Népszabadság, 1989. július (47. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-01 / 153. szám

1989. július 1., szombat NÉPSZABADSÁG - HÉTVÉGE Tímár György: EGY temetési beszédre Forró fejű, ifjú barátom, önnek csak annyit mondhatok: szánalom fog el, önt ha látom, kinek csak, ürügy öt halott. Hogy mit akartak s miben hittek, az, úgy látom, önnek smafu. De kit támad? És kit feszít meg? Kevés volt még a vértanú? Oly lábra rúgja ön a labdát, amely kapunkra húz vele, s olyanokéra, kik eladnák e bundás meccset eleve. Hát nem sejti, mit veszélyeztet, ha azt támadja, akiért a Glóbusz számos népe reszket, mert végre új utakra tért? Ne tudná, hogy ugrásra vár csak a reánk leső fenevad? Kit segít ön, ha még a társak kezébe is így belekap? Kit­­segít, ha mint életuntak, tetőről ránk ugrik? S kivált meddig folytassuk e magunkat ritkító, öngyilkos viszályt? Bölcsebben cselekszik, ki hallgat a felelőtlen szó helyett. Adj, uramisten, a magyarnak kevesebb ily forró fejet! Simonyi Imre versei: FELIRAT EGY MAJDANI GYULAI FEJFÁRA Nincs már neve. Nem is volt mikor még élt. — Most meg holt korában hogy már meghalt: ő a névtelen civil. ZSARÁTNOK Ez a hamu, ez, ugye látod? Hát ez volt egykor a zsarátnok. Ez voltunk egykor, te meg én. — És ketten együtt: egy láng, egy égés. S ez lett belőle! Egymásra büszke lángunkból: — egymás hamuja, üszke. HIÁNYOS Ha azt kiáltanád világgá hogy mért is nem mentél világgá az volna (bár itt-ott tán hiányos) mondom az volna tanulságos.­ Hiányos volna mert hiányzott e világból a te világod s tanulságos mert: tanulságos világ hijján voltál hiányos. MOSTAN NEVETNI mostan nevetni kéne nem tudok ezen nevetni kéne nem tudok mostan meg sírni kéne — régen is lett volna mért — hát mostan már minek. Mátyás Ferenc: JÖVENDÖLÉS Jön még idő, hogy kétezret írunk s unokáink visszalapozzák történelmünket, s elképedve szemlélik majd Európa-szerte, mit tékozolt el ez az ország. Jön még idő, hogy számba veszik a temetőket is, hogy lássák okát az embertelenségnek, s mit rájuk hagytunk, azt a szégyent, a szellemharc csúfos bukását. Jön még idő, hogy tudni fogják, a dogmákon hogy ült a vakság, s hogy az emberért tenni mit kell, s az emberséghez­ tiszta hit kell, mert visszaüt mindig a rabság. Jön még idő, hogy tudják, milyen szelet kellett volna kifogni, hogy a Dunán a hajónk révbe jusson s maradjon örökébe annak, ki jó irányt tud szabni. Jön még idő, hogy messziről nézve kinevetik a tétovázást, mert felismerik a kikötőket, s akkor a szél is segíti őket, s az Aranypartot megtalálják. Jön még idő, hogy a tudásnak számkivetettjei; a tanítók foglalják el a kaszárnyákat, helyet adva az iskoláknak, ahol az elme virulni fog. Jön még idő, ki ha verset ír igencsak megbámulják, akár Csokonait. — Ha ő jövendöl a reményről és szerelemről a hasadó hajnal hallatán. Jön még idő, s ránk néz a falról Magyarország ősi címere, mellé Kossuthot visszarakják, újra igaz lesz a szabadság s törvényesen ég örökmécsese. 19 ÚJRA SZOLZSENYICINRŐL A GULAG szigetcsoport budapesti kiadása alkalmából A legújabb moszkvai szenzáció: Szolzsenyicin — több mint két évti­zed után — újra megjelent a Szov­jetunióban. Az Ogonyok közli újra a Matrjona háza című magyarra ugyancsak lefordított elbeszélését, amely eredetileg a Novij Mir 1963. januári számában látott napvilágot. Nálunk néhány hónapja újra ki­adták azt az Iván Gyenyiszovics egy napját, amely Szolzsenyicin betöré­se volt a világirodalomba. „Szolzse­nyicin tette abban rejlik, hogy egy tetszés szerinti tábor eseménytelen napját irodalmilag a még le nem győzött, íróilag még nem ábrázolt múlt szimbólumává tette” — írta a kisregényről Lukács György. Ma­gam is beszámoltam az Iván Gye­nyiszovics egy napja új magyar ki­adásáról ezeken a hasábokon. Nem szeretném ismételni az akkor el­mondottakat, csupán emlékeztetnék: jelezni próbáltam, hogy ez a rend­kívüli írói pálya korántsem mentes az ellentmondásoktól, a vargabetűk­től, az önellentmondásoktól. A legújabb budapesti szenzáció: megjelent magyarul Budapesten is A GULAG szigetcsoport két vaskos kötete, az eredetivel távolról sem egyenértékű fordításban. Ez az a Szolzsenyicin-alkotás, amely a legtöbb vihart váltotta ki. Oroszul Párizsban jelent meg elő­ször 1973-ban és 1975-ben. Talán az első két rész megjelenése lehetett a közvetlen oka annak, hogy az írót 1974 februárjában száműzték szülő­hazájából, neve pedig, amelyet ad­dig sem nagyon lehetett hangosan kimondani — szinonimája lett az ellenség kifejezésnek. Hogy pontosan mikor íródhatott a GULAG — nehéz lenne megálla­pítani. Maga az író azt állítja, hogy 1958-ban kezdett dolgozni rajta, majd évekig kéziratban rejtegette ezt a könyvét, mielőtt rászánta vol­na magát a kiadásra. Szolzsenyicin esetében azonban meglehetősen ké­nyes dolog a művek időrendjének meghatározása, mert csupán azt említeném, hogy 1962-ben azt mon­dotta: az Iván Gyenyiszovics egy napja — az első irodalmi alkotása és hamarosan kiderült, hogy kötetei vannak készen kéziratban. De ez voltaképpen másodrendű kérdés. * A lényeges, hogy A GULAG szi­getcsoport az első olyan orosz nyel­ven írott alkotás, amely a maga tel­jességében mutatja be a szovjetunió­beli megtorlások teljes gépezetét és méreteit. (A cím magyarázatához: a GULAG, a táborok főigazgatóságát jelenti.) Hangsúlyozom: nem a sztá­lini törvénytelenségeket dokumentál­ja Szolzsenyicin. Álláspontja szerint a szovjet hatalom első napjaitól kezdve a terror az államigazgatás döntő eszköze volt, s ő maga 12 esz­tendős kora óta, 1930-tól tudja, hogy a nyilvános perek ugyanúgy, mint a titkos eljárások egytől egyig konstruáltak. Ez az első, ám korántsem az egyetlen önellentmondás Szolzse­nyicin pályáján. Mert téved, aki úgy értelmezi az Iván Gyenyiszovics egy napja és A GULAG szigetcsoport kapcsolatát, hogy a kisregény volta­képpen irodalmi szimbóluma ré­szint az író által is megélt valóság­nak, részint A GULAG szigetcsoport dokumentációja alapján keletke­zett. Ezek szerint az Iván Gyenyi­szovics egy napjá­nak dokumentálá­sa hatalmas írói — talán nem tévedek, ha műfaját ekként jelölöm — szociográfia. Ám Szolzsenyicin életrajzának ismeretében tudjuk, hogy önéletrajzi jellege nem az Iván Gyenyiszovics­nak van, hanem Az első körben című, 1968-ban kiadott regénynek, amely egy olyan tudomá­nyos intézet belső világát eleveníti meg, ahol rabok dolgoznak. Meg aztán valószínűsíthető, hogy A GU­LAG szigetcsoport bizonyos részei hamarabb készültek el, mint a kis­regény. A kisregényről viszont nem alap­talanul állította a kortárs kritika, hogy döbbenetes mélységei nem ki­ábrándultságot sugallnak, hanem reményt, mégpedig a szocialista tár­sadalom reményét. A GULAG szi­getcsoport pedig a publicisztika esz­közeivel nyíltan kimondja, hogy el­utasítja a szovjet hatalom bármely formáját, sőt elutasítja Nagy Péter cárnak azokat a reformjait, amelyek az orosz fejlődést erőszakos eszkö­zökkel, az európai mozgáshoz kíván­ták kötni, sőt a forradalom minden változatának ellensége. Valami úlság lett volna az író ré­széről, hogy a nyilvánosságra kerülés érdekében megírta az Iván Gyenyi­szovics egy napját, viszont valójá­ban A GULAG szigetcsoport tartal­mazza nézeteinek summázatát? Az orosz emigrációs irodalomban ismert Vlagyimir Vojnovicsnak, a nagysze­rű írónak a Moszkva 2042 című sza­tirikus regénye, amelynek egyik sze­replője alig maszkírozva maga Szol­zsenyicin, s Vojnovics nagyzási má­niával, pózolással, többek között ál­­sággal is vádolja pályatársát. Persze szatíra ez a könyv, de a mondandó­ja félreérthetetlen: Szolzsenyicin al­­teregója voltaképpen ugyanolyan posztsztálinista, mint a szovjet veze­tők, csupán az orosz önkényuralom más változatát képzeli el. Minden­képpen a valóságos demokrácia el­lenfele, a diktatúrát isten jegyében gondolja megvalósítani, a cárizmus tradíciói szerint. Az ugyancsak emig­ráns Vojnovics véleményét nem fö­lösleges ismernünk, de ez nem fejti meg az ellentmondást. Úgy gondo­lom, hogy voltaképpen nem az írói szándék ellentmondásosságáról, s még kevésbé jótékony, vagy kevésbé jótékony megalkuvásról van szó. A GULAG szigetcsoport — publiciszti­ka. A publicisztika Szolzsenyicin re­gényeiben döntő szerepet játszik, te­hát az írói egyenes szólás hordozza a mondandót, az ábrázolás bonyolult személyes motívumait sokszor he­lyettesítve. Az Iván Gyenyiszovics egy napjában azonban nem jelent­kezik a publicista Szolzsenyicin. A kisregényben a valóság alakítja az olvasó véleményét, s az író az utolsó néhány sort leszámítva, nem kom­mentál. Tehát a hatás más, mint a szándék.* Értelmetlen vállalkozás lenne A GULAG szigetcsoport tartalmi is­mertetése. Ez a dokumentáció olyan szerkezeti rendszerbe illeszkedik, amely az eljárás és a lágerlét külön­böző formáit bemutatva és elemezve voltaképpen a terror minden áldo­zatát megemlíti. A GULAG sziget­­csoport abban különbözik akár Szol­zsenyicin szépirodalmi alkotásaitól is, nem szólva a rendkívül bőséges lágerirodalom más alkotásaitól, hogy nem emberi sorsokat állít az írói fi­gyelem centrumába, hanem a terror gépezetét ábrázolja. A terror gépe­zetét — a maga elvontságában. Szol­zsenyicin számára teljesen közöm­bös, hogy a polgárháborús viszonyok Csekája, Feliksz Dzerzsinszkij alkal­mazza a terrort vagy a sztálini szol­gák, Jagodától Jezsovig és Berijától mindmáig. Szolzsenyicin magát a szovjet államgépezetet tartja a ter­ror megnyilvánulásának, mert „a hatalom — méreg” — állítja Tolsz­tojra hivatkozva. A szabadság nevé­ben szól, amelynek mértékét az orosz nép elveszítette, s ázsiai néppé zül­lött. Szolzsenyicintől származik az a nevezetes mondás, hogy a második világháború azt bizonyította: a leg­rosszabb a földön orosznak lenni. Az orosz történelem — Szolzsenyi­cin értelmezése szerint — nem más, mint az erőszak állandósult uralma Nagy Pétertől kezdve. Noha — ezt többször hangsúlyozza — a cárizmus kegyetlensége messze elmaradt a szovjet korszak könyörtelensége mö­gött. (II. Sándor cár, írja, több mint egy órára bezáratta magát egy cel­lába, hogy kitapasztalja, milyen ér­zéssel lehet e büntetést elviselni. Szolzsenyicin a valóban megtörtént esetet úgy tekinti, mint az uralkodó erkölcsileg igazolt törekvését, mert a megtorlás lelki visszahatását is­merni óhajtotta. Persze, teszem hoz­zá én, a cár pontosan tudta, hogy első felére kinyitják a börtönajtót, míg áldozatai korántsem voltak ab­ban a helyzetben, hogy szabadlábra kerülésük érdekében bármilyen in­tézkedést tegyenek.­ Humanista alapállás? Kétségtele­nül. Szolzsenyicinnel lehet, sőt mar­xistaként elkerülhetetlen vitatkozni a forradalmakat általában elutasító álláspontjáról. Nagy Péter cár eszkö­zeiről nem Szolzsenyicin mondott el­sőként súlyos ítéletet, hanem Pok­­rovszkij, a szovjet korszak első ki­magasló történésze. A polgárhábo­rús idők terrorjának szükégszerűsé­­gét s e szükségszerűségen belüli el­lentmondásokat a bolsevik vezetők első nagy generációjának szinte minden egyénisége — beleértve ma­gát Dzerzsinszkijt, de kivéve Sztá­lint — tragikusan élte át. Anatolij Lunacsarszkij még drámát is írt er­ről a dilemmáról. El kell tehát fo­gadnunk A GULAG szigetcsoportnak azt a kétségtelenül fontos alapállá­sát, hogy minden élet — pótolhatat­lan érték. Következésképpen min­dent meg kell tenni ezek megóvásá­ra. A forradalmak azonban rendkí­vüli állapotokat hoznak létre. Léte­zik-e haladás forradalmak nélkül? . .. szobádban volna villany, / ha nem lép Giordano Brúnó a tűzbe? / Hol kezdődött, hogy atomerő is van / s holnap rakétán repülsz ki az űrbe? Övék az érdem, kiket sem a mág­lya / nem riaszthatoz vissza, sem a gálya­­ / sem harcaik bukása, / a léptenként fölmeredő »hiába«! / Lát­ták vagy nem a céljuk, / azt jól lát­ták, hogy nincs visszafelé út; / a múlt, ahogy füst­ verte összeomlott, / úgy lökte őket, mint lőpor az ólmot:­­ előre és ők vállalták e sorsot — / Mondd hát velem, hogy dicsőség reá­juk!” Illyés Gyulát idéztem, A refor­máció genfi emlékműve előtti medi­tációját. A dilemma tehát nem mai, és nem is Szolzsenyicin találta meg elsőként. Az áldozatok azonban ál­dozatok. S egyáltalán nem feledkez­hetünk meg arról a rettenetesen fájó tényről, hogy tíz- és tízmillió ártat­lan áldozatot követelt Sztálin dikta­túrája. Még abban az esetben is, ha tudjuk: voltak valóságos ellenségek, valóságos árulók is. Az ellenük foly­tatott törvényszerű harc sem igazol­hatja a törvénytelen eszközöket, az általános embertelenséget. A GULAG szigetcsoport ezért meg­döbbentő figyelmeztetés és nélkü­lözhetetlen dokumentáció. Világnéze­tét elfogadni sokan­ sokan nem tud­ják azok közül sem, akik esküdt el­lenfelei a sztálinizmusnak, s ugyan­csak sokat tettek azért, hogy az ál­dozatokat és szörnyű pusztulásukat az utókor megismerhesse. Szolzsenyicin elfogult tanú. Tanúsága azonban el nem mellőz­hető, tényekre alapozott. Az sem vitás, hogy a Szolzsenyicin­­művel folytatott disputa semmilyen formában nem igazolhatja a sztálini terrort, nem lehet az ártatlan áldo­zatok befeketítése, nem lehet az em­bertelenség megideologizálása. A tör­ténelem azonban történelem, ezért a hetvenes évek szemléletét, vagy ki­vált a nyolcvanas évekét nem lehet alkalmazni a húszas évekre. Nagy Péterről el lehet, sőt el kell monda­ni, hogy kegyetlen volt, de reformjai szükségesek voltak. Reformjai nél­kül Oroszország talán már létezni is megszűnt volna. Ha ezt kimondjuk — ez nem a kegyetlenségek igazolá­sa. Nemcsak szenzáció, hanem fontos szellemi esemény A GULAG sziget­­csoport budapesti kiadása. Még akkor is, ha mostanában az ilyen típusú könyvek áradata önti el a könyváru­sok eladópultjait. A GULAG sziget­­csoport — minden kétséget kizáróan — a legkomolyabb színvonalú mű­vek közé tartozik. Egyszersmind a gondolkodást előmozdító alkotások közé. Az elfogult tanúk vallomása sem nélkülözhető, ha el akarjuk ke­rülni azt, ami múltunkban a leg­borzalmasabb volt. • Személyes óhajom, hogy Szolzse­nyicinnel, a szépíróval sem lenne helytelen megismerkedni. Elsőren­dűen arra a két regényére gondo­lok, amelyek művészileg — vélemé­nyem szerint — a legsikerültebbek: A rákosztályra és Az első körben­­re. Ezek sem olyan alkotások, ame­lyeknek világnézetét feltétel és vita nélkül elfogadhatnám. De ezek nél­kül voltaképpen A GULAG sziget­­csoport sem igazán érthető. S az vol­taképpen rejtve marad a magyar ol­vasó előtt, hogy ugyan miért is nagy író Alekszandr Szolzsenyicin. E. Fehér Pál 1944. A letartóztatás előtt. 1946. A láger-kutatóintézetben. 1953. A szabadulás után.

Next