Népszabadság, 1990. április (48. évfolyam, 77-100. szám)

1990-04-10 / 84. szám

1990. április 10., kedd NÉPSZABADSÁG - VILÁGTÜKÖR MUNKATÁRSUNK MAROKKÓI RIPORTSOROZATA A felfedezés mindig nagy élmény. Külö­nösen, ha olyan országról van szó, mint Ma­rokkó, amely az ideológiai különbségek épí­tette magas falak mögött sokáig elérhetetlen volt Európa keleti feléből. Az egykori „seri­fek császárságába” készülő újságírónak mind­össze két segédanyag áll rendelkezésére. Az egyik egy harmincévesnél is idősebb útikönyv, amelyből egy lefátyolozott, porlepte, a berber törzsi hagyományokat tovább ápoló, álmos arab ország képe rajzolódik ki. A másik egy néhány hónappal ezelőtt írt Le Monde-cikk, amelyben egy dinamikusan fejlődő, mind kor­szerűbb iparral rendelkező állam kopogtat Európa kapujában. A különbség zavarba ejtő, a titok leleplezésre vár. Lebbentsük hát föl a fátylat, amely sokáig elfedte előlünk a Ma­rokkói Királyság valódi arcát. A Szocialista Internacionálé kínálja a keretet az európai baloldal összefogásához Interjú Giorgio Napolitanóval az OKP átalakulásáról A Moinitecitorióba­n, a par­lamentben levő irodájában fo­gad Giorgio Napolitano. Az interjút többször szakítja fél­be telefonhívás, az OKP úgy­nevezett árnyékkormányának külügyminisztere rendkívül elfoglalt. Miként az OKP töb­bi vezetője is, hiszen Nyugat- Európa legnagyobb kommunis­ta pártja a márciusi bolo­gnai kongresszussal elindítot­ta önmaga nagy átalakulását. Egy, még nem pontosan tisz­tázott időtartamú alkotmányo­­zószakas­z — esetleg egy év — végeztével az OKP helyére egy új baloldali demokratikus politikai formáció lép. A döntést a párttagság in­dulatoktól, érzelmektől sem mentes több hónapos vitája előzte meg. Nagyjából kéthar-­ mad-egyharmad arányban osz­lott meg a fordulatot támo­gatók, illetve elutasítók tábo­ra. A bolognai kongresszus hasonló összetételben adott zöld jelzést az alkotmányozó­­szakasz beindításához. A meg­választott új központi bizott­ság összetétele is pontosan tükrözi az erőviszonyokat, és teljes jogosultságot biztosítot­tak a különvéleményeknek. Giorgio Napolitanót az OKP átalakulása egyik fő kezde­ményezőjének tartják, aki a külügyek felelőseként hosszú évek óta építi a kapcsolato­kat a nyugat-európai szocia­lista és szociáldemokrata pár­tokkal, így a Szocialista In­­ternacion­áléval is. — Sokan már most is új pártról beszélnek, ön említet­te egyik beszédében, hogy az új párt mindenekelőtt három elemre épül: a teljes szakítás­ra a kommunista ideológiá­val, a Szocialista Internacio­­náléhoz való csatlakozási szándékra és a demokratikus centralizmus elvének végle­ges feladására. A sorrendnek van-e lényeges szerepe, s ha igen, mit jelent a Nyugat baloldala szempontjából a Ke­let valós szocializmusának csődje? — A Kelet rendszereinek összeomlásából le kell vonni az összes konzekvenciát. Itt van például a magyarországi választás: az NDK után a la­kosság önöknél is a centrum­ra adta a voksát. Ez érthető következmény, a közvélemény azokat az erőket is bünteti, amelyek pedig a reformokkal kísérleteztek. A történteket nem lehet csupán a vezetés hibáinak, té­vedéseinek tulajdonítani. A rendszerválságnak mélyebb okai, összetevői voltak. Talán igazságtalanságnak tűnhet, hogy a mostani értékítélet nem tesz különbségeket rend­szer és rendszer között. Pe­dig valóban jelentős eltérések voltak az egyes országok ve­zető pártjainak gyakorlatá­ban. Nemcsak az OKP, hanem a nyugat-európai kormányok is így értékelték az egykori MSZMP esetében a rugalma­sabb, toleránsabb politikai kultúrát. A gazdasági életben is történtek jelentős kísérle­tek, még ha a gyökeres Re­formot Moszkva lefékezte is. A különbségek múltbeli rögzítésénél azonban nem áll­hatunk meg. Azokat a közös gyökereket kell vizsgálni, amelyek végül is a Kelet rendszereinek lényegét, s így a válságot is magyarázzák. A szocializmus koncepciójáról, a hatalom felfogásáról és an­nak gyakorlásáról van szó. Az olasz kommunisták nem ma kezdték bírálni ezt a koncep­ciót, hanem lassan húsz éve. Párttagságunknak egy része mégis változatlanul ezt a szo­cializmusfelfogást vallja ma­gáénak. Ismétlem, az összes tanulságot le kell vonni a Ke­let válságából, egyértelműen el kell határolódni az úgyne­vezett valós szocializmus lé­nyegét kifejező hagyomá­nyoktól. Pártunk átalakulásá­nak ez alapfeltétele, csak így nyithat egy új, korszerű bal­­oldaliság felé. — Ismert, hogy az OKP már Berlinguer idején szakí­tott a Szovjetunió vezette nemzetközi kommunista moz­galommal. A kelet-európai modell most összedőlt. Az új helyzetben a csatlakozási szán­dék a Szocialista Internacio­­náléhoz pragmatikus avagy ideológiai döntés? — A mi választásunk po­litikai. Egyben elvi, eszmei alapokon is nyugszik, követ­kezik korábbi utunkból, és megfelel a választott straté­giai célunknak is. Emlékeztetném arra, hogy nincs szó valamiféle újdon­ságról. Már Longo főtitkársá­ga idején felvettük a kapcso­latot Willy Brandt SPD-jével. Berlinguer, Brandt és Olof Palme között gyakori volt az egyeztetés. Ezeket a szálakat azóta is fokozatosan és tuda­tosan építettük. Amikor 1987- ben a Szocialista Internacio­­nálé Rómában tartotta elnök­ségi ülését, Brandt akkor is találkozott Natta főtitkárral. Az Európai Parlamentben szo­ros együttműködés alakult ki a szocialista és szociáldemok­rata képviselőcsoporttal, sőt tavaly az OKP néhány kisebb erővel önálló csoportot hozott létre, amivel jelezte, hogy­­kü­lönvált a nyugat-európai — így francia és portugál — kommunista képviselőktől. Az OKP vezetősége már tavaly júliusban kinyilvánította szán­dékát, hogy szoros kapcsolat­ba kíván lépni a Szocialista Internacionáléval, ,s ezt a bo­lognai kongresszus megerősí­tette azzal, hogy benyújtjuk a csatlakozási kérelmet. A döntés megfontolt. Ala­posan értékeltük a Szocialista Internacionáléban végbement változásokat, a mutatkozó új vonásokat. A határozott elkö­telezettséget a leszerelés, a Dél-, illetve Kelet-Európa problémáinak megoldása iránt, az egyértelmű támoga­tást Gorbacsov új politikájá­nak, a peresztrojkának. Véle­ményünk szerint a Szocialis­ta Internacionálé pozitív át­értékelési folyamatot indított el a nyugat-európai szocialis­ta és szociáldemokrata pár­tokban. A stockholmi kong­resszusok elvi nyilatkozatá­nak tartalmával mi, olasz­­kommunisták is teljesen azo­nosulhatunk. Ez megfelelő alap a csatlakozásunkhoz. Természetesen bizonyos is­mert nehézségeken túl kell jutni. Miként önöknél az MSZP mellett ott van a szo­ciáldemokrata párt, Itáliában az OSZP és az OSZDP is tagja a Szocialista Internacio­­nálénak. A szervezet, ismert gyakorlatának megfelelően, meghallgatja a már befoga­dott pártok véleményét az újonnan jelentkezőről. — A korábban gyakran éles hangvételű OKP—OSZP polé­miával szemben a bolognai kongresszuson Occhetto új hangnemet használt. Ez a jég­olvadás jele? — Viszonyunkban valóban a javulás, a tisztázás folyama­ta indult be. Occhetto bolo­gnai beszéde pozitív vissz­hangra talált a szocialista pártban. Riminiben az OSZP konferenciáján Bettino Craxi maga is jelét adta ennek, s a konferencia önmagában is lendített a párbeszéden. Az­zal is, hogy a szocialisták ta­nácskozásán konkrét prog­ramról, így intézményes re­formokról folyt a vita, amely­nek pontjairól termékeny esz­mecsere bontakozhat ki a bal­oldal két nagy pártja között. Ez alkalom és kihasználandó lehetőség a távolság csökken­tésére a nézetekben. — Visszakanyarodnék még egy kérdés erejéig a Szocia­lista Internacionáléhoz. Ön szerint mennyiben kínál gyűj­tőfórumot a Kelet baloldali erői számára is? — Úgy vélem, a jelenlegi szakaszban a Szocialista In­­ternacionálé alkotja az ér­vényes vonatkozási és talál­kozási pontot Közép-Kelet- Európa azon baloldali erői­nek is, amelyek az egykori szociáldemokraták utódpárt­jának tekintik magukat, avagy a régi kommunista pártokból reformszellemüktől vezéreltet­ve, önálló útra lépve, új pár­tot hívtak életre. Teljesen új kép körvonala­zódik Európában, így a bal­oldal számára is. Látni kell persze a nehézségeket. Egy­részt a múltban gyökerező megosztottságot, másrészt a keleti rendszerek összeomlá­sakor megnyilvánuló ellen­áramlatot. Mindezekkel szem­ben az egyedüli lehetséges út a Nyugat és a Kelet balolda­li erőinek együttműködése. — A bevezetőben felsorolt három elem között szerepel a szakítás a demokratikus cent­ralizmus elvével. Milyennek képzelik a leendő új politikai formációt? — Ami a demokratikus centralizmus elvének feladá­sát illeti, ez sem valamiféle újdonság a párt életében. A demokratikus centralizmus gyakorlása is lényegesen elté­rő formákat hozott a munkás­mozgalom történetében, hogy csak az OKP avagy az SZKP és a Kínai KP példájára utaljak. Egy hosszabb folya­mat eredményeként szilárdult meg az a mai álláspontunk, hogy a párt életében olyan pluralizmusra van szükség, amely nemcsak a különvéle­ményeket ismeri el, hanem biztosítja is az önállóságot. Nem pusztán különféle néze­tek tolerálásáról van szó, ha­nem a különböző politikai, kulturális áramlatok dialekti­kájának elfogadásáról. Mind­ennek alapján a döntéshozás folyamatában is teret kell en­gedni az eltérő nézeteknek. Az új politikai formáció­nak, amelyet elképzelünk, tel­jesen új típusú belső rendet­­kell kialakítania. De hogy ez pontosan miként is körvona­lazódik, struktúrája miként szabályozótok, erre én most nem tudok válaszolni. Ez a közeljövő feladata, amikor is a párt és más baloldali de­mokratikus erők együtt ala­kítják ki az új rendet. Azért is neveztük el tudatosan al­­kotmányozó szakasznak az el­következő hónapok munkáját. Róma, 1990. április. Ortutay L. Gyula 7­ 1. A hitetlenek városa Mar­okikába Casablancán ke­resztül vezet az út. Ez a négy­milliósra duzzadt metropolis nem főváros ugyan, á­m elke­rülni szinte lehetetlen. Itt a legnagyobb nemzetközi légiki­kötő, ide torkollik az észak­ról, Rabat felől érkező autópá­lya, s a legnagyobb vasúti cso­móponttal is ez a város büsz­kélkedhet. Hatalmas tengeri kikötője pedig kaput nyit a világra. Amikor jó évszázada partra szálltak Marokkóban az első gyarmatosítók, és végigpillan­tottak a város rozzant erődít­ményein túl elterülő tájon, senki sem sejtette, hogy ezen a fakó síkságon, amelyen a kis Basakura patak izzad át némi nedvességet, néhány évtized múlva nagyváros lesz. Ám akadtak olyanok is, akik már akkortájt felismerték: kitűnő kereskedelmi lehetőségeket rejt ez a hely. Sietve felvásá­rolták az erődítmény környé­kén elterülő telkeket,­­s nyak­ra-főre, minden rendszer és összhang nélkül­ beépítették az egészet fundukokkal, üzlethe­lyiségekkel és lakóházakkal. Casablancát­­hatalmába kerí­tette a spekuláció, méghozzá olyan erővel, hogy hatására — az első világháború előestéjén — egész Marokkóra fellendü­lés köszöntött. Megkezdődött a féktelen üzérkedések kora. Az építőanyagok pillanatok alatt hajórakományszámra cserél­tek gazdát. A telkek ára a mai V. Mohamed tér helyén egy­szeriben a nagy párizsi bulvá­rok ingatlanjainak értéke fö­lé szökött. Tülekedő érvényesülés A város kapkodva terjesz­kedett. A főútvonalak zegzu­gosak és szűkek maradtak, csupán a belvárost szegélyező körutakat sikerült felruházni nagyvárosias­­külsővel. A világ egyik legfiatalabb nagyvárosa születése első éveinek öröklött zűrzavarával ,terhelten növe­kedett. Sokan csúnya város­­nak tartják Casát — ahogy a helybeliek hívják —, mert csak a félbemaradt, kusza, szűk utcákat, helyenként a város szívében is beépítetlenül ásítozó telkeket és a kecsesen magasba szökkenő felhőkarco­lók tövében gubbasztó ütött­­kopott kis házakat látják. De bőven akadnak olyanok is, akiknek a szívét Ca­­sa élénk, nagyvárosias jel­lege, tengernyi elegáns épü­lete, korszerű, ízléses építé­szeti megoldásai, az esténként neonfényiben úszó főutak ele­gáns kirakatai nyerik meg. Mi tagadás, Casa a legkevésbé ti­pikus marokkói metropolis. Sokkal inkább modern nagy­város, ahol a hagyományokat elsodorta a város nyitottsága, kozmopolitizm­usa révén be­nyomuló európai civilizáció. Nem úgy, mint Fez, az egyko­ri székváros, amely a biroda­lom vallási és kuturális közép­pontjának tudatos vállalója. Casablanca­­beállt az érvénye­sülés verőfénye felé tülekedők sorába, vállalva a „hitetlenek városának” elítélő­­bélyegét is. Ha az első és második világ­háború idején Marokkó a vi­szonylagos háborítatlanságot élvező casalblancai kikötő ré­vén használta ki a konjunktú­rát, ma az 1993-tól egységesü­lő Európa miatt irányul rá a figyelem. Már a casablancai repülőtéren érzékelhető: nő az érdeklődés az ország iránti. Magam is vagy félszáz spanyol hajózási vállalkozó csoportjá­val együtt érkezeim egy repü­lőgépen. Az elegáns, diploma­tatáskás urak egymás oldalá­ba könyökölve igyekeznek szállodai szobát felkönyörögni az ötcsillagos hotelek repülő­téri­­képi­sületein. A négy nyelven beszélő, fiatal marok­kói hivatalnokok nem kis büszkeséggel szemlélik a tü­lekedést. Pár évvel ezelőtt még egyirányú volt a forga­lom: marokkói vendégmun­kások hada ostromolta a nyu­gat-európai munkaerőpiacot, hogy — többnyire a legnehe­zebb munkát elvégezve — né­mi pénzt juttassanak az ott­hon nélkülözőknek. Hegyek Mohamedhez Az előrelátó üzletemberek ma „hegyként jönnek Moha­medhez’­’. Jól tudják, hogy az egységesülő Európában hama­rosan, enyhül az a különbség, amely a viszonylag fejletle­nebb Portugáliába, Görögor­szágba és Spanyolországba csábította a tőkét. Új lehetőség után kell néznie annak, aki nem akar lemaradni a ver­senyfutásban. Sokan ezt Ma­rokkóban vélik felfedezni. Az indokok meggyőzőek: az öt Maghreb-ország történelmi megbékélése, unióra lépése ré­vén 65 milliósra tágult ez a piac, ahol a munkaerő — még a legfejlettebb Marokkó te­kintetében is — nyolcszor-tíz­szer olcsóbb, mint­­Nyugat- Európában. Van más, számok­ban is kifejezhető csábítás: évi tízszázalékos ipari növeke­dési ütem, 2,3 százalékra le­szorított infláció, öt év alatt a harmadára csökkentett költ­ségvetési deficit. A vállalko­zók válasza: 1989-ben a meg­előző évinél 40 százalékkal több befektetés özönlött az országba. Erre a hazai tőke is észbe kapott. Az eddig jobbá­ra telekspekulációkba fekte­tett dirham ma már az ipari és mezőgazdasági vállalkozá­sokban szaporodik. Apropó, mezőgazdaság: a 20 milliárd fölötti külföldi adós­ság és a lakosság 2,5 százalé­kos évi növekedési üteme mel­lett ez az a terület, amely vál­tozatlanul a leginkább sebez­hetővé teszi az országot. A föld ma is a lakosság csaknem 40 százalékának nyújt mun­kát, miközben a bruttó hazai terméknek csak 19 százalékát adja. A megművelhető földte­rületnek csak egynyolcada ön­tözött, a szárazság pedig gya­kori „vendég” errefelé. Így Marokkó legfontosabb ásvány­kincsének, a foszfátnak az ex­­portjövedelmébő­l jelentős ös­­szeget kell élelmiszer-behoza­talra fordítani. Újabb­ gond a munkanélkü­liség, amit a magas népsza­porulat is súlyosbít. Hiába lé­tesített az ipar egy év alatt 60 ezer új munkahelyet, a 15 százalék fölötti munkanélküli­séget alig egy százalékkal tud­ta csökkenteni. Különösen ér­zékenyen érinti a munkanél­küliség az egyetemi ifjúságot, akik — hála a függetlenség kivívása után bevezetett isko­lareformnak — tömegével özönlenek ki a felsőiskolákból. — Egy banktisztviselőtől nálunk egyetemi végzettséget, de még egy­­rendőrtől is leg­kevesebb érettségit követel­nek — mesélte indulatosan egy marokkói főiskolás fiú. Casablanca szívében, az Arab Liga Parkjában ismerkedtünk meg, amely leginkább a mi Városligetünkhöz hasonlítha­tó. Szidi, a negyedéves orvos­tani hallgató egyike annak a több száz egyetemistának, akik hétvégeken a park csöndesebb zugába húzódva, pálmafák szegélyezte sétányon róják a kilométereket, könyvvel, jegy­zetfüzettel a kezükben. Ki francia szavakat mormol, aki számsoraiba mélyed, ki az anatómia itt is oly nehezen be­­bifláz­ható tételeit ismételgeti. Olyan az egész, mint valami kollektív ima, napnyugtakor. Csak éppen nem térdre rogy­nak, hanem talpalnak rendü­letlenül, egymást kerülgetve, egy-egy pillantással biztatva a másikat. Lehet, csak valamifé­le divathóbort tanúja voltam, ám ha így van is, szeretni va­ló passzió az ilyen. Szombati korzó Szombat lévén, aki mégis szórakozással akarja elütni az idejét, az is megtalálja itt a maga időtöltését. A parkot kettészelő sugárút két oldalán éttermek, kávézók, fagylaltsza­lonok, teaiházak váltják egy­mást. A járdán hullámzik a tö­meg, az úton Peugeot-ik. Re­­nult­ik. Hondák suhannak. Ez a szombati korzózás jó alka­lom arra is, hogy­­képet kap­junk az öltözési szokásokról. Lefátyolozott nőt alig-alig lát­ni, legfeljebb az idősebbek között. A fiatalok öltözéke megegyezik az európaival. Egyedül talán a szűk, rövid szoknya sérti az illemet. Ezt a nagyon is ritka feltű­nési vágyat leszámítva szalad­nak, méltóság­telj­esnek tűnik a casablancaiak szombati kor­zózása. Van a viselkedésük­ben valami lágy, meghitt be­felé fordulás, talán vallásukból, hagyományaikból eredő diszk­rét csöndesség. Még a kopottas külsejű, vagy éppen rongyo­sabb ruházatúak is csak tisz­tes távolból figyelik a közéjük tévedt idegent, s ottfelejtett tekintetük is riadtan elröppen, amint visszanézünk rájuk. Seres Attila Következik: 2. SIVATAGI SÉTA Ki van a fátyol mögött? ■P-—T' p j „nli-U Rís Casablanca, a „hitetlen város".

Next