Népszabadság, 1989. augusztus (47. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-05 / 183. szám

1989. augusztus 5., szombat NÉPSZABADSÁG - KULTÚRA V­éleménycsere a magyarországi szlovákokról Néhány adalék a hazai szlovákoktatásról Nagy érdeklődéssel és foko­zódó helyesléssel olvastam a színes tájékoztatást (E. Fehér Pál: Létezünk-e holnap is? A magyarországi szlovákok jele­néről és jövőjéről) szlovák hon­fitársaink helyzetéről, a szlo­vák nemzetiségi oktatás súlyos hiányosságairól. Magam is teljes egészében egyetértek azzal a gondolattal, hogy a megoldatlan, vagy kor­szerűtlenül megoldott kérdé­seket újra és újra napirendre kell tűzni, meg kell vitatni. Azzal is egyetértek, hogy a hazánkban élő 110—120 ezer főnyi szlovákság iskolaügye nincs megnyugtatóan, korsze­rűen megoldva. Azt azonban, amit a Nyílt levélből idéz a szerző, neveze­tesen azt, ........hogy egyetlen­egy szlovák óvoda, általános iskola, középiskola nem műkö­dik a Magyar Népköztársaság­ban — ... egyetlenegy sem!" nem tudom elfogadni. Érvként hadd idézzek néhány adatot. Az 1978-ban kiadott Pedagó­giai Lexikon L—C kötetének 240—241. oldaláról: „Nemzetiségi általános isko­lák: szlovák 76; nyelvoktatás­ban részesülő tanulók száma: 7325. Tannyelvű iskola: 5; nyelvtanulók 738.” Nemzetisé­gi általános iskolák és gimná­ziumok: Szlovák nemzetiségű általános iskola és gimnázium Budapest VIII., Mező Imre út 73. Tanuló: 42. Szlovák nyelvű gimnázium Békéscsaba, József A. út 1., 80 tanulóval. Egyébként az 1982—1983. tanévben 50 szlovák óvoda mű­ködött. Nem folytatom. Úgy érzem, ez elégséges cáfolat a sarkított állításra. Bizonyára a Nyílt levél írói is ismerik ezeket az adatokat. Talán maguk is, legalább né­melyikük, ezekben az intézmé­nyekben tanult. Bizonyára a „nemzetiségi” fogalom értel­mezésében kell keresni a té­vedést. Szerintem a helyes fo­galmazás az lett volna, hogy­ha azt írják, hogy teljes szlo­vák nyelvű óvoda, általános és középiskola nem működik hazánkban. De ez már más, nagyon bonyolult téma. A le­hetőség eddig is megvolt, meg­van és meg is lesz — a jövőben még inkább — az anyanyelvi oktatás bővítésére. Csak éppen élni kell a törvényben biztosí­tott lehetőséggel. Dr. Kovács Péter Még néhány adalék Tisztelettel olvastam dr. Ko­vács Péter ny. gimnáziumi igazgató, c. főiskolai tanár le­velét, mert éreztem felelőssé­gét: Magyarországon nem csu­pán magyarok élnek, hanem — létszámuktól függetlenül — nemzetiségiek is. Ezúttal a szlovákokról van szó. Dr. Ko­vács Péter a Pedagógiai Lexi­kon adatait idézi. Sajnos ezek az adatok — hogy nagyon fi­noman fejezzem ki magamat — szépítettek. Vagy legalábbis — lexikonhoz méltatlanul — pontatlanul használnak egy fogalmat: a nemzetiségi isko­lák fogalmát. A nemzetiségi is­kolaügy ugyanis — az óvodától a középiskoláig — nem jelent­het mást, mint azt: az adott többségi nemzet, a magyarság nyelvét, irodalmát, történelmét ismertető tantárgyakon kívül, minden más tárgy oktatása a nemzetiség nyelvén történik. Ezzel szemben a Magyarorszá­gon sajnálatosan érvényben le­vő gyakorlat szerint 1960 óta egynyelvű, azaz valóságos nemzetiségi oktatási intézmény a szlovákok részére nem léte­zik. Nevükben a tanintézmé­nyek „szlovák tannyelvűek”, a valóságban viszont az oktatás a tantárgyak többségében ma­gyarul folyik, s az ilyen isko­lák száma is roppant kevés. Ami konkrétan a szlovákokat illeti: öt általános iskoláról van szó, kb. 850 tanulóval, két kö­zépiskoláról, kb. 120 tanulóval. És ezeken a helyeken is csu­pán a szlovák nyelv és iroda­lom, a történelem és a föld­rajz tanítása folyik szlovákul. Minden más tárgyat magyarul adnak elő. Persze, a kérdés bonyolult. A magyarországi szlovákság anyanyelvi színvonalától kezd­ve, identitástudatán folytatva egészen addig, hogy a lehetősé­gek biztosítása majdan milyen valós eredményekkel járna. A törvényekkel nekem sem­mi bajom nincsen. Nem az anyanyelvi oktatás bővíté­séről van szó. Az anyanyelvi oktatás lehetőségeinek megte­remtéséről! Ez nagy különb­ség. Élni a lehetőségekkel — ez roppant helyes óhaj. De él­ni a lehetőségekkel csupán megfelelő anyagi és jogi rende­zés útján lehet. Például azzal, hogy a kétnyelvű iskolákat nem tüntetjük fel nemzetiségi iskolákként, hanem azoknak mondjuk, amik valójában: olyan, amilyen szlovákoktatás is folyik ezekben. Ez a fájó igazság. És ezt azért is be kell ismernünk, hogy a nemzetiségi érdekek igazán hatályos kép­viselői lehessünk, legalább a Magyar Népköztársaság hatá­rain belül. Ezért írtam cikke­met. E. Fehér Pál 9 FEKETE SÁNDOR: Kapkodó Petőfi-antropológia Morvai Ferenc szüntelenül a hazafiság próbájának állítja be a szibériai Petőfi iránti lelke­sedést. Aki kétkedni mer, az eleve nem lehet igazi magyar. Csak olyanok kétkednek, akik a pártüdülőben szoktak nya­ralni, meg „státust harácsol­tak” maguknak áltudományuk­ból, egyébként is „elvtársak”, márpedig ismeretes, hogy „az elvtársaknak nem kell Petőfi”. Különben is rég megegyezett az MSZMP meg a szovjet ve­zetőség, hogy el kell titkolni a magyar nép előtt a szibériai Petőfit... Szerencsére az igazi magyar nem engedi, hogy a kétely megfertőzze! Hű hazafiak pél­dául még külföldről is távira­tot küldtek Barguzinba. Íme a nemes textus az expedíció je­lentéséből (a feladók nyelve és lakhelye ismeretlen, a szöve­get fordításban kapjuk): „FI­GYELMEZTETŐ TÁVIRAT! Külföldön élő igaz magyarok­tól. Érkezett Barguzinba 1989. július 20-án, lelkesedéssel köszöntjük az expedíció ragyo­gó eredményét. Nagyon nyug­talanok vagyunk a magyar saj­tó hallgatása miatt. A kutató­munka ellenségei óriási erővel és bevetéssel kompromittálni igyekeznek az Expedíció mun­kájának eredményeit. Nem le­hetetlen egy hatalmas provo­káció lehetősége. Erős védel­met kell biztosítani, nehogy megsemmisítsék, megkárosít­sák, megrongálják a hazaérke­zésig. Közölje ezeket a veszé­lyeket az Expedíció tagjai­­val.«” Mit is kell óvni a megsem­misítéstől? Az előző mondat értelme szerint a „provoká­ciót” ... Feltehető viszont, hogy a csontokra gondolnak, de ez a szó nem fordul elő a táv­iratban. Hiába, a külföldi és hazai „igaz magyarok” már a nyelvtani minimum nélkül is megértik egymást. (Mellesleg mernék szerény összegű foga­dást kötni — persze csak fo­rintban — arra, hogy ezek az „igazi magyarok” közel állnak a Szittyakü­rt, valamint az ősi gyökér című lap, egyszersmind a Második nagy szittya kong­resszus hajdan emigrációba kényszerült embereihez, akik­ről tudom, milyen izzó érdeklő­dést tanúsítanak a hazai ant­ropológia bizonyos típusú ered­ményei iránt.) De térjünk vissza az „igazi”, sőt szittya magyaroktól a ha­­zafiatlan és „Petőfi-ellenes” (!) elvtársakhoz. A tegnapi Új Tükörben már említettem, de ha már egy sokkal nagyobb olvasóközönséghez van szeren­csém szólni, hadd ismételjem meg: a szibériai Petőfi legen­dáját jóval „az elvtársak” előtt, a legenda múlt századi feltű­nésétől kezdve minden „igazi magyar” tudós elutasította. Morvai Ferencnek, mint egy Petőfi-expedíció vezetőjének illene tudnia, hogy a vállalko­zásuk alapját képező Svigel­­elméletet 1940-ben nem „elv­társak” utasították el, hanem a Horthy-rendszer prominens hivatalosai: Kornis Gyula Cor­­vin-láncos professzor és ke­gyelmes úr, valamint Voino­­vich Géza és Gáspár Jenő a Petőfi-társaságból, szintén an­­tielvtársak. Magát Svigelt vi­szont olyan szovjet sírkutatók „fedezték fel” újra, akik szu­­perelvtársak (egyikük engem épp mint „ellenforradalmárt” próbál lejáratni). Nincs tehát indoka, sőt ér­telme sem annak, hogy a hí­vők és a kétkedők közti határt politikai, világnézeti, nemzeti, esetleg származási irányjelzők­kel és címkékkel határozzák meg. Egyenesen ijesztőnek tűnt tavaly év végén Morvainak az a bejelentése egy sajtófogadá­son, hogy olyan antropológust fog felkérni az ásatásra, aki igazi hazafi. Bátorkodtam je­lezni, ott a helyszínen: „Ne elégedjenek meg azzal, hogy az illető »igazi magyar hazafit legyen.” Felsoroltam néhány egyéb követelményt is, mely nélkülözhetetlen egy tudomá­nyos feladathoz. (Új Tükör, 1989. 2. sz.) A kétkedők, köz­tük e sorok írója is, e tekin­tetben a tudomány normáihoz tartják magukat, melyek a hi­teles, egzakt, okadatolt bizo­nyítást követelik meg. Morvai Ferenc egyszer már bejelentette egy táviratban: megtalálták Petőfi sírját, a bi­zonyító dokumentumokkal együtt. Sajnos a távirat alap­ján összehívott sajtófogadáson semmiféle olyan dokumentu­mot nem kaptunk, amely nem­hogy a Petőfi-sír megtalálásá­nak vitathatatlanságát, de akár Petőfi szibériai feltűnését bi­zonyította volna. Én jó ideje hangoztatom, hogy elvileg nem lehet kizárni az elhurcoláso­kat. Az év elején hosszan ír­tam is erről az Új Tükörben. Vagyis más Petőfi-kutatóktól eltérően az eleve elzárkózás helyett ezzel is segítettem a sírkutatóknak. De amíg bizo­nyítékot nem kapok, amíg 14 hónap nem elég a „csonkult Petőfi” oroszországi ápolását bizonyító okiratok közlésére, addig nem tapsolhatok — az ilyesmi a színházban is a kla­­kőrök dolga, akik akkor is ösz­­szeverik a tenyerüket, ha a darab pocsék. Ez a sajtófogadásokkal meg­spékelt színjáték sajnos mind ez ideig nem meggyőző. Emlí­tett tegnapi cikkemben kényte­len is voltam megfogalmazni egy sarkos véleményt: a sokat emlegetett, s állítólag Petro­­vics, sőt Petőfi nevét tartalma­zó hadifogolylisták vagy nem léteznek, tehát szélhámosság­gal, blöffel van dolgunk, vagy vannak ilyen dokumentumok, de ezeket szándékosan nem akarják megmutatni. Ez utób­bi esetben is inkorrektségről lehet beszélni. Fent említett cikkemet a múlt hét végén írtam. E hét közepén eljutott hozzám egy jugoszláviai magyar lap, amelyben — nem szívesen használok erős kifejezéseket, de itt erre van szükség — döb­benten olvastam Morvai Fe­renc e kijelentéseit: „A szov­jet titkos levéltárakban há­romezer (!) olyan dokumentu­mot találtunk, amik eredeti hadianyagot képeznek, nem­csak Petrovics Sándorról, ha­nem 1714 cári orosz fogságba esett honvédről. A mikrofil­meket másfél millió forintért megvásároltam (...) A bizonyí­tékokkal óvatosan kellett bán­ni. Ismerve a magyar bürokrá­cia útvesztőit, elhallgattuk, hogy több visszaemlékezést, néhány eredeti Petőfi-verset hoztam haza Szibériából, meg­vizsgáltattuk szakemberekkel, egyértelmű, hogy Petőfi írta őket.” (Magyar Képes Újság. Július 27-i szám.) Tetszenek érteni? Miként — egyik lehetőségként — felté­teleztem, elhallgatták némely bizonyítékaikat! Sőt a sajtófo­gadásra kiadott 65 oldalas fü­zetükben sem közöltek egyet sem például az „eredeti” Pető­­fi-versekből. Pedig ha azt egyszer már közzéteszik, akkor nincs az a magyar bürokrácia, amely eltüntethetne egy több száz példányban kinyomtatott Petőfi- költeményt! Én persze az ilyen harciasan indokolt elhallgatások elméle­tét nem fogadom el, s a nem­zet színe előtt felszólítom az expedíciót, mégpedig Morvai modorában: azonnal tegyék közzé, bármely orgánumban, a birtokukban levő hadifogoly­névsort, amelyben „nemcsak Petrovics Sándorról” van szó, továbbá a „csonkult” Petőfi gyógyítását bizonyító oroszor­szági katonai okiratokat. Amíg ezeket nem prezentálják, sem­miféle hitelessége nincs azok­nak a magyarázatoknak, hogy miért éppen Barguzinban ás­tak! Tudni való ugyanis, hogy a Barguzinba vezető folklór­anyagok mellett más, de ha­sonlóan folklorisztikus forrás­ból egyéb szibériai, sőt uráli (!) Petrovics-Petőfikről is szól­nak legendák. Maga Sándor József, aki mindmáig — az összes szovjet Petrovics-szak­­értőt is beleszámítva — az egyetlen Petőfiben tájékozott „szibériai sírkutató” volt, 1939- es előszóval ellátott, de csak később megjelent könyvében tárgyilagosan elismeri, hogy ama Petrovics halálozási és te­metkezési helyéről túl sokféle hír (illetve legenda) van. A Sándor Józsefet hevesen eluta­sító, de ismereteit méltányoló Dienes András is említi eze­ket a helységeket 1958-as könyvében. Hogy csak néhá­nyat említsek: Petrovics-Pető­­fit eltemették Barguzinon kí­vül Iliszunszkban, Iljiszunka­­jában (Morvai kedvéért ve­gyük úgy, hogy e három ugyan­az a helység), továbbá Kerezs­­ben (=Körös=Kiskőrösön), Ikatovóban, Csitában, Barká­jában, s több más helyen. Van keresztfa Kerezsről, e „ma­gyar” szöveggel: Alexander Stjepanovics Petrovics honveg ernagl Halva itt: 1857 május 18 . csinálta falut: Kerezset De van kereszt Iliszunszkból, „magyar” felirat helyett „oro­szul”: AlSXANSsíí PEfROUiCS vengerski rnoior I pvél uiKcr v üísxtmszk (Alis) v IS50 gcíhi iMÚj rr.eszjúc E gyönyörű átírást a Ma­gyarság című szennylapból vettük, Tivanyenkóék főfor­rásából, Svigel fényképén ci­rill betűk olvashatók. Egy harmadik kereszten, amelyet 1952-ben egy szovjet diák lá­tott, s emlékezetében oly­annyira megőrzött, hogy har­minchét évvel később is fel tudja idézni, két tábla is volt, magyar és orosz szöveggel, de a Svngel-féle Iliszunszkiétól különbözővel. Volt azután sok egyéb, egészen hihetetlenül hiteles állítás például arról, hogy Petőfit, 49 után orosz fog­ságba kerülvén, szökés miatt elítélték, életfogytiglani kény­szermunkára, s nem 56-ban, nem 57-ben, hanem 54 elején halt meg. Ezt a Vengerov Petrovics Alekszandrt... a vosztyokovói ólombányában temették el, „sok száz méterre a föld alatt”. Nyolcadik hely­ségnév ! Más hiteles tanú Boszniá­ban (!) 1883-ban (!) találko­zott „a testben-lélekben megtört” Petőfi Sándorral, s az „ősz remete” egy ima­könyvvel (!) ajándékozta meg tanúnkat. A mai Jugoszlávia területén egyébként más ta­nú szerint is éldegélt a mi költőnk, 1849 után, méghoz­zá nem is szegény remeteként, hanem egyenesen az egyház hivatalos szolgájaként, mint sekrestyés... Saját verseit éppúgy lefordította szerbre is, miként szibériai alteregója is roppant kiváló orosz ver­seket költött... E vidám történeteket azért kellett roppant vázlatosan előadnom, mert az expedíció magyar antropológusának mindez nem okoz problémát, ő tudja, hogy egyedül Bargu­­zin a hiteles sírhely. Sőt egy nyilatkozatában ezt a hitét, mint egészen rendkívüli érvet lobogtatja meg! Miután elő­adta, hogy 12, azaz tizenkét (!) antropológiai érve van a barguzini csontváz azonosítá­sára, hozzáteszi: „és tulajdon­képpen tizenharmadik ismérv­nek tekinthetjük, hogy ott történt a feltárás, azon a he­lyen, amelyről előzőleg töb­ben is elmondták: itt látták a magyar költő sírját.” (168 óra. — aug. 1.) Itt látták? De milyen alapon kell ezt elhin­nünk? És miért nem hiszünk azoknak, akik sok egyéb he­lyen látták a sírját, sőt őt magát?? Csak a sokat emle­getett, de eddig soha be nem mutatott (Morvai szavával:) „hadianyagok” tudnák ezt bi­zonyítani. Mivel azonban eze­ket nem láthattuk, akár mert (megint Morvai szava) „el­hallgatnak” előlünk egyet s mást, akár mert nincsenek ilyen okmányok, egyik eset­ben sem hirdetheti a külön­ben jogosan nagy figyelmet keltő dr. Kiszely István „többek” elmondásait bizo­nyítéknak arra, hogy Bargu­zinba kellett menniük. Ilyen bizonyítékok nélkül némi csodálkozással olvashatjuk a matematikailag elméletben megkonstruált, de nem oka­datolt „tizenharmadik” érvet — érvnek, méghozzá ekkora súlyú kijelentéshez: „Na, most tizenhárom ismérv bio­­metriailag körülbelül hatmil­­liárdot jelent. Vagyis azt, hogy minden hatmilliárdo­­modik embernél fordul elő ez az egybeesés — és ez esetben az igazságügyi orvos azt mondja: akit megtaláltunk, minden bizonyosság szerint Petőfi Sándor.” Kénytelen vagyok megfordítani ezt a lo­gikát, mivel a tizenharmadik ismérv egyelőre nincs bizo­nyítva, ez az egész kijelentés pusztán — kijelentés. Többek folklór jellegű „elmondásá­val” igazolni a csontváz azo­nosítását, majd a csontvázzal magukat az állításokat — ez módszertanilag elfogadhatat­lan eljárás, mely egy logikai levezetéstől legalább olyan messze van, mint Makó Szi­bériától. De hát ez persze nem hatás­talanítja a többi tizenkét „ismérvet”. (Csak ennyit em­legetek, nem huszonegyet, mint a Népszava tudósítója, aki címben már huszonegy ismérvet hirdet meg — annál a lapnál már egy olyan híres csatát is kitaláltak, mely le sem zajlott, így maradok in­kább dr. Kiszelynél, aki mé­giscsak messze földön ismert tudós, nem pedig kapkodó zsurnaliszta.) Mielőtt azonban az igazi, az antropológiai is­mérveket megközelítenénk, következzék egy kis kutatás­­történet, Morvai Ferenc ösz­­szegzésében: „Július 17-én 11 órakor megtaláltuk Küchel­­becker dekabrista vezető sír­ját, a szovjetek büszkeségét, azt követően pedig, déli 12 órakor a szakemberek azono­sították Petőfi földi maradvá­nyait is.” Tessék elgondolkodni T. Olvasó! 11 órakor megvan Küchelbecker sírja (amit persze ki kellett ásni ahhoz, hogy azonosíthassák a csonto­kat), majd kiássák a másik sírt, 170 centi mélységig ha­tolva, úgy-ahogy letisztítják, ránéznek, déli 12 órakor fel­kiáltanak: Ez Petőfi! Micso­da rohammunka! Nem cso­da, hogy a nagy kapkodásban az egyik amerikai antropoló­gus felrúgta Petőfi bal síp­csontját, minek következté­ben gyorsan „azonosította” is egy csonthártyagyulladás nyo­mait ... A lehangoló az egészben az, hogy ezúttal hajlamos vagyok hinni Morvai Ferencnek — nagyjából valóban így tör­ténhetett a feltárás. Az ant­ropológusok azonban ezúttal korrigálták a túlzottan beszé­lőkedvű Morvait, mert jegy­zőkönyvükben a déli 12 órai „heurékát” nem említik, az időt nem konkretizálják, csak annyit mondanak, hogy Küchelbecker sírja után „nemsokára” egy másik sírt találtak, amelyet „később egyértelműen Petőfiének ha­tároztunk meg”. (Kiemelés tőlem. F. S.) De mennyi időt jelöl ez a később? Nem közlik. Egy másik írásuk szerint 17-én dél­után találják meg Alek­­szandr Petrovics sírját. S 19- én Morvai már Pesten sze­mélyesen tájékoz­­tatja-agitálja-fe­­nyegeti a Művelő­dési Minisztérium embereit! S mivel Barguzintól egy repülőtérig, onnan Moszkvába, majd Pestre kell repül­ni, csak néhány órája maradhatott Morvainak, hogy az „azonosítás” — számára már első percben sziklaszi­lárd — eredmé­nyének egy kissé részletesebb meg­alapozását meg­várja. A 65 oldalas je­lentésben — nyil­ván a nagy sietség miatt — csak két gépelt oldal jut az antropológiai jegy­zőkönyvre. Nagy­jából ugyanannyi, mint az orosz de­kabrista Küchel­­beckernek, akinek Petőfivel kötött barátságára természetesen szintén nincs egyetlen okirat, csak megint folklóranyag — egy Petrovics­­ról. Az antropológusok megálla­pítják, hogy minden emberta­ni adatot a Petőfi-szakiroda­­lommal is alá tudnak támasz­tani. Ezt azonban elmulasztják igazolni. Egy amatőr Petőfi­­kutató hosszú biográfiai mesé­ket ad elő a Jelentésben a szi­bériai Petrovicsról, de semmi tudományos igazolást, nem ka­punk arról, hogy a valóságos Petőfit leíró hatalmas iroda­lomban ki, mikor, hol, milyen egzakt adattal szolgál a je­lentésben említett embertani jellegzetességekre, betegségek­re, és így tovább. Pedig pél­dául milyen érdekes volna tudni, milyen hiteles irat bi­zonyítja, hogy az igazi Pető­finek is nőies volt a meden­céje, sőt — ezt szóban mondta el Kiszely doktor — „ringó járása” is volt. De hiányoznak az érdemle­ges régészeti és etnográfiai adatok is. A sajtófogadáson az expedíció egy tagja meg­említette, hogy Petrovicsot „rátemetéssel” hantolták el, egy burját halott fölé — mi­re vall ez? És mi lehet az oka annak a meglepő tény­nek, hogy a fában gazdag Szibériában egy jómódú hölgy az ő híres költő-férjét koporsó nélkül, gyolcsba ta­karva temetteti el? Mely kér­dés súlyát növeli az a körül­mény, hogy a Petrovics-sír középen található a temetke­zési hely északi felében fel­lelhető zsidó, és a déli részén elterülő pravoszláv temető között! A kapkodásnak és fontos feladatok elmulasztásának nyilván az lehetett az oka, hogy Morvai nagyon akart sietni — közeledett július 31-e, a költő halálának 140. év­fordulója, s ő dísztemetést akart. Amikor ez nem lát­szott reálisnak, akkor leg­alább felravatalozást, vagy legalábbis évfordulós sajtó­­fogadást! Követelve persze továbbra is, hogy gyalogme­netben vigyük le a csontokat Kiskőrösre, mert Petőfit „versben leírt végrendeleté­nek megfelelően Kiskőrösön”, a szülőhelyén kell eltemetni. Több tudós elme és még több áltudós volt a 23 főnyi expedícióban, és senki sem figyelmeztette Morvait arra, hogy Petőfinek nincs ilyen verse! Sőt le sem írta szép­írói munkáiban Kiskőrös ne­vét. Aki akar, gyalogoljon le Kiskőrösig, de felelősen ki­jelentem: ez a terv bizonyít­hatóan ellenkezik mindazzal, amit a költő majdani eltemet­tetéséről valaha is nyilatkozott. Egyelőre tehát nincs értel­me többet beszélni a témáról. Ha majd leteszik a költő Bar­­guzinig vezető útjának törté­neti iratait (nem Svngel me­séit!), hanem a katonai do­kumentumokat, ha az antro­pológiát kiegészítik a szük­séges biográfiai tények tudo­mányos igazolásával, akkor érdemes tovább folytatni a vitát.

Next