Népszabadság, 1989. július (47. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-04 / 155. szám

1989. július 4., kedd NÉPSZABADSÁG - MAGYAR TÜKÖR . Úgy véljük, hogy az izotóptemetőről vitázók érvei magu­kért beszélnek, minősítik az indulatokat és az érdekeket. Kom­mentárra nincs szükség. Kötelességünk azonban jelezni, hogy az alábbi levélváltás óta új fejlemény történt. Mint azt június 14-i számunkban hírül adtuk, a Köjál Főfelügyelősége elutasí­totta az izotóptemető létesítésére beadott engedélyezési kérel­met. Az érintett Paksi Atomerőmű vezetője ugyanakkor jelez­te, lépéseket tesznek e döntés megváltoztatásáért. Ófalu ügye tehát nem jutott nyugvópontra. Tisztelt Szerkesztőség! Az Akadémia elnökségének 1989. május 2-ai ülésén határo­zatot hoztak az ófalui izotóp­temető ügyében. A határozat és az azt megalapozó szakértői anyagok máig sem kerültek nyilvánosságra. Azóta viszont a Paksi Atomerőmű minden eszközzel igyekszik a lakossá­got megdolgozni az MTA ál­lásfoglalására hivatkozva. A Tisztelt Elnök Úr! Meglepetéssel értesültem a sajtóból (május 3-án) arról, hogy az MTA elnöksége elfo­gadta a radioaktívhulladék-te­­mető létesítését vizsgáló szak­értőbizottság jelentését, misze­rint a korábban kijelölt terü­let — Ófalu — nem alkalmat­lan a Paksi Atomerőmű I—IV. blokkjában keletkező kis és közepes aktivitású radioaktív hulladék végleges elhelyezésé­re. Ön május 2-án az Esti Ma­gazinban nyilatkozott az el­nökségi ülésről, de abban nem tett említést erről a döntésről. Biztosíthatom, hogy engem az új alkotmány kérdése is érde­kel, de Ófalu ügye már régen országos problémává vált, így megérdemelt volna néhány szót öntől is. Azóta három hét telt el, de az elnökségi állás­­foglalás szövegét és a szakér­tői anyagokat még mindig nem hozták nyilvánosságra. Május 24-én Tigyi József, az MTA alelnöke és az Akadémiai Bi­zottság tagja a rádióban nyi­latkozott; szerinte megcáfol­ták a Független Szakértői Bi­zottság 27. pontját, és „tudat­­lan”-nak nevezte az itt lakó­kat. Nemecz Ernő, az Akadé­miai Bizottság elnöke a leg­újabb eredmények alapján al­kalmasnak tartja a területet, szerinte az itt lakóknak a na­gyobb közösség érdekében el kellene fogadniuk a létesít­ményt. Tavaly áprilisban a felkért Független Szakértői Bizottság alkalmatlannak tartotta az ófalu-fekedi területet, sőt a további kutatásokat sem tar­totta célravezetőnek. Ezt az ál­láspontjukat a Paksi Atom­erőmű szakértőivel folytatott vitán kétszer is megvédték, és véleményüket most is fenn­tartják. A helyi lakosságnak elsősorban az ő véleményüket paksi munkásgyűlésen hamis vádaskodások hangzottak el a május 7-ei ófalui demonstrá­cióval szemben. Tigyi József és Nemecz Ernő akadémikusok május 24-én egyértelművé tet­ték álláspontjukat. Kérem, hozzák nyilvános­ságra nyílt levelemet, amelyet Berend T. Ivánnak, a Magyar Tudományos Akadémia elnö­kének írtam, kell figyelembe vennie, mivel semmiféle érdekük nem fűző­dött a nemleges álláspont ki­alakításához. Nem tartom magam szakér­tőnek ebben az ügyben, de vé­leményem a következő egysze­rű tényeken alapszik: Az izotópok szétszóródását kb. 600 évig kell a mestersé­ges és természetes gátaknak megakadályozniuk. A terv sze­rint a mesterséges gát beton- és vaslemezrétegek kombiná­ciójából állna. Ezek élettarta­ma legfeljebb 100—200 évre becsülhető, így maga a létesít­mény is csak ennyi ideig gá­tolhatná meg az izotópok tá­vozását. Tehát a mesterséges gát nem nyújt megfelelő vé­delmet önmagában! Természetes gát a geológiai környezet, melynek vízzáró képessége és dinamikus tulaj­donságai döntik el az alkal­masságot. Mérési adatok alap­ján a talaj vízzáró képessége csak közepes, ezért a létesít­ményből esetleg kijutó izotó­pok a vízzel együtt 100 évnél hamarabb eljuthatnak az első forrásig. Ezzel a természetes gát alkalmassága is megkérdő­jelezhető, így a kétféle gát a létesítmény „normális” műkö­dése esetén sem tudja meg­akadályozni, hogy az elteme­téstől számított 200—300 év után izotópok kerüljenek a környező folyóvizekbe, és ak­kor — a 30 éves felezési idő­vel számolva — az eredeti izo­tópmennyiség ezredrésze még jelen van! Másrészt magát a létesítményt veszélyezteti az, hogy egy geológiai törésvonal közelében van, nagyobb a föld­rengések valószínűsége, és a meredek lejtő miatt talajcsú­szási problémák merülnek fel. Ez utóbbira a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség szak­értői is felhívták a beruházók figyelmét. Az eddigi rövid közlemé­nyekből úgy tűnik, hogy az Akadémiai Bizottság egyolda­lúan csupán a Független Szak­értői Bizottság véleményét igyekezett cáfolni. Talán érde­mes lett volna ezt a problémát tágabb szemszögből is vizsgál­ni. 1983-ban szintén egy ad hoc akadémiai bizottság tett javas­latot erre a területre, és dön­tött a felszínközeli végleges el­helyezés mellett. Helyes volt ez a döntés? Törvényes volt-e a Paksi Atomerőmű első blokkjának megindítása ’82 vé­gén, amikor csak előzetes hely­­kijelölés történt Magyareg­­regyre, és rövidesen kiderült, hogy a hely alkalmatlan, más­részt az atomenergiáról szóló végrehajtási rendelet csak 1988 augusztusára készült el? Nem kellene-e az atomener­giával kapcsolatos kérdéseket újra átgondolni? Véleményem szerint az egész eljárást tiszta lappal új­ra kell kezdeni. Hamis az a beállítás, hogy országos érdek, lenne az izotóptemető ófalui megépítése. Tudtommal senki sem bizonyította be — mivel nem volt szisztematikus kuta­tás —,­­hogy ez a hely a legal­kalmasabb az adott technoló­gia szempontjából. Másrészt az sem bizonyos, hogy ez a technológia a legmegfelelőbb az izotópok elhelyezésére (szó­ba jöhet például a mozgatható tömbökben való elhelyezés, amely folyamatosan ellenőriz­hető, és szükség esetén újra feldolgozható). Ezenkívül ér­demes azt is figyelembe venni, hogy 30 év múlva leállnak az erőmű blokkjai, a részegysé­gek elhelyezése szintén komoly probléma, addig talán érdemes a másodlagos radioaktív hulla­dékot ideiglenesen az erőmű területén tárolni, és együtt gondoskodni majd a megfelelő elhelyezésükről. Szükség van az 1980-as atomtörvény módo­sítására is, mert az lehetővé tesz döntéseket a társadalom részvétele nélkül; még a tava­lyi rendelet is ennek szellemé­ben született. Javaslom az Akadémia el­nökségének, hogy vonja vissza 1989. május 2-ai határozatát, és ezzel tegye lehetővé és segítse elő, hogy a kibővített problé­máról valódi szakmai és társa­dalmi vita alakuljon ki, mert ezt a kérdést kampánnyal nem lehet lezárni. Ha az Aka­démiai Bizottság fenntart­ja Ófaluval kapcsolatos állás­­foglalását, akkor tagjainak megfogalmazott egyéni véle­ményét hozzák nyilvánosságra! Frey István fizikus Mecseknádasd Tiszta lappal Jelenleg állnak az előkészítő munkák. kAlmandy ferenc felvétele mti foto Menekülnek a menekültekLevélváltás, ismét Ófaluról Múlt év novemberében négy Romániából menekült család Makóról a Baranya megyei Mattyra költözött. Sorsuk — úgy tűnt — néhány hónappal később a jugoszláv határ men­ti Drávacsehiben nyugvópont­ra jut. Házuk, földjük, mun­kahelyük, jószáguk, autójuk volt. Egy hete azonban már üres az egymás mellett álló két parasztporta. A menekül­teket elüldözték a drávacse­­hiek. Fűztelepi ráfűzés A négy család tulajdonkép­pen egy nagy család. Az öt­venegy néhány éves anya, négy gyermekével, azok házastár­saival és unokáival együtt szökött át tavaly nyáron. A mattyi fűztelep vezetője hoz­ta el őket Baranyába. A te­lepvezető abban bízott, hogy az örökké létszámgondokkal küszködő fűztelep jól jár az ajánlkozó munkáskezekkel, és a menekülteknek itt valós esé­lye van megalapozni új éle­tüket. A fűztelep lakást biz­tosított, a Vöröskereszttől, az egyháztól és a környező válla­latoktól a menekültek ruhát, bútort kaptak. A bajok pár nap múlva kezdődtek. A csa­lád kilenc munkaképes tagja közül csak ketten óhajtottak dolgozni. A két férfi — egyi­kük gépkezelőként, másikuk vontatóvezetőként — hajtott is rendesen. — Az asszonyokat viszont reggelente ébresztgetni kellett — mondja a telep mokány ve­zetője —, és egyenként meg­kérni őket, hogy fáradjanak át a munkahelyre. A hó végi elszámoláskor az­tán az asszonyok borítékjában alig ezer forint lapult. — Ennyiért nem dolgozunk! — adta ki a parancsot az anya, és búcsúzáskor megátkozta a telepvezetőt. Márciusban a Drávaszabolcs Közös Tanács — 700 ezer fo­rint állami támogatással és 250 ezer forint kedvezményes hitelnyújtással — három la­kást vett a nagy családnak. Egyet Drávapalkonyán, kettőt Drávacsehiben. A menekültek most már beköltözhettek sa­ját otthonukba. A mattyi mun­kásszállást a fűztelepiek sze­rint alaposan lelakták a há­rom hónap alatt. A mattyiak örültek, hogy megszabadultak tőlük, lévén, hogy éjjelente gyakorta ment a verekedés­sel fűszerezett dajdaj. A Vö­röskereszttől kapott paplant másnap eladták, a segélyből származó ruhák egy részét is értékesítették. Meg kell értse a mattyiakat, mondja a telep­vezető, szegény vidék ez, pe­dig higgye el, szorgos embe­rek lakják. A mattyi események híre Csehibe is eljutott. És dagadt. A nyomorúságosnál épphogy elfogadhatóbb helyzetű Dráva­­csehi lakói közül sokakból valóságos dührohamot váltott ki a menekültek „jósorsa”. Különösen mikor látták, hogy a család állandóan segélyt kér, könyörög, követel. Májusban búcsú volt a fa­luban. Ott a család legfiata­labb — 17 éves — férfi tagja és néhány falubeli összevere­kedett. Június elején, a ta­nácsülésen a drávacsehiek elöljárója interpellált, és a cse­hiek azon véleményét közve­títette, hogy jobb lenne, ha a romániai család elmenne a faluból, már csak azért is, mert tudomása szerint sokan fenik rájuk a fogukat, és vagy elüldözik őket, vagy vér fog folyni. Ekkortájt már a mene­kültek is azzal ostromolták a tanácselnököt, hogy el akar­nak menni a faluból, mert fél­nek. Többször megfenyeget­ték őket, és két éjszaka be­törtek a portájukra. A tanács­elnök megpróbálta a csehie­ket lecsendesíteni, sikertele­nül. A drávaszabolcsi tanácsot immár másfél évtizede vezető elnök, ottjártamkor szomorú­an állapította meg, hogy a családot márciusban körülvevő feszültség májusra gyűlöletté vált. „Lám, máris házuk van! Ingyen! Disznót vesznek! Mindennap húst esznek! A legdivatosabb ruhákat hord­ják! Autón furikáznak! Miből vették? A segélyből! Mert ne­kik mindenük megvan! Hozzá­juk képest mi másodrendű állampolgárok vagyunk! Mi­kor kaphatunk mi ekkora se­gélyeket?! Dolgozni meg bü­dös nekik! Ki tudja, mit csi­náltak odaát?!” Ilyen és ha­sonló felindult kijelentések­ben nem volt hiány. Konkrét vádja viszont egyetlenegy sincs a drávacsehieknek. Ott­jártamkor olyasféleképp fo­galmaztak, hogy a menekültek nem akartak beilleszkedni, meg csúnyán néztek rájuk. Ha ilyenek, akkor menjenek in­nen. Irigység A megyei tanács Komló egyik lakótelepén, egy üzlet­ből átalakított alagsori szük­séglakásba helyezte el a Cse­hiből elüldözött családot. A láthatóan önmagának család­fői jogokat vindikáló anya vi­szi a szót: — Irigyek voltak ránk, mert mi másként akartunk élni — jelenti ki határozottan. — Nem kocsmáztunk, gyarapod­ni akartunk. — Azt mondják, nem dol­goztak rendesen... — Mi nem dolgoztunk?! Aranyos főnök úr, a tűztele­pen kitoltak velünk, pedig mi mindent megtettünk, de ezer forintért? Ahogy onnan el­jöttünk, elmentünk Siklósra, a bútorgyárba.­­Később Siklóson megtud­tam, hogy a bútorgyárban sem bírták kidolgozni az időt, pe­dig az asszonyok ott kereshet­tek volna hat-hétezer forin­tot betanított munkásként, de két hétre csak jó háromezer jött nekik össze. Jelenlétük ott is feszültséget okozott. Vé­gül a vállalat eltekintett attól, hogy az igazolatlan napoknak következménye legyen, és hagyta őket továbbállni.­ — Nem értem, miért nem jöttek ki velünk — tárja szét a karját az asszony. — Mi so­ha senkinek nem ártottunk. Kérdezze meg a szomszédokat! (Megtettem, s a szomszédok­nak valóban nem volt kifo­gásuk. Igyekvő embereknek ismerték meg őket, egyikük külön kiemelte, hogy tőle két­szer is kértek pénzt, de min­dig időre megadták. A gye­rekeket szépen járatták, csend­ben éltek. Az állatokat, a ker­tet lelkiismeretesen gondoz­ták.) — Hogyan történt a vereke­dés? — kérdezem a 17 éves fiút. Először most is az anya kezd beszélni, de aztán szóra bírom a fiút, aki szerint a testvére húgával épp felültek a hintá­ra, amikor onnan leráncigál­­ták őket, s elvitték az egyik épület mögé, ahol léccel jöt­tek neki. — Látleletem van, látlele­tem van! — ismétli az anya, s már lobogtatja is a papírt. Elolvasom, ám az orvosi vé­lemény nem állapít meg sé­rülést. Mikor ezt közlöm, ő csak ennyit mond: — Ebből is láthatja, összejátszanak. Azt az inget, amit leszaggat­tak róla, ma is őrzöm. Tiszta vér. Itt van az az ing, mind­járt mutatom, adjátok csak ide! De lehet, hogy otthagytuk valahol. Az ing nem kerül elő, de nem is keresi senki, viszont keresés nélkül is annyi ellent­mondásba botlok, hogy nem győzöm papírra vetni. Mert például ott van az a 13 éves Lada. A­miből vették kérdés­re a komlói tanácson azt vá­laszolták, sok állatot tartot­tak, azt adták el, és abból. Nekem viszont elpanaszolják, hogy az állattartással mennyi­re befürödtek. De akkor ho­gyan vehették az állatokból a kocsit, faggatom őket, s ők sokáig hallgatnak. — Nézzék, nincs abban sem­mi kifogásolnivaló, ha a se­gélyből vették — győzködöm őket. — Önök kapták, tehát önöknek van joguk elkölteni. — Részben a segélyből vet­tük — ismerik be végül a fér­fiak. — 73 ezer forintba ke­rült. Felvettünk 50 ezer forint OTP-kölcsönt, s kiegészítet­tük a letelepedési segélyből. Az öt gyerekre kaptunk ösz­­szesen 105 ezer forintot. — De mért ne vettük vol­na? — replikázik az anya. — Volt már mindenünk, mért ne lehetett volna autónk? Nekünk mért nem lehet? Elképzelem, hogy egy efféle válasz a faluban mekkora el­lenszenvet válthatott ki. Cse­hiben a család „ölébe hulló” autót, házat, jószágokat gya­korta felhánytorgatták a fa­lubeliek. S ilyenkor ők ke­ményen visszavágtak. Ám költsék a segélyt bár­mire, dolgozzanak bármilyen rendszerességgel, ez aligha tartozik a kívülállókra. A drávacsehiek közül ők senkit sem bántottak. A verekedést a helyiek természetesen úgy mesélik, hogy a „románok” provokálták őket, de mindez aligha érdekes, hiszen a vere­kedés már csak végpontja volt a megromlott viszonynak. Attól még, hogy a csehiek el­lenszenvét kivívták, elüldözé­­sük — történjen bár fizikális fenyegetéssel vagy „népszava­zással” —, durva jogsértés. Mikor mindezt összegzem a tanácsülésen felszólaló elöljá­rónak, hiába várom, hogy végre ő mond valami megfog­hatók Azt, hogy a csehiek iri­gyek volnának, az elöljáró kí­nos mosollyal elutasítja. De­hogy is törődtek ők azzal, mire költik a menekültek a segélyt. S nem is amiatt gyű­lölik őket, mert cigányok. Furcsa is volna, hiszen a 250 lakosú falu harmada szintén cigány. Az elöljáró csak azt ismételgeti: nem akartak be­illeszkedni, azért van a falu ellenük. Akik semmire sem gondoltak — De akkor hová menje­nek? — kérdezem az elöljá­rót. — Azt mi nem tudjuk. — Ezek az emberek e pil­lanatban talán még nem al­kalmasak rá, hogy egy mun­kahely fegyelmét elfogadják, de érezhetően itt akartak ma­radni. Az elhagyott portán láttam, hogy disznóólakat épí­tettek, elvetettek egy hektár kukoricát, ami már szépen fej­lődik. Most hol tartsanak álla­tot? A lakótelepen? — Ezen mi nem gondolkoz­tunk. — S mi lesz a lakásukkal? Jog szerint övék, de el nem adhatják. Mire elintéződik, hogy újat kapjanak — a hoz­záértők szerint —, eltelhet akár két év is. Addig mi lesz ve­lük? — Nem tudjuk. — Ön és a többi tanácstag próbált velük beszélni, hogy változtassanak a magatartá­sukon, s azokat, akik ellenük hangolódtak, próbálták lecsil­lapítani? — Nem. — A búcsúbeli verekedés egyik részvevője az ön testvé­re volt. Ezek után nem érzi erkölcsileg kétes értékűnek, hogy pont ön vetette fel a ta­nácsülésen — igaz, a falube­liekre hivatkozva — a család elkerülhetetlen kiebrudalását? — Ezen nem gondolkoztam. — Elképzelhetőnek tartja, hogy a család legádázabb el­lenségeit lebeszéljék a fenye­getésről, és a tettlegességről? — Nem hiszem. Egy falu közössége megbu­kott. Látja ezt a megyei tanács is. De tenni nem sokat tud. Újabb lakás szerzése roppant hosszas művelet lesz, ezért el­képzelhető, hogy a rendőrség­hez fordulnak. Bár a tanács is csak valamilyen diplomati­kus megbeszélésben bízik, mert a rendőrség aligha állíthat a megfenyegetettek háza elé őr­séget. Azt viszont senki sem meri megkockáztatni, hogy tragédia történjen. Esetleg vissza kéne hívni a család nagyobb részét. Úgy látszik ugyanis, hogy a falu agresszívebb lakói csak az anyával és a verekedésbe bo­nyolódó 17 éves fiúval nem bírnak kijönni. Az asszony — akit egyébként a józan kívül­állók közül sokan a család rossz szellemének ítélnek — mostanság azzal fenyegetőzik, hogy ha kell, ők nekimennek a határnak, még az ottani bün­tetéstől sem tartanak. A fiata­lok viszont mintha maradná­nak. A család Csehiben „el­fogadott” része feltehetően csak akkor menne vissza, ha a falubeliek szájából hangza­na el a hívó szó. Vajon lesz-e, aki hívja őket? Visszafelé jövet megálltam a szomszéd faluban egy isme­rősömnél. Már ő is hallott a történtekről, akárcsak vele kvaterkázó idős vendége, ő szólalt meg, mikor a történet végére értünk: — Porszem emberek. Men­nek egymásnak semmi dolgo­kért. Ha látnák, hogy a másik is ugyanattól vérzik mint ők, nem ítélkeznének. De nem lát­ják. Boldogságra­ képtelenek. Ungár Tamás Tisztelt Frey István! Megértem, hogy mint me­­cseknádasdi lakos élénken ér­deklődik az ófalui izotópteme­tő kérdései iránt. Levelében felsorolt kérdéseire Berend T. Ivánnak, az MTA elnökének kérésére az alábbiakban vála­szolok: 1. Az MTA elnökségének má­jus 2-ai határozatát az ófalui izotóptemető ügyében minden illetékesnek megküldtük má­jus 22-én. Egy példányt falu­jának tanácselnöke is kapott. 2. Szeretném, ha pontosab­ban idézné május 24-ei rádió­­nyilatkozatomat, mely szó sze­rint megtalálható a „Helyzet” május 26-ai számának 5. olda­lán. Én ugyanis nem az „ott lakókat” neveztem tudatlan­nak, hanem azokat, akik a „független” szakértők szerin­tem óvatos, diplomatikus je­lentéseit tálalták. 3. A Független Szakértői Bi­zottság és az MTA Alkalmi Bi­ Az alelnök válasza­ dottsága véleményének ellen­tétes voltáról. Az MTA Alkalmi Bizottsága Nemecz Ernő akadémikusnak, a Föld és Bányászati Tudomá­nyok Osztálya elnökének veze­tésével több olyan vizsgálati anyagot tárt fel a terület geo­lógiai, talajtani és szeizmoló­giai részleteiről, melyet a Füg­getlen Szakértői Bizottság nem ismerhetett. Ez lehet az ellen­tét egyik jelentős oka. Az ön levelében felhozott adatok és következtetések is valószínűleg ezért nem helytállóak. 4. Kifogásolja, hogy az MTA Alkalmi Bizottsága nem vizs­gálta a problémát „tágabb szemszögből”. A bizottság helyesen járt el, mert az ófalui konkrét kérdés megvizsgálását kapta felada­tul. 5. Hiányolja, hogy nem volt szisztematikus kutatás. Az illetékesek számára köz-­ ismert, hogy a tervező vállalat" széles körű előzetes tudomá­nyos vizsgálatokat végzett, il­letve végeztetett. Sajnálatos, hogy erről önnek nem volt tu­domása. A PAB és VEAB által­ május 24-én Veszprémben tar­tott Radioaktív hulladékok el­­­helyezése és hosszú idejű tá­rolása című tudományos ülés is külön előadásban foglalko­zott az ön által hiányolt kuta­tással. 6. Javasolja, hogy az MTA elnöksége vonja vissza május 2-ai határozatát. Ne haragudjon, de ez a kí­vánsága talán kissé elsietett. Előbb legyen szíves áttanul­mányozni a határozatot, és az­után — ha még szükségesnek tartja — nagyobb konkrétság­gal tudja majd véleményét ki­fejteni minden illetékes he­lyen. Dr. Tigyi József egyetemi tanár, az MTA alelnöke

Next