Népszabadság, 1989. augusztus (47. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-10 / 187. szám

6 NÉPSZABADSÁG - VILAGTUKOR 1989. augusztus 10., csütörtök LÉDERER PÁL DÉL-KOREAI RIPORTSOROZATA 3. Az dZSidl 1^1 r d 01 11 s f'C Dél-Koreában szinte valamennyi, politikát érintő beszélgetés Északon kezdődik. A „kommunista fenyegetéssel”, annak ecsetelésével, hogy a félszigeten három és fél évtizeddel a háború után sincs béke. Valójában csupán tűzszünet van, mondta Pak Csang Soo, a kormányzó Demokratikus Igazságpárt (DJP) parlamenti képviselője. Az éberség és a nemzetbiztonság szavatolása továbbra is első a dél-koreai prioritások között, bár az Európából érkező újságírót nem könnyű meggyőzni, hogy valóban ott leselkedik a közelben a legnagyobb veszedelem. Lépten-nyomon tapasztalható, hogy a déliek legfőbb aggodalma, Kim Ir Szen állig fölfegyverzett hadserege egy napon meglepetésszerű támadást indít a Dél ellen, hogy — a szöuli hivatalos szóhasználattal élve — „kommunizálja” ez egész félszigetet. Ezért délen úgy élnek és cselekednek, hogy semmi esélyt ne adjanak annak, aki ilyen terveket szövöget. Vagyis ÓsZig fegyverben vannak maguk is, s a ma már távolról sem egyhangú Amerika-barátságot — főként a fegyverbarátságot — minden eszközzel ápolják. A gyárakban önkéntes fegyveres védelmi csapatokat szerveztek (amelyeket, sajnos, mostanában a sztrájkolókkal szemben használnak fel), minden hónap tizenötödik napján országos légoltalmi gyakorlatot tartanak. Ilyenkor szirénaszóra harminc percre megáll az élet, mindenki köteles haladéktalanul fedezékbe vonulni. Ki megy az óvóhelyre? — Ezt ma már csak inkább az idősebbek veszik komolyan, de a fiatalok is részt vesznekaz össznépi bújócskában, mert elvben büntetés jár a renitenskedőknek — magyarázza Dzsong Il, a húszas éveiben járó kedves öngyújtóárus, akivel Szöul híres bevásárlóutcájában, az Itaewonban ismerkedtünk meg. Az a benyomásom, ő valódi légitámadás esetén sem szaladna az óvóhelyre, hisz’ akkor odaveszne öszszes ingósága : a kerekeken guruló boltocska avagy százfajta csillogó-villogó öngyújtócsodával, turistacsemegének számító fityegő csecsebecsével. Dzsong Il tönkremenne, s ki tudja, honnan és miből kezdhetné újra. Ő tehát csupasz testével is megvédené élete materiális alapját. Van, persze, "az államnak is mit féltenie, védelmeznie — az elmúlt évtizedek mégoly ellentmondásos fejlődésének korszerű gyárakban, modern infrastruktúrában, egyéb anyagiakban is testet öltő eredményeit. Pohangban, a hipermodern acélipari óriásnak, a POSCO-nak otthont adó kikötővárosban például tengerészgyalogosok oltalmazzák az objektumot, s a tenger felőli részben légvédelmi ágyúk csövei merednek az égre. Szöulban az önvédelem közt vetett formájaként alkották meg az úgynevezett Északi Politikát, amelyet — szellemesen — a Willy Brandt-féle Ostpolitikra rímeltetve Nordpolitiknak nevezett el Ro Te Vu elnök. Ez a félig kül-, félig belpolitikai kurzus nemcsak a KNDK-val szorgalmazott párbeszédet takarja, hanem minden, a déliek által „kommunistának” tekintett — tehát a mi fogalmaink szerint szocialista célokat követő — országgal kezdeményezett kontaktust is. A Nordpolitik keretében Szöul óvatos, de nem jelentéktelen lépéseket tesz a kelet-európai országok, valamint a Szovjetunió és Kína irányába a kulturális, a sport-, a kereskedelmi, az üzleti és kisebb mértékben a politikaidiplomáciai kapcsolatok kialakítása és fejlesztése céljából. E törekvések egyre eredményesebbek, nem utolsósorban a gorbacsovi új külpolitikai gondolkodásnak köszönhetően, valamint annak okán, hogy a múlt évi nyári olimpiai játékokon Szöul kitűnő bizonyítványt kapott a világtól. Csomagtúra államköltségen Lényegesnek tűnő mozzanata a Nordpolitik gyakorlati megvalósításának, hogy a kormány igyekszik minden eszközzel kézben tartani a karmesteri pálcát, mert el akarja kerülni, hogy a kapcsolatépítés a szocialista országokkal a kívánatostól elütő hatással, vagy nehezen kivédhető mellékhatásokkal járjon. Például azzal, hogy hirtelen túl népszerűvé válnak a „kommunisták”, akikkel — vélik Szöulban — nem árt azért óvatosnak lenni. Egy jellemző példa: a minap hoztak döntést róla, hogy csökkentik a Dél-Koreába vendégszereplésre invitált kelet-európai és szovjet együttesek számát. A hivatalos indoklás szerint túlzottan egyoldalúak ezek a vizitek, a dél-koreai kulturális behatolás az érintett országokba lényegesen szerényebb, mint ■fordítva. A szocialista országokkal kapcsolatos eufória megelőzését szolgálhatja az a mosolyra csábító kezdeményezés is, amellyel a szöuli munkaügyi minisztérium állt elő a minap: fizetett utakat indít Kínába és más szocialista országokba, hogy a munkások és szakszervezeti vezetőik megismerkedhessenek a „kommunizmus valódi arcával”, így kívánnak gátat szabni a baloldali eszmék terjedésének. A kiválasztott munkások első csoportja az ősszel indul Kínába, s a „kommunista gazdaság ellentmondásainak megismerésére” szervezett csomagtúrák jövőre már Magyarországot és Lengyelországot is útba ejtik. A kormány nagyvonalúságát mutatja, hogy a Szöul—Budapest repülőjegy ára — oda-vissza — nem egészen négyezer dollár. Az antikommunista folklórnak persze vannak sötétebb színárnyalatai is. A külföldi újságírót rendre megismertetik az északi diverzánscselekmények történeteivel, honfitársaiknak pedig tiltják az előzetes engedély nélküli kapcsolatfelvételt az északiakkal. Továbbra sincs postai forgalom, akadoznak a közvetlen tárgyalások. Ma is érvényben van a kommunizmusellenes törvény, amely súlyosabb esetekben halállal bünteti azokat, akik megszegik az északi testvérekkel való érintkezésit tiltó szabályokat. Mostanában minden dél-koreai lap — és persze tévéhíradó — hemzseg a szóban forgó törvényt megsértő szöuli politikusok eseteitől. A hidegháborús időket idéző nyilatkozatok általában példás büntetést szorgalmazva ítélik el azt a papot, aki nemrég illegálisnak minősített látogatást tett a KNDK-ban. Hasonlóképpen „országos felháborodást” váltott ki a legnagyobb ellenzéki diákszervezet egyik aktivistájának nem engedélyezett részvétele és nyilvános — a KNDK propagandagépezete által alaposan kihasznált — szerepeltetése a phenjani VIT-en. Eközben bejelentették, hogy konzuli cserében állapodtak meg a Szovjetunióval, engedéllyel Moszkvában járt Kim Dzsong Il, az egyik legnépszerűbb ellenzéki vezető, s oda készül a Koreai Iparszövetség magas rangú küldöttsége. Ki érti ezt? Ellenőrzött kontaktusok — Készek vagyunk az együttműködésre minden országgal, amelynek nincsenek ellenséges törekvései Dél-Koreával szemben — jelentette ki beszélgetésünkkor Pak Csang Soo, aki a DJP külpolitikai különbizottságának elnöki tisztét is ellátja. Észak-Korea azonban — tette hozzá — csak az alkalomra vár, hogy kommunizálhassa országunkat. A tapasztalt politikus őszintétlennek minősítette a KNDK tárgyalási készségét, s arról beszélt, hogy az északiak „beszivárogtak” a déli diákszervezetekbe, a szakszervezeti mozgalomba. — Káoszt szeretnének teremteni nálunk — mondta —, hogy megdönthessék rendszerünket. Mindazonáltal Szöul nem zárkózik el a párbeszédtől, de óvatos, és fontosnak tartja, hogy a kapcsolatok ellenőrzöttek legyenek, magyarázta. A Nordpolitik talán legnagyobb fegyvertényének Szöulban a teljes körű magyar— dél-koreai diplomáciai kapcsolatfelvételt tekintik, de nagyon józanul ítélik meg a kapcsolatfejlesztés lehetőségeit. Ahhoz, hogy a dél-koreai üzletemberek számára valóban vonzóvá váljék Magyarország, a gazdaságukat rugalmasabbá, a piaci feltételeiket kedvezőbbé kellene tenniük — mondta kerrtelés nélkül Csang Nak Csoj, az iparszövetség elnökhelyettese, s kérdésemre, mit üzen a magyar üzletembereknek, ezt válaszolta: — Gyakoroljanak nyomást a kormányukra, hogy mielőbb javítsa az üzleti klímát. Mi, persze, csupán kis pont vagyunk, sokkal nagyobb tétel Szöul számára a Szovjetunió és Kína. A szovjet piac nagyon izgatja a dél-koreaiakat, komoly üzleti lehetőségeket remélnek, s persze azt, hogy esetleg sikerül a makacskodó japánok elől elorozni néhány megrendelést a szibériai és távol-keleti beruházásoknál. Politikailag pedig azért fontos Moszkva, mert a Nordpolitik egyik célja: bebizonyítani a KNDK-nak, hogy előbb-utóbb elszigeteli magát, ha nem követi a nemzetközi enyhülés és együttműködés fő áramát. Ebben a játszmában Peking a másik kulcsszereplő, s mivel újabban már nyáron, közvetítők nélkül kereskedik egymással a két ország, talán itt is lesz előrelépés. Nagyon is nem véletlen, hogy Szöulban igen visszafogottan nyilatkoztak a legutóbbi véres kínai eseményekről. Úgy tűnik, a hosszú évtizedek virulens kommunistaellenességét Dél-Koreában a józan pragmatizmus váltja fel az külpolitikában, s ez felel meg legjobban az ország politikai és gazdasági érdekeinek is. Pár éve még minden bizonynyal börtön járt volna azért, ami most szinte természetes: novemberben — mint Szöulban rebesgetik — hivatalos látogatásra egy „kommunista” országba készül Ro Te Vu, a Koreai Köztársaság elnöke, úti célja: Magyarország. (Vége.) Egy megszokott kép Szöulból: ellenzéki diáktüntetés. NYOMORÉKOK SORFALÁN ÁT Eltűntek Afganisztánban Kutat a Nagyezsda-bizottság Az utolsó levelet Anna Davidovna Gorbunova még 1981-ben kapta fiától, Zsenyától. - Miféle fogságba esett? Miről beszél ön, asszonyom? Afganisztánban nincs semmiféle háború - válaszolták az anyának a moszkvai honvédelmi minisztériumban akkor. Csak néhány esztendőre rá kapott hivatalos értesítést, amely szerint Afganisztánban szolgáló fiának neve rákerült az eltűntek listájára. S most, 1989 nyarán az anya - három társával együtt - Pakisztánba utazott, hogy hírt halljon gyermekéről. Nem hivatalos források szerint 313 szovjet katona van még mindig az afgán ellenállók, a mudzsahedek fogságában. Az értelmetlen háború — a hősi halottak fejfái mellett __ ily módon is nyomot hagy a szovjet társadalomban. Pedig az idén február 15-én az utolsó szovjet katona is távozott Afganisztánból. Ám úgy tűnik, mégsem. A fogságba esettek sorsáról keveset tudni. Korábban hallhattunk arról — sokszor propagandacélzattal —, milyen kegyetlenül bánnak a mudzsahedek a foglyokkal. Bizonyára így is volt, s cseppet sem irigylésre méltó a felkelők kezére jutott „ellenség” helyzete. Csak remélhetjük, hogy a szovjet csapatok végleges kivonása után immár más elbánásban részesülnek a hadifoglyok. Talán egyszer hazatérhetnek, ha úgy alakul a helyzet, s persze, ha akarnak. Mert — mint az az alábbiakból kiderül — akadnak dezertőrök is vagy olyanok, akik az életben maradás reményében látszólag áttértek a muzulmán hitre. Hogy mi lesz velük, az a jövendő politikai helyzettől függ: az afganisztáni megbékélés sikerétől vagy kudarcától. Addig is, marad a remény. Nagyezsda, Remény — így hívják az Afganisztánban maradt szovjet hadifoglyok megmentésére alakult nemzeti bizottságot. A bizottság négy tagja — három anya s egy apa — a nyár derekán Pakisztánba utazott, hogy tudakozódjon az afgán fegyveres ellenzék kezeibe került szovjet katonák sorsa felől. Miért éppen Pakisztánba? Mert a pakisztáni kormány az afgán felkelők egyik legfőbb támogatója, s itt található — Pesavárban — az ellenzék legnagyobb tábora. A szovjet anyák találkoztak Benazir Bhutto miniszterelnökkel, de megpróbáltak közbenjárni a hadifoglyok érdekében a mudzsahedek vezetőinél is. Milyen benyomásokkal tértek haza? Erről beszélt egyikük a Novoje Vrém fa című szovjet hetilapban, de sokat megtudhatunk útjukról az amerikai Newsweek pesavári helyszíni jelentéséből is. — Segítőkészek voltak a pakisztániak, mindent megígértek — meséli az egyik hazatért anya. — De mielőtt kivittek volna bennünket Pesavárba, a pakisztáni—afgán határon lévő menekülttáborba, elmondták: „Önök néhány száz eltűnt katonát keresnek. De tudniuk kell, hogy a mudzsahedek sokkal többet kérhetnek magukon számon. Önöknél »csak« katonák haltak meg vagy tűntek el. Nekik azonban lerombolták a házaikat, elpusztultak feleségeik, gyerekeik is.” Ekkor megértettük — folytatta az anya —, még sok idő kell, amíg a sebek begyógyulnak. Ám ha nem hagynak fel a gyűlölettel, akkor soha nem lesz béke Afganisztánban. Pesavárban találkoztak három ellenzéki vezérrel: Modzsaddedivel, Gailanival és Hekmatiarral, az ideiglenes ellenzéki kormány külügyminiszterével. Utóbbi csak úgy volt hajlandó fogadni a küldöttséget, ha az meglátogatja az árván maradt afgán gyermekek iskoláját és a menekülttábort. Hekmatiar csak fokozta a szovjet szülőkre gyakorolt lélektani nyomást, amikor fogadta őket sátrában. — A falakon megnyomorított, golyótól roncsolt testű emberek, megégett arcú gyerekek fotói függtek — emlékezett vissza a találkozásra Anna Davidovna Gorbunova. — Nem tudom, a mi „kedvünkért” tette-e oda a vezér, vagy mindig ott lógnak, mindenesetre szörnyű élmény volt. — Hekmatiar azt fejtegette nekünk, hogy a hadifogolykérdést pusztán humánus alapon nehéz megoldani. A humanitárius és a politikai kérdések adott esetben szorosan összefüggnek. Mi azt próbáltuk értésére adni, hogy bennünket nem érdekel a politika, mi azokat az anyákat és apákat képviseljük, akik otthon szívszorongva várják a hírt fiukról. Hekmatiar megígérte, utánanéz, bár ez a megosztott, s ráadásul csoportokban harcoló, egymással kapcsolatot alig tartó felkelőknél nem egyszerű. — Amikor kifelé tartottunk Hekmatiartól — folytatta Gorbunova —, nyomorékok sorfalán kellett áthaladnunk. A másik asszony, Jevgenyija Poplovszkaja kifakadt ennek láttán: — Értsék meg, nem miattunk van ez. Nem én tanítottam meg a fiamat háborúzni! A harmadik anya a küldöttségben Anna Szemjonova volt, akinek katonatiszt fia 1982 szeptemberében tűnt el. Utánpótlást szállítottak vidékre teherautón, amikor mudzsahedek támadták meg őket. Mivel a rádiójuk, amelyet szétlőttek, nem működött, Szemjonov törzsőrmester az egyik legjobb katonájával elindult, hogy segítséget hozzon. Eltűntek. Néhány nap múlva százada átfésülte a vidéket, de semmi nyomra nem bukkantak. Egy afgán nő rossz oroszsággal írt üzenetet hozott a századnak: „Élnek, de soha nem adjuk vissza őket” — állt a papíron. Az anya a fia barátaitól tudta meg a történteket, ám azóta semmit sem hallott a fiáról. A pesavári táborban a mudzsahedek egy Andrej Lopuh nevű szovjet foglyot hoztak a küldöttséghez. — Egészséges vagy? Nem nősültél meg? — hangzottak az aggódó kérdések. — Nem. Áttértem a muzulmán hitre, és nem kívánok hazatérni — felelte monoton egykedvűséggel a fiú. — Így legalább nem ölhetnek meg a fogságban — tette hozzá. — Nem tudni, mi késztette arra a foglyot, hogy maradjon. A jelenlétünkben ajánlották fel neki, ha akar, azonnal — a küldöttségünkkel együtt — visszatérhet Moszkvába. Szomorúan nemet mondott, csak egy levelet írt haza, ne várják. Pedig a szeméből láttam, jött volna, de valamitől félt — mesélte Gorbunova. — Hány olyan helyzet lehetett a háborúban — tűnődött el az anya —, amikor a túlerő ellen kellett harcolni, s választani csak a fogság és a halál között lehetett? Elítélhető-e valaki azért, mert az életet választotta, még ha ez megadást jelentett is? A kérdés mind gyakrabban merül fel a szovjet sajtóban. A fogságba esett katonákat ugyanis sokait gyávaként, sőt árulóként bélyegzik meg. Ez is lehet az oka, hogy néhányan félnek a hazatéréstől, az esetleges felelősségre vonástól, vagy attól, hogy egész életükben szégyenkezniük kell. Persze akadtak olyanok is, akik dezertáltak. Mint az a Newsweek által említett fiatal szovjet katona, aki most Azizullah néven él a felkelők egyik táborában. A Nagyezsda-bizottság egyelőre azokért harcol, akikről tudják, hogy önhibájukon kívül estek fogságba. Képeket, személyi adatokat mutatnak anyák hivatalos helyeken. Reménykednek, bár tudják, itt csak a nagypolitika segíthet. Az afgán felkelők ugyanis — mint mondják — hajlandók lennének egy fogolycserére, ők mintegy 14 ezer eltűntet kérnek számon Kabulon. Ritecz Miklós Fogságba esés előtt és után. Egy szovjet hadifogoly, aki a hazatérésben reménykedik.