Népszabadság, 1989. július (47. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-01 / 153. szám
1989. július 1., szombat NÉPSZABADSÁG - HÉTVÉGE Tímár György: EGY temetési beszédre Forró fejű, ifjú barátom, önnek csak annyit mondhatok: szánalom fog el, önt ha látom, kinek csak, ürügy öt halott. Hogy mit akartak s miben hittek, az, úgy látom, önnek smafu. De kit támad? És kit feszít meg? Kevés volt még a vértanú? Oly lábra rúgja ön a labdát, amely kapunkra húz vele, s olyanokéra, kik eladnák e bundás meccset eleve. Hát nem sejti, mit veszélyeztet, ha azt támadja, akiért a Glóbusz számos népe reszket, mert végre új utakra tért? Ne tudná, hogy ugrásra vár csak a reánk leső fenevad? Kit segít ön, ha még a társak kezébe is így belekap? Kitsegít, ha mint életuntak, tetőről ránk ugrik? S kivált meddig folytassuk e magunkat ritkító, öngyilkos viszályt? Bölcsebben cselekszik, ki hallgat a felelőtlen szó helyett. Adj, uramisten, a magyarnak kevesebb ily forró fejet! Simonyi Imre versei: FELIRAT EGY MAJDANI GYULAI FEJFÁRA Nincs már neve. Nem is volt mikor még élt. — Most meg holt korában hogy már meghalt: ő a névtelen civil. ZSARÁTNOK Ez a hamu, ez, ugye látod? Hát ez volt egykor a zsarátnok. Ez voltunk egykor, te meg én. — És ketten együtt: egy láng, egy égés. S ez lett belőle! Egymásra büszke lángunkból: — egymás hamuja, üszke. HIÁNYOS Ha azt kiáltanád világgá hogy mért is nem mentél világgá az volna (bár itt-ott tán hiányos) mondom az volna tanulságos. Hiányos volna mert hiányzott e világból a te világod s tanulságos mert: tanulságos világ hijján voltál hiányos. MOSTAN NEVETNI mostan nevetni kéne nem tudok ezen nevetni kéne nem tudok mostan meg sírni kéne — régen is lett volna mért — hát mostan már minek. Mátyás Ferenc: JÖVENDÖLÉS Jön még idő, hogy kétezret írunk s unokáink visszalapozzák történelmünket, s elképedve szemlélik majd Európa-szerte, mit tékozolt el ez az ország. Jön még idő, hogy számba veszik a temetőket is, hogy lássák okát az embertelenségnek, s mit rájuk hagytunk, azt a szégyent, a szellemharc csúfos bukását. Jön még idő, hogy tudni fogják, a dogmákon hogy ült a vakság, s hogy az emberért tenni mit kell, s az emberséghez tiszta hit kell, mert visszaüt mindig a rabság. Jön még idő, hogy tudják, milyen szelet kellett volna kifogni, hogy a Dunán a hajónk révbe jusson s maradjon örökébe annak, ki jó irányt tud szabni. Jön még idő, hogy messziről nézve kinevetik a tétovázást, mert felismerik a kikötőket, s akkor a szél is segíti őket, s az Aranypartot megtalálják. Jön még idő, hogy a tudásnak számkivetettjei; a tanítók foglalják el a kaszárnyákat, helyet adva az iskoláknak, ahol az elme virulni fog. Jön még idő, ki ha verset ír igencsak megbámulják, akár Csokonait. — Ha ő jövendöl a reményről és szerelemről a hasadó hajnal hallatán. Jön még idő, s ránk néz a falról Magyarország ősi címere, mellé Kossuthot visszarakják, újra igaz lesz a szabadság s törvényesen ég örökmécsese. 19 ÚJRA SZOLZSENYICINRŐL A GULAG szigetcsoport budapesti kiadása alkalmából A legújabb moszkvai szenzáció: Szolzsenyicin — több mint két évtized után — újra megjelent a Szovjetunióban. Az Ogonyok közli újra a Matrjona háza című magyarra ugyancsak lefordított elbeszélését, amely eredetileg a Novij Mir 1963. januári számában látott napvilágot. Nálunk néhány hónapja újra kiadták azt az Iván Gyenyiszovics egy napját, amely Szolzsenyicin betörése volt a világirodalomba. „Szolzsenyicin tette abban rejlik, hogy egy tetszés szerinti tábor eseménytelen napját irodalmilag a még le nem győzött, íróilag még nem ábrázolt múlt szimbólumává tette” — írta a kisregényről Lukács György. Magam is beszámoltam az Iván Gyenyiszovics egy napja új magyar kiadásáról ezeken a hasábokon. Nem szeretném ismételni az akkor elmondottakat, csupán emlékeztetnék: jelezni próbáltam, hogy ez a rendkívüli írói pálya korántsem mentes az ellentmondásoktól, a vargabetűktől, az önellentmondásoktól. A legújabb budapesti szenzáció: megjelent magyarul Budapesten is A GULAG szigetcsoport két vaskos kötete, az eredetivel távolról sem egyenértékű fordításban. Ez az a Szolzsenyicin-alkotás, amely a legtöbb vihart váltotta ki. Oroszul Párizsban jelent meg először 1973-ban és 1975-ben. Talán az első két rész megjelenése lehetett a közvetlen oka annak, hogy az írót 1974 februárjában száműzték szülőhazájából, neve pedig, amelyet addig sem nagyon lehetett hangosan kimondani — szinonimája lett az ellenség kifejezésnek. Hogy pontosan mikor íródhatott a GULAG — nehéz lenne megállapítani. Maga az író azt állítja, hogy 1958-ban kezdett dolgozni rajta, majd évekig kéziratban rejtegette ezt a könyvét, mielőtt rászánta volna magát a kiadásra. Szolzsenyicin esetében azonban meglehetősen kényes dolog a művek időrendjének meghatározása, mert csupán azt említeném, hogy 1962-ben azt mondotta: az Iván Gyenyiszovics egy napja — az első irodalmi alkotása és hamarosan kiderült, hogy kötetei vannak készen kéziratban. De ez voltaképpen másodrendű kérdés. * A lényeges, hogy A GULAG szigetcsoport az első olyan orosz nyelven írott alkotás, amely a maga teljességében mutatja be a szovjetunióbeli megtorlások teljes gépezetét és méreteit. (A cím magyarázatához: a GULAG, a táborok főigazgatóságát jelenti.) Hangsúlyozom: nem a sztálini törvénytelenségeket dokumentálja Szolzsenyicin. Álláspontja szerint a szovjet hatalom első napjaitól kezdve a terror az államigazgatás döntő eszköze volt, s ő maga 12 esztendős kora óta, 1930-tól tudja, hogy a nyilvános perek ugyanúgy, mint a titkos eljárások egytől egyig konstruáltak. Ez az első, ám korántsem az egyetlen önellentmondás Szolzsenyicin pályáján. Mert téved, aki úgy értelmezi az Iván Gyenyiszovics egy napja és A GULAG szigetcsoport kapcsolatát, hogy a kisregény voltaképpen irodalmi szimbóluma részint az író által is megélt valóságnak, részint A GULAG szigetcsoport dokumentációja alapján keletkezett. Ezek szerint az Iván Gyenyiszovics egy napjának dokumentálása hatalmas írói — talán nem tévedek, ha műfaját ekként jelölöm — szociográfia. Ám Szolzsenyicin életrajzának ismeretében tudjuk, hogy önéletrajzi jellege nem az Iván Gyenyiszovicsnak van, hanem Az első körben című, 1968-ban kiadott regénynek, amely egy olyan tudományos intézet belső világát eleveníti meg, ahol rabok dolgoznak. Meg aztán valószínűsíthető, hogy A GULAG szigetcsoport bizonyos részei hamarabb készültek el, mint a kisregény. A kisregényről viszont nem alaptalanul állította a kortárs kritika, hogy döbbenetes mélységei nem kiábrándultságot sugallnak, hanem reményt, mégpedig a szocialista társadalom reményét. A GULAG szigetcsoport pedig a publicisztika eszközeivel nyíltan kimondja, hogy elutasítja a szovjet hatalom bármely formáját, sőt elutasítja Nagy Péter cárnak azokat a reformjait, amelyek az orosz fejlődést erőszakos eszközökkel, az európai mozgáshoz kívánták kötni, sőt a forradalom minden változatának ellensége. Valami úlság lett volna az író részéről, hogy a nyilvánosságra kerülés érdekében megírta az Iván Gyenyiszovics egy napját, viszont valójában A GULAG szigetcsoport tartalmazza nézeteinek summázatát? Az orosz emigrációs irodalomban ismert Vlagyimir Vojnovicsnak, a nagyszerű írónak a Moszkva 2042 című szatirikus regénye, amelynek egyik szereplője alig maszkírozva maga Szolzsenyicin, s Vojnovics nagyzási mániával, pózolással, többek között álsággal is vádolja pályatársát. Persze szatíra ez a könyv, de a mondandója félreérthetetlen: Szolzsenyicin alteregója voltaképpen ugyanolyan posztsztálinista, mint a szovjet vezetők, csupán az orosz önkényuralom más változatát képzeli el. Mindenképpen a valóságos demokrácia ellenfele, a diktatúrát isten jegyében gondolja megvalósítani, a cárizmus tradíciói szerint. Az ugyancsak emigráns Vojnovics véleményét nem fölösleges ismernünk, de ez nem fejti meg az ellentmondást. Úgy gondolom, hogy voltaképpen nem az írói szándék ellentmondásosságáról, s még kevésbé jótékony, vagy kevésbé jótékony megalkuvásról van szó. A GULAG szigetcsoport — publicisztika. A publicisztika Szolzsenyicin regényeiben döntő szerepet játszik, tehát az írói egyenes szólás hordozza a mondandót, az ábrázolás bonyolult személyes motívumait sokszor helyettesítve. Az Iván Gyenyiszovics egy napjában azonban nem jelentkezik a publicista Szolzsenyicin. A kisregényben a valóság alakítja az olvasó véleményét, s az író az utolsó néhány sort leszámítva, nem kommentál. Tehát a hatás más, mint a szándék.* Értelmetlen vállalkozás lenne A GULAG szigetcsoport tartalmi ismertetése. Ez a dokumentáció olyan szerkezeti rendszerbe illeszkedik, amely az eljárás és a lágerlét különböző formáit bemutatva és elemezve voltaképpen a terror minden áldozatát megemlíti. A GULAG szigetcsoport abban különbözik akár Szolzsenyicin szépirodalmi alkotásaitól is, nem szólva a rendkívül bőséges lágerirodalom más alkotásaitól, hogy nem emberi sorsokat állít az írói figyelem centrumába, hanem a terror gépezetét ábrázolja. A terror gépezetét — a maga elvontságában. Szolzsenyicin számára teljesen közömbös, hogy a polgárháborús viszonyok Csekája, Feliksz Dzerzsinszkij alkalmazza a terrort vagy a sztálini szolgák, Jagodától Jezsovig és Berijától mindmáig. Szolzsenyicin magát a szovjet államgépezetet tartja a terror megnyilvánulásának, mert „a hatalom — méreg” — állítja Tolsztojra hivatkozva. A szabadság nevében szól, amelynek mértékét az orosz nép elveszítette, s ázsiai néppé züllött. Szolzsenyicintől származik az a nevezetes mondás, hogy a második világháború azt bizonyította: a legrosszabb a földön orosznak lenni. Az orosz történelem — Szolzsenyicin értelmezése szerint — nem más, mint az erőszak állandósult uralma Nagy Pétertől kezdve. Noha — ezt többször hangsúlyozza — a cárizmus kegyetlensége messze elmaradt a szovjet korszak könyörtelensége mögött. (II. Sándor cár, írja, több mint egy órára bezáratta magát egy cellába, hogy kitapasztalja, milyen érzéssel lehet e büntetést elviselni. Szolzsenyicin a valóban megtörtént esetet úgy tekinti, mint az uralkodó erkölcsileg igazolt törekvését, mert a megtorlás lelki visszahatását ismerni óhajtotta. Persze, teszem hozzá én, a cár pontosan tudta, hogy első felére kinyitják a börtönajtót, míg áldozatai korántsem voltak abban a helyzetben, hogy szabadlábra kerülésük érdekében bármilyen intézkedést tegyenek. Humanista alapállás? Kétségtelenül. Szolzsenyicinnel lehet, sőt marxistaként elkerülhetetlen vitatkozni a forradalmakat általában elutasító álláspontjáról. Nagy Péter cár eszközeiről nem Szolzsenyicin mondott elsőként súlyos ítéletet, hanem Pokrovszkij, a szovjet korszak első kimagasló történésze. A polgárháborús idők terrorjának szükégszerűségét s e szükségszerűségen belüli ellentmondásokat a bolsevik vezetők első nagy generációjának szinte minden egyénisége — beleértve magát Dzerzsinszkijt, de kivéve Sztálint — tragikusan élte át. Anatolij Lunacsarszkij még drámát is írt erről a dilemmáról. El kell tehát fogadnunk A GULAG szigetcsoportnak azt a kétségtelenül fontos alapállását, hogy minden élet — pótolhatatlan érték. Következésképpen mindent meg kell tenni ezek megóvására. A forradalmak azonban rendkívüli állapotokat hoznak létre. Létezik-e haladás forradalmak nélkül? . .. szobádban volna villany, / ha nem lép Giordano Brúnó a tűzbe? / Hol kezdődött, hogy atomerő is van / s holnap rakétán repülsz ki az űrbe? Övék az érdem, kiket sem a máglya / nem riaszthatoz vissza, sem a gálya / sem harcaik bukása, / a léptenként fölmeredő »hiába«! / Látták vagy nem a céljuk, / azt jól látták, hogy nincs visszafelé út; / a múlt, ahogy füst verte összeomlott, / úgy lökte őket, mint lőpor az ólmot: előre és ők vállalták e sorsot — / Mondd hát velem, hogy dicsőség reájuk!” Illyés Gyulát idéztem, A reformáció genfi emlékműve előtti meditációját. A dilemma tehát nem mai, és nem is Szolzsenyicin találta meg elsőként. Az áldozatok azonban áldozatok. S egyáltalán nem feledkezhetünk meg arról a rettenetesen fájó tényről, hogy tíz- és tízmillió ártatlan áldozatot követelt Sztálin diktatúrája. Még abban az esetben is, ha tudjuk: voltak valóságos ellenségek, valóságos árulók is. Az ellenük folytatott törvényszerű harc sem igazolhatja a törvénytelen eszközöket, az általános embertelenséget. A GULAG szigetcsoport ezért megdöbbentő figyelmeztetés és nélkülözhetetlen dokumentáció. Világnézetét elfogadni sokan sokan nem tudják azok közül sem, akik esküdt ellenfelei a sztálinizmusnak, s ugyancsak sokat tettek azért, hogy az áldozatokat és szörnyű pusztulásukat az utókor megismerhesse. Szolzsenyicin elfogult tanú. Tanúsága azonban el nem mellőzhető, tényekre alapozott. Az sem vitás, hogy a Szolzsenyicinművel folytatott disputa semmilyen formában nem igazolhatja a sztálini terrort, nem lehet az ártatlan áldozatok befeketítése, nem lehet az embertelenség megideologizálása. A történelem azonban történelem, ezért a hetvenes évek szemléletét, vagy kivált a nyolcvanas évekét nem lehet alkalmazni a húszas évekre. Nagy Péterről el lehet, sőt el kell mondani, hogy kegyetlen volt, de reformjai szükségesek voltak. Reformjai nélkül Oroszország talán már létezni is megszűnt volna. Ha ezt kimondjuk — ez nem a kegyetlenségek igazolása. Nemcsak szenzáció, hanem fontos szellemi esemény A GULAG szigetcsoport budapesti kiadása. Még akkor is, ha mostanában az ilyen típusú könyvek áradata önti el a könyvárusok eladópultjait. A GULAG szigetcsoport — minden kétséget kizáróan — a legkomolyabb színvonalú művek közé tartozik. Egyszersmind a gondolkodást előmozdító alkotások közé. Az elfogult tanúk vallomása sem nélkülözhető, ha el akarjuk kerülni azt, ami múltunkban a legborzalmasabb volt. • Személyes óhajom, hogy Szolzsenyicinnel, a szépíróval sem lenne helytelen megismerkedni. Elsőrendűen arra a két regényére gondolok, amelyek művészileg — véleményem szerint — a legsikerültebbek: A rákosztályra és Az első körbenre. Ezek sem olyan alkotások, amelyeknek világnézetét feltétel és vita nélkül elfogadhatnám. De ezek nélkül voltaképpen A GULAG szigetcsoport sem igazán érthető. S az voltaképpen rejtve marad a magyar olvasó előtt, hogy ugyan miért is nagy író Alekszandr Szolzsenyicin. E. Fehér Pál 1944. A letartóztatás előtt. 1946. A láger-kutatóintézetben. 1953. A szabadulás után.