Népszabadság, 1990. február (48. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-07 / 32. szám

1990. február 7., szerda NÉPSZABADSÁG - KULTÚRA A kritikus élete lényegében nem más, mint műalkotá­sokkal való találkozások vég­telen sorozata. Eközben mind­annyian a remekműre várunk, a „sajátunkra”, amelyet majd mi fogunk fölfedezni a világ számára. Remekművek azon­ban nagyon ritkán születnek, s nekünk hiába van küldetés­­tudatunk, be kell érnünk az­zal, ami van. Helyi értékek, új irányba mutató, politikai­lag bátor alkotások, stílus­­bravúrok, izgalmas, eredeti kí­sérletek — egyszóval renge­teg jó mű, melyekkel el le­het játszadozni, könnyű fe­lül- vagy alulértékelni őket, csoportokat szervezni köréjük vagy ellenük. A csatározások olyan kimerítőek, hogy már­­már komolyan elhisszük, hogy valami fontos ügyet szolgá­lunk. Rendre túltesszük ma­gunkat a fásultság, a szelle­mi eltompulás, a csalódottság jelein. LARGO DESOLATO Olvasom Václav Havel da­rabjait. Tudom, hogy jók, fontosak, látom, hogy itt már­kás abszurdról van szó, mely új színt, keménységet vitt az olykor túlságosan is ember­közeli cseh irodalomba, és­­ mégsem érintenek meg iga­zán. Elfogult lennék? Feltű­­nősködni akarok csupán azzal, hogy nem hajlok meg az új kor győztese előtt? Vállal­nám ezt is, de azt hiszem, másról van szó. Európa tanácsköztársaságai felbomlóban vannak. Szinte egyik napról a másikra ki­esett a tudatunkból az az ér­tékrend, amely mindennap­jaink és szellemi életünk vo­natkoztatási rendszere volt. A változás az elmúlt időszak csaknem teljes kultúráját zá­rójelbe teszi. Nemcsak a hi­vatalosan támogatott művek vesztik el minden értéküket, az „ellenzéki” irányzatok produktumai is egyre fur­csább képződményeknek tűn­nek. A két pólus képviselőit eltérő céljaik és pózaik el­lenére is összeköti valami. Öröknek hitték a fennálló rendszert. Havel darabjainak sincs valódi hatásuk nélküle. Tudjuk, miről van szó, de nem érezzük a közeget. Éle­tünkből lassan eltűnik, a szö­vegek pedig nem teremtik meg, mert keletkezésük ide­jén ez feleslegesnek tűnt. Ha­vel egy konkrét, megváltoz­tathatatlannak hitt rendszer­re alapozva próbálta meg fel­villantani a világ „örök” ab­szurditásait. Ám az alapok összeomlásával látásmódja hirtelen elvesztette közvetle­nül élvezhető és értelmezhető tárgyiasultságát. A kötet címadó darabja azonban ma is hat. Itt jelent­kezik az a fajta átütő hite­lesség, amelyről a bevezető­ben szóltam. A hatás forrá­sa természetesen a szemé­lyesség. Az író egy filozófus személyében önmagát, saját helyzetét mosolyogja meg. Lenyűgöző, hogy van ereje hozzá, hogy álszent moralizá­­lás helyett a kisszerűségre, a groteszk elemekre helyezi a hangsúyt. Az önirónia általá­ban mindig autentikus, s hi­hetetlen felszabadító ereje van. Úgy érzem, Havelnek saját alakján keresztül sikerült ki­törnie kora társadalmiságá­nak korlátai közül is, s meg­ragadnia valami egyetemes érvényűt a humanista értéke­kért kiálló, közéleti szerepbe sodródott értelmiségről, félel­meiről, esetlegességéről, köz­szükségleti pózairól, modoros­ságairól, melyek az identitás­­tudat, az önmagunkhoz való hűség látszatát keltik. Az Európa még bizonyára szenzációnak szánta Havel da­rabjainak megjelentetését. Én pedig már egy köztársasági elnök műveiről írok. Furcsa, hogy ez szinte eszembe sem jut. Nincs bennem feszültség, görcs, nem mérlegelem a sza­vakat, nem kínoznak morális kérdések. Hát igen, végül is ez így természetes. Ma, ha Václav Havelről van szó. (A kötet fordítói: Bojtár Endre, Varga György, V. Detre Zsu­zsa, Zádor András. Modern Könyvtár.) A HÓDÍTÓ Három darab természetesen nem adhat mély áttekintést egy nemzeti drámairodalom utolsó két évtizedéről. A szlo­vénról sem. Bóján Stih.válo­gatását mégis igen sikeresnek érzem. Az olvasóban a mű­veket olvasva feltétlenül tuda­tosulni fog, hogy a szlovén irodalomnak, művészeti élet­nek egészen sajátos arculata van a délszláv kultúrán be­lül. Feltűnő, mennyire hagyo­mánytisztelő s mennyire eu­rópai kíván lenni. A jugo­szláv alkotásokban gyakori je­lenség az epigonizmus, a szol­gai nyitottság a divatjelensé­gek felé. A kötet drámáiban is érezhető a külső hatás, de ezt mindig megszűri valami különös esztétizmus. Mint a kis népeknél általában, a szlovén nemzettudat számára is a kultúra a legfontosabb kapaszkodó. Nagy műgonddal megírt, egyfajta kulturális patinát hordozó munkákkal ismerked­het meg az érdeklődő. Mindez leginkább a címadó darabot, Andrej Hieng alkotását jel­lemzi, amely egy spanyol konkvisztádor birodalmának felbomlásán keresztül szól a hatalom hiábavalóságáról.. De nagyon erősen irodalmias Drago Jancar nálunk­­is si­kerrel játszott, kegyetlenül realistának tűnő absztrakt já­téka, A Nagy Briliáns Walcer is. A fésületlenséget, az avant­­gardizmust — aligha véletle­nül — a szerb származású Du­san Jovanovic képviseli. A Játsszunk agydaganatot és légszennyezést meglehetősen fárasztó olvasmány, furcsa módon mégis benne találha­tó meg a kötet legszebb szö­vege. Az író egy pillanatra „megfeledkezik” magáról, az­az kiadja önmagát, feltár egy mélyen őrzött gondolatot, ami csak az övé. S egy pilla­natra látni véljük a Művé­szet bölcs, szelíd mosolyát. „Az ébrenlét órái a betegség órái. A szolgaság órái. Ami­kor elhagyjuk éjszakai nyug­helyeink biztos és meleg me­nedékét, és a szabadságba tett­ kirándulásaink után rá­ébredünk napszámostudatunk­ra, eleinte kínlódva emlék­szünk csak arra, mik is va­gyunk, tétován tapogatjuk­ ki történetünket, eszünkbe jut­nak kísértéseink, aztán önnön ébrenlétünkben felismerünk valamit, ami kétségkívül itt áll, halmozódik, tornyosul előttünk, valamit, amit ezen az ébrenléten belül képtele­nek vagyunk bármivel is fél­resöpörni, eltörölni, tagadni, aminek ezen a reggelen is ne­ki kell gyürkőznünk és to­vábbcsinálnunk,­­tovább, a végkimerülésig. Hova­ merre? Hogyan? Miért?” (200 old. A kötet fordítói: Gállos Orsolya és Szilágyi Károly. Modern Könyvtár.) ELŐRE VAKNYUGATNAK Sámuel Beckett a modern irodalom legfélelmetesebb alakja számomra, ő volt az, aki valóban komolyan vette a fentihez hasonló kérdésfelte­véseket. Életművével megírta a Nemlét könyvét. Mintha tu­datosan akarna szétszakítani minden életszerű összefüggést. Az olvasó kétségbeesetten ke­resi a viszonyítási pontokat, de hiába. Beckett nem tréfál, nála nincs visszaút. A szkep­szis itt nem divatos póz, bár­mikor visszavonható, meg­szüntethető állapot, nem szunnyad mögötte semmiféle remény. Sőt maga a szkepszis is rossz szó. Az élet egysze­rűen értelmetlen. Hova­ mer­­re? Semerre. Hogyan? Seho­gyan. Miért? Semmiért. Az író iránti, olykor sznob rajongásunk a tagadás tiszte­letéből ered. Beckett azonban nem tagad, hanem állít. A Semmit állítja. Ez nagyon pon­tosan kielemezhető most meg­jelent válogatott kisprózájá­ból. Kezdetben még remény­kedhetünk. Az első elbeszélé­sekben még ráismerhetünk a mi világunkra. De aztán kö­vetkeznek a Semmi-szövegek, s innen már egyenes út ve­zet a kötetet záró, címadó el­beszélésig. Úgy gondolom, ezek az írások nem fogják el­érni a Beckett-drámák hatá­sát. A színpad törvényei, a külső megjelenítés, a szituá­cióteremtés kényszere meg­­foghatóbbá tette az író vilá­gát. (Barkóczi András válogatása. Fordították: Barkóczi András, Klimó Ágnes, Takács Ferenc, Tandori Dezső, Tellér Gyula, Török Gábor. Európa.) V 9 A film mint szakma Beszélgetés erről-arról Jancsó Miklóssal II. — A magyar film mostani nem­zedékváltásában, azt hiszem, nagy szerepet játszott a dokumentálás makacs, most már huzamos ideje tartó előretörése. Ez már több nemzedéket érint. Mégis azért lá­tom épp most meghatározónak a fiatal filmes nemzedék följövete­lében, mert épp a részükre dolgo­zó, videóra dolgozó, a pénzt in­­nen-onnan összeszedegető, kiku­­nyeráló, kényszerűségből össze­­szélhámoskodó dokumentátorok lassacskán tömeget alkotnak, és ez a mennyiségi fölhalmozódás va­lami egészen új a szakmában. Vé­ge az elitnek a filmszakmában is? A fiatalok most már nem várakoz­nak, hogy bejussanak a kivétele­zettek szűk körébe, mint ahogy régebben tették, hanem elkezdtek keményen és tömegesen dolgozni a saját szakállukra? És nincs már messze az idő, amikor nemcsak a könnyebben elérhető dokumen­tumfilmezésbe törnek be mintegy hívatlanul (gondolok például a Fekete Dobozra, de másra is), ha­nem a Játékfilmkészítésbe is? Van­nak már erre példák. És én ezt nagyon jó dolognak tartom. Még akkor is, ha egyelőre a végtelen hosszúságú dokumentációknak akár a nyolcvan százaléka is — esetleg — üresjáratnak tetszik. Amivel nem akarom tagadni a dokumentálás történelmi fontossá­gát. Hogy s mint látod ezt? — Rettentő nehéz megítélni ezt. Amikor híradófilmes vol­tam — nem mondom, hogy dokumentumfilmes, mert nem dokumentumfilmek voltak azok, hanem hazugságok —, csináltunk úgynevezett snitt­filmeket is, tehát archív anya­gokból állítottunk össze mű­sorokat. Meglepő volt, hogy a Horthy-korszakból alig talál­tunk olyan anyagot, amelyik megmutatta volna a valóság­nak legalább egy oldalát! Mert Horthyéknál sem volt demok­rácia, és ugye, tradíció nálunk, ami később is folytatódott, hogy hazudni kell a népnek. Ez a mostani dokumentációs áramlat viszont teljesít olyan funkciókat, amelyeket más film nem vállalt, vagy nem is vállalhatott. Először is olyas­miket mondtak el, amiket hi­vatalosan nem lehetett elmon­dani, kimondani. Amiket pél­dául a televízió, amelynek kö­telessége lett volna, nem mon­dott el. Sárának a Pergőtüzét, jóllehet a televízió koprodu­­kálta, alig-alig lehetett bemu­tatni, nagyon-nagyon támad­ták is érte a politikusok a te­levíziót, és egyebek mellett en­nek is szerepe volt abban, hogy Nagy Richárdnak távoznia kellett a televízió éléről. Em­lékszem rá, hogy a Pócspetrit, amely már elég régen készen van, néhány é­ve követeltük, hogy mutassák be a filmszem­lén, ragaszkodtunk hozzá mint filmművészszövetség, és ak­kor kis híján meghiúsult emi­att a filmszemle. — Most pedig a tévében láthat­tuk Ember Judit filmjét. — Hát ez az: változik a vi­lág, nagyon jó, hogy változik a világ. De hogy mi ez az egész dokumentálás? Azt hi­szem, ez afféle reflektív mű­faj. Ehhez olyan közönség kell, amelyiket ez érdekli. Lehet — szokták mondani —, hogy ez igazából televíziós műfaj... — Kiváltképp, ha több televízi­ónk volna, az egyikben elférne. — Biztos, hogy ebben is a verseny volna a fontos. Ha majd Berlusconinak lesz ma­gyar televíziója, biztos, hogy a hivatalos állami magyar televízió is el fog mélyülni, megváltozik a konkurenciától. — Tudsz valamit? Lesz Berlusco­­ni? — Haha... Hallom, hogy tárgyalások folynak. Majd meglátjuk. A dokumentum­filmjeinkről még annyit: ezek a reflektív filmek, elsősorban interjúfilmek, rengeteget se­gítettek az egész szakmának, sőt a ti szakmátoknak is, már annak idején, amikor még marginálisak voltak. Csak úgy nézhette ezeket az ember hosz­­szú ideig, mint valami sza­­mizdatot. Audiovizuális újság­írás ez végül is. S ennek na­gyon nagy szerepe van, s va­lószínűleg meg fog maradni mint irányzat, annak ellenére, hogy legjobb példái a múl­tunkra, a múltunk témáira épültek, amelyekről csak ott­hon volt szabad beszélni, nyil­vánosan nem. Csángók, Recsk és a többi. — És mi a véleményed arról, hogy akik ezt csinálják, azok most már egy egész tömeget alkotnak a filmes szakmán belül? — Természetesnek veszem, hogy megindult valami roham az elit ellen. A kivételezett­­ségek ellen, amelyekről per­sze, ne higgyük, hogy csak a filmesek részesültek bennük. Az egész társadalom szerke­zetéből következett: függönyö­ket akasztgatnak ki a sztáli­nista társadalmak, kívülre is, belülre is ezt mutogatják: pél­dául a sport, a helsinki tizen­hat aranyérem, a londoni hat­három vagy a Steaua Buka­rest, vagy az NDK úszói és at­létái ... Így volt nálunk a filmmel is. Sokáig az egész világban nem volt más hír­adás Magyarországról, mint a magyar film. Igen, voltak pri­vilégiumaik a filmeseknek is. Végül is úgy adták a pénzt, mint ahogy az ajándékot ad­ják. Nem volt az persze aján­dék, mert a mi pénzünkből, az egyszerű dolgozók pénzéből csináltuk a kultúrát, a spor­tot is. — Úgy gondolom, hogy a film­művészszövetségben, amelyiknek választott elnöke vagy, okozhat gondot a szakma érdekeinek kép­viseletében az: el kell valamikép­pen különíteni a jogos követelése­ket egy romló és már-már lehe­tetlen gazdasági helyzetben a pri­vilégiumok megtartásának önző követeléseitől. Nemrégiben Simó Sándorral beszélgettem erről a Népszabadságban, megszívlelendő­ket mondott e tárgyban. — Igen, olvastam. Most már nagyon gyakran lehet talál­kozni ezzel az ellentmondás­sal, mert egész egyszerűen sok az eszkimó, és egyre kevesebb a fóka. Persze, hogy alakul­nak a klikkek, ragaszkodnak a privilégiumokhoz is a filme­sek. De az alapkérdéseket saj­nos nem biztos, hogy a szövet­ség meg tudná oldani. A szö­vetség régi típusú szervezet. Mint a szakszervezetek, még a régi transzmisszióelv alap­ján hozták létre őket. Zsda­­novista szervezet az ilyen mű­vészeti szövetség, azt monda­nám. Igaz viszont, hogy a filmművészszövetség már év­tizedek óta megpróbált kibúj­ni ez alól a puszta közvetítési feladat alól, s megpróbálta csakugyan képviselni a film, a filmesek érdekeit. De ez nem mindig sikerült. Ma már ez a szervezet — hadd mond­jam ki — mintha túlélte vol­na magát. Mást kell majd ki­találni. — Talán nemcsak azzal volt és lehet baj, hogy a szövetség nem képes teljes mértékben közvetíte­ni az alulról jövő igényeket, köve­teléseket, és képviselni az érdeke­ket, hanem hát akár régebben, akár most, a politikai vezetés fü­tyült és fütyül rá, hogy mit közve­tít feléje a filmművészszövetség vezetése. Vagy nem? — A politika egyszerűen nem gondolkodik a vizuális kultúráról... Emlékszel, ta­valy is volt egy elaborátu­­munk ebben a tárgyban, meg­hívtunk a vitájára politikuso­kat, ketten el is jöttek, nem szóltak rá egy szót sem ... Pe­dig a jövőről, a perspektívá­ról volt szó. S mi már elég régen megkongattuk a vész­harangot ... Egy ilyen kis or­szágban nem lehet elkülöní­tett részekre fölosztani az au­diovizuális kultúrát, nem le­het így, mint ahogyan van, külön kezelni a televíziót és a filmgyártást; a mozit és a videót nem lehet elválasztani a televíziózástól. De nyoma sincs a politikában annak, hogy észrevennék, milyen fontos dologról van szó. Csak a torzsalkodás folyik a televí­zió körül... — S közben fölnövekszik egy­­két-három új generáció, amelyik­nek az audiovizuális eszköztár egé­szen mást jelent a neveltetésében, mint nekünk annak idején. — A mozgókép, a vizuális kultúra manapság már első­sorban a televízión keresztül jelentkezik. Ez nyilvánvaló. De épp azt figyelem meg, hogy bármennyi tehetséges fiatal van is a magyar televí­zióban, még a kommerszbe hajló — jobb híján haszná­lom, nem szeretem ezt a szót — műsorokban is csak mi­lyen ritkán jelentkezik vala­mi új vizualitás! Csak kivé­telesen láthatunk ilyesmit. Te­hát a televízió is elmarad a saját lehetőségeitől, sőt az új, fiatal közönség igényeitől is, méghozzá vészesen. — Azért itt megint csak fölvető­dik a kérdés: mennyiben művé­szet — kísérletező művészet — a mozgókép (beleértve a televíziót), és mennyiben pusztán tömegkul­túra, tömegkommunikációs esz­közrendszer? — Nincs más gyakorlati le­hetőség: egységesnek kell te­kinteni az audiovizualitást. Mint kultúrát. Akár művészet, akár nem. Mint szakma, egy­séges a mozgókép, még hogy­ha az egy­ik televíziót csinál, a másik dokumentumfilmet, a harmadik videoclipet vagy reklámfilmet, a negyedik já­tékfilmmel próbálkozik ... Ál­talában Európában sokkal ba­rátságosabb a viszony a te­levízió és a film között, mint minálunk. Az audiovizualitás új metódusai nemcsak a mo­ziban jelentkeznek. De a moz­gókép egységes felfogásának is az a feltétele, hogy a szak­ma ne legyen zárt klikk, hogy „átjárható” legyen az egyik műfajától a másikig, hogy ne mereven csak az állami költ­ségvetésből finanszírozzák, ha­nem sok más utat-módot ta­láljanak még ezenkívül a gyár­tás életben tartására, és per­sze maguknak a filmeseknek és televíziósoknak az életben tartására is. Akkor aztán már könnyebb volna azon gondol­kodni, hogy a kicsit befelé forduló filmcsinálás hogyan fordulhatna inkább a közön­ség felé.­­ De végtére most általánosan romlil a filmkészítők és televíziós műsorkészítők anyagi helyzete: egyénileg mind többen kerülnek olyan helyzetbe, hogy nem tudnak megélni a szakmájukból. — Borzasztó a helyzet. De ez azzal is összefügg, hogy hallatlanul földuzzadt a szak­ma létszáma. Ezen sem lehet másként segíteni, mint úgy, hogy az audiovizualitás min­den területén szabad alkal­maztatást biztosítunk minden­kinek. Ne felejtsük el, hogy az úgynevezett tiszta piaci vi­szonyok közt még csak számí­tani sem lehet arra, hogy az állam eltartsa a filmkészítőket csupán azért, mert ők film­készítők, mert erről diplomá­juk van. Egyébként Nyugaton ez úgy van: filmezésből csak az él meg, aki milliomos. A többség, a nagyon nagy több­ség úgy készít filmet, hogy közben másból él: újságíró, divatfotós, tanár, akármi. — Persze, itt nehogy csak ren­deződve gondoljunk: a forgatócso­portok minden technikai munka­társára áll ez. — Pontosan. Amikor például a Hajnalt forgattuk, a vágóm jóval kevesebbért vállalta a munkát, mint általában a szakszervezetekhez tartozó vá­gók vállalták volna, mert ő csak alkalmilag jutott itt mun­kához. Elvégezte a francia filmfőiskolát, az IDHEC-et, de újságíróként dolgozott kis la­poknak. Faramuci helyzet: kí­nos, hogy kevesebbet tudunk fizetni egy ilyen embernek, de ugyanakkor ő még örül is egy­részt annak, hogy egyáltalán dolgozhat, másrészt annak, hogy egy összegben jut bizo­nyos pénzmaghoz... Ebbe az irányba haladunk, s ráadásul azt kell mondanom, hogy ez a várhatóan bekövetkező állapot, minden kiáltó ellentmondásá­val­­ együtt, mégiscsak jobb lesz, mint a mai. — Lehet, hogy ez a vesszőpari­pám, de megint csak az jut eszem­be erről: legalább megrendül a filmszakma elitérzése, eltünedezik az a számomra mindenkor vissza­taszító szakmai dölyf, amit a dip­lomát adó főiskola oly sokáig táp­lált a filmesekbe, amellett, hogy természetesen a f­ilmgyári viszo­nyok alakították ki és rögzítették meg alapvetően évtizedeken át.­­ Az 1960-as évek újdon­sága volt a filmcsinálásban, hogy egyszeribe egy egész nemzedék elhitte — elhittük —: ez művészet, a filmcsiná­­lók pedig szerzők, mint ahogy egy regényíró vagy egy zene­szerző az. A belterjesség en­nek velejárója volt. Nálunk is, másutt is. Pedig a film, akár­milyen, piacon jelenik meg. Ezért én nem is értenék egyet azzal, hogy legyen Magyaror­szágon úgynevezett art kino­­hálózat. Ez egyfajta gettósítás. — No, de az ilyen kulturális gettó is haladás lehet a semmihez képest, nem? Legalább valahol lé­teznél, garantáltan, a szűkebb ré­tegekhez szóló — részben művé­szet, részben nem — fümféleség. — A szűkebb közönség is közönség. Nem is kivételes, csak normális mértékű állami támogatással már megoldható volna, hogy fönntartsa magát, ha csekély jövedelméből is, de úgy-ahogy megéljen a maga közönségére támaszkodva, az olyan speciálisan kis mozi, ahol az efféle filmeket adnák el. Monopolizált mozihálózat­ban persze elképzelhetetlen az ilyesmi. Művészfilmekről be­szélnek, de én nem tudom, mi a művészet a filmben? Az, amit nem néz a közönség? Persze vicces, hogy éppen én mondom ezt, akinek a film­jeivel szemben a közönség te­kintélyes része eléggé inge­rült, de akkor is... — Akkor már hadd személyes­kedjem egy kicsit: milyenek sze­mély szerint Jancsó Miklós kilátá­sai ebben az egy helyben topogó gazdasági-társadalmi kibontakozás­ban? — Hát... miután én túlko­­rú vagyok, most már nehezeb­ben kapok pénzt, mint mások. Ráadásul nekem nagyon rossz a hírem. Engem úgynevezett művésznek kategorizálnak, és a művészektől, az idézőjeles művészektől nagyon fél a filmszakma ... Valószínűleg másfajta módszerekkel kell dolgozni. Grunwalsky Feri ba­rátom csinálta elsőként azt, hogy játékfilmet teljes egé­szében olcsón videóra forga­tott le, és azt tették át film­re. Valószínűleg én is megpró­bálok valami hasonlót. Talán Újvidéken sikerül. De ahhoz is hiányzik még itthonról va­lami csekély pénz... — Csúnya dolog, hogy a pénzzel fejezzük be, de valahol ezt a be­szélgetést is be kell fejeznünk. Köszönöm. Csata Károly BÁNHALMI JÁNOS FELVÉTELE

Next