Népszabadság, 1989. április (47. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-08 / 82. szám
Emberi jogok. E szópár a világnak ezen a felén sokáig csúnya dolgokat jelentett. Olyasmit, amit politikusok — és nyomukban a hűséges és fegyelmezett tömegtájékoztatás — rendre az ideológiai ellenség propagandafogásai közé sorolt. Durván beavatkoznak belügyeinkbe — harsogtak, és időről időre stílusosan visszavágtunk, nálatok pedig verik a négereket... Tény, hogy hosszú időn át emberi jogi ügyekben Keleten és Nyugaton egyaránt szívesebben sepertek a másik fél portája előtt, mint otthon, és a por, amely így felszállt, kölcsönösen rontotta a látási viszonyokat. Ez pedig — szinte magától értetődően — tovább nehezítette az objektív önvizsgálatot. Szépen hangzó deklarációk sehol sem képesek helyettesíteni a tényeket, legfeljebb ideig-óráig szép látszatot kelthetnek. Minden jog annyit ér, amennyit megvalósítanak belőle. A szocialista országokban sajnos évtizedeken át járhatott kéz a kézben a felsőfokú humanizmus papíron deklarált ígérete és a felháborító jogtiprás társadalomnyomorító gyakorlata , és e szomorú diszkrepanciától mind a mai napig nem sikerült teljesen megszabadulni. Ám vitathatatlan, hogy szavak és tettek ezen a téren is korábban remélni sem mert gyorsasággal közelítenek egymáshoz, és ennek nyomán az emberek kezdenek megint szabadabban lélegezni. De hol van még a Kánaán?! A szocialista országok gyakorlatának sokfélesége ezen a téren is tetten érhető: menekültáradat és másként gondolkodók csoportos bebörtönzése, a monolitikus pártállam rövid politikai és gazdasági pórázán tartott tömegek kisebb-nagyobb csapatainak természetes mozgolódása jelzi, hogy hosszú még az út a hőn áhított szocialista jogállamiság paradicsomi állapotáig. De a szabad szovjet választások, a lengyel hatalom és ellenzékének megállapodása, vagy a pluralista demokrácia felé tett első hazai lépések biztatást adhatnak másoknak is. Az emberi jogokat persze — sajnos van rá példa — lehet strucc módjára továbbra is szigorú belügynek tekinteni, de végső soron minden államnak a nemzetek közössége előtt kell — ebben a kérdésben is — megfelelni. És ezen ítélőszék előtt nemcsak megfelelni, de megbukni is lehet. L. P. MENEKÜLTKÉRDÉS EURÓPÁBAN Az emberi jogok megtartása nem belügy Beszélgetés dr. Somogyi Ferenc külügyminisztériumi főosztályvezetővel A hazánkban kibontakozó demokratizálódási, megújulási folyamatokkal összhangban sor került az emberi jogi, humanitárius kérdésekben korábban képviselt álláspontunk és gyakorlatunk felülvizsgálatára. Valljuk, hogy a nemzetközi szerződésekben vállalt kötelezettségek betartása, illetve az általánosan elfogadott emberi jogi normák tiszteletben tartása két olyan sarkalatos kérdés, mellyel az egyes országok a nemzetek közössége előtt számadással tartoznak. Erről, s ezen belül is elsősorban a menekültkérdésről beszélgettünk dr. Somogyi Ferenccel, a Külügyminisztérium nemzetközi szervezetek főosztályának vezetőjével. — A diplomáciának alighanem évszázadok óta használt terminológiája a menekültügyi kérdés. Milyen változásokon ment át ez a fogalom, s hogy értelmezhető napjainkban? — Valóban, a történelem során már hosszú ideje súlyos gondokat okoz a menekültek ügye, és a nemzetközi közösség az adott feltételek között igyekezett is erre a problémára reagálni. Első lépésként a Népszövetség 1921-ben létrehozta a Menekültügyi Főbiztosság intézményét. Később a második világháború menekültproblémáinak kezdeti kezelésérealakult az UNRRA, 1943-ban. Ennek helyébe lépett a második világháborút követően egy — ENSZ- közgyűlési határozat értelmében létrehozott — nemzetközi menekültügyi szervezet, amelynek tevékenysége 1949-ig tartott. Fő feladata a világháború utáni helyzet menekültügyi problémáinak megoldása volt. Megszűnése után, még 1949-ben az ENSZ közgyűlése elhatározta, hogy újra létrehozza a Menekültügyi Főbiztosság intézményét. A főbiztos hivatala genfi székhellyel 1951-ben kezdte meg működését. Jelenleg is Genfiben van az intézmény központja, mintegy háromszáz főnyi apparátussal és a világ ötven pontján működik területi vagy regionális irodája. Mivel a menekültügyi kérdés rendkívül összetett, egyetlen fogalomba, vagy az irányelvek rendszerébe szorítani e problémakört igen nehéz, vagy éppenséggel lehetetlen. A menekültek fogalmát a legutóbbi és máig érvényben levő konvenció is úgy definiálja, hogy: „menekülteknek kell tekinteni mindazokat a személyeket, akik hazájukon kívül tartózkodva megalapozottan tarthatnak attól, hogy faji, vallási, vagy nemzetiségi okokból, illetve meghatározott társadalmi csoporthoz való tartozásuk, politikai meggyőződésük miatt hazájukban üldözni fogják őket, és akik ettől való félelmükben hazájukba nem tudnak vagy nem akarnak visszatérni.” Ez a menekültfogalom értelmezésének mindig is vezérelve volt, ugyanakkor az idők során tartalma számottevően megváltozott. Míg korábban egy meglehetősen széles értelmezés volt az uralkodó, s az előbb felsoroltakon kívül a gazdasági helyzet, az életfeltételek javításának szándéka is az elfogadott indítékok között szerepelt, mostanában egyre inkább a menekültügyi kategória szűkebb értelmezése került előtérbe. — Milyen jelentősebb nemzetközi egyezmények szabályozzák a menekültügyi kérdést? — A menekültügyi kérdés szélesebb értelemben része az emberi jogoknak. Ily módon közvetve az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, illetve az emberi jogokkal kapcsolatos más nemzetközi konvenciók is a menekültkérdést szabályozó egyezmények sorában említhetők. A legkonkrétabb viszont az 1951-ben aláírt konvenció a menekültek státusáról. Ez a szerződés azóta érvényben van, ami bizony a nemzetközi egyezmények történetében is meglehetősen hosszú idő. Nyilván ezért, no és a kérdés rendkívüli komplexitása miatt is látszik indokoltnak a probléma újraszabályozása. A konvenció rendelkezéseinek, illetve egyes pontjai finomításának, kiigazításának igénye több ízben fel is merült már, a részes államok azonban mindeddig nem tudtak a jelenleginél jobb megfogalmazást találni. — Hány ország írta alá a genfi konvenciót? — Tudomásom szerint utoljára Magyarország csatlakozott, mi pedig a 104. államként írtuk alá az egyezményt. — A szocialista országok közül ki szerepel még a társult államok között? — Jugoszlávia és Kína. — Hogyan jellemezhető az európai országok menekültügyi gyakorlata? Melyek kontinensünk főbb célországai, s mire kell számítaniuk a menekülteknek? — Általános európai gyakorlatról beszélni meglehetősen nehéz, hiszen ennek a kérdésnek a kezelése — bár összhangban van a nemzetközi normákkal — végső soron a belső joghatóság körébe tartozik. Az egyes országok jelentős kérdésekben maguk határozzák meg gyakorlatukat. Az mégis elmondható, hogy célországonként elsősorban a fejlettebb gazdaságú és a nemzetközi mércével is magas szociális biztonságot nyújtó államok jönnek számba, így elsősorban a skandináv országok, az NSZK, a többi nyugat-európai ország, valamint speciális helyzeténél fogva Ausztria vonzza a leginkább a menekülteket. Gyakorlatuk azonos vonása, hogy az utóbbi években egyre csökkenő mértékben fogadnak be menekülteket, s a menekültügyi konvenció fentebb idézett kritériumát egyre szűkebben értelmezik. Ez többek között abban nyilvánul meg, hogy az érvényes útlevéllel külföldre érkezőket csak kivételes esetben tekintik menekülteknek. Hogyan viszonyulnak a menekültügyi kérdéshez a szocialista országok? Egymás közötti kapcsolatukban felmerült-e a múltban ez a probléma? — A szocialista országoknak az ötvenes években komoly fenntartásaik voltak a Menekültügyi Főbiztosság tevékenységével szemben. Emiatt eddig nem tartottak vele kapcsolatot. Bár azt meg kell mondani, hogy 1956- ban a Magyarországról eltávozottak visszatelepítésében, illetve más országokban történő letelepedésük előmozdításában a Menekültügyi Főbiztosság komoly szerepet játszott, és tevékenysége során kapcsolatot teremtett az akkori illetékes magyar szervekkel. Az utóbbi időben mind több szocialista ország mutat érdeklődést a Főbiztosság tevékenysége iránt, olyannyira, hogy néhányuk delegációja megfigyelőként részt vett az intézmény végrehajtó bizottságának ülésén. Ami a szocialista országok egymás közötti viszonyát illeti, itt a menekültkérdés a maga klaszszikus formájában a közelmúltig nem merült fel. — A genfi konvenció aláíróinak kell-e tagdíjat fizetniük? — Nem. A menekültüggyel kapcsolatos adminisztratív költségeket az ENSZ rendes tagdíjából fedezik, míg a programok, tehát a tevékenység érdemi részének finanszírozása önkéntes adományokból történik. — Az utóbbi időben jelentősen módosult hazánk korábbi, az emberi jogi, humanitárius kérdésekben képviselt álláspontja. Mivel magyarázható ez? — Az alapvető ok az, hogy a hazánkban kibontakozó demokratizálódási, megújulási folyamatok igényelték az emberi jogi, humanitárius kérdésekben korábban képviselt álláspontunk és gyakorlatunk felülvizsgálatát. Hiszen mindaz, amit a jogállamiság megteremtéséről, az emberi tényező újraértékeléséről mondunk, az szükségszerűen kapcsolódik az emberi jogi és humanitárius kérdésekhez való viszonyunkhoz is. Ennek megfelelően az e témával foglalkozók — köztük a Külügyminisztérium — már két-három évvel ezelőtt felvetették, hogy vizsgáljuk felül az emberi jogi, humanitárius kérdésekben érvényesülő egyetemes mechanizmushoz, egyes konkrét megállapodásokhoz való viszonyunkat, az ezekkel szembeni fenntartásainkat. Ennek eredményeként több, megítélésem szerint fontos lépésre került sor. Alapvetőnek említeném, hogy megváltoztattuk az emberi jogi, humanitárius kérdések helyéről vallott felfogásunkat, mégpedig olyan mértékben, hogy ezt a kérdéskört is a korszerűen értelmezett, átfogó nemzetközi biztonság részének tekintjük. Ezért úgy véljük, hogy a nemzetközi szerződésekben önként vállalt kötelezettségek betartása, illetve az általánosan elfogadott nemzetközi emberi jogi normák tiszteletben tartása olyan kérdések, amelyekkel az egyes országok a nemzetközi közösség előtt számadással tartoznak. Ez a másik fontos eleme megváltozott álláspontunknak, tehát hogy elfogadjuk a nemzetközi egyezményekhez kötődő, az egyezmények ellenőrzésére hivatott mechanizmusok létjogosultságát, sőt hatékony működésük mellett szállunk síkra. Azt mondhatjuk tehát, hogy ezt az álláspontváltozást nem a Romániából hozzánk érkező menekültek nyomása kényszerítette ki? — Nem. Határozottan állítom, hogy magának a koncepciónak a megváltozása a romániai menekültek megjelenésénél jóval korábbra tehető. Ennek írásos bizonyítéka, hogy aszocialista országok már 1986-ban az ENSZ közgyűlése elé terjesztettek egy javaslatot az átfogó nemzetközi biztonság ügyében, és ebben kifejezetten jelezték, hogy a korábbi, elsősorban katonai aspektusokra koncentráló biztonságpolitikai felfogással szemben egy komplex, átfogó megközelítést tartanak indokoltnak. Milyen lépéseket tett a Külügyminisztérium a menekültügyi kérdésben, és milyen további fejlemények várhatók ez ügyben? — Konkrétan a menekültügyi kérdésben már a Romániából hazánkba indult menekültáradat előtt felvetődött az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának tevékenységéhez, illetve a menekültügyi konvencióhoz való viszonyunk átértékelése. Természetesen az 1987 végén, 1988 elején egyre nagyobb számban hozzánk érkező menekültek újabb aktualitást adtak ennek a kérdésnek, és valószínűleg fel is gyorsították a korábban indult folyamatot. Ennek keretében először 1988 nyarán vettük fel informálisan a kapcsolatot a Menekültügyi Főbiztossággal, majd több alkalommal, különböző szinteken tárgyaltunk az intézmény képviselőivel. Ezt követően került sor most februárban a Menekültügyi Főbiztosság ténymegállapító küldöttségének magyarországi látogatására. A legújabb fejlemény a genfi intézmény technikai küldöttségének látogatása volt. Ami a jövőt illeti: együttműködésünk elvi, általános részében azt tervezzük, hogy a legutóbbi végrehajtó bizottsági üléshez hasonlóan már képviseltetjük magunkat a Menekültügyi Főbiztosság tevékenységét szabályozó végrehajtó bizottság ülésén. Ami pedig a konkrét együttműködést illeti: várakozással tekintünk az elé, hogy a Menekültügyi Főbiztosság milyen kézzelfogható segítséget tud nyújtani a Magyarországra érkező menekültek fogadásának megszervezésében, másrészt a hazánkban maradni szándékozók minél gyorsabb beilleszkedésének előmozdításában, illetve a továbbutazni akarók ügyének rendezésében. Úgy gondoljuk, hogy kapcsolataink szorosabbra fűzéséhez, koordinálásához szükség lesz a Főbiztosság budapesti irodájának felállítására. Mi erre készek vagyunk. — Mlyen előnyei és hátrányai lehetnek a menekültügyi konvencióhoz való csatlakozásunknak? — Minden nemzetközi egyezményhez történő csatlakozás előnyökkel és kötelezettségekkel jár. Csatlakozásunk előnyei röviden úgy foglalhatók össze, hogy az egyezményben való részességünk széles körben elfogadott nemzetközi jogi alapra helyezi a menekültügyi kérdésben képviselt politikánkat és gyakorlatunkat. Ugyanakkor előmozdítja a hazánkba érkező menekültek helyzetének rendezését, státusuk meghatározását. Másrészt körülhatárolja az illetékes magyar szervek kötelezettségeit. Lehetőséget biztosít arra, hogy szervezett formában igényeljük a Menekültügyi Főbiztosság segítségét, ami egyaránt lehet szakmai, technikai és pénzügyi jellegű. Ami a kötelezettségek oldalát illeti: általánosságban el kell mondani, hogy közöttük nincs olyan, ami a magyar érdekeket sértené. Van viszont egy pont, amelyik előírja, hogy a Magyarországra érkezőket semmilyen alapon, tehát a származási országot tekintve sem szabad diszkriminálni. Úgy vélem azonban, hogy ez a pont nem lesz komoly konfliktusoknak forrása, hiszen maga a konvenció ad lehetőséget arra, hogy egy jogszerű eljárás keretében megállapítsuk, kik azok, akik valóban megfelelnek a menekültstátus kritériumainak. Nem tartom reálisnak azt a veszélyt sem, hogy csatlakozásunk hírére nemcsak a környező, hanem más országokból is tömegesen érkeznének Magyarországra menekültek. Az mindenesetre tény, hogy csatlakozásunkat követően sem kívánunk a kelet-európai országokból Nyugatra távozni szándékozó menekültek kivezető csatornája lenni. — Köszönjük a beszélgetést. Seres Attila Tizenhárommillióan Telefoninterjú az ENSZ menekültügyi főbiztosának szóvivőjével Mohammed Benatmar, az ENSZ menekültügyi főbiztosának szóvivője, a Genfiben székelő főbiztosság sajtó- és információs szolgálatának vezetője. Az algériai diplomata immár huszonegy esztendeje foglalkozik a menekültek ügyeivel, s készségesen válaszolt a Népszabadság telefonon föltett kérdéseire. Mit tehet a főbiztosság a menekültekért? A főbiztosságnak alapvető funkciója az, hogy jogi védelmet nyújtson a menekülteknek, akik általában elveszítik hazájuk jogi védelmét és gyakran nem tudják igazolni dokumentumokkal személyazonosságukat. A főbiztos tárgyalásokat kezdeményez a menedéket nyújtó országokkal és megpróbálja elérni, hogy azok hivatalos okmányokkal lássák el a menekülteket. Ezután következik az a gazdasági segítség, amelyet a főbiztosság lehetőségeihez képest igyekszik megadni a rászorulóknak. A főbiztosság éves költségvetése már csaknemeléri az ötszázmillió dollárt. Jelenleg mely országok okozzák a legnagyobb gondot? A legrosszabb az Afganisztánnal kapcsolatos helyzet, hiszen mintegy ötmillióan menekültek el ebből az országból Pakisztánba és Iránba. Ezután Afrikában Szudán, Etiópia és Szomália helyzete a legnehezebb. Természetesen foglalkozunk az Afrika délirészén kialakult helyzettel is, például a namíbiai menekültekkel. Latin-Amerikában éppen most van folyamatban egy programunk, amely százötvenezer közép-amerikiai — guatemalaii, salvadori és nicaraguai — menekültet érint. Nem említettem még Indokínát, a vietnami „csónakos emberek” problémáját. Még sokáig folytathatnám, míg eljutok a 13 millió menekültig. Hogyan jellemezné a nyugati országok álláspontját a menekültkérdésben? A nyugati országok adják a menekültek támogatására fordított pénz nagy részét. Természetesen a nyugateurópai országokban is létezik a menekültkérdés, hiszen mintegy nyolcszázezerember élvez ilyen státust. Sajnos az utóbbi időben sokszigorítást vezettekbe, hogy megakadályozzák a menekültekszámának további gyors növekedését. A romániai magyar menekültek, számukat tekintve, még pusztán Európában sem képviselnek nagy ,horderejű problémát. Mi késztette a főbiztosságot arra, hogy kiterjessze rájuk figyelmét? Előszöra magyar kormány hívta föl a főbiztos figyelmét a problémára, , innen származtak első információink. Ezután több küldöttségünk is ellátogatott Magyarországra, hogy a hivatalos szervekkel megvitassa a kialakult helyzetet és felbecsülje a valóságot. Úgy véljük, hogy Magyarország valóban egy olyan súlyos problémával áll szemben, amely megérdemli a nemzetközi közösség figyelmét. Ezért az a véleményünk, hogy együtt kell működnünk a magyar hatóságokkal a menekültügyi probléma megoldásában. Szükség van a nemzetközi szolidaritásra. Meg vagyok győződve arról, hogy az 1951-es genfi konvenció és az 1957- es jegyzőkönyv aláírása Magyarország részéről megkönnyíti majd a főbiztos számára a további lépések megtételét, és a további együttműködést. Horváth Gábor