismerték meg és bizo­nyosan nem használták e szót rövi­­dítetlenül, teljes formájában sem, úgy mint fundamentalistát. Valódi vagy igazi marxista—leninistának, forradalmárnak tudták magukat, és ebben a hitben esküdtek össze. Er­ről szól Dalos György könyve, a Hosszú menetelés, rövid tanfolyam. Mennyire volt hosszú ez a menet? Ha úgy vesszük, hogy legfeljebb három-négy év eseményei rajzolód­nak a könyvben, úgy meglehetősen rövid, legalábbis történelmi értelem­ben kurta túráról van szó. Ha a szer­ző arra az útra is gondolt, amit hő­sei az 1968-as bírósági tárgyalás, a börtönben letöltött vagy felfüggeszt­ve letudott szabadságvesztés óta megtettek, nos, akkor valóban elég sokat menetelhettek el akkori fun­­di-létüktől. A kis könyvben arról van szó, ami­ről viszonylag kevesen tudnak: 1968- ban a hatóságok pert folytattak egy tucatnyi egyetemista, főiskolás ellen államellenes összeesküvés címén. Ők — élükön Csikóval — alkották a „Magyar Forradalmi Kommunista Csoport” szigorú konspirációban működő szervezetét. E sorok írója, aki pedig ugyanazon időben járt ugyanazon intézménybe, mint az ügy sok szereplője, nem tudott semmit a csoportról, illetve csak később ér­tesült róla, amikor a kari KISZ-bi­­zottságban átlapozhatott egy nehe­zen olvasható sokszorosítványt P. Gy. és társai tetteiről. Nem nagyon tudtuk tehát, hogy mi történik a szervezetben. Tudtunk persze a szo­lidaritási bizottságról, a tüntetések­ről a görög és az amerikai képvise­letek előtt, de azt nem tudtuk, hogy egy esetleges gumibotcsapásnak kel­lett volna minket forradalmasítania. Mostanában ez a gondolatmenet mintha visszatért volna — március 15-ei csapások kapcsán. Az akkori „fundik” a marxizmus— leninizmus, majd a maói eszmék kö­vetkezetes híveinek mondták magu­kat. Elítélték a liberalizálási politi­kát, gyanakodva néztek — a szerző szerint — a prágai tavaszra, s ne­hezteltek a Kádár-kormányra, mert 1963-ban kiengedte az ’56-osokat. Fundik voltak a javából — s mind­ehhez járult még az akkor folyó nagy vita, a szovjet—kínai polémia, amely­ben fokozatosan a távolabbi vitat­kozó álláspontját tették magukévá. Gondolom azért, mert az világosabb­nak, egyértelműbbnek és harcosabb­nak látszott, mint az egyre bonyo­lódó gulyásreformizmus. És persze, a fundamentalizmusnak lehettek csa­ládi gyökerei is: a jó körülmények között élő kádergyerek és a nyomor peremén egyensúlyozó terézvárosi kamasz élhetett ugyanazokban az ideálokban, akkor is. És még elég jól emlékeztek az 1957—1958-as idő­szak új­ romanticizimusára, ami ak­kor bizony nagyon sokakat maguk­kal ragadott. Talán a kisebbségben (és mégis hatalmi helyzetben?) való politizálás varázsa kaphatta el Csi­kót és Frédyt akkor? És hát a politizálásának teret kel­lett keresni. Az ’56-os október utáni első évtized végére az ifjúsági szer­vezet először tömegessé lett,­­majd átalakult hivatallá, amiben jól begyakorolt fiatal káderjelöltek épí­tik a saját nómenklatúrájukat. (Ez ellen nemcsak a könyv hősei pró­báltak lázadni. Emlékszem egy egye­temi KISZ-értekezletre, ahol a tö­megek kisöpörték az addigi vezetést, újat választottak, alulról építkezve és demokratikusan. Ekkor még per­sze nem ismertük ezeket a fordula­tokat.) A helyzet nem volt kedvező, a tankok már készülődtek a segít­ségnyújtásra, s az azóta tévészemé­lyiséggé lett végzős hallgató is fi­gyelmeztetett a liberális elhajlás ve­szélyeire. Akkoriban valahogy másként élt az ideológia. A bölcsészek olvasták Marxot és Lenint, szemináriumon lehetett tanulmányozni Lukács mun­kásságát, és valahogy derűsebbnek látszott a jövő, mint most. Legalább­is, ami a szocializmust illeti, keve­sebb volt a kétség körünkben, hogy ez perspektivikus formáció. Persze nyilván voltak más gondolati körök is, hiszen amikor a szervek Csikóé­­kat becsukták, hallottuk, hogy lelep­leztek egy nacionalistának pecsételt összeesküvést is — más egyeteme­ken. Idő kell ahhoz, hogy a szervek úgy is el tudják képzelni a munkájukat: nem keresik, nem csinálják a valós vagy lehetséges összeesküvőket. Ak­koriban még csináltak is. Volt-e en­nek nagypolitikai oka? Figyelmezte­tésnek szánták a lehetséges, párton belüli, felnőtt balosoknak? A szerző most ezt gyanítja — lehet, nem alap nélkül. A mindenkori gondolatrend­őrségnek ugyanis mindig ügyekre van szüksége, ha nincs, maga kreál­ja az ellenzéket, ha a kiszemelt cso­port nem­ ért az összeesküvéshez, akkor delegálja közéjük egy tisztjét, aki majd előadást tart a konspiráció művészetéről. Talán ez történt 1967- ben Budapesten is? De hát ezek régi dolgok, felidé­zésük önmagában keveset mond. In­kább az egykori és mai „fundi-lét” képe izgat engem. Azé az állapoté, amikor a vallásos jellegű ideológia úrrá lesz a való lét érzékelésén. A fundit nem érdekli a környezetének gondolkodása és vágya, őt a papíron rögzített képletek megvalósítása iz­gatja. A fundi többnyire nem az ér­zékelhető, hanem a megálmodott vi­lágból indul ki. Tények és körülmé­nyek nem izgatják, térképet nem is­mer, csak ideákat. És ezek a fundinál nem a valóságot mozgató, átalakító eszmék, hanem platóni árnyképek, melyekhez csak hasonlóak lehetünk. Ilyen lehetett Csikó és társai forra­­dalmisága is talán? A fundi persze semmivel sem rosz­­szabb, mint az elvtelen, aki magát pragmatikusnak nevezi, csak éppen ő nem e világra való. A különbség közöttük nem erkölcsi kérdés, ám ha a fundik sokan vannak, ak­kor igen veszedelmesek tudnak lenni. A fundamentalista ugyanis többnyire elfogadja az erőszakot — az eszme szentsége miatt ugyanis az eszközök és áldozatok nem számítanak. A fún­áira az is jellemző, hogy egyszerre csak egy zászlót, egy jelvényt, egy jelszót tűr el, a másik, legyen akár egyszínű vagy trikolór, dührohamba kergeti. A fundi csak egy eszmét is­mer. Minden más gondolat, mindenki más, aki nem épp olyan, mint ő­z ellenség, elítélendő, kitagadandó az osztályból, a nemzetből, de minimum a történelem szemétdombjára kell dobni. (Ha valaki meghaladja egyszer a fundi-állapotot, lehet aztán az ellen­kező oldal fundi­ja. Nem ritka ez, hogy az ilyen az egyik szektából a másikhoz pártol. Talán a fundi-pszi­­ché az oka ennek? Jó könyv-e a Hosszú menetelés, rövid tanfolyam? E sorok írója nem ítélhet erről, nosztalgiái ezt nem en­gedik, a történetet némileg nemze­déke históriájaként éli újra. Lehet, hogy Csikó és társai az ideológia csődjét nem tudják elviselni? Az volt talán a baj, hogy a megkövesülő beton nem engedte őket cselekedni? Vagy egyszerűen csak tizen-­­és hu­szonévesek voltak, akiknek a forra­dalom oxigén? Próbálom visszaidézni a híres ku­bai dal magyar szövegét. M. fordítot­ta. Valahogy így szól: „Egyenes de­rékkal jöttem, onnan, hol nőnek a pálmák ...” A szöveget a maiak már nem ismerik, a dallam diszkózene lett. Miklós Gábor: Fúnáik hosszú menetelése BALÁZS-PIRI BALÁZS KARIKATÚRÁJA 17

Next