Népszabadság, 1989. június (47. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-17 / 141. szám
1989. június 17., szombat NEPSZABADSÁG - HAZAI KORKÉP Gyászolók között Hősök tere, délelőtt 10 óra. Szikrázóan süt a nap. Egyszerre tapsot hallani: a tér Népköztársaság úti oldala felé fordulnak a kíváncsi tekintetek. Magas, ősz, szemüveges férfi közeledik a kordonnal elzárt területre, ahol a kivégzettek hozzátartozói, a túlélők, meghívottak és néhány szerencsés újságíró tartózkodhat csupán. Az MDF-es rendezők az első sor egyik székéhez vezetik az idős urat. Többen összesúgnak, megjött Király Béla, a Nemzetőrség egykori főparancsnoka. A régi ismerősök szinte megrohamozzák, van, aki dedikáltatja vele a Honvédségtől a Néphadseregig című könyvét. Király Béla, ha csak néhány rövid mondat erejéig is, készséggel válaszol a Népszabadság munkatársának. — Ez a mai nap nemcsak a temetés, a gyász napja. Azt hiszem, mérföldkőhöz értünk. Az lenne a jó, ha ez a zaklatott nemzet végre megbékélne. Egy másik széken Kónya Istvánné ül, aki a Nagy Imre és társai perében kivégzett Szilágyi Józsefet jött gyászolni. — A nagybátyám volt és a példaképem. Nagyon szép emlékeim vannak róla, gyerekként sokat játszottam vele. Remélem, hogy június 16-a egy új korszak kezdetét is jelentheti. Eljött Szilágyi Miklós, a kivégzett unokaöccse is. — Még egy alkalom nem adódik arra, hogy a magyar nép megbékéljen saját magával és a világgal — mondja. — Rendőrként dolgoztam Szilágyi Józseffel, amikor Debrecenben 1945 után rendőrfőkapitány volt. Én voltam a sofőrje. Mondhatom, hogy igaz ember volt. Ő hitt és remélt, de nem egy olyan kommunizmusban, mint amilyen bekövetkezett. 1938-ban lépett be a Kommunista Pártba... A Horthy-érában börtönbe vetették, de onnan három év után mégiscsak kiszabadult. Aztán később utolérte a végzete ... Damnovics János Los Angelesből érkezett a gyászszertartásra. — Tegnapelőtt délután érkeztem barátaim meghívására. Az első naptól kezdve részt vettem a forradalomban. Ott voltam a Rádiónál, a Parlamentnél. Ideje, hogy most annyi év után végre kiderüljön az igazság. Személy szerint senkit nem gyászolok, mégis mindenkit. Mindenkit, aki egy szép célért harcolt: a független, szabad Magyarországért. Peterdi Sándort, az 1957- ben kivégzett honvédet gyászolja két nővére, Bozsoki Ferencné és Tóth Györgyné, akik a Fejér megyei Besnyőről utaztak a gyászszertartásra. Peterdi Sándor húszéves volt, amikor kivégezték. — Azt tartjuk fontosnak, hogy végre elismerik: törvényellenesen végezték ki az öcsénket. Reméljük, hogy hivatalosan is rehabilitálni fogják, amit mindenképpen el akarunk érni. Reméljük, hogy ezután egy jobb korszak következik Magyarországon. Gyerekeinknek békét, és egy szebb, nyugodtabb jövőt kívánunk — mondják a Peterdi nővérek. Buzslován Ferenc Siófokról érkezett a gyászszertartásra. Ő is gyászol, de mint mondja, nem sokon múlott, hogy most őt is gyászolják. — Duplanullás ügyem volt, hűtlenség és hazaárulás vádjával a halálraítéltek között szerepeltem. Siófoktól mintegy tíz kilométerre, a barkói erdőben ellenálltunk a szovjet csapatoknak. Az ítéletben végül két év és tíz hónapot kaptam. Cellatársaim a gyűjtőfogházból lehet, hogy most szintén itt vannak a Hősök terén. Ifjú Rajk Lászlóval a Műcsarnoknál találkoztunk. Ő tervezte Bachmann Gáborral együtt a gyászszertartáshoz szükséges drapériát és más kellékeket. — Azokat a szimbólumokat használtuk, amelyek egyrészt Magyarországon a gyász színei, tehát a feketét és a fehéret, másrészt azt a lyukas zászlót, amely a forradalom jelképe. Tizennyolc nap alatt terveztük és készítettük el a díszleteket. A Mafilm brigádjai vállalták a munkát. Feltétlenül indulok azon a pályázaton, amelyet a 301-es parcellán felállítandó emlékműre írtak ki. Szente Károlyt, Szente Istvánt és Szente Józsefet gyászolja Gróf Andrásné. A három férfi a hölgy apósa, sógora és első férje volt. A néhai férj Maléter Pál köréhez tartozott. Izt onnan tudja Gróf Andrásné, hogy a Fehér Könyvben együtt szerepeltek. A férj november 1-jén ment el hazulról, és azóta nem tért haza ... Kivégzését — mondja Grófné — eddig még nem hozták hivatalosan nyilvánosságra. — Ez a nap legyen a béke és a szeretet napja, mindannyian fogjunk össze és dolgozzunk becsületesen — fejezi be a három férfit gyászoló asszony. Szól a gyászzene, akkordjai elérnek a tér legszélsőbb csücskéig is. Mensáros László színművész olvassa a kivégzettek névsorát... Losonczy Géza özvegye, Újhelyi Szilárdné tűnik fel a meghívottak között. — Ilyen kegyetlen szörnyűség remélem soha többé nem történik meg ebben az országban — mondja. A meghívottak között ismerős arcot látni. Ember Judit, a Menedékjog című tizenegy órás dokumentumfilm rendezője beszélget az egykori foglyokkal, gyászolókkal. — Nagy meghatottságot érzek — mondja. — Ez a mai nap a nemzetet igazolja, hogy amit 1956- ban tett, az igazságos volt. Soha többé megtorlást. Nem kell többé ilyen filmet készítenem, mint a Menedékjog volt, s nézhetek más téma után. Búcsúzás a temetőben Kevéssel két óra előtt két motoros rendőr és három felvezető rendőrautó nyomában a hat koporsót szállító gépkocsi elindult a Kozma utcai köztemető felé, az előre kijelölt és a közlekedésrendészet által biztosított útvonalon. Közvetlenül a 301-es parcellához vezető úton a néphadsereg díszalakulata állt sorfalat a gépkocsioszlopnak. Az áldozatok életének kioltásáról egy-egy fáklya lángjának kioltásával emlékeztek meg a szertartás részvevői. A nevek elhangzásakor a volt rabtársak mondtak néhány szót, így például többször felhangzott: Velünk maradsz!, Közöttünk élsz!, Nem távozol!, Közöttünk vagy! Az egyházi szertartást kérő hozzátartozók kívánságára a katolikus, az evangélikus, a református egyház, a szabadegyházak és az izraelita felekezet papjai szentelték meg a sírokat a napokban felállított kopjafák tövében. Amikor a névsorban a Nagy Imre-per áldozatait említették, a katafalkokra — a jelképes ravatalra — elhelyezett koporsókat a sírhoz vitték, ahol a család által felkért személy mondott búcsúbeszédet.Gimes Miklós újságíró sírhantjánál az egykori újságírókolléga, az Irodalmi Újság 1956 előtti szerkesztője, a ma Svájcban élő Molnár Miklós mondott búcsúbeszédet a barátra, a társra, s mindenekelőtt az emberre emlékezve. — Útján, közös tévutainkon is az a kívánság vezette, hogy emberibb, szabadabb és igazságosabb társadalomban élhessenek honfitársai. Amikor felismerte, hogy zsákutcába jutott, minden társánál következetesebben vonta le a tanulságot, halálig hű volt a felismert igazsághoz. Miklós senkinek sem tartozik számadással. Fiatal élete árán számot vetett és számot adott mindenről, de hűtlen lennék hozzá, ha elhallgatnám, hogy nem a vezeklés óhaja, nem valami öntépő bűnhődés keresése vezette, mint egyesek hitték róla, és mondották is. Az igazságot kereste, az igényes elme és a kritikus lelkiismeret szigorúságával. Apját a náci fasiszták ölték meg, őt magát pedig azok, akikben valaha egy szép, új világ ígéretét látta. A felvilágosodásban hitt, a sötétség borította rá árnyait. Gimes Miklós az utolsók közt volt, akik még akkor — az 1956-os forradalom után — egy gyertyányi fényt gyújtottak az éjszakában. Illegális lapot indított, amelynek az Október 23. címet adta. Béke hamvaidra, Miklós! Kísérje emlékedet híven az, ami az életben vezérelt: a szellem és a szerelem! — mondotta befejezésül Molnár Miklós. Losonczy Gézától, Nagy Imre kormányának egykori államminiszterétől a család és a régi barátok nevében Gyenes Antal búcsúzott — Több mint három évtized után állhatunk itt, hogy tisztességgel búcsút vegyünk tőled. Háborgó szívünk ezért megnyugszik — de nem nyugodhat meg, ha népünk és hazánk sorsára gondolunk. Mégis bíznunk kell azokban, akik őszinte elkötelezettséggel harcolnak ezért a népért, a válságból való kilábalásért. Bízunk a népben, hogy felismeri azokat, akik érte harcolnak őszintén, tettel és nemcsak szóval. S bízunk abban a nemzedékben, amelynek tagjai most olyan idősek, mint mi voltunk, amikor összetalálkoztunk, s amely nemzedék tagjai megvívják saját harcukat meggyőződésükért, és tenni fognak népünkért. Maléter Pál vezérőrnagyot, honvédelmi minisztert — a család kérésének megfelelően — evangélikus egyházi szertartás mellett helyezték végső nyughelyére. A Kilián laktanya egykori parancsnokát Harmat Béla evangélikus püspök és Donáth László evangélikus lelkész búcsúztatta. János evangéliumának sorait idézték Maléter Pálra emlékezve: nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha életét adja barátaiért. Majd így folytatták, ugyancsak az evangéliumi ige nyomán, nem valósulhat meg egymástól függetlenül a szeretet, az igazságosság és a szabadság. Maléter Pál élete és halála e hármas összetartozásnak eleven tanúsága, hiszen ő kezdettől fogva megélte a szeretetet, az igazságosságot és a szabadságot. Nemes harcát e dacos hitű hugenottákra emlékeztető kommunista végig megharcolta, s mindvégig hű maradt a földhöz és a néphez, melyből vétetett. Tartásban és tettekben magyar volt, valóságát azonban a tények éppúgy elfedik, mint a föld, amely 31 éve magába fogadta. Valóságát igazul csupán az emlékezet őrzi. Az Úr irgalmába ajánlva Maléter Pál földi maradványait, a hiszekegy és a miatyánk soraival búcsúztak családtagok, barátok, harcostársak a kivégzett honvédelmi minisztertől. Nagy Imre koporsójánál Méray Tibor mondott beszédet, amelyben a hosszú személyes ismeretség okán szólt a volt magyar miniszterelnök A temetési nemzetközi visszhangjából Világszerte rendkívüli figyelem övezte a Hősök terén tartott gyászszertartást és a temetést. A világsajtó magyar korszakhatárként szól az eseményről. A kommentárok túlnyomó része reméli, hogy a nemzeti megbékélés előtt nyílt út. Több vélemény kiemeli: Magyarországon az MSZMP reformpolitikája a motorja a demokratikus evolúciónak, a gazdaság dinamizálásának. Kohl kancellár kormánynyilatkozatában nagy figyelmet szentelt Magyarországnak, ahol — szavai szerint — a reformfolyamat ezekben a napokban új dinamikához jutott. „Az állampárt és az ellenzék jövőbe mutató megállapodásával a magyarok hitet tettek a szuverenitás, a szabad választások mellett. Magyarország egyébként épp a mai napon tett pontot a sztálinizmus egyik szégyenteljes fejezetének a végére. Nagy Imre rehabilitálásával, tiszteletteljes eltemetésével történelmi igazságot szolgáltattak egy bátor embernek, egyszersmind ráléptek a külső és belső megbékélés útjára” — jelentette ki, s egyben közölte, hogy még ebben az esztendőben hivatalos látogatást tesz Magyarországon. (Folytatás a 6. oldalon.) és elindult a gyászoló menet a 301-es parcella felé. Kegyelet és demonstráció Kegyelet és demonstráció — e két vonás jellemezte talán a leginkább Nagy Imre és sorstársainak pénteki búcsúztatását. Erdélyi Tibort, a Történelmi Igazságtétel Bizottsága főrendezőjét arra kértük, értékelje e sokak által várt napot. — A végleges mérleget még korai volna megvonni, a történtek alapján azonban megnyugvással mondhatom, hogy a gyászolók tömege várakozásunknak megfelelően rendkívül fegyelmezett volt mind a Hősök terén, mind pedig a temetőben. Az, hogy a volt magyar miniszterelnök és sorstársai temetése mennyiben szolgálta a közmegegyezést, csak sejthető, de erre a pontos választ majd a következő hetek, hónapok fejleményei adhatják meg. A fegyelmezettség és a szertartások, az elhangzottak fogadtatása mindenesetre jó előjelnek tekinthető. Ez a nap a TIB életében, és talán nem túlzás, ha azt mondom: a magyar belpolitikában is mérföldkő. A Történelmi Igazságtétel Bizottsága tulajdonképpen nem erre a feladatra, hanem arra szerveződött, hogy történelmi kutatásokat folytasson, és arra, hogy segítséget — adott esetben jogi segítséget is — adjon az arra rászorulóknak. A temetés megszervezésével kapcsolatos feladatokat azonban szívesen vállaltuk, jóllehet ezek bizottságunk létszámához mérve rendkívüliek voltak. Csak a társadalmi szervezetek segítségével lehetett mindezt úgy megoldani, ahogyan sikerült. Óriási szerepe volt ebben azoknak az állami szervezeteknek is, amelyek kezdettől segítették a TIB szervezőmunkáját. Említhetném a Fővárosi Tanácsot, a Temetkezési Vállalatot, de a rendőrséget, a honvédséget is. Az események — úgy érzem — egyértelműen úgy alakultak, ahogyan azt kezdettől fogva kívántuk. * Nagy Imre a parlament egykori elnökeként is a parlamenti demokrácia töretlen híve volt — hangzott el a búcsúbeszédben. De milyen szellemi és politikai útravalóval szolgál a mai parlament tagjának ez a nap — kérdeztük a gyászszertartás után Zsigmond Attila budapesti képviselőt, aki a búcsúztatást a 301-es parcellában végig követte. — Én nagyon remélem, hogy a koszorúzó képviselőkön kívül még jó néhány képviselőtársam volt a gyászolók között. Ugyanis, amit ma itt a sors kegye folytán átélhettem, mint tényanyag tulajdonképpen ismert volt, de azt hiszem, nem lehet eltekinteni mindennek az érzelmi oldalától. Bízom benne, hogy mindenkiből, aki a téren volt, vagy itt, a temetőben, hasonlóan mély emóciókat váltott ki a végtisztesség. Ez számomra tragikus élmény marad. Az is megerősödött bennem, hogy ez a parlament, amelynek jelen pillanatban tagja vagyok, valóságosan előkészítője kell legyen a következő, ténylegesen demokratikus Országgyűlésnek. A mai kétségkívül nem tükrözi azt a véleménytagoltságot, ami a társadalomban van. Néhány ma elhangzott beszédben nagyon szépen megfogalmazódtak a folytatás lehetőségei. Végül is ekkor egy kezdet csírájában meghalt. De úgy tűnik, hogy ez a csíra mégis életképes. A törvény szerinti rehabilitáció — ami a mi feladatunk — nemhogy elkerülhetetlen, hanem azonnal meg kell történnie. Gyászszertartás a Hősök terén és a 301-es parcellában Orbán Viktor beszédét követően, fél kettő előtt néhány perccel befejeződött a Hősök terén a megemlékezés. A mintegy ötórás gyászszertartáson mintegy 250 ezer ember rótta le kegyeletét: a magyar nép búcsúzott mártírjaitól, elhelyezve a megemlékezés koszorúit és virágait. A tiszteletadás végeztével felcsendült Erkel Ferenc Ünnepi nyitánya. A koporsókat és velük együtt a mérhetetlen mennyiségű koszorút, virágokat autókra rakták, s a gyászoló menet elindult a Rákoskeresztúri új köztemető felé, életútjáról, tevékenységéről, a közös küzdelmekről, majd Kopácsi Sándor, az egykori rendőrfőkapitány mondott rövid búcsúztatót. Szilágyi Józsefet Lőcsei Pál búcsúztatta. Utoljára az „56 mártírjai” feliratú jelképes koporsót helyezték Nagy Imre koporsója mellé, majd a jövendő emlékmű alapkövének letétele következett. Röviddel este hat óra után a Rákoskeresztúri új köztemető 301-es parcellájában befejeződött Nagy Imrének és mártírtársainak, illetve az 1956 utáni megtorlások valamennyi áldozatának temetési szertartása. A végtisztesség ceremóniája ökumenikus istentisztelet után a Szózat hangjaival fejeződött be. A Magyar Demokrata Fórum Országos Elnöksége köszönetét és elismerését fejezi ki helyi szervezeteiknek és mindenekelőtt az MDF azon háromezer tagjának, aki a rendezés, a rendfenntartás felelősségteljes munkáját vállalta és kiválóan elvégezte június 16-án a Hősök terén, az 1956-os magyar forradalom és nemzeti felkelés mártírjainak búcsúztatásán. Az MDF Országos Elnöksége ugyanakkor köszönetet mondminden részvevőnek, aki méltóságteljes magatartásával és megértéséivel segítette a rendezőket.