Népszabadság, 1990. február (48. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-07 / 32. szám
1990. február 7., szerda NÉPSZABADSÁG - KULTÚRA A kritikus élete lényegében nem más, mint műalkotásokkal való találkozások végtelen sorozata. Eközben mindannyian a remekműre várunk, a „sajátunkra”, amelyet majd mi fogunk fölfedezni a világ számára. Remekművek azonban nagyon ritkán születnek, s nekünk hiába van küldetéstudatunk, be kell érnünk azzal, ami van. Helyi értékek, új irányba mutató, politikailag bátor alkotások, stílusbravúrok, izgalmas, eredeti kísérletek — egyszóval rengeteg jó mű, melyekkel el lehet játszadozni, könnyű felül- vagy alulértékelni őket, csoportokat szervezni köréjük vagy ellenük. A csatározások olyan kimerítőek, hogy mármár komolyan elhisszük, hogy valami fontos ügyet szolgálunk. Rendre túltesszük magunkat a fásultság, a szellemi eltompulás, a csalódottság jelein. LARGO DESOLATO Olvasom Václav Havel darabjait. Tudom, hogy jók, fontosak, látom, hogy itt márkás abszurdról van szó, mely új színt, keménységet vitt az olykor túlságosan is emberközeli cseh irodalomba, és mégsem érintenek meg igazán. Elfogult lennék? Feltűnősködni akarok csupán azzal, hogy nem hajlok meg az új kor győztese előtt? Vállalnám ezt is, de azt hiszem, másról van szó. Európa tanácsköztársaságai felbomlóban vannak. Szinte egyik napról a másikra kiesett a tudatunkból az az értékrend, amely mindennapjaink és szellemi életünk vonatkoztatási rendszere volt. A változás az elmúlt időszak csaknem teljes kultúráját zárójelbe teszi. Nemcsak a hivatalosan támogatott művek vesztik el minden értéküket, az „ellenzéki” irányzatok produktumai is egyre furcsább képződményeknek tűnnek. A két pólus képviselőit eltérő céljaik és pózaik ellenére is összeköti valami. Öröknek hitték a fennálló rendszert. Havel darabjainak sincs valódi hatásuk nélküle. Tudjuk, miről van szó, de nem érezzük a közeget. Életünkből lassan eltűnik, a szövegek pedig nem teremtik meg, mert keletkezésük idején ez feleslegesnek tűnt. Havel egy konkrét, megváltoztathatatlannak hitt rendszerre alapozva próbálta meg felvillantani a világ „örök” abszurditásait. Ám az alapok összeomlásával látásmódja hirtelen elvesztette közvetlenül élvezhető és értelmezhető tárgyiasultságát. A kötet címadó darabja azonban ma is hat. Itt jelentkezik az a fajta átütő hitelesség, amelyről a bevezetőben szóltam. A hatás forrása természetesen a személyesség. Az író egy filozófus személyében önmagát, saját helyzetét mosolyogja meg. Lenyűgöző, hogy van ereje hozzá, hogy álszent moralizálás helyett a kisszerűségre, a groteszk elemekre helyezi a hangsúyt. Az önirónia általában mindig autentikus, s hihetetlen felszabadító ereje van. Úgy érzem, Havelnek saját alakján keresztül sikerült kitörnie kora társadalmiságának korlátai közül is, s megragadnia valami egyetemes érvényűt a humanista értékekért kiálló, közéleti szerepbe sodródott értelmiségről, félelmeiről, esetlegességéről, közszükségleti pózairól, modorosságairól, melyek az identitástudat, az önmagunkhoz való hűség látszatát keltik. Az Európa még bizonyára szenzációnak szánta Havel darabjainak megjelentetését. Én pedig már egy köztársasági elnök műveiről írok. Furcsa, hogy ez szinte eszembe sem jut. Nincs bennem feszültség, görcs, nem mérlegelem a szavakat, nem kínoznak morális kérdések. Hát igen, végül is ez így természetes. Ma, ha Václav Havelről van szó. (A kötet fordítói: Bojtár Endre, Varga György, V. Detre Zsuzsa, Zádor András. Modern Könyvtár.) A HÓDÍTÓ Három darab természetesen nem adhat mély áttekintést egy nemzeti drámairodalom utolsó két évtizedéről. A szlovénról sem. Bóján Stih.válogatását mégis igen sikeresnek érzem. Az olvasóban a műveket olvasva feltétlenül tudatosulni fog, hogy a szlovén irodalomnak, művészeti életnek egészen sajátos arculata van a délszláv kultúrán belül. Feltűnő, mennyire hagyománytisztelő s mennyire európai kíván lenni. A jugoszláv alkotásokban gyakori jelenség az epigonizmus, a szolgai nyitottság a divatjelenségek felé. A kötet drámáiban is érezhető a külső hatás, de ezt mindig megszűri valami különös esztétizmus. Mint a kis népeknél általában, a szlovén nemzettudat számára is a kultúra a legfontosabb kapaszkodó. Nagy műgonddal megírt, egyfajta kulturális patinát hordozó munkákkal ismerkedhet meg az érdeklődő. Mindez leginkább a címadó darabot, Andrej Hieng alkotását jellemzi, amely egy spanyol konkvisztádor birodalmának felbomlásán keresztül szól a hatalom hiábavalóságáról.. De nagyon erősen irodalmias Drago Jancar nálunkis sikerrel játszott, kegyetlenül realistának tűnő absztrakt játéka, A Nagy Briliáns Walcer is. A fésületlenséget, az avantgardizmust — aligha véletlenül — a szerb származású Dusan Jovanovic képviseli. A Játsszunk agydaganatot és légszennyezést meglehetősen fárasztó olvasmány, furcsa módon mégis benne található meg a kötet legszebb szövege. Az író egy pillanatra „megfeledkezik” magáról, azaz kiadja önmagát, feltár egy mélyen őrzött gondolatot, ami csak az övé. S egy pillanatra látni véljük a Művészet bölcs, szelíd mosolyát. „Az ébrenlét órái a betegség órái. A szolgaság órái. Amikor elhagyjuk éjszakai nyughelyeink biztos és meleg menedékét, és a szabadságba tett kirándulásaink után ráébredünk napszámostudatunkra, eleinte kínlódva emlékszünk csak arra, mik is vagyunk, tétován tapogatjuk ki történetünket, eszünkbe jutnak kísértéseink, aztán önnön ébrenlétünkben felismerünk valamit, ami kétségkívül itt áll, halmozódik, tornyosul előttünk, valamit, amit ezen az ébrenléten belül képtelenek vagyunk bármivel is félresöpörni, eltörölni, tagadni, aminek ezen a reggelen is neki kell gyürkőznünk és továbbcsinálnunk,tovább, a végkimerülésig. Hova merre? Hogyan? Miért?” (200 old. A kötet fordítói: Gállos Orsolya és Szilágyi Károly. Modern Könyvtár.) ELŐRE VAKNYUGATNAK Sámuel Beckett a modern irodalom legfélelmetesebb alakja számomra, ő volt az, aki valóban komolyan vette a fentihez hasonló kérdésfeltevéseket. Életművével megírta a Nemlét könyvét. Mintha tudatosan akarna szétszakítani minden életszerű összefüggést. Az olvasó kétségbeesetten keresi a viszonyítási pontokat, de hiába. Beckett nem tréfál, nála nincs visszaút. A szkepszis itt nem divatos póz, bármikor visszavonható, megszüntethető állapot, nem szunnyad mögötte semmiféle remény. Sőt maga a szkepszis is rossz szó. Az élet egyszerűen értelmetlen. Hova merre? Semerre. Hogyan? Sehogyan. Miért? Semmiért. Az író iránti, olykor sznob rajongásunk a tagadás tiszteletéből ered. Beckett azonban nem tagad, hanem állít. A Semmit állítja. Ez nagyon pontosan kielemezhető most megjelent válogatott kisprózájából. Kezdetben még reménykedhetünk. Az első elbeszélésekben még ráismerhetünk a mi világunkra. De aztán következnek a Semmi-szövegek, s innen már egyenes út vezet a kötetet záró, címadó elbeszélésig. Úgy gondolom, ezek az írások nem fogják elérni a Beckett-drámák hatását. A színpad törvényei, a külső megjelenítés, a szituációteremtés kényszere megfoghatóbbá tette az író világát. (Barkóczi András válogatása. Fordították: Barkóczi András, Klimó Ágnes, Takács Ferenc, Tandori Dezső, Tellér Gyula, Török Gábor. Európa.) V 9 A film mint szakma Beszélgetés erről-arról Jancsó Miklóssal II. — A magyar film mostani nemzedékváltásában, azt hiszem, nagy szerepet játszott a dokumentálás makacs, most már huzamos ideje tartó előretörése. Ez már több nemzedéket érint. Mégis azért látom épp most meghatározónak a fiatal filmes nemzedék följövetelében, mert épp a részükre dolgozó, videóra dolgozó, a pénzt innen-onnan összeszedegető, kikunyeráló, kényszerűségből összeszélhámoskodó dokumentátorok lassacskán tömeget alkotnak, és ez a mennyiségi fölhalmozódás valami egészen új a szakmában. Vége az elitnek a filmszakmában is? A fiatalok most már nem várakoznak, hogy bejussanak a kivételezettek szűk körébe, mint ahogy régebben tették, hanem elkezdtek keményen és tömegesen dolgozni a saját szakállukra? És nincs már messze az idő, amikor nemcsak a könnyebben elérhető dokumentumfilmezésbe törnek be mintegy hívatlanul (gondolok például a Fekete Dobozra, de másra is), hanem a Játékfilmkészítésbe is? Vannak már erre példák. És én ezt nagyon jó dolognak tartom. Még akkor is, ha egyelőre a végtelen hosszúságú dokumentációknak akár a nyolcvan százaléka is — esetleg — üresjáratnak tetszik. Amivel nem akarom tagadni a dokumentálás történelmi fontosságát. Hogy s mint látod ezt? — Rettentő nehéz megítélni ezt. Amikor híradófilmes voltam — nem mondom, hogy dokumentumfilmes, mert nem dokumentumfilmek voltak azok, hanem hazugságok —, csináltunk úgynevezett snittfilmeket is, tehát archív anyagokból állítottunk össze műsorokat. Meglepő volt, hogy a Horthy-korszakból alig találtunk olyan anyagot, amelyik megmutatta volna a valóságnak legalább egy oldalát! Mert Horthyéknál sem volt demokrácia, és ugye, tradíció nálunk, ami később is folytatódott, hogy hazudni kell a népnek. Ez a mostani dokumentációs áramlat viszont teljesít olyan funkciókat, amelyeket más film nem vállalt, vagy nem is vállalhatott. Először is olyasmiket mondtak el, amiket hivatalosan nem lehetett elmondani, kimondani. Amiket például a televízió, amelynek kötelessége lett volna, nem mondott el. Sárának a Pergőtüzét, jóllehet a televízió koprodukálta, alig-alig lehetett bemutatni, nagyon-nagyon támadták is érte a politikusok a televíziót, és egyebek mellett ennek is szerepe volt abban, hogy Nagy Richárdnak távoznia kellett a televízió éléről. Emlékszem rá, hogy a Pócspetrit, amely már elég régen készen van, néhány éve követeltük, hogy mutassák be a filmszemlén, ragaszkodtunk hozzá mint filmművészszövetség, és akkor kis híján meghiúsult emiatt a filmszemle. — Most pedig a tévében láthattuk Ember Judit filmjét. — Hát ez az: változik a világ, nagyon jó, hogy változik a világ. De hogy mi ez az egész dokumentálás? Azt hiszem, ez afféle reflektív műfaj. Ehhez olyan közönség kell, amelyiket ez érdekli. Lehet — szokták mondani —, hogy ez igazából televíziós műfaj... — Kiváltképp, ha több televíziónk volna, az egyikben elférne. — Biztos, hogy ebben is a verseny volna a fontos. Ha majd Berlusconinak lesz magyar televíziója, biztos, hogy a hivatalos állami magyar televízió is el fog mélyülni, megváltozik a konkurenciától. — Tudsz valamit? Lesz Berlusconi? — Haha... Hallom, hogy tárgyalások folynak. Majd meglátjuk. A dokumentumfilmjeinkről még annyit: ezek a reflektív filmek, elsősorban interjúfilmek, rengeteget segítettek az egész szakmának, sőt a ti szakmátoknak is, már annak idején, amikor még marginálisak voltak. Csak úgy nézhette ezeket az ember hoszszú ideig, mint valami szamizdatot. Audiovizuális újságírás ez végül is. S ennek nagyon nagy szerepe van, s valószínűleg meg fog maradni mint irányzat, annak ellenére, hogy legjobb példái a múltunkra, a múltunk témáira épültek, amelyekről csak otthon volt szabad beszélni, nyilvánosan nem. Csángók, Recsk és a többi. — És mi a véleményed arról, hogy akik ezt csinálják, azok most már egy egész tömeget alkotnak a filmes szakmán belül? — Természetesnek veszem, hogy megindult valami roham az elit ellen. A kivételezettségek ellen, amelyekről persze, ne higgyük, hogy csak a filmesek részesültek bennük. Az egész társadalom szerkezetéből következett: függönyöket akasztgatnak ki a sztálinista társadalmak, kívülre is, belülre is ezt mutogatják: például a sport, a helsinki tizenhat aranyérem, a londoni hathárom vagy a Steaua Bukarest, vagy az NDK úszói és atlétái ... Így volt nálunk a filmmel is. Sokáig az egész világban nem volt más híradás Magyarországról, mint a magyar film. Igen, voltak privilégiumaik a filmeseknek is. Végül is úgy adták a pénzt, mint ahogy az ajándékot adják. Nem volt az persze ajándék, mert a mi pénzünkből, az egyszerű dolgozók pénzéből csináltuk a kultúrát, a sportot is. — Úgy gondolom, hogy a filmművészszövetségben, amelyiknek választott elnöke vagy, okozhat gondot a szakma érdekeinek képviseletében az: el kell valamiképpen különíteni a jogos követeléseket egy romló és már-már lehetetlen gazdasági helyzetben a privilégiumok megtartásának önző követeléseitől. Nemrégiben Simó Sándorral beszélgettem erről a Népszabadságban, megszívlelendőket mondott e tárgyban. — Igen, olvastam. Most már nagyon gyakran lehet találkozni ezzel az ellentmondással, mert egész egyszerűen sok az eszkimó, és egyre kevesebb a fóka. Persze, hogy alakulnak a klikkek, ragaszkodnak a privilégiumokhoz is a filmesek. De az alapkérdéseket sajnos nem biztos, hogy a szövetség meg tudná oldani. A szövetség régi típusú szervezet. Mint a szakszervezetek, még a régi transzmisszióelv alapján hozták létre őket. Zsdanovista szervezet az ilyen művészeti szövetség, azt mondanám. Igaz viszont, hogy a filmművészszövetség már évtizedek óta megpróbált kibújni ez alól a puszta közvetítési feladat alól, s megpróbálta csakugyan képviselni a film, a filmesek érdekeit. De ez nem mindig sikerült. Ma már ez a szervezet — hadd mondjam ki — mintha túlélte volna magát. Mást kell majd kitalálni. — Talán nemcsak azzal volt és lehet baj, hogy a szövetség nem képes teljes mértékben közvetíteni az alulról jövő igényeket, követeléseket, és képviselni az érdekeket, hanem hát akár régebben, akár most, a politikai vezetés fütyült és fütyül rá, hogy mit közvetít feléje a filmművészszövetség vezetése. Vagy nem? — A politika egyszerűen nem gondolkodik a vizuális kultúráról... Emlékszel, tavaly is volt egy elaborátumunk ebben a tárgyban, meghívtunk a vitájára politikusokat, ketten el is jöttek, nem szóltak rá egy szót sem ... Pedig a jövőről, a perspektíváról volt szó. S mi már elég régen megkongattuk a vészharangot ... Egy ilyen kis országban nem lehet elkülönített részekre fölosztani az audiovizuális kultúrát, nem lehet így, mint ahogyan van, külön kezelni a televíziót és a filmgyártást; a mozit és a videót nem lehet elválasztani a televíziózástól. De nyoma sincs a politikában annak, hogy észrevennék, milyen fontos dologról van szó. Csak a torzsalkodás folyik a televízió körül... — S közben fölnövekszik egykét-három új generáció, amelyiknek az audiovizuális eszköztár egészen mást jelent a neveltetésében, mint nekünk annak idején. — A mozgókép, a vizuális kultúra manapság már elsősorban a televízión keresztül jelentkezik. Ez nyilvánvaló. De épp azt figyelem meg, hogy bármennyi tehetséges fiatal van is a magyar televízióban, még a kommerszbe hajló — jobb híján használom, nem szeretem ezt a szót — műsorokban is csak milyen ritkán jelentkezik valami új vizualitás! Csak kivételesen láthatunk ilyesmit. Tehát a televízió is elmarad a saját lehetőségeitől, sőt az új, fiatal közönség igényeitől is, méghozzá vészesen. — Azért itt megint csak fölvetődik a kérdés: mennyiben művészet — kísérletező művészet — a mozgókép (beleértve a televíziót), és mennyiben pusztán tömegkultúra, tömegkommunikációs eszközrendszer? — Nincs más gyakorlati lehetőség: egységesnek kell tekinteni az audiovizualitást. Mint kultúrát. Akár művészet, akár nem. Mint szakma, egységes a mozgókép, még hogyha az egyik televíziót csinál, a másik dokumentumfilmet, a harmadik videoclipet vagy reklámfilmet, a negyedik játékfilmmel próbálkozik ... Általában Európában sokkal barátságosabb a viszony a televízió és a film között, mint minálunk. Az audiovizualitás új metódusai nemcsak a moziban jelentkeznek. De a mozgókép egységes felfogásának is az a feltétele, hogy a szakma ne legyen zárt klikk, hogy „átjárható” legyen az egyik műfajától a másikig, hogy ne mereven csak az állami költségvetésből finanszírozzák, hanem sok más utat-módot találjanak még ezenkívül a gyártás életben tartására, és persze maguknak a filmeseknek és televíziósoknak az életben tartására is. Akkor aztán már könnyebb volna azon gondolkodni, hogy a kicsit befelé forduló filmcsinálás hogyan fordulhatna inkább a közönség felé. De végtére most általánosan romlil a filmkészítők és televíziós műsorkészítők anyagi helyzete: egyénileg mind többen kerülnek olyan helyzetbe, hogy nem tudnak megélni a szakmájukból. — Borzasztó a helyzet. De ez azzal is összefügg, hogy hallatlanul földuzzadt a szakma létszáma. Ezen sem lehet másként segíteni, mint úgy, hogy az audiovizualitás minden területén szabad alkalmaztatást biztosítunk mindenkinek. Ne felejtsük el, hogy az úgynevezett tiszta piaci viszonyok közt még csak számítani sem lehet arra, hogy az állam eltartsa a filmkészítőket csupán azért, mert ők filmkészítők, mert erről diplomájuk van. Egyébként Nyugaton ez úgy van: filmezésből csak az él meg, aki milliomos. A többség, a nagyon nagy többség úgy készít filmet, hogy közben másból él: újságíró, divatfotós, tanár, akármi. — Persze, itt nehogy csak rendeződve gondoljunk: a forgatócsoportok minden technikai munkatársára áll ez. — Pontosan. Amikor például a Hajnalt forgattuk, a vágóm jóval kevesebbért vállalta a munkát, mint általában a szakszervezetekhez tartozó vágók vállalták volna, mert ő csak alkalmilag jutott itt munkához. Elvégezte a francia filmfőiskolát, az IDHEC-et, de újságíróként dolgozott kis lapoknak. Faramuci helyzet: kínos, hogy kevesebbet tudunk fizetni egy ilyen embernek, de ugyanakkor ő még örül is egyrészt annak, hogy egyáltalán dolgozhat, másrészt annak, hogy egy összegben jut bizonyos pénzmaghoz... Ebbe az irányba haladunk, s ráadásul azt kell mondanom, hogy ez a várhatóan bekövetkező állapot, minden kiáltó ellentmondásával együtt, mégiscsak jobb lesz, mint a mai. — Lehet, hogy ez a vesszőparipám, de megint csak az jut eszembe erről: legalább megrendül a filmszakma elitérzése, eltünedezik az a számomra mindenkor visszataszító szakmai dölyf, amit a diplomát adó főiskola oly sokáig táplált a filmesekbe, amellett, hogy természetesen a filmgyári viszonyok alakították ki és rögzítették meg alapvetően évtizedeken át. Az 1960-as évek újdonsága volt a filmcsinálásban, hogy egyszeribe egy egész nemzedék elhitte — elhittük —: ez művészet, a filmcsinálók pedig szerzők, mint ahogy egy regényíró vagy egy zeneszerző az. A belterjesség ennek velejárója volt. Nálunk is, másutt is. Pedig a film, akármilyen, piacon jelenik meg. Ezért én nem is értenék egyet azzal, hogy legyen Magyarországon úgynevezett art kinohálózat. Ez egyfajta gettósítás. — No, de az ilyen kulturális gettó is haladás lehet a semmihez képest, nem? Legalább valahol léteznél, garantáltan, a szűkebb rétegekhez szóló — részben művészet, részben nem — fümféleség. — A szűkebb közönség is közönség. Nem is kivételes, csak normális mértékű állami támogatással már megoldható volna, hogy fönntartsa magát, ha csekély jövedelméből is, de úgy-ahogy megéljen a maga közönségére támaszkodva, az olyan speciálisan kis mozi, ahol az efféle filmeket adnák el. Monopolizált mozihálózatban persze elképzelhetetlen az ilyesmi. Művészfilmekről beszélnek, de én nem tudom, mi a művészet a filmben? Az, amit nem néz a közönség? Persze vicces, hogy éppen én mondom ezt, akinek a filmjeivel szemben a közönség tekintélyes része eléggé ingerült, de akkor is... — Akkor már hadd személyeskedjem egy kicsit: milyenek személy szerint Jancsó Miklós kilátásai ebben az egy helyben topogó gazdasági-társadalmi kibontakozásban? — Hát... miután én túlkorú vagyok, most már nehezebben kapok pénzt, mint mások. Ráadásul nekem nagyon rossz a hírem. Engem úgynevezett művésznek kategorizálnak, és a művészektől, az idézőjeles művészektől nagyon fél a filmszakma ... Valószínűleg másfajta módszerekkel kell dolgozni. Grunwalsky Feri barátom csinálta elsőként azt, hogy játékfilmet teljes egészében olcsón videóra forgatott le, és azt tették át filmre. Valószínűleg én is megpróbálok valami hasonlót. Talán Újvidéken sikerül. De ahhoz is hiányzik még itthonról valami csekély pénz... — Csúnya dolog, hogy a pénzzel fejezzük be, de valahol ezt a beszélgetést is be kell fejeznünk. Köszönöm. Csata Károly BÁNHALMI JÁNOS FELVÉTELE