Népszabadság, 1989. július (47. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-04 / 155. szám
1989. július 4., kedd NÉPSZABADSÁG - MAGYAR TÜKÖR . Úgy véljük, hogy az izotóptemetőről vitázók érvei magukért beszélnek, minősítik az indulatokat és az érdekeket. Kommentárra nincs szükség. Kötelességünk azonban jelezni, hogy az alábbi levélváltás óta új fejlemény történt. Mint azt június 14-i számunkban hírül adtuk, a Köjál Főfelügyelősége elutasította az izotóptemető létesítésére beadott engedélyezési kérelmet. Az érintett Paksi Atomerőmű vezetője ugyanakkor jelezte, lépéseket tesznek e döntés megváltoztatásáért. Ófalu ügye tehát nem jutott nyugvópontra. Tisztelt Szerkesztőség! Az Akadémia elnökségének 1989. május 2-ai ülésén határozatot hoztak az ófalui izotóptemető ügyében. A határozat és az azt megalapozó szakértői anyagok máig sem kerültek nyilvánosságra. Azóta viszont a Paksi Atomerőmű minden eszközzel igyekszik a lakosságot megdolgozni az MTA állásfoglalására hivatkozva. A Tisztelt Elnök Úr! Meglepetéssel értesültem a sajtóból (május 3-án) arról, hogy az MTA elnöksége elfogadta a radioaktívhulladék-temető létesítését vizsgáló szakértőbizottság jelentését, miszerint a korábban kijelölt terület — Ófalu — nem alkalmatlan a Paksi Atomerőmű I—IV. blokkjában keletkező kis és közepes aktivitású radioaktív hulladék végleges elhelyezésére. Ön május 2-án az Esti Magazinban nyilatkozott az elnökségi ülésről, de abban nem tett említést erről a döntésről. Biztosíthatom, hogy engem az új alkotmány kérdése is érdekel, de Ófalu ügye már régen országos problémává vált, így megérdemelt volna néhány szót öntől is. Azóta három hét telt el, de az elnökségi állásfoglalás szövegét és a szakértői anyagokat még mindig nem hozták nyilvánosságra. Május 24-én Tigyi József, az MTA alelnöke és az Akadémiai Bizottság tagja a rádióban nyilatkozott; szerinte megcáfolták a Független Szakértői Bizottság 27. pontját, és „tudatlan”-nak nevezte az itt lakókat. Nemecz Ernő, az Akadémiai Bizottság elnöke a legújabb eredmények alapján alkalmasnak tartja a területet, szerinte az itt lakóknak a nagyobb közösség érdekében el kellene fogadniuk a létesítményt. Tavaly áprilisban a felkért Független Szakértői Bizottság alkalmatlannak tartotta az ófalu-fekedi területet, sőt a további kutatásokat sem tartotta célravezetőnek. Ezt az álláspontjukat a Paksi Atomerőmű szakértőivel folytatott vitán kétszer is megvédték, és véleményüket most is fenntartják. A helyi lakosságnak elsősorban az ő véleményüket paksi munkásgyűlésen hamis vádaskodások hangzottak el a május 7-ei ófalui demonstrációval szemben. Tigyi József és Nemecz Ernő akadémikusok május 24-én egyértelművé tették álláspontjukat. Kérem, hozzák nyilvánosságra nyílt levelemet, amelyet Berend T. Ivánnak, a Magyar Tudományos Akadémia elnökének írtam, kell figyelembe vennie, mivel semmiféle érdekük nem fűződött a nemleges álláspont kialakításához. Nem tartom magam szakértőnek ebben az ügyben, de véleményem a következő egyszerű tényeken alapszik: Az izotópok szétszóródását kb. 600 évig kell a mesterséges és természetes gátaknak megakadályozniuk. A terv szerint a mesterséges gát beton- és vaslemezrétegek kombinációjából állna. Ezek élettartama legfeljebb 100—200 évre becsülhető, így maga a létesítmény is csak ennyi ideig gátolhatná meg az izotópok távozását. Tehát a mesterséges gát nem nyújt megfelelő védelmet önmagában! Természetes gát a geológiai környezet, melynek vízzáró képessége és dinamikus tulajdonságai döntik el az alkalmasságot. Mérési adatok alapján a talaj vízzáró képessége csak közepes, ezért a létesítményből esetleg kijutó izotópok a vízzel együtt 100 évnél hamarabb eljuthatnak az első forrásig. Ezzel a természetes gát alkalmassága is megkérdőjelezhető, így a kétféle gát a létesítmény „normális” működése esetén sem tudja megakadályozni, hogy az eltemetéstől számított 200—300 év után izotópok kerüljenek a környező folyóvizekbe, és akkor — a 30 éves felezési idővel számolva — az eredeti izotópmennyiség ezredrésze még jelen van! Másrészt magát a létesítményt veszélyezteti az, hogy egy geológiai törésvonal közelében van, nagyobb a földrengések valószínűsége, és a meredek lejtő miatt talajcsúszási problémák merülnek fel. Ez utóbbira a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség szakértői is felhívták a beruházók figyelmét. Az eddigi rövid közleményekből úgy tűnik, hogy az Akadémiai Bizottság egyoldalúan csupán a Független Szakértői Bizottság véleményét igyekezett cáfolni. Talán érdemes lett volna ezt a problémát tágabb szemszögből is vizsgálni. 1983-ban szintén egy ad hoc akadémiai bizottság tett javaslatot erre a területre, és döntött a felszínközeli végleges elhelyezés mellett. Helyes volt ez a döntés? Törvényes volt-e a Paksi Atomerőmű első blokkjának megindítása ’82 végén, amikor csak előzetes helykijelölés történt Magyaregregyre, és rövidesen kiderült, hogy a hely alkalmatlan, másrészt az atomenergiáról szóló végrehajtási rendelet csak 1988 augusztusára készült el? Nem kellene-e az atomenergiával kapcsolatos kérdéseket újra átgondolni? Véleményem szerint az egész eljárást tiszta lappal újra kell kezdeni. Hamis az a beállítás, hogy országos érdek, lenne az izotóptemető ófalui megépítése. Tudtommal senki sem bizonyította be — mivel nem volt szisztematikus kutatás —,hogy ez a hely a legalkalmasabb az adott technológia szempontjából. Másrészt az sem bizonyos, hogy ez a technológia a legmegfelelőbb az izotópok elhelyezésére (szóba jöhet például a mozgatható tömbökben való elhelyezés, amely folyamatosan ellenőrizhető, és szükség esetén újra feldolgozható). Ezenkívül érdemes azt is figyelembe venni, hogy 30 év múlva leállnak az erőmű blokkjai, a részegységek elhelyezése szintén komoly probléma, addig talán érdemes a másodlagos radioaktív hulladékot ideiglenesen az erőmű területén tárolni, és együtt gondoskodni majd a megfelelő elhelyezésükről. Szükség van az 1980-as atomtörvény módosítására is, mert az lehetővé tesz döntéseket a társadalom részvétele nélkül; még a tavalyi rendelet is ennek szellemében született. Javaslom az Akadémia elnökségének, hogy vonja vissza 1989. május 2-ai határozatát, és ezzel tegye lehetővé és segítse elő, hogy a kibővített problémáról valódi szakmai és társadalmi vita alakuljon ki, mert ezt a kérdést kampánnyal nem lehet lezárni. Ha az Akadémiai Bizottság fenntartja Ófaluval kapcsolatos állásfoglalását, akkor tagjainak megfogalmazott egyéni véleményét hozzák nyilvánosságra! Frey István fizikus Mecseknádasd Tiszta lappal Jelenleg állnak az előkészítő munkák. kAlmandy ferenc felvétele mti foto Menekülnek a menekültekLevélváltás, ismét Ófaluról Múlt év novemberében négy Romániából menekült család Makóról a Baranya megyei Mattyra költözött. Sorsuk — úgy tűnt — néhány hónappal később a jugoszláv határ menti Drávacsehiben nyugvópontra jut. Házuk, földjük, munkahelyük, jószáguk, autójuk volt. Egy hete azonban már üres az egymás mellett álló két parasztporta. A menekülteket elüldözték a drávacsehiek. Fűztelepi ráfűzés A négy család tulajdonképpen egy nagy család. Az ötvenegy néhány éves anya, négy gyermekével, azok házastársaival és unokáival együtt szökött át tavaly nyáron. A mattyi fűztelep vezetője hozta el őket Baranyába. A telepvezető abban bízott, hogy az örökké létszámgondokkal küszködő fűztelep jól jár az ajánlkozó munkáskezekkel, és a menekülteknek itt valós esélye van megalapozni új életüket. A fűztelep lakást biztosított, a Vöröskereszttől, az egyháztól és a környező vállalatoktól a menekültek ruhát, bútort kaptak. A bajok pár nap múlva kezdődtek. A család kilenc munkaképes tagja közül csak ketten óhajtottak dolgozni. A két férfi — egyikük gépkezelőként, másikuk vontatóvezetőként — hajtott is rendesen. — Az asszonyokat viszont reggelente ébresztgetni kellett — mondja a telep mokány vezetője —, és egyenként megkérni őket, hogy fáradjanak át a munkahelyre. A hó végi elszámoláskor aztán az asszonyok borítékjában alig ezer forint lapult. — Ennyiért nem dolgozunk! — adta ki a parancsot az anya, és búcsúzáskor megátkozta a telepvezetőt. Márciusban a Drávaszabolcs Közös Tanács — 700 ezer forint állami támogatással és 250 ezer forint kedvezményes hitelnyújtással — három lakást vett a nagy családnak. Egyet Drávapalkonyán, kettőt Drávacsehiben. A menekültek most már beköltözhettek saját otthonukba. A mattyi munkásszállást a fűztelepiek szerint alaposan lelakták a három hónap alatt. A mattyiak örültek, hogy megszabadultak tőlük, lévén, hogy éjjelente gyakorta ment a verekedéssel fűszerezett dajdaj. A Vöröskereszttől kapott paplant másnap eladták, a segélyből származó ruhák egy részét is értékesítették. Meg kell értse a mattyiakat, mondja a telepvezető, szegény vidék ez, pedig higgye el, szorgos emberek lakják. A mattyi események híre Csehibe is eljutott. És dagadt. A nyomorúságosnál épphogy elfogadhatóbb helyzetű Drávacsehi lakói közül sokakból valóságos dührohamot váltott ki a menekültek „jósorsa”. Különösen mikor látták, hogy a család állandóan segélyt kér, könyörög, követel. Májusban búcsú volt a faluban. Ott a család legfiatalabb — 17 éves — férfi tagja és néhány falubeli összeverekedett. Június elején, a tanácsülésen a drávacsehiek elöljárója interpellált, és a csehiek azon véleményét közvetítette, hogy jobb lenne, ha a romániai család elmenne a faluból, már csak azért is, mert tudomása szerint sokan fenik rájuk a fogukat, és vagy elüldözik őket, vagy vér fog folyni. Ekkortájt már a menekültek is azzal ostromolták a tanácselnököt, hogy el akarnak menni a faluból, mert félnek. Többször megfenyegették őket, és két éjszaka betörtek a portájukra. A tanácselnök megpróbálta a csehieket lecsendesíteni, sikertelenül. A drávaszabolcsi tanácsot immár másfél évtizede vezető elnök, ottjártamkor szomorúan állapította meg, hogy a családot márciusban körülvevő feszültség májusra gyűlöletté vált. „Lám, máris házuk van! Ingyen! Disznót vesznek! Mindennap húst esznek! A legdivatosabb ruhákat hordják! Autón furikáznak! Miből vették? A segélyből! Mert nekik mindenük megvan! Hozzájuk képest mi másodrendű állampolgárok vagyunk! Mikor kaphatunk mi ekkora segélyeket?! Dolgozni meg büdös nekik! Ki tudja, mit csináltak odaát?!” Ilyen és hasonló felindult kijelentésekben nem volt hiány. Konkrét vádja viszont egyetlenegy sincs a drávacsehieknek. Ottjártamkor olyasféleképp fogalmaztak, hogy a menekültek nem akartak beilleszkedni, meg csúnyán néztek rájuk. Ha ilyenek, akkor menjenek innen. Irigység A megyei tanács Komló egyik lakótelepén, egy üzletből átalakított alagsori szükséglakásba helyezte el a Csehiből elüldözött családot. A láthatóan önmagának családfői jogokat vindikáló anya viszi a szót: — Irigyek voltak ránk, mert mi másként akartunk élni — jelenti ki határozottan. — Nem kocsmáztunk, gyarapodni akartunk. — Azt mondják, nem dolgoztak rendesen... — Mi nem dolgoztunk?! Aranyos főnök úr, a tűztelepen kitoltak velünk, pedig mi mindent megtettünk, de ezer forintért? Ahogy onnan eljöttünk, elmentünk Siklósra, a bútorgyárba.Később Siklóson megtudtam, hogy a bútorgyárban sem bírták kidolgozni az időt, pedig az asszonyok ott kereshettek volna hat-hétezer forintot betanított munkásként, de két hétre csak jó háromezer jött nekik össze. Jelenlétük ott is feszültséget okozott. Végül a vállalat eltekintett attól, hogy az igazolatlan napoknak következménye legyen, és hagyta őket továbbállni. — Nem értem, miért nem jöttek ki velünk — tárja szét a karját az asszony. — Mi soha senkinek nem ártottunk. Kérdezze meg a szomszédokat! (Megtettem, s a szomszédoknak valóban nem volt kifogásuk. Igyekvő embereknek ismerték meg őket, egyikük külön kiemelte, hogy tőle kétszer is kértek pénzt, de mindig időre megadták. A gyerekeket szépen járatták, csendben éltek. Az állatokat, a kertet lelkiismeretesen gondozták.) — Hogyan történt a verekedés? — kérdezem a 17 éves fiút. Először most is az anya kezd beszélni, de aztán szóra bírom a fiút, aki szerint a testvére húgával épp felültek a hintára, amikor onnan leráncigálták őket, s elvitték az egyik épület mögé, ahol léccel jöttek neki. — Látleletem van, látleletem van! — ismétli az anya, s már lobogtatja is a papírt. Elolvasom, ám az orvosi vélemény nem állapít meg sérülést. Mikor ezt közlöm, ő csak ennyit mond: — Ebből is láthatja, összejátszanak. Azt az inget, amit leszaggattak róla, ma is őrzöm. Tiszta vér. Itt van az az ing, mindjárt mutatom, adjátok csak ide! De lehet, hogy otthagytuk valahol. Az ing nem kerül elő, de nem is keresi senki, viszont keresés nélkül is annyi ellentmondásba botlok, hogy nem győzöm papírra vetni. Mert például ott van az a 13 éves Lada. Amiből vették kérdésre a komlói tanácson azt válaszolták, sok állatot tartottak, azt adták el, és abból. Nekem viszont elpanaszolják, hogy az állattartással mennyire befürödtek. De akkor hogyan vehették az állatokból a kocsit, faggatom őket, s ők sokáig hallgatnak. — Nézzék, nincs abban semmi kifogásolnivaló, ha a segélyből vették — győzködöm őket. — Önök kapták, tehát önöknek van joguk elkölteni. — Részben a segélyből vettük — ismerik be végül a férfiak. — 73 ezer forintba került. Felvettünk 50 ezer forint OTP-kölcsönt, s kiegészítettük a letelepedési segélyből. Az öt gyerekre kaptunk öszszesen 105 ezer forintot. — De mért ne vettük volna? — replikázik az anya. — Volt már mindenünk, mért ne lehetett volna autónk? Nekünk mért nem lehet? Elképzelem, hogy egy efféle válasz a faluban mekkora ellenszenvet válthatott ki. Csehiben a család „ölébe hulló” autót, házat, jószágokat gyakorta felhánytorgatták a falubeliek. S ilyenkor ők keményen visszavágtak. Ám költsék a segélyt bármire, dolgozzanak bármilyen rendszerességgel, ez aligha tartozik a kívülállókra. A drávacsehiek közül ők senkit sem bántottak. A verekedést a helyiek természetesen úgy mesélik, hogy a „románok” provokálták őket, de mindez aligha érdekes, hiszen a verekedés már csak végpontja volt a megromlott viszonynak. Attól még, hogy a csehiek ellenszenvét kivívták, elüldözésük — történjen bár fizikális fenyegetéssel vagy „népszavazással” —, durva jogsértés. Mikor mindezt összegzem a tanácsülésen felszólaló elöljárónak, hiába várom, hogy végre ő mond valami megfoghatók Azt, hogy a csehiek irigyek volnának, az elöljáró kínos mosollyal elutasítja. Dehogy is törődtek ők azzal, mire költik a menekültek a segélyt. S nem is amiatt gyűlölik őket, mert cigányok. Furcsa is volna, hiszen a 250 lakosú falu harmada szintén cigány. Az elöljáró csak azt ismételgeti: nem akartak beilleszkedni, azért van a falu ellenük. Akik semmire sem gondoltak — De akkor hová menjenek? — kérdezem az elöljárót. — Azt mi nem tudjuk. — Ezek az emberek e pillanatban talán még nem alkalmasak rá, hogy egy munkahely fegyelmét elfogadják, de érezhetően itt akartak maradni. Az elhagyott portán láttam, hogy disznóólakat építettek, elvetettek egy hektár kukoricát, ami már szépen fejlődik. Most hol tartsanak állatot? A lakótelepen? — Ezen mi nem gondolkoztunk. — S mi lesz a lakásukkal? Jog szerint övék, de el nem adhatják. Mire elintéződik, hogy újat kapjanak — a hozzáértők szerint —, eltelhet akár két év is. Addig mi lesz velük? — Nem tudjuk. — Ön és a többi tanácstag próbált velük beszélni, hogy változtassanak a magatartásukon, s azokat, akik ellenük hangolódtak, próbálták lecsillapítani? — Nem. — A búcsúbeli verekedés egyik részvevője az ön testvére volt. Ezek után nem érzi erkölcsileg kétes értékűnek, hogy pont ön vetette fel a tanácsülésen — igaz, a falubeliekre hivatkozva — a család elkerülhetetlen kiebrudalását? — Ezen nem gondolkoztam. — Elképzelhetőnek tartja, hogy a család legádázabb ellenségeit lebeszéljék a fenyegetésről, és a tettlegességről? — Nem hiszem. Egy falu közössége megbukott. Látja ezt a megyei tanács is. De tenni nem sokat tud. Újabb lakás szerzése roppant hosszas művelet lesz, ezért elképzelhető, hogy a rendőrséghez fordulnak. Bár a tanács is csak valamilyen diplomatikus megbeszélésben bízik, mert a rendőrség aligha állíthat a megfenyegetettek háza elé őrséget. Azt viszont senki sem meri megkockáztatni, hogy tragédia történjen. Esetleg vissza kéne hívni a család nagyobb részét. Úgy látszik ugyanis, hogy a falu agresszívebb lakói csak az anyával és a verekedésbe bonyolódó 17 éves fiúval nem bírnak kijönni. Az asszony — akit egyébként a józan kívülállók közül sokan a család rossz szellemének ítélnek — mostanság azzal fenyegetőzik, hogy ha kell, ők nekimennek a határnak, még az ottani büntetéstől sem tartanak. A fiatalok viszont mintha maradnának. A család Csehiben „elfogadott” része feltehetően csak akkor menne vissza, ha a falubeliek szájából hangzana el a hívó szó. Vajon lesz-e, aki hívja őket? Visszafelé jövet megálltam a szomszéd faluban egy ismerősömnél. Már ő is hallott a történtekről, akárcsak vele kvaterkázó idős vendége, ő szólalt meg, mikor a történet végére értünk: — Porszem emberek. Mennek egymásnak semmi dolgokért. Ha látnák, hogy a másik is ugyanattól vérzik mint ők, nem ítélkeznének. De nem látják. Boldogságra képtelenek. Ungár Tamás Tisztelt Frey István! Megértem, hogy mint mecseknádasdi lakos élénken érdeklődik az ófalui izotóptemető kérdései iránt. Levelében felsorolt kérdéseire Berend T. Ivánnak, az MTA elnökének kérésére az alábbiakban válaszolok: 1. Az MTA elnökségének május 2-ai határozatát az ófalui izotóptemető ügyében minden illetékesnek megküldtük május 22-én. Egy példányt falujának tanácselnöke is kapott. 2. Szeretném, ha pontosabban idézné május 24-ei rádiónyilatkozatomat, mely szó szerint megtalálható a „Helyzet” május 26-ai számának 5. oldalán. Én ugyanis nem az „ott lakókat” neveztem tudatlannak, hanem azokat, akik a „független” szakértők szerintem óvatos, diplomatikus jelentéseit tálalták. 3. A Független Szakértői Bizottság és az MTA Alkalmi Bi Az alelnök válasza dottsága véleményének ellentétes voltáról. Az MTA Alkalmi Bizottsága Nemecz Ernő akadémikusnak, a Föld és Bányászati Tudományok Osztálya elnökének vezetésével több olyan vizsgálati anyagot tárt fel a terület geológiai, talajtani és szeizmológiai részleteiről, melyet a Független Szakértői Bizottság nem ismerhetett. Ez lehet az ellentét egyik jelentős oka. Az ön levelében felhozott adatok és következtetések is valószínűleg ezért nem helytállóak. 4. Kifogásolja, hogy az MTA Alkalmi Bizottsága nem vizsgálta a problémát „tágabb szemszögből”. A bizottság helyesen járt el, mert az ófalui konkrét kérdés megvizsgálását kapta feladatul. 5. Hiányolja, hogy nem volt szisztematikus kutatás. Az illetékesek számára köz- ismert, hogy a tervező vállalat" széles körű előzetes tudományos vizsgálatokat végzett, illetve végeztetett. Sajnálatos, hogy erről önnek nem volt tudomása. A PAB és VEAB által május 24-én Veszprémben tartott Radioaktív hulladékok elhelyezése és hosszú idejű tárolása című tudományos ülés is külön előadásban foglalkozott az ön által hiányolt kutatással. 6. Javasolja, hogy az MTA elnöksége vonja vissza május 2-ai határozatát. Ne haragudjon, de ez a kívánsága talán kissé elsietett. Előbb legyen szíves áttanulmányozni a határozatot, és azután — ha még szükségesnek tartja — nagyobb konkrétsággal tudja majd véleményét kifejteni minden illetékes helyen. Dr. Tigyi József egyetemi tanár, az MTA alelnöke