Népszabadság, 1989. augusztus (47. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-05 / 183. szám
1989. augusztus 5., szombat NÉPSZABADSÁG - KULTÚRA Véleménycsere a magyarországi szlovákokról Néhány adalék a hazai szlovákoktatásról Nagy érdeklődéssel és fokozódó helyesléssel olvastam a színes tájékoztatást (E. Fehér Pál: Létezünk-e holnap is? A magyarországi szlovákok jelenéről és jövőjéről) szlovák honfitársaink helyzetéről, a szlovák nemzetiségi oktatás súlyos hiányosságairól. Magam is teljes egészében egyetértek azzal a gondolattal, hogy a megoldatlan, vagy korszerűtlenül megoldott kérdéseket újra és újra napirendre kell tűzni, meg kell vitatni. Azzal is egyetértek, hogy a hazánkban élő 110—120 ezer főnyi szlovákság iskolaügye nincs megnyugtatóan, korszerűen megoldva. Azt azonban, amit a Nyílt levélből idéz a szerző, nevezetesen azt, ........hogy egyetlenegy szlovák óvoda, általános iskola, középiskola nem működik a Magyar Népköztársaságban — ... egyetlenegy sem!" nem tudom elfogadni. Érvként hadd idézzek néhány adatot. Az 1978-ban kiadott Pedagógiai Lexikon L—C kötetének 240—241. oldaláról: „Nemzetiségi általános iskolák: szlovák 76; nyelvoktatásban részesülő tanulók száma: 7325. Tannyelvű iskola: 5; nyelvtanulók 738.” Nemzetiségi általános iskolák és gimnáziumok: Szlovák nemzetiségű általános iskola és gimnázium Budapest VIII., Mező Imre út 73. Tanuló: 42. Szlovák nyelvű gimnázium Békéscsaba, József A. út 1., 80 tanulóval. Egyébként az 1982—1983. tanévben 50 szlovák óvoda működött. Nem folytatom. Úgy érzem, ez elégséges cáfolat a sarkított állításra. Bizonyára a Nyílt levél írói is ismerik ezeket az adatokat. Talán maguk is, legalább némelyikük, ezekben az intézményekben tanult. Bizonyára a „nemzetiségi” fogalom értelmezésében kell keresni a tévedést. Szerintem a helyes fogalmazás az lett volna, hogyha azt írják, hogy teljes szlovák nyelvű óvoda, általános és középiskola nem működik hazánkban. De ez már más, nagyon bonyolult téma. A lehetőség eddig is megvolt, megvan és meg is lesz — a jövőben még inkább — az anyanyelvi oktatás bővítésére. Csak éppen élni kell a törvényben biztosított lehetőséggel. Dr. Kovács Péter Még néhány adalék Tisztelettel olvastam dr. Kovács Péter ny. gimnáziumi igazgató, c. főiskolai tanár levelét, mert éreztem felelősségét: Magyarországon nem csupán magyarok élnek, hanem — létszámuktól függetlenül — nemzetiségiek is. Ezúttal a szlovákokról van szó. Dr. Kovács Péter a Pedagógiai Lexikon adatait idézi. Sajnos ezek az adatok — hogy nagyon finoman fejezzem ki magamat — szépítettek. Vagy legalábbis — lexikonhoz méltatlanul — pontatlanul használnak egy fogalmat: a nemzetiségi iskolák fogalmát. A nemzetiségi iskolaügy ugyanis — az óvodától a középiskoláig — nem jelenthet mást, mint azt: az adott többségi nemzet, a magyarság nyelvét, irodalmát, történelmét ismertető tantárgyakon kívül, minden más tárgy oktatása a nemzetiség nyelvén történik. Ezzel szemben a Magyarországon sajnálatosan érvényben levő gyakorlat szerint 1960 óta egynyelvű, azaz valóságos nemzetiségi oktatási intézmény a szlovákok részére nem létezik. Nevükben a tanintézmények „szlovák tannyelvűek”, a valóságban viszont az oktatás a tantárgyak többségében magyarul folyik, s az ilyen iskolák száma is roppant kevés. Ami konkrétan a szlovákokat illeti: öt általános iskoláról van szó, kb. 850 tanulóval, két középiskoláról, kb. 120 tanulóval. És ezeken a helyeken is csupán a szlovák nyelv és irodalom, a történelem és a földrajz tanítása folyik szlovákul. Minden más tárgyat magyarul adnak elő. Persze, a kérdés bonyolult. A magyarországi szlovákság anyanyelvi színvonalától kezdve, identitástudatán folytatva egészen addig, hogy a lehetőségek biztosítása majdan milyen valós eredményekkel járna. A törvényekkel nekem semmi bajom nincsen. Nem az anyanyelvi oktatás bővítéséről van szó. Az anyanyelvi oktatás lehetőségeinek megteremtéséről! Ez nagy különbség. Élni a lehetőségekkel — ez roppant helyes óhaj. De élni a lehetőségekkel csupán megfelelő anyagi és jogi rendezés útján lehet. Például azzal, hogy a kétnyelvű iskolákat nem tüntetjük fel nemzetiségi iskolákként, hanem azoknak mondjuk, amik valójában: olyan, amilyen szlovákoktatás is folyik ezekben. Ez a fájó igazság. És ezt azért is be kell ismernünk, hogy a nemzetiségi érdekek igazán hatályos képviselői lehessünk, legalább a Magyar Népköztársaság határain belül. Ezért írtam cikkemet. E. Fehér Pál 9 FEKETE SÁNDOR: Kapkodó Petőfi-antropológia Morvai Ferenc szüntelenül a hazafiság próbájának állítja be a szibériai Petőfi iránti lelkesedést. Aki kétkedni mer, az eleve nem lehet igazi magyar. Csak olyanok kétkednek, akik a pártüdülőben szoktak nyaralni, meg „státust harácsoltak” maguknak áltudományukból, egyébként is „elvtársak”, márpedig ismeretes, hogy „az elvtársaknak nem kell Petőfi”. Különben is rég megegyezett az MSZMP meg a szovjet vezetőség, hogy el kell titkolni a magyar nép előtt a szibériai Petőfit... Szerencsére az igazi magyar nem engedi, hogy a kétely megfertőzze! Hű hazafiak például még külföldről is táviratot küldtek Barguzinba. Íme a nemes textus az expedíció jelentéséből (a feladók nyelve és lakhelye ismeretlen, a szöveget fordításban kapjuk): „FIGYELMEZTETŐ TÁVIRAT! Külföldön élő igaz magyaroktól. Érkezett Barguzinba 1989. július 20-án, lelkesedéssel köszöntjük az expedíció ragyogó eredményét. Nagyon nyugtalanok vagyunk a magyar sajtó hallgatása miatt. A kutatómunka ellenségei óriási erővel és bevetéssel kompromittálni igyekeznek az Expedíció munkájának eredményeit. Nem lehetetlen egy hatalmas provokáció lehetősége. Erős védelmet kell biztosítani, nehogy megsemmisítsék, megkárosítsák, megrongálják a hazaérkezésig. Közölje ezeket a veszélyeket az Expedíció tagjaival.«” Mit is kell óvni a megsemmisítéstől? Az előző mondat értelme szerint a „provokációt” ... Feltehető viszont, hogy a csontokra gondolnak, de ez a szó nem fordul elő a táviratban. Hiába, a külföldi és hazai „igaz magyarok” már a nyelvtani minimum nélkül is megértik egymást. (Mellesleg mernék szerény összegű fogadást kötni — persze csak forintban — arra, hogy ezek az „igazi magyarok” közel állnak a Szittyakürt, valamint az ősi gyökér című lap, egyszersmind a Második nagy szittya kongresszus hajdan emigrációba kényszerült embereihez, akikről tudom, milyen izzó érdeklődést tanúsítanak a hazai antropológia bizonyos típusú eredményei iránt.) De térjünk vissza az „igazi”, sőt szittya magyaroktól a hazafiatlan és „Petőfi-ellenes” (!) elvtársakhoz. A tegnapi Új Tükörben már említettem, de ha már egy sokkal nagyobb olvasóközönséghez van szerencsém szólni, hadd ismételjem meg: a szibériai Petőfi legendáját jóval „az elvtársak” előtt, a legenda múlt századi feltűnésétől kezdve minden „igazi magyar” tudós elutasította. Morvai Ferencnek, mint egy Petőfi-expedíció vezetőjének illene tudnia, hogy a vállalkozásuk alapját képező Svigelelméletet 1940-ben nem „elvtársak” utasították el, hanem a Horthy-rendszer prominens hivatalosai: Kornis Gyula Corvin-láncos professzor és kegyelmes úr, valamint Voinovich Géza és Gáspár Jenő a Petőfi-társaságból, szintén antielvtársak. Magát Svigelt viszont olyan szovjet sírkutatók „fedezték fel” újra, akik szuperelvtársak (egyikük engem épp mint „ellenforradalmárt” próbál lejáratni). Nincs tehát indoka, sőt értelme sem annak, hogy a hívők és a kétkedők közti határt politikai, világnézeti, nemzeti, esetleg származási irányjelzőkkel és címkékkel határozzák meg. Egyenesen ijesztőnek tűnt tavaly év végén Morvainak az a bejelentése egy sajtófogadáson, hogy olyan antropológust fog felkérni az ásatásra, aki igazi hazafi. Bátorkodtam jelezni, ott a helyszínen: „Ne elégedjenek meg azzal, hogy az illető »igazi magyar hazafit legyen.” Felsoroltam néhány egyéb követelményt is, mely nélkülözhetetlen egy tudományos feladathoz. (Új Tükör, 1989. 2. sz.) A kétkedők, köztük e sorok írója is, e tekintetben a tudomány normáihoz tartják magukat, melyek a hiteles, egzakt, okadatolt bizonyítást követelik meg. Morvai Ferenc egyszer már bejelentette egy táviratban: megtalálták Petőfi sírját, a bizonyító dokumentumokkal együtt. Sajnos a távirat alapján összehívott sajtófogadáson semmiféle olyan dokumentumot nem kaptunk, amely nemhogy a Petőfi-sír megtalálásának vitathatatlanságát, de akár Petőfi szibériai feltűnését bizonyította volna. Én jó ideje hangoztatom, hogy elvileg nem lehet kizárni az elhurcolásokat. Az év elején hosszan írtam is erről az Új Tükörben. Vagyis más Petőfi-kutatóktól eltérően az eleve elzárkózás helyett ezzel is segítettem a sírkutatóknak. De amíg bizonyítékot nem kapok, amíg 14 hónap nem elég a „csonkult Petőfi” oroszországi ápolását bizonyító okiratok közlésére, addig nem tapsolhatok — az ilyesmi a színházban is a klakőrök dolga, akik akkor is öszszeverik a tenyerüket, ha a darab pocsék. Ez a sajtófogadásokkal megspékelt színjáték sajnos mind ez ideig nem meggyőző. Említett tegnapi cikkemben kénytelen is voltam megfogalmazni egy sarkos véleményt: a sokat emlegetett, s állítólag Petrovics, sőt Petőfi nevét tartalmazó hadifogolylisták vagy nem léteznek, tehát szélhámossággal, blöffel van dolgunk, vagy vannak ilyen dokumentumok, de ezeket szándékosan nem akarják megmutatni. Ez utóbbi esetben is inkorrektségről lehet beszélni. Fent említett cikkemet a múlt hét végén írtam. E hét közepén eljutott hozzám egy jugoszláviai magyar lap, amelyben — nem szívesen használok erős kifejezéseket, de itt erre van szükség — döbbenten olvastam Morvai Ferenc e kijelentéseit: „A szovjet titkos levéltárakban háromezer (!) olyan dokumentumot találtunk, amik eredeti hadianyagot képeznek, nemcsak Petrovics Sándorról, hanem 1714 cári orosz fogságba esett honvédről. A mikrofilmeket másfél millió forintért megvásároltam (...) A bizonyítékokkal óvatosan kellett bánni. Ismerve a magyar bürokrácia útvesztőit, elhallgattuk, hogy több visszaemlékezést, néhány eredeti Petőfi-verset hoztam haza Szibériából, megvizsgáltattuk szakemberekkel, egyértelmű, hogy Petőfi írta őket.” (Magyar Képes Újság. Július 27-i szám.) Tetszenek érteni? Miként — egyik lehetőségként — feltételeztem, elhallgatták némely bizonyítékaikat! Sőt a sajtófogadásra kiadott 65 oldalas füzetükben sem közöltek egyet sem például az „eredeti” Petőfi-versekből. Pedig ha azt egyszer már közzéteszik, akkor nincs az a magyar bürokrácia, amely eltüntethetne egy több száz példányban kinyomtatott Petőfi- költeményt! Én persze az ilyen harciasan indokolt elhallgatások elméletét nem fogadom el, s a nemzet színe előtt felszólítom az expedíciót, mégpedig Morvai modorában: azonnal tegyék közzé, bármely orgánumban, a birtokukban levő hadifogolynévsort, amelyben „nemcsak Petrovics Sándorról” van szó, továbbá a „csonkult” Petőfi gyógyítását bizonyító oroszországi katonai okiratokat. Amíg ezeket nem prezentálják, semmiféle hitelessége nincs azoknak a magyarázatoknak, hogy miért éppen Barguzinban ástak! Tudni való ugyanis, hogy a Barguzinba vezető folklóranyagok mellett más, de hasonlóan folklorisztikus forrásból egyéb szibériai, sőt uráli (!) Petrovics-Petőfikről is szólnak legendák. Maga Sándor József, aki mindmáig — az összes szovjet Petrovics-szakértőt is beleszámítva — az egyetlen Petőfiben tájékozott „szibériai sírkutató” volt, 1939- es előszóval ellátott, de csak később megjelent könyvében tárgyilagosan elismeri, hogy ama Petrovics halálozási és temetkezési helyéről túl sokféle hír (illetve legenda) van. A Sándor Józsefet hevesen elutasító, de ismereteit méltányoló Dienes András is említi ezeket a helységeket 1958-as könyvében. Hogy csak néhányat említsek: Petrovics-Petőfit eltemették Barguzinon kívül Iliszunszkban, Iljiszunkajában (Morvai kedvéért vegyük úgy, hogy e három ugyanaz a helység), továbbá Kerezsben (=Körös=Kiskőrösön), Ikatovóban, Csitában, Barkájában, s több más helyen. Van keresztfa Kerezsről, e „magyar” szöveggel: Alexander Stjepanovics Petrovics honveg ernagl Halva itt: 1857 május 18 . csinálta falut: Kerezset De van kereszt Iliszunszkból, „magyar” felirat helyett „oroszul”: AlSXANSsíí PEfROUiCS vengerski rnoior I pvél uiKcr v üísxtmszk (Alis) v IS50 gcíhi iMÚj rr.eszjúc E gyönyörű átírást a Magyarság című szennylapból vettük, Tivanyenkóék főforrásából, Svigel fényképén cirill betűk olvashatók. Egy harmadik kereszten, amelyet 1952-ben egy szovjet diák látott, s emlékezetében olyannyira megőrzött, hogy harminchét évvel később is fel tudja idézni, két tábla is volt, magyar és orosz szöveggel, de a Svngel-féle Iliszunszkiétól különbözővel. Volt azután sok egyéb, egészen hihetetlenül hiteles állítás például arról, hogy Petőfit, 49 után orosz fogságba kerülvén, szökés miatt elítélték, életfogytiglani kényszermunkára, s nem 56-ban, nem 57-ben, hanem 54 elején halt meg. Ezt a Vengerov Petrovics Alekszandrt... a vosztyokovói ólombányában temették el, „sok száz méterre a föld alatt”. Nyolcadik helységnév ! Más hiteles tanú Boszniában (!) 1883-ban (!) találkozott „a testben-lélekben megtört” Petőfi Sándorral, s az „ősz remete” egy imakönyvvel (!) ajándékozta meg tanúnkat. A mai Jugoszlávia területén egyébként más tanú szerint is éldegélt a mi költőnk, 1849 után, méghozzá nem is szegény remeteként, hanem egyenesen az egyház hivatalos szolgájaként, mint sekrestyés... Saját verseit éppúgy lefordította szerbre is, miként szibériai alteregója is roppant kiváló orosz verseket költött... E vidám történeteket azért kellett roppant vázlatosan előadnom, mert az expedíció magyar antropológusának mindez nem okoz problémát, ő tudja, hogy egyedül Barguzin a hiteles sírhely. Sőt egy nyilatkozatában ezt a hitét, mint egészen rendkívüli érvet lobogtatja meg! Miután előadta, hogy 12, azaz tizenkét (!) antropológiai érve van a barguzini csontváz azonosítására, hozzáteszi: „és tulajdonképpen tizenharmadik ismérvnek tekinthetjük, hogy ott történt a feltárás, azon a helyen, amelyről előzőleg többen is elmondták: itt látták a magyar költő sírját.” (168 óra. — aug. 1.) Itt látták? De milyen alapon kell ezt elhinnünk? És miért nem hiszünk azoknak, akik sok egyéb helyen látták a sírját, sőt őt magát?? Csak a sokat emlegetett, de eddig soha be nem mutatott (Morvai szavával:) „hadianyagok” tudnák ezt bizonyítani. Mivel azonban ezeket nem láthattuk, akár mert (megint Morvai szava) „elhallgatnak” előlünk egyet s mást, akár mert nincsenek ilyen okmányok, egyik esetben sem hirdetheti a különben jogosan nagy figyelmet keltő dr. Kiszely István „többek” elmondásait bizonyítéknak arra, hogy Barguzinba kellett menniük. Ilyen bizonyítékok nélkül némi csodálkozással olvashatjuk a matematikailag elméletben megkonstruált, de nem okadatolt „tizenharmadik” érvet — érvnek, méghozzá ekkora súlyú kijelentéshez: „Na, most tizenhárom ismérv biometriailag körülbelül hatmilliárdot jelent. Vagyis azt, hogy minden hatmilliárdomodik embernél fordul elő ez az egybeesés — és ez esetben az igazságügyi orvos azt mondja: akit megtaláltunk, minden bizonyosság szerint Petőfi Sándor.” Kénytelen vagyok megfordítani ezt a logikát, mivel a tizenharmadik ismérv egyelőre nincs bizonyítva, ez az egész kijelentés pusztán — kijelentés. Többek folklór jellegű „elmondásával” igazolni a csontváz azonosítását, majd a csontvázzal magukat az állításokat — ez módszertanilag elfogadhatatlan eljárás, mely egy logikai levezetéstől legalább olyan messze van, mint Makó Szibériától. De hát ez persze nem hatástalanítja a többi tizenkét „ismérvet”. (Csak ennyit emlegetek, nem huszonegyet, mint a Népszava tudósítója, aki címben már huszonegy ismérvet hirdet meg — annál a lapnál már egy olyan híres csatát is kitaláltak, mely le sem zajlott, így maradok inkább dr. Kiszelynél, aki mégiscsak messze földön ismert tudós, nem pedig kapkodó zsurnaliszta.) Mielőtt azonban az igazi, az antropológiai ismérveket megközelítenénk, következzék egy kis kutatástörténet, Morvai Ferenc öszszegzésében: „Július 17-én 11 órakor megtaláltuk Küchelbecker dekabrista vezető sírját, a szovjetek büszkeségét, azt követően pedig, déli 12 órakor a szakemberek azonosították Petőfi földi maradványait is.” Tessék elgondolkodni T. Olvasó! 11 órakor megvan Küchelbecker sírja (amit persze ki kellett ásni ahhoz, hogy azonosíthassák a csontokat), majd kiássák a másik sírt, 170 centi mélységig hatolva, úgy-ahogy letisztítják, ránéznek, déli 12 órakor felkiáltanak: Ez Petőfi! Micsoda rohammunka! Nem csoda, hogy a nagy kapkodásban az egyik amerikai antropológus felrúgta Petőfi bal sípcsontját, minek következtében gyorsan „azonosította” is egy csonthártyagyulladás nyomait ... A lehangoló az egészben az, hogy ezúttal hajlamos vagyok hinni Morvai Ferencnek — nagyjából valóban így történhetett a feltárás. Az antropológusok azonban ezúttal korrigálták a túlzottan beszélőkedvű Morvait, mert jegyzőkönyvükben a déli 12 órai „heurékát” nem említik, az időt nem konkretizálják, csak annyit mondanak, hogy Küchelbecker sírja után „nemsokára” egy másik sírt találtak, amelyet „később egyértelműen Petőfiének határoztunk meg”. (Kiemelés tőlem. F. S.) De mennyi időt jelöl ez a később? Nem közlik. Egy másik írásuk szerint 17-én délután találják meg Alekszandr Petrovics sírját. S 19- én Morvai már Pesten személyesen tájékoztatja-agitálja-fenyegeti a Művelődési Minisztérium embereit! S mivel Barguzintól egy repülőtérig, onnan Moszkvába, majd Pestre kell repülni, csak néhány órája maradhatott Morvainak, hogy az „azonosítás” — számára már első percben sziklaszilárd — eredményének egy kissé részletesebb megalapozását megvárja. A 65 oldalas jelentésben — nyilván a nagy sietség miatt — csak két gépelt oldal jut az antropológiai jegyzőkönyvre. Nagyjából ugyanannyi, mint az orosz dekabrista Küchelbeckernek, akinek Petőfivel kötött barátságára természetesen szintén nincs egyetlen okirat, csak megint folklóranyag — egy Petrovicsról. Az antropológusok megállapítják, hogy minden embertani adatot a Petőfi-szakirodalommal is alá tudnak támasztani. Ezt azonban elmulasztják igazolni. Egy amatőr Petőfikutató hosszú biográfiai meséket ad elő a Jelentésben a szibériai Petrovicsról, de semmi tudományos igazolást, nem kapunk arról, hogy a valóságos Petőfit leíró hatalmas irodalomban ki, mikor, hol, milyen egzakt adattal szolgál a jelentésben említett embertani jellegzetességekre, betegségekre, és így tovább. Pedig például milyen érdekes volna tudni, milyen hiteles irat bizonyítja, hogy az igazi Petőfinek is nőies volt a medencéje, sőt — ezt szóban mondta el Kiszely doktor — „ringó járása” is volt. De hiányoznak az érdemleges régészeti és etnográfiai adatok is. A sajtófogadáson az expedíció egy tagja megemlítette, hogy Petrovicsot „rátemetéssel” hantolták el, egy burját halott fölé — mire vall ez? És mi lehet az oka annak a meglepő ténynek, hogy a fában gazdag Szibériában egy jómódú hölgy az ő híres költő-férjét koporsó nélkül, gyolcsba takarva temetteti el? Mely kérdés súlyát növeli az a körülmény, hogy a Petrovics-sír középen található a temetkezési hely északi felében fellelhető zsidó, és a déli részén elterülő pravoszláv temető között! A kapkodásnak és fontos feladatok elmulasztásának nyilván az lehetett az oka, hogy Morvai nagyon akart sietni — közeledett július 31-e, a költő halálának 140. évfordulója, s ő dísztemetést akart. Amikor ez nem látszott reálisnak, akkor legalább felravatalozást, vagy legalábbis évfordulós sajtófogadást! Követelve persze továbbra is, hogy gyalogmenetben vigyük le a csontokat Kiskőrösre, mert Petőfit „versben leírt végrendeletének megfelelően Kiskőrösön”, a szülőhelyén kell eltemetni. Több tudós elme és még több áltudós volt a 23 főnyi expedícióban, és senki sem figyelmeztette Morvait arra, hogy Petőfinek nincs ilyen verse! Sőt le sem írta szépírói munkáiban Kiskőrös nevét. Aki akar, gyalogoljon le Kiskőrösig, de felelősen kijelentem: ez a terv bizonyíthatóan ellenkezik mindazzal, amit a költő majdani eltemettetéséről valaha is nyilatkozott. Egyelőre tehát nincs értelme többet beszélni a témáról. Ha majd leteszik a költő Barguzinig vezető útjának történeti iratait (nem Svngel meséit!), hanem a katonai dokumentumokat, ha az antropológiát kiegészítik a szükséges biográfiai tények tudományos igazolásával, akkor érdemes tovább folytatni a vitát.