Népszabadság, 1989. július (47. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-31 / 178. szám

6 TUDÓSÍTÓNK MOLDÁVIAI JEGYZETEI - 1 A kisinyovi szoborkeringő Büszke tekintetű, koronás fő, méltóságteljes tartás - ilyen Stefan Cel Mare, a nagy moldován fejedelem szobra Kisinyov (Kisineu) főterén. Türelmesen áll a sarokban, platánok, gesztenyefák alkotta kis öbölben, bölcs közönnyel figyelve a Lenin út forgalmát. Kék trolik surrannak előtte, sárga, lerobbant Ikarusok szuszognak, megtört háziasszonyok sietnek, sasszemmel kutatva a boltok árukészletét. A szobor már sok mindent megélt. Ismeri a teret, valaha innen alig kétszáz méterre, a pompás négyszög közepén feszített. Ott, ahol ma a moldáviai miniszterelnökség grandiózus épületének ablaktáblái vakítják az alulról felpillantókat. Amikor hozzákezdtek a hatalmas építmény alapozásához, a kivitelezőket irányító „nagyember” morfondírozni kezdett: mi legyena 'komorbüszke fejedelemmel egy optimista hangulatú szocreál főtér-kompozíció kellős közepén? Hogy mutat majd a minden szovjet város legnagyobb középülete előttitérséget díszítő Lenin-szobor társaságában? Döntött: a szobornak mennie kell. Ám ezzel a döntéssel az akkor alig néhány éve szovjet rendszerben élő városnak az új értékrenddel éppen hogy c sak ismerkedő ifjúsága nem értett egyet. A fejedelem érdekében rendezett diáktüntetés áthidaló megoldást ihletett: Cél Maré a téren lesz is, meg nem is, így került a sarokba, a padok övezte kis rózsákért őrének. Szerencsétlenebbül alakult a sorsa a főépítész terveiből ugyancsak kilógó, a főtéren már egy-két száz éve zengő-bongó, patinás harangtoronynak. Hozzáértő kezek dinamitkötegekkel övezték karcsú oszlopait, majd robbanásmoraja gördült végig a Lenin úton. Immár semmi sem zavarta a minisztertanács épülete által uralt tér különös harmóniáját. Az engedelmesen a hatalmas fekete autók kerekei alá simuló, széleskocsifeljárót, az öles, kétszárnyú kapukat, a szürke-vörös márvány lépcsősort. Egy dátum, három értékelés Ahogy majd’ négy évtizede nem tudtak mit kezdeni Stefan Cél Maré szobrával, úgy vajúdnak ,kínlódnak most Moldáviában a saját múltukkal, amint azt az ismétlődő, legutóbb a múlt heti tüntetések és gyűlések is jelezték. No, nem Cél Maré fejedelemmel, Mátyás királyunk legyőzőjével, majd későbbi szövetségesével, hanem az utolsó fél évszázaddal birkóznak. 1989. június 28-án, mint minden évben, megemlékeztek Beszarábiának, a mai Moldávia nagyobbik részének 1940. június 28-i Szovjetunióhoz csatlakozásáról. Egyesek ezt visszacsatolásnak, mások megszállásnak, ismét mások felszabadításnak tartják. Az ünnepség ennek a véleménymegoszlásnak a jegyében, felemásra sikerült. A vörös zászlókra egyesek fekete gyászpántlikát kötöttek, mások gomlyukában fekete kokárdák bukkantak fel. Az ünnepi est demonstrációvá alakult át. Megindult a vita az okokról, a felelősökről. A sajtó, amely maga ismegosztott, s nyelve szerint képviseli a különböző nemzetiségűeket, változó értékelést adott. „Ebben a feszült politikai helyzetben, amikor a glasznoszty-zsilipek fölnyitásával a múlt zavaró, szégyenteljes dolgai föltárultak, nem kellett volna akorábbi évek stílusában erőltetni az évfordulós megemlékezést” — így egy óvatos kommentátor. „Várjuk meg a Molotov—Ribbentrop paktumról értekező parlamenti bizottság döntését” — hangzott egy másik vélemény. A Szovjetszkaja Moldávija című, orosz nyelvű (az ilyen anyanyelvű rétegek szemléletét, érdekeit kifejező) központi napilap a demonstrációról elítélő hangnemben, de részletes tudósítást közölt. A jelszavak közül megemlítette a „Le a sztálinizmussal”, „1940. június 28. — a megszállás napja" feliratokat. Megszólaltatta Lesanut, a városi pártbizottság másodtitkárát. Ő egyetértett azzal, hogy nem kellett volna erőltetni az ünneplést. . Ugyanakkor elmarasztalta a gyászszalagosokat, akik megzavarták az előre tervezett eseménysort. Az orosz ajkúak negatív ítéletét nem osztotta a lakosság másik részének moldován nyelvű, de egyelőre még cirill betűkkel nyomtatott napilapja, a Moldova Socialista. A tavasszal alakult népfront, A peresztrojka védelmében elnevezésű, nem hivatalos szervezet pedig elfogadta a Molotov—Ribbentrop paktum kapcsán kialakított baltikumi nézeteket. Eszerint: a szerződés, amit 1939. augusztus 23-án kötöttek, kezdettől fogva érvénytelen, mert a nemzetközi jogi normák többszörös megsértésével jött létre. Ebből következően Besszarábia 1940-es Szovjetunióhoz csatolása nem az érintett népek akaratát, hanem Sztálin és Hitler alkuját fejezték ki, így — véli a népfront — nem felszabadításról, hanem megszállásról volt szó. Berija „trojkái” Kisinyovban ma ki-ki pártállása, nemzeti hovatartozása szerint is osztályoz, amikor a múlt nehéz kérdései előbukkannak. Az „erős központhoz” kötődő, a helyi önállósodási törekvéseket szeparatizmusnak bélyegző Szovjetszocaja Moldávija egész oldalas cikket szentel az 1930—1940-es évek tragikus fejezeteinek. Szerzője, a kisinyovi Párttörténeti Intézet igazgatóhelyettese rámutat: az 1940 előtti Szovjet-Moldávia (a Dnyepertől keletre fekvő vidék) éppúgy megszenvedte a sztálini terrort, mint a Szovjetunió többi része. Megdöbbentő adatot közöl. Az 1940-ig autonóm köztársaságként létező Moldáviában 1933—1938 között az 5715 kommunista párttagból 3097-en váltak a koholt vádak áldozataivá. A parasztságot már az 1930-as évek legelején, gyötörni kezdték a sztálini „kollektivizálás” ismert eszközeivel, a rögtönítélő bíróságokkal, koncentrációs táborokkal, éhhalállal. A moldován értelmiség tekintélyes része is a terror kaszája alá került. Ilyen szovjet belpolitikai háttérben került sor 1940. június 28-án a Prut és a Dnyeszter közti terület, Besszarábia katonai megszállására. S megérkeztek Besszarábiába Berija hírhedt rögtönítélő trojkái, halált osztó „bíróságai” is. Beindították a műperek, a sommás terrorítéletek gépezetét. Leszámoltak a többi között a Besszarábiában működő kommunista vezetőkkel is. 1941. június 13-án marhavagonokba terelt családok ezreivel megindultak északra, Vorkutába az első vonatok. „Az 1940—1941-es terrorhullám a moldován nép megfélemlítését célozta” — írja a tanulmány szerzője. Hozzáteszi: az eredmény az volt, hogysok ingadozó ember, vagy olyanok is, akik felszabadítókként fogadták a szovjet csapatokat, szembefordultak a rendszerrel. Tragikus, hogy a német megszállók kiverése után, 1944-től Moldáviában az új élet beindítása egyszersmind új sztálinista megtorló hullám kezdetét is jelenti, ,,kuláktalanító” kampánnyal, kitelepítésekkel. — Hát csoda, ha mindennek olvastán-hallatán — nem is szólva a terror túlélőiről — nem mindenki tudja tiszta szívből üdvözölni az 1940-es Szovjetunióhoz csatlakozást? — kérdi tőlem a kisinyovi főtéren egy 19 éves moldován orvostanhallgató, kezembe nyomva a ronggyá olvasott lappéldányt. Mit lehet erre válaszolni? A Moldáviában történtekkel szinte szóról szóra megegyező dolgok mentek végbe a Baltikumon, Nyugat- Ukrajnában, Belorussziában. Mindmáig érződik a deportálások által megindított folyamatok hatása. Mert a Moldáviából kitelepítetteket szállító szerelvények visszatértek kiindulási helyükre. — Orosz, ukrán telepesekkel — mondják Kisinyovban. Hívatlan vendégmunkások Az 1950-es években beindított iparfejlesztésnek is volt hasonló mellékhatása. A központban azt mondták: Moldávia az egyik legsűrűbben lakott köztársaság. Gyárakat építünk ide, hogy munkát adjunk az embereknek. A gyárak fölépültek. Ám vagy a szervező minisztériumok hanyagsága, vagy szándékosság folytán elmulasztották a helybeli munkaerő betanítását. „Vendégmunkások” jöttek Kijevből, Minszkből, Moszkvából. A munka nélkül maradt moldovánok meg kénytelenek voltak Szibériában, a nagyobb lehetőségekkel kecsegtető „vad keleten” megélhetést keresni. Százezer moldován kényszerült kivándorlásra a köztársaságból. A folyamat nem erősítette a népek közti barátságot. Feltolul a kérdés: hogyan lehetne a távolabbi és a közelebbi múlt hibáinak csapdájából kitörni? Van-e erő, elkötelezettség, akarat a moldovánokban és mellettük az itt élő oroszokban (12 százalék), ukránokban (14 százalék), bolgárokban, és a többiekben, hogy élve a peresztrojka kínálta lehetőséggel, újjáteremtsék a köztársaságot? Elkerülve a két irányból is fenyegető szélsőségek szakadékait. Egyfelől, a múlt hibáira hivatkozva, ne kormányozzák a köztársaság hajójai a nagy szovjet cirkálóval való ütközéssel fenyegető nacionalista útvonalra. Másfelől — és sokan ezt is reális veszélynek tartják — megrettenve a sérelmek jogos orvoslását követelőktől, az évtizedek óta felgyülemlett feszültség kirobbanásától tartva, a központ ismét „szorosabbra húzhatja” a gyeplőt. A Szovjetszkaja Moldávija már idézett cikkírója például ez utóbbitól tart inkább. Dunai Péter következik: „DEHOGY AKARUNK MI KILÉPNI.” A nevezetes tér az útikönyvekben. NÉPSZABADSÁG - VILÁGTÜKÖR 1989. július 31., hétfő KOREÁBAN, ÉSZAKON A mosoly árnyékában Észak-Koreába bele lehet szeretni és Észak-Koreában félni lehet. Ha az ember egy pillantást vet a térképre, látja: egy földrész legkeletibb csücskén, két nagyhatalommal, a Szovjetunióval és Kínával közös szárazföldi határtól két tenger közé nyúlik be a félsziget, egy harmadik jelentős hatalom, Japán szomszédságába, akkor rögtön együtt érez az itt élőkkel. Történelmüket akkor is el tudja képzelni, ha egyáltalán nem ismeri. Ráadásul ez a félszigetnyi ország (ami azért kétszer akkora, mint Magyarország), még széltében ketté is van vágva, s északi, déli része egyaránt fenyegetőnek érzi a másik jelenlétét, másságát. Bele lehet szeretni Csoszon — ez Korea régi neveinek egyike, sokan ma is így emlegetik; a szó azt jelenti: a hajnali harmat országa — természeti szépségébe, a komor hegyekbe, a zsendülő rizsföldek apró vagy inkább emberi léptékű parcelláinak friss zöldjébe és az emberek kedvességébe. Ez utóbbi már csak azért is megható, mert köztudott: a világifjúsági találkozók nemhogy nem jövedelmeznek, hanem emésztik a pénzt, s az itt élők nélkülözéseket is vállalva örültek, hogy hazájuk a VIT házigazdája lehetett. Mégis, amikor egy Hősök terénél nagyobb téren százezrek táncolják ugyanazt a kecses táncot, operettbe oltott induló dallamára, amelynek szövegéből annyit a külföldi is megért, hogy a nagy vezetőt dicsőíti, akkor együttes, hullámzó mozgásuk már nem a szépséget, hanem az erőt sugallja, s ettől megborzongunk. Lehet szeretni a koreaiakat, akik csapatosan próbálnak az idegen segítségére lenni, hogy eligazítsák, de dermesztő a szürke ruhás biztonsági emberek tömeges jelenléte és figyelő tekintete. Az ember szinte elandalodva gyönyörködik a fesztivál megnyitó és záró előadásán, de megriad, mikor húsz perccel a vége után még mindig hallja az ütemes vastapsot. Jóízűen ebédel a sokfogásos svédasztalról, de nem tudja, mennyi egy koreai havi húsadagja. Egy hétig voltam Phenjanban, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság fővárosában, a XIII. VIT-en. Amit láttam, az a hétköznapok és egy fesztivál sajátos keveréke. Láttam valamennyit abból, amire büszkék, egy kicsit abból, amit nem akartak megmutatni, és sok minden, úgy tűnik, örökre elveszett számomra Koreából. Mert beleszerettem, de félek, még sokáig nem mennék vissza. Rizskommunizmus „A rizs maga a kommunizmus.” A hegyoldalba illesztett, messze látszó felirat azok egyike, amelyek végigkísérik, vagy inkább kézről kézre adják az utazót. Ezt a szöveget tolmácsunk, kísérőnk, Kim fordítja angolra: The rice is communism itself — s hozzáteszi, hogy ez a nagy vezető, Kim ír Szen mondása. Aztán saját szavaival kifejti a felirat értelmét. — Az a kommunizmus, ha senkinek nem kell az ételért aggódnia. Az éhes ember ugyanis dühös és nem tud keményen dolgozni, a jóllakott elégedett és jól dolgozik. Ha gazdagok vagyunk életemben, akkor nincs semmi baj, ezért is törődünk sokat a mezőgazdasági programmal. — Te éhes vagy? — kérdezem. — Nem, dehogy — tiltakozik Kim, és így folytatja: — Nem azért dolgozunk, mert éhesek vagyunk, hanem mert építjük a kommunizmust. Kim, mint mondja, lojális a hazájához. Apja író, édesanyja újságíró, annál az idegen nyelvű kiadóvállalatnál dolgozik, amelynek a mai Koreáról szóló könyveivel Phenjanban is találkozunk. Az egyik például elmondja, hogyan oldották meg az élelmezést Koreában. Az állam 42 csonért vásárolja a rizst a parasztoktól és a fényezett rizst nyolc csonért vehetik meg a gyári és hivatali munkások, holott 65 lenne az ára. Ez és a 7,6 tonnás hektáronkénti termés a csucshe eszmének köszönhető, amely a marxizmus—leninizmus . Kim ír Szén által újrafogalmazott változata, s sarokkövei: függetlenség a politikában, önállóság a gazdaságban, s önvédelem a honvédelemben. Kim verseket is írogat. Nem jókat, mondja mentegetőzve, de egy megjelent, s erre nagyon büszke. Azonnal be is írja a füzetembe angolul. A címe: Kérlek. S a fordítás (prózában) : „Ha dicsérsz engem, a hátam mögött tedd, mert az elégedetté tesz engem, s ez árt a fejlődésnek. Ha bírálsz, előttem tedd, mert az elégedetlenség a haladás barátja.” Azok között a tolmácsok között, akikkel találkoztam, Kim volt az egyetlen, aki csak úgy, spontán módon méltatni kezdte a nagy vezetőt, s egy öntözőrendszer könyékén körbelendítve a kezét azt mondta: ez is mutatja a koreai nép boldogságát. Egyébként 19 évével ő volt a legfiatalabb körülöttünk. Azt az öntözőrendszert, amit az előbb említettem, egy mezőgazdasági üzemben tett látogatás során néztük meg. A gazdaság történetét bemutató nyolc szoba mindegyikében néhány fénykép, arról, hogy milyen nehéz volt régen a mezőgazdasági munka, de a fotók többségén és a sok festményen Kim Ir Szen — aki már csaknem százszor járt ebben az üzemben —, felemelt ujjal, íróasztal mögül, nagykabátban, séta közben, hátra tett, vagy zsebre dugott kézzel, szemüvegben és anélkül mutat utat a mezőgazdaság fejlesztésére. Itt őrzik azt a lapátot is, amit 1955-ben kézbe vett. Az üzem dolgozói — akiknek hatvan százaléka nő — csak ünnepnapokon mehetnek be ebbe a múzeumba. Azt mondják, az itt dolgozók évi négyezer vont keresnek, de ez akkor is értelmezhetetlen számunkra, ha tudjuk: 90 és 220 von között van a havi átlagfizetés. Az sem mond sokat, hogy egy von több mint kilenc forint. Nem tudjuk azonban, mit, mennyit és mennyiért kapnak jegyre, milyen kiadásaik vannak, és csak következtethetünk arra, mi az, amit vonért sem kapnak. Amelyből egyébként háromféle létezik: a konvertibilis valutáért kék vont, a rubel elszámolásáért pirosat adnak, a helybeliek pénze zöld. Egy pár műanyag cipő — a lányok többsége ezt hordja — tízhúsz von között van, a lakbér nyáron tíz, von, télen a fűtéssel — padlófűtés van a lakótelepi házakban! — húsz von. Az élelmiszerek áráról nehéz tájékozódni, nincsenek olyan értelemben vett élelmiszerboltjaik, mint Európában. Amit mégis láttunk — ezt is csak főútvonalakon —: egykét zöldségfélét árult, főleg káposztát, aztán növényi magvakat, ásványvizet, fűszereket. A kirakat többnyire annyi, hogy az üvegen át belátni az üzletbe. Az egyes számú központi nagyáruházban van ruha, cipő — felismerni a választékot az utcán is —, többnyire szerény, de praktikus áru. A nagyon tiszta, nagyon karbantartott és nagyon üres egészségházban a családi fürdőjegy húsz van. A virág neve: Kim Ir Szen Megyünk a VIT megnyitójára. Nemzetek szerint csoportosulva, zászlókkal vonulunk a kijelölt sugárúton, amelyet díszbe öltözött koreai nők szegélyeznek. Hatalmas művirágokkal integetnek, a Kim Ir Szenről és a fiáról, Kim Dzsong Ilről elnevezett virágok utánzataival. De a nők nemcsak ütemesen lengetik felénk a virágot, az éppen előttünk elhaladó országot és a barátságot éltetve — mindebben egyébként a szemmel láthatóan vezénylő férfiak is közreműködnek —, hanem keresik a tekintetünket, s így minden formaság ellenére személyessé válik a fogadtatás, s még azt is békésen vesszük tudomásul, hogy mosolygó sorfaluk nem enged letérőt a főútról. Mégsoha, sehol nem tűnt fel, hogy ilyen nagy különbség van a fiatal és az idősebb arcok között. Különösen a nőknél. A lányok arca csupa fény, tiszta tekintettel néznek a világba, talán a jövőbe. És ezzel feltűnően szemben áll az idősebb — mondjuk inkább középkorú, mert öreg nincs a sorfalban — asszonyok fáradt, megviselt, megtört tekintete, amit a mosoly átmelegít, de nem tesz vidámmá. Végül arra jutok magammal, hogy másutt már a fiatalok arca is fásultabb, talán ez okozza a szembeötlő különbséget. Ezt erősíti bennem egy másik Kim, a 25 éves egyetemista is, aki kérdésemre, hogy mikor nősül, azt válaszolja: — Két-három év múlva, mert a kedvesem — aki egyébként gyönyörű és nagyon szeretem — előbb tenni akar a hazájáért, és persze én is. Mit? Kicsi dolgokat, de a hazánkért akarunk dolgozni. Ezeknek a lányoknak ezrei ültek rózsaszín ruhában, piros virággal a százötvenezer személyes stadion víztől tocsogó zöld „posztóján” legalább egy óra hosszat a hűvös időben. A forgatókönyv szerint ugyanis itt kellett megvárniuk, amíg körbevonul a stadionban mind a 140 részt vevő ország küldöttsége. És csak a nézőtér fedett, a játéktér nem, azt tehát eláztatta a zápor, amely a megnyitó előtt végigvert a városon. Phenjanban — mennyivel szebb, ahogy ők nevezik: Pjongjang! _ minden nagy. A széles sugárutak mentén húsz-harminc emeletes házak, tágas, gondozott parkok, ahol szökőkutak csobogtatják a vizet vastag sugárban. A város arányaitól nem üt el Kim Ir Szen 28 méter magas szobra, s az a 105 emeletes, piramis alakú szálloda sem, amely ugyan nincs még teljesen kész — kik fogják lakni? —, de betontömbje már áll, s ha szemből közeledünk a Kim Ir Szenszoborhoz, akkor e piramis háromszöge keretezi a nagy vezetőt. Ha végigmegyünk egy-egy lakótelepen, alacsony viskókat látunk a többemeletes házak tövében, fekvő, résnyi ablakokkal, függönyajtóval, a házak közt a macskaköveken játszadozó gyerekekkel, iskolásfiúkkal, akik légycsapóval kergetik s papírtölcsérbe gyűjtik a legyeket. A házfalat fiatal férfiak támasztják, az alacsony bejáratok hűvösében öregaszszonyok üldögélnek. Kíváncsian és riadtan figyeljük egymást, s nem értem, hogy tudnak a koreaiak olyan önfeledten, szívből jövően, combjukat csapkodva nevetni, semmiségeken is, egy folyóba esett szalmakalap, egy orra esés láttán. Hősök temetője A Teszonon, a város egyik hegyén van egy temető. Azoknak állít emléket, akik részt vettek az ország japán uralom alóli felszabadításában. Széles szerpentin kanyarodik fel hozzá, s az ősi építészeti jegyeket viselő koreai kapu mögött sugárútnyi — 40 méter széles — világosszürke, majdnem fehér gránitlépcsősor, több száz alacsony lépcsőfok vezet felfelé, húszemeletnyi magasságba, ahol döbbenten állok meg. A lépcsősor két végén öt méter magas és 18 méter hosszú szobrok, a felszabadító háború jeleneteivel. Aztán két, csaknem akkora gránittömb, feliratokkal, az egyik Kim Ir Szenidézet: „E hősök emléke örökké élni fog a párt és a nép szívében.” Ezekre merőlegesen két bronz szoborcsoport áll, zászlókkal — a gyászolók. Mindezen túl pedig kezdődik maga a temető: embermagasságnál nagyobb gránittalapzatokon állnak a mártírok bronz mellszobrai, csaknem százan csillognak a napfényben. A háttérben tíz méter magas ás 22 méter hosszú vörösmárvány zászló, afölött már csak az erdő látszik. Halk gyászzene szól, s a temető közepén többméteres, aranyozott kitüntetés fekszik. Állok, nézek és azt hiszem, éppen azt érzem, amit itt érezni kell, amit a hely sugall: semmi vagyok, de lehetek hős. Az arra méltók idekerülnek, emléküket így őrzik, nincs ennél nagyobb dicsőség. Aztán elindulok lefelé a lépcsőn. Phenjan—Budapest, 1989. július. Rehák Aranka