Népszabadság, 1989. november (47. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-25 / 280. szám
VITÁNYI IVÁN: A MUSZÁJKOMPROMISSZUM VÁLASZ A TÉTOVÁZÓKNAK Sokakat azért nem elégített ki az MSZMP—MSZP októberi kongreszszusa, mert még gyökeresebb változást akartak, mindenekelőtt „homogén reformelkötelezett, „radikális” irányítást, amely „tiszta” emberekből áll. Olyanokból, akik az elmúlt évtizedekben semmivel sem sározódtak be. Egy ilyen párt úgy dobhatta volna le magáról elődeinek — az MSZMP-nek és általában a bolsevik típusú pártalakzatoknak — minden örökségét, mint csirke a tojáshéjat, ezért egyívású partnerként illeszkedhetett volna be a jelenlegi ellenzéki pártok közé. Az érvelés megvesztegetően logikusnak és következetesnek látszik. Véleményem szerint azonban mégsem az, mert olyan ügyekben is át akarja vágni a gordiuszi csomót, amelyekben pedig mégiscsak kibogozni kellene. Látványos radikalizmusa mögött annak a bolsevik szemléletnek az igézete sejlik fel, amely a kérdéseket odáig akarja egyszerűsíteni, amíg egyetlen aktussal megoldhatóvá nem válnak. Akik így gondolkoztak, most csalódottak. Úgy gondolják, hogy nem tehetnek mást: vagy kívül maradnak, vagy radikális reformpártot alapítanak. Az etika oldaláról Vannak, akik etikailag ítélik meg azt, hogy sokan éppen őközülük helyezkednek tagadó álláspontra a szocialista párttal szemben. Ne tagadjuk el, ebben is van valami. Ha valaki vállalta az MSZMP-t, elfogadta az általa nyújtott tisztségeket és hivatalokat, nem érezte, hogy besározódik, ha nevét adja az elmúlt 33 évhez, most ugyan miféle erkölcsi alapon teszi az etikai mércét olyan magasra, hogy annak az új párt már nem tud megfelelni? Ha volt erkölcsi bátorságuk arra, hogy a reformokat követelve közreműködjenek a régi párt szétverésében, miért állnak félre akkor, amikor a követelések nagyobb része teljesült, miért nem vállalják a felelősséget az új párt felépítésében? Valóságos kérdések ezek, de úgy gondolom, hogy mégsem etikailag kell őket megközelíteni. Elég lélektani magyarázatot találhatunk arra, hogy valaki egyszerre úgy érezze: elege van, nem tudja folytatni. Nem lehet normákat szabni arra, hogy ez mikor következhet be — ha most, akkor most. A tettet nem is lehet csak a szándék oldaláról megítélni, a következmény értékéről pedig a történelem fog dönteni. Moralizálás helyett tehát vizsgáljuk meg inkább a kérdés racionálisan megközelíthető érdemi részét. Itt van például a „tisztaság” követelménye. Olyan embereket kívánnának összegyűjteni, akik az elmúlt évtizedekben mindvégig elutasították a hatalommal kínálkozó kompromisszumot, ezáltal „hitelesek” maradtak. Az ő csapatukból kellett volna — úgymond — összeállítani a homogén vezetőséget. Ebben a követelményben van egy igazsag: ne kapjanak az új pártban szerepet, különösen pedig vezető funkciót azok, akik az általuk elkövetett súlyos hibákkal csődbe juttatták az országot, mint ahogy azok se, akik most is ragaszkodnak a sztálini pártállam koncepciójához. A követelmény érvényesítésének azonban van egy mértéke, amit a magyar viszonyok objektív alakulása szab meg. A kongresszus egyik szállóigéjévé vált, amit Pozsgay Imre mondott a reformszövetség egyik összejövetelén: Luther Márton nem mondhatta, hogy volt katolikusokkal nem dolgozom. Olyanok voltak a magyar viszonyok, hogy kisebbnagyobb mértékben mindannyian „katolikusok” voltunk. Magyarul: a legtöbb ember megkötötte a maga kompromisszumát, az is, aki tudta, hogy alkut köt, az is, aki ideológiát csinált hozzá. Élni akartak, lehetőség szerint és a tisztesség határai közt jól élni, gyarapodni, gyereket nevelni. Jól tették, mert a nemzetnek valóban arra van szüksége, hogy tagjai éljenek és gyarapodjanak. Nem tartom jogosnak, amikor egyesek emiatt morális zűkszavakkal a népet is megítélik, megróva az emberek tömegeit amiatt, hogy éltek a lehetőséggel, és ahelyett, hogy ellenálltak volna, inkább belehelyezkedtek a ne politizálj, építkezz langymelegébe. Rehabilitálni kell a népet az ilyenféle koncepciós perek ítéletei alól. A nép helyesen cselekedett, amikor a politika elvont törvényei helyett az élet törvényeit választotta. Ha körülnézünk az újonnan szerveződött és az újjászervezett — ma még ellenzékinek nevezett — pártokon, kétféle embert találunk soraikban és vezetőik között. Az egyik — kisebb — csoport kétségtelenül szembehelyezkedett a hatalommal, és hosszú, nehéz harcokat folytatott vele. Minél nagyobbakká válnak azonban e szervezetek, annál többen lesznek bennük azok, akik a 60-as, 70-es, sőt 80-as években is jól meg tudták kötni a maguk kompromisszumait. Jó néhányan MSZMP- tagok voltak, mások más megoldást találtak, de nem mentek száműzetésbe, s a belső ellenzékiség glóriáját sem vonhatjuk mindegyikük feje köré. A társadalom java része nagyon is jól tudja a mértéket, amelyben a kritérium nem a kompromisszum léte vagy nem léte, hanem az, hogy ki mire használta fel, megtette-e keretei közt a magáét, és amikor módja nyílt rá, túl tudott-e lépni rajta. Milyen egység lehetséges? Akik az MSZMP reformszárnyában szerveződtek és most a Magyar Szocialista Párthoz csatlakoztak, az elmúlt évtizedekben szükségszerűen a kompromisszumok útját járták, és így jutottak el a mai felismerésekig. Rögös és hosszú volt ez az út, keservekkel és bukásokkal terhes. Szolgálatot vállaltak és tisztségeket viseltek (kisebbet-nagyobbat), életük egyes szakaszaiban a legtöbben még azonosulni is megpróbáltak. Új bort szerettek volna önteni a tömlőkbe de ha zúgolódva is, elfogadták, hogy csak a régi tömlő áll rendelkezésükre. A tapasztalat és a lehetőség győzte meg őket arról, hogy ez most már nem lehetséges: új tömlő kell. Az új tömlőt azonban nem lehet megrendelni és várni, amíg valaki elkészíti, leszállítja, és nekünk csak az a dolgunk, hogyszépen beletöltsük a pompásan kiforrt termést. A hasonlat itt megszakad: ahogy az új tartalom is csak a régiből születhet, az új forma, az új keret sem jön létre szűznemzéssel, magunknak kell alakítanunk. A lehetőség még megvan, nem jobban, mint bármikor azelőtt. Aki eszmeileg változatlanul a demokrácia és a szociális igazság egységében gondolkozik, az nem utasíthatja el ezt a lehetőséget! Az a réteg, amely az MSZMP- ben a reformokért való harcot vállalta, korántsem volt egységes. A nagy és általános eszmék tekintetében még valamennyire létezett egy közös álláspont, a módszerek és taktika dolgaiban azonban már alig-alig. Csodálkozhatunk rajta? Hogy valamely társadalmi szervezet, párt viszonylagosan megállapodottá váljék, elvei és gyakorlata tekintetében egyaránt konszolidálódjék, ahhoz közös harcokban kikovácsolt elmélet és évek során felhalmozódó hagyományok, végső soron — időkel. Ideje azonban az MSZMP demokratikus szárnyénak kevésbé volt, mint bármely ellenzéki szervezetnek. Aki benne élt a reformkörök, majd a reformszövetség alakulásában és kongresszus alatti működésében, tapasztalhatta, hogy a megkívánt egységnek legfeljebb csak körvonalai alakultak ki. Sok volt a kiforratlanság az improvizáció, a még fel nem dolgozott szenvedély. És ez nemcsak hogy nem lehetett másként, de volt benne valami nagyon jó is,mert a formálódó demokrácia közvetlensége nyilvánult meg benne. Hiba volna azonban a közvetlenséget összetéveszteni a kompromisszumoktól való mentességgel. Olyan, időt élünk (egyébként mindig, de most különösen), amikor ez lehetetlen volna. Valójában arról kell vitatkoznunk, és arról is vitatkoztunk, hogy aki hogyan akarja a szükséges kompromisszumot megkötni. De ha így van, ne álmodozzunk nagyobb homogenitásról, mint amennyit már magunk ki tudtunk küzdeni magunknak. Ne álmodozzunk arról, hogy ráolvasással vagy paranccsal tudunk egységet teremteni ott, ahol- .mégnem forrtak ki a vélemények. Hiszen jól láthattuk — éppen a kongresszuson —, hogy ilyesfajta homogenitás már három vagy négy ember között is nehezen jön létre, még kevésbé tartós — hogyan várhatnánk tehát el egy nagyobb létszámú testülettől, sőt egy egész párttól? És arra sincs semmi garancia, ha még újabb pártot alapítanak, abban varázsütésre elmúlnak a heterogenitást kiváltó okok. Rendezett sokszínűség Nem a régi értelemben vett egységre kell törekednünk, hanem olyan sokszínűségre, ha úgy tetszik, heterogenitásra, amelyet jól meghatározott és közösen gondozott alapelvek határolnak. És a rendezett sokszínűség, korlátozott heterogenitás — ha működik — szervesebb és hatékonyabb egységet képes teremteni, mint az erőszakos centralizmus. Az a megfogalmazás, amely szerint a pártplatformok szövetsége, voltaképpen azt tartalmazza. És ezt a jelen helyzetben több elvi indok is megerősíti. Először. Az organikus fejlődéssel szemben kierőszakolt egység ismét magában hordozná a centralizmus felélesztésének lehetőségét, esetleg új formában. A jelen helyzetben ugyanis könnyen kialakulhat egy olyan elit,amely a saját magatartását normának kezdi tekinteni, és egyre inkább természetesnek veszi, hogy az övé a döntés joga. Mivel pedig a valóság azért változatlanul heterogén marad, szavát csak a centralizmus útján érvényesítheti. Másodszor. A reformpolitika kialakulása, az állami párt lebontása, a szocialista párt létrejötte a folyamat, amely nem valósulhat meg egyszeri aktus útján. Csak kevesen voltak (ha egyáltalán voltak), akik mindig világosan látták: az emberek többségének idő kellett, hogy eljussanak a ma elfogadott következtetésekre. Nem egyszerire tették, hanem tapasztalataiknak, elemzőkészségüknek és vérmérsékletüknek megfelelően eltérő ütemben. A reform mai elkötelezett hívei közül még sokan másként beszéltek 1-2-5- 10 évvel ezelőtt. De ha így van, akkor azt is el kell fogadniuk, hogy mások esetleg őutánuk indulnak el az úton, vagy csak most fognak elindulni. A jelen helyzetnek az felel meg, hogy elismerjük ezt a különbözőséget, és meglegyen a lehetősége annak, hogy az egység — mindabban, amiben szükséges — szerves és természetes úton alakuljon ki. Harmadszor. A Magyar Szocialista Pártot az in kongresszus hozta létre, amelyet a Magyar Szocialista Munkáspárt szervezett meg. (A kongresszus előkészítését, a küldöttek megválasztását egyébként azok is szabályszerűnek és demokratikusnak ítélték, akik most az MSZMP-t akarják visszaállítani.) A reformszárny szerepe ebben igen jelentős volt: a kongresszust az ő követelésére hívták össze, az alapdokumentumok — a program, az alapszabály — az ő elképzeléseit tükrözték. A kongresszus tehát a maximumát adta annak, amit az addig az MSZMP-ben intézményesült magyar szocialista mozgalom a válság megoldásában és akövetkeztetések levonásában magából kitermelni képes volt. Sőt talán azt is mondhatjuk, hogy a kongresszus még túl is ment ezen a maximumon,mindenesetre túllépett önmagán, azokon a határokon, amelyek összetételének statisztikai átlagából következtek volna. Maga a kongresszus is fejlődött, szinte érezni lehetett, ahogy megnőtt a megújulásra való igény, ahogy az addig tétovázók is készekké váltak radikális reformok elfogadására, mindenekelőtt a pártállam lebontására. Eddig tudott eljutni. Nem jutott el egy olyan „radikális”, „tiszta” „reformpárthoz”, amelyetmost néhányan szeretnének. Lehet ugyan azt mondani, hogy éppen ezt a realitást kellett volna elvetni, és teljesen elődről kezdeni egy új párt szervezését. Ez az érvelés azonban egy illúzión épül: nem veszi tudomásul, hogy akárki akármilyenmozgalmat,pártot akarna szervezni Magyarországon a szocializmus nevével, nem függetlenítheti magát attól a múlttól, amelyet a Magyar Szocialista Munkáspárt (valamint elődei) és tagjai képviselnek. Ettől egyetlen új alakzat sem maradhat „tiszta”, még akkor sem, ha megtagadja. Nem lehet független attól a hét- vagy nyolcszázezer embertől sem, aki a pártot alkotta és nevében tevékenykedett (még ha egyénenként keveset tett is). Ha nincs válasz arra, hogy a magyar társadalomnak ez a nem elhanyagolható rétege hogyan ,illeszkedhet be szervesen az új viszonyokba, akkor ennek arétegnek a perspektívátlansága — szervezettsége csakúgy, mint szervezetlensége, öntudata csakúgy, mint zavara — súlyos, problémákat okozhat. A Magyar Szocialista Párt létrejötte ilyen válasz (amit csak megerősít, ha az MSZMP-velszemben ad alternatívát. Akkor is, válasz, ha csak néhány tízezer ember írja alá. Ez a szám ugyanis még nőni fog, és érvénye különben sem a számoktól függ. Mindezen okoknál fogva tehát kimondhatjuk, hogy a Magyar Szocialista Párt valóban többféle kompromisszum alapjánszületett, de ezek történelmileg szükséges kompromisszumok. A kongresszus csak az irányt jelölte ki, az utat még nem, még kevésbé tudta kikövezni. Mindez hátravan, és magának a pártnak, de egészének és nem ilyen vagy olyan vezető testületének kell kiküzdtetnie. A felelősség nagy. A magyar szocializmus sorsát nem valamiféle szőkébb pártszemponttal, hanem az egész nemzet ügyeként kell néznünk. Európához akarunk felzárkózni, nem feledkezhetünk meg tehát arról, amit az európaiság a politikai struktúrában jelent. Minden jelentős nyugat-európai országban erős szocialista pártokműködnek, a baloldal ezáltal meghatározó szerepeit tölt be a társadalom előrehaladásában. Szerepük független attól, hogy ki van kormányon, az európai demokráciának éppen az a lényege, hogy a társadalom mozgását szabályozó erők nincsenek egyértelműen egy kormány kezében. A skét- vagy többpólusú demokráciák igen működőképesnek bizonyultak, erejük és mértékük van egyszerre. A Szocializmusnak meghatározott és mellőzhetetlen szerepe van ebben aszerkezetiben: a szociális igazságot, az emberek millióinak boldogulását képviselik, és biztosítják a demokrácia szellemében és keretei között. Nálunk is megvan a lehetősége egy ilyen európai demokráciakiépítéséinek. Éppen ezekben a hónapokban, a sztálini állampárt és pártállam szétesésének idején tapasztalhattuk, hogy élnek a szocializmus hagyományai is. Van, aki kevesli a pártba átigazolók számát, mégis, már a szervezés eddigi adatai is azt mutatják, hogy a szocialisták pártja a legnagyobb, mindenesetre a legnagyobbak közt van. A közeli hónapokban sok minden eldől, legalábbis néhány évre — de ezek egész további sorsunkat meghatározó évek lesznek. Most dől el, hogy valóban föl tudtunk-e zárkózni Európához. Történelmi felelősség terheli azokat, akik szívükben és eszükben a baloldalmellett kötelezték el magukat. Ahhoz, hogy a baloldal meghatározó ereje legyen a magyar demokráciának, erős szocialista pártra van szükség. Ha az előbb említett értelemben felfogott baloldal erői ebben a veszélyes helyzetben a haragszomrádot játsszák, egymást vádolják és egymástól szerzett sebeiket nyalogatják, a lehetőség elvesz. Nem egy látszategységre invitálok, hanem egy olyan szövetségre, amely éppena különbözőségek számbavételén alapul. Amely vállalja az eltérést, de éppen ezért és ezáltal ,tudja, hogy mikor van ideje és helye a közös cselekvésnek. És mikortudná inkább, mint ezekben a sorsdöntő hónapokban !