Népszabadság, 1990. május (48. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-30 / 125. szám
8 Államosíthatók a fortélyos álrészvénytársaságok Tömpe: Idill nem várható Értsen bár egyet valamenynyi parlamenti párt, sőt szinte az egész társadalom abban, hogy az állami tulajdon nagy részét magánkézbe kell adni, a privatizáció hosszadalmas és kemény küzdelmekkel nehezített folyamatnak ígérkezik. „Boldog privatizációt!” — álította egyik nyilatkozatában Tömpe István, az Állami Vagyonügynökség igazgatója, amikor a közvélemény már néhány botrányos vagy peres ügyből ízelítőt kapott abból, hogy az egyes tulajdonrészek államtalanítása mennyire kevéssé békés folyamat. Most ismét őt kérdezzük, de mielőtt a tulajdonért folyó harc részleteire térnénk, néhány alapelvet igyekszünk tisztázni. A privatizáció már jó ideje folyik, ám anélkül, hogy tudható lenne, tulajdonának mely részeitől akar, s melyektől nem akar, az állam szabadulni. Van a Vagyonügynökségnek erre vonatkozó koncepciója? — Egyik legfontosabb feladatunk ilyen állásfoglalásra javaslatot tenni, hogy a kormány mielőbb kibocsáthasson egy privatizációs kiáltványt, amely megfogalmazza a célokat és a teendőket. A lehetséges befektetőknek világos, átlátható rendre van szükségük, hogy tisztában legyenek a kormány szándékaival. Egy ilyen alapvető munka elkészítéséhez azonban idő kell, ezért egyelőre csak arról tudok beszámolni, hogy miként próbáljuk a leverendő cövekek helyét megtalálni. A hét végén kell kezdeni Ahhoz, hogy kiderüljön, mely ágazatokban mit célszerű eladni és mit megtartani, a legjobb módszernek a szélsőségek ütköztetése látszik. Ezért elképzelésünk szerint a Vagyonügynökség úgy léphetne fel, mintha mindent el akarna adni, vele szemben pedig a tárcák úgy, mint az állami tulajdon védelmezői, így kialakulhatnának a privatizáció ésszerű korlátai. — Többnyire azon van vita, hogy a prosperáló, vagy pedig a csőd szélén álló vállalatokat kell-e eladni, ön szerint? — Az állam természetesen a rosszaktól szeretne szabadulni, de nyilvánvaló, hogy a befektetők jelentős tőkével a jókért fognak versengeni. A tartósan veszteséges vállalatokkal az állam tehetetlennek bizonyult, ám ha ezek a tőke hozamában érdekelt tulajdonosok kezébe kerülnek, akkor gyakran még termőre fordíthatók. A sikeres vállalatokban viszont óriási üzleti lehetőségek vannak, azokból egy kis fantáziával sokkal több pénz csalogatható ki. Alighanem azoknak van igazuk, akik ezt nem alternatívaként értelmezik, hanem azt vallják, hogy a privatizációt a hét végén kell kezdeni. Lehet, hogy a kiskereskedelemnél kellett volna, amelynek boltjait, áruházait hazai magánvállalkozók is meg tudnák vásárolni. Ám ezt az állam elmulasztotta, és a vállalati vezetők átmenekítették magukat gazdasági társaságokba, amivel megakadályozták, hogy a boltok a boltosok, a kocsmák a kocsmárosok kezébe kerüljenek. Lehet itt még valamit tenni? — Lehet és kell is. Volt egy erre vonatkozó törvényjavaslat, amelynek megtárgyalása elől a Németh-kormány elzárkózott. Pedig ha megvalósul, elősegíthette volna a hazai kistulajdonosi réteg kifejlődését, majd növekedését, ezáltal a társadalmi egyensúly helyrebillentését. De azért ez a parti még korántsem játszódott le. Azokat a vállalatokat, amelyek államigazgatási irányítás alatt állnak, mint például a tüzépek vagy a MÉH, viszonylag könnyen lehet privatizálni. Ezt minden körülmények között meg kell tenni. A vállalatok egy másik csoportjánál — ide tartoznak például a külkereskedelmiek is — két út kínálkozik. Vagy először államigazgatási irányítás alá kerülnek, és azután privatizálhatók, vagy enélkül a kissé durva beavatkozás nélkül, velük megállapodva. — És ahol már átfestették a vállalati cégtáblát részvénytársaságbra? — Ott is több mód kínálkozik. A boltok egy része úgy van gazdasági társaságban, hogy azért ott maradt felettük az állami vállalat. A megoldás brutálisan egyszerű: az állam eladja a részvényeit, és ezzel megszünteti a vállalatot. Ha pedig az államot kiforgatták vagyonából, ha az állam már nem tulajdonos, akkor az Országgyűlés dönthet úgy, hogy ezeket a fortélyosan létrehozott részvénytársaságokat államosítja. Bár a tulajdonviszonyok ilyen radikális megtámadása jó céllal történne, mégis megfontolandó, vajon indokolt-e belemennünk ilyen akciókba. Noha ezeket a vállalatokat az átmentés szándékával alakították át társaságokká, mégsem ez a történet vége. A társaságalapítás gyakran megindítja a versenyt, a valóságos privatizációt. Bár véleményem szerint mind a bel-, mind a külkereskedelmet magánkézbe kell adni, agreszszív módszerekre csak végszükség esetén ajánlatos sort keríteni. — Ez vonatkozna a monopolhelyzetű nagy külkereskedelmi vállalatokra is? — A hagyományos külkereskedelmi vállalatokon belül is alakulgatnak kft.-k, működnek új vállalkozások, de ez az ágazat keményebb dió: a külkereskedelem csábít rá, hogy az állam benne maradjon. Az államnak el kell döntenie, hogy ezen a területen a tulajdona révén akar-e cselekedni, vagy regulációval. A magántulajdont is lehet szabályozni, nemcsak az államit. De azt hiszem, a külkereskedelem priváttá válása inkább új vállalkozások létrejöttével fog megtörténni. Nyomasztó história ! Vajon mennyi idő alatt körözhetik le a külkereskedelmi magánvállalkozások a mégoly lomha államiakat, ha az utóbbiak úgy is megélhetnek, hogy nem csinálnak semmit, csak bérbe adják a helyiségeiket? — Ez nyomasztó história. Az államosítást követően a városok szíve, amely ma aranyló üzleti élet színhelye lehetne, megtelt irodákkal. A lerobbant épületeket, amelyeknek nem tulajdonosai, csak kezelői a vállalatok, most elképesztően nagy összegekért lehet bérbe adni. Ezt vagy hagyja a kormány, vagy azt mondja a vállalatnak: ezután nem te szeded, hanem te fizeted a bérleti díjat! Ha nem tudod fizetni, költözzél ki! Arra kellene törekedni, hogy ezek a vállalatok ne keresztezhessék a privatizáció útját, és arra is, hogy a Belváros vagy a Nagymező utca visszanyerhesse egykori arculatát. Egyenesen nyugtalanító, hogy a vállalatok egy részét azért veszik meg külföldiek, mert az ingatlan sokat ér. Hasonlóképp nyugtalanító, hogy olyan vállalatok, amelyeket fel kellene számolni, életben maradhatnak azáltal, hogy kiadják a helyiségeiket. Keressük közösen a megoldást jogászokkal és építészekkel, városrendezőkkel. , , A HungarHotels-botrány után csend honol a szállodák körül, de szenzációval szolgál az idegenforgalom egyik-másik ágában az IBUSZ. Mi várható még a turisztikai cégeknél? — Van annak egy egyszerű oka, hogy a világ vagy hatvan országában, ahol privatizációs hullám volt, elsősorban a kereskedelemben, azon belül is az idegenforgalomban, a szállodaiparban adtak magánkézbe vállalatokat. Ezek ugyanis általában biztonságos befektetések, és viszonylag gyorsan hoznak pénzt. Nekünk a szállodákat nem érdemes teljesen külföldi kézbe adni, mert az ember a pénztárgépet általában nem adja el, de a menedzsmentet igencsak meg kellene újítani. A menedzsment nagyszabású átalakítása viszont minisztériumtól, idegenforgalmi hivataltól nem várható. Annál inkább a tulajdonostól, a jó szállodástól, aki rajta tartja a szemét, csökkenti a költségeket, megszünteti a szállodákban honos árnyékgazdaságot. A szállodákat annál is inkább privatizálni kell, mivel ez az iparág attól rohamos fejlődésnek indulhat, építkezik, terjeszkedik, amihez költségvetési forrás ma már nincs. Az IBUSZ-nál is ügyelünk rá, hogy ne sok profit menjen ki az országból, csak annyi külföldi tőkét engedünk be, amennyi az utazási iroda megújításához szükséges. Azt azonban megtesszük. Készül a know-how — Úgy hírlik, legalábbis az AFP francus hírügynökség jelentette, hogy a Vagyonügynökség három jó nevű külföldi céget kért fel tanácsadásra. Igaz ez? — Igaz. Nem kell megvárni, amíg a magyar állam hibát hibára halmozva, a maga tapasztalataiból tanul meg privatizálni. Pályázatot írtunk ki, amelyre három tekintélyes cég, a Barclays, a Price Waterhouse és a Baker and McKenzie egy csoportként jelentkezett, és amelyet tíz meghívott pályázó közül meg is nyert. Embereik már itt vannak, és segítenek kialakítani a Vagyonügynökség működési rendjét. Kézikönyv készül, amelyből kiolvasható, milyen a munkamegosztás, mit hogyan kell vizsgálni, hol legyenek az ellenőrzési pontok. Tanítható és kiszámítható rendszerre van szükségük mind a Vagyonügynökség munkatársainak, mind a külföldi partnereinek. Ez a kézikönyv vagy szabálygyűjtemény a működéshez nagyon fontos. — Ugyanakkor ezek a cégek mintha különféle magyarországi privatizációs tranzakciókban önállóan is részt vennének. Amíg a csoport itt dolgozik, addig nem vesznek részt. A kritériumokat dolgozzuk ki közösen: hogyan lehet eldönteni, mit érdemes privatizálni, és milyen módon. Ebben nagyokat lehet tévedni, érdemes tehát megtanulni, hogy másutt miként privatizálnak. Ezért más külföldi kapcsolatainkat is erősítjük. Van már egy amerikai állampolgárságú munkatársunk, és várunk még két brit szakértőt is, akik két éven át fognak dolgozni nekünk. Igénybe vesszük a Világbank segítségét is, így talán sikerül, ha nem is idillikusan boldoggá, de szakszerűbbé és ésszerűbbé tenni a privatizációt. Gál Zsuzsa Üveg-, porcelán- és díszműáru-szaküzlet & P&zyzet?k& Budapest VI., Bajcsy-Zsilinszky út 23. 1065. Telefon: 111-4094. Nyitva: hétköznap 8 órától Szombaton is várjuk Önöket, 9-től 13 óráig. NÉPSZABADSÁG - GAZDASAG 1990. május 30., szerda A KISGAZDA FÖLDREFORM UTÁN Antall József parlamenti beszéde nem hagyott kétséget: kisgazda szellemben újul majd meg a földtörvény, tehát nem engednek a 47-ből. Pedig, ha a 47-es birtokviszonyok szerint történik a rendezés, valószínű, új típusú bérletrendszer is születik majd. Hogy mindez mit jelent például a kenyérárakban? Ezt még egyelőre kevesen gondolták végig. Dr. Mándy Endre, az FM igazgatási és jogügyi főosztályának jelenlegi helyettes vezetője az MDF megbízásából felállított egy elméletet. Ha igaz, hogy a városban élő volt tulajdonosokkal, illetve örökösökkel együtt mintegy 3,5 millió hektár a visszaigényelendő terület, könnyű a számítás. Átlagosan mintegy 2000 forintos hektáronkénti éves bérleti díjjal — körülbelül ennyit lenne képes elviselni a nemzetgazdaság és a bérbe vevő — 7 miilliárdra nőne a többletkiadás. Legfeljebb ez drágítaná az élelmiszer-vásárlás országosan mintegy 150 milliárd forintos éves összegét. Sőt elmélete szerint még ennél is kisebb lehet a drágulás, ugyanis nagy megtakarítás ígérkezik a téeszekben az újjáalakulás során. Dr. Mocsáry József agrármérnök, az MSZP egyik agrárszakértője alaposabban elmélyült a számításokban. Szerinte először is el kell dönteni kik, hányan kapják vissza a tulajdonjogot. Ha a 47-es tulajdonosok teljes köre, ez a mezőgazdasági üzemeket is választásra kényszeríti. Vagy visszaadják a gazdaságokból a földet, tehát kisebb területen gazdálkodnak, ami a fajA békéscsabai Májusi Termelőszövetkezetben nem panaszkodnak az érdeklődés hiányára, van elég bérlőjük. Tagoknak éves használatra ezer forint ezer négyzetméter, azaz hektárra vetítve 10 ezer forint a földbérlet. Szövetkezeten kívüliek pedig 11 ezer 600 forintért bérelhetnek ki egy-egy hektárt. Az Állatorvostudományi Egyetem Hódmezővásárhelyi Tangazdaságában még ki sem számolták a bérleti díjat, mert nem volt érdeklődő. A Szeged Állami Gazdaságban idén debütál a bérletesül. Egy-egy hektár szántóért 12 ezer forintot kérnek, de eddig csupán két külső bérlőjük akadt, összesen hét és fél hektárra. A± állami gazdasági dolgozóknak ugyanis elegendő az egy-egy hektáros illetményföld. Ennyit a jövőbe tekintő prognózisok megalapozottságáról,lagosan megnövekedett általános költségek miatt előbbutóbb az árakban is megjelenik. Mi fogyasztók pedig a csökkenő kínálat miatt úgyis rákényszerülünk és elfogadjuk a drágulást. Más a helyzet, ha a földvisszaadás csupán ügyes szemfényvesztés, amely szerint ugyan visszakapja a tulajdonos a földet, de csak szigorú művelési kötelezettséggel. Akkor nem mondhatja a régi-új tulajdonos a téesznek: ennyi bérleti díjat kérek, kell vagy nem kell, mert ki lesz szolgáltatva a kötelezettségnek. Így kevesebben kérnék vissza a földjüket, mert nem lehet a városból távművelni a birtokot. Persze biztos lesz olyan is, aki kiveszi a jussát, megpróbálja művelni. Ha nem sikerül, legfeljebb nem sikerül, ő megpróbálta, de a föld már az övé, és el is adhatja. Nekünk fogyasztóknak, a legdrágább verzió, ha mindenki — tehát a városlakó 47-es volt tulajdonos is — visszakapja a földet, és a téesz bérbevételre kényszerül. A szakmában elfogadott éves bérleti díj alsó határa, ami nemzetközi gyakorlatban bevált, a termés negyede. A számtanpélda szerint ha egy hektár 4 tonna búzát terem és az egyszerűség kedvéért öt forinttal számoljuk a búza kilogrammját, ez 20 ezer forintnyi termést jelent, ami néhány százalékos jövedelmezőség mellett alig több mint maga a művelési költség. A gazdálkodónak, hogy megéljen, ellensúlyozni kell az 5000 forintos bérleti díjat, ezért a maradék 3 tonnányi termésért kér majd 20 ezer forintot. Tehát kilogrammonként 6,66 forint lesz az ár, ami 33 százalékos emelést jelent. Színesíti a képet, ha az Európába baktató Magyarországon figyelembe vesszük a nyugat-európai, például az osztrák földbérleti díjakat. Annál is inkább, mert a nyugati végeken már nem egy gazdaság adott bérbe földet a szomszédainknak, hektáronként 15—25 ezer forintért. De a csattanó még hátravan. Nevezetesen, hogy mindez mennyivel apasztja a bukszánkat. Ha a 33 százalékos élelmiszer-drágulást az éves vásárlás 1989-es, mintegy 150 milliárd forintos forgalmára vetítjük, jóval több mint 50 milliárdos többletkiadást okoz a vásárlóknak. Ez hozzávetőleg olyan mértékű, mint a tavaly februári drasztikus élelmiszerár-emelés. Szirmai Péter CÉLOK AZ EZREDFORDULÓIG A telefonhiány százmilliárdba kerül Éppen nyolcadik napja süket fontos munkaeszközöm, a telefon, amikor ezeket a sorokat írom. Várok és méltányolom, hogy udvariasan elnézést kérnek, amikor naponta bejelentem a hibát. Mert nekem legalább van telefonom. Sokkal türelmetlenebbek lehetnek nálam azok, akik az ország csaknem kétezer településén délután négy és másnap reggel nyolc óra — a postahivatalok zárási-nyitási ideje — között nem tudnak telefonálni. Körülbelül 600 ezer várakozó döngeti a szolgáltató kapuját és mielőbbi változást sürget, mert az átlagosan 10— 12 évi várakozási idő után fogytán a türelme. A kevés telefon területi eloszlása is rendkívül aránytalan, a vidéken élő nyolcmillió lakosnak ugyanannyi telefon jut, mint a kétmilliós fővárosnak, ugyanakkor Budapest az európai fővárosok „telefonos” rangsorában az utolsók között kullog. Hazánk pedig a 27-ik helyen áll a 29 európai ország között a telefonellátottságot tekintve. Míg 1984-ben „csak” néhány tízmilliárd forintra, ma már százmilliárdra becsülik a telefonhiány miatti éves népgazdasági kárt Magyarországon. Ezen javítandó, s hogy az európai távközlési színvonalat megközelítsük, a Magyar Távközlési Vállalat gyorsított fejlesztési programot dolgozott ki, amely az ezredfordulóig a következő főbb célokat tűzte ki: hárommillió teljesen automatizált főállomás, egy éven belül minden igénylő telefonhoz juttatása, a lakásállomások számának több mint háromszorosára növelése. Ez utóbbi révén Budapesten átlagban minden 1,4 lakásban, vidéken minden 2,3 lakásban lesz majd telefon. A tízéves országos program a Magyar Távközlési Vállalat számításai szerint 350 milliárd forintba kerül. Okkal reméli Szitás János, a fejlesztési szakosztály vezetője, hogy ez végre meg is valósul, nem úgy, mint az elmúlt években kidolgozott hasonló koncepciók. Azok azért vallottak kudarcot, mert a költségvetés a távközlési fejlesztésben mindig az ún. maradékelvet érvényesítette. Az új postatörvény, amely várhatóan szeptemberre készül el, a szolgáltatók versenyeztetését is lehetővé teszi majd egyes területeken. De a Magyar Távközlési Vállalat addig sem tétlen: forrásokat keres a tervezett fejlesztésekhez. Saját erőből ugyanis csupán a program 50—60 százalékát tudná fedezni, a többit hitelből, illetve kül- és belföldi működőtőke bevonásával kívánja pótolni. Magos Katalin bánhalmi lanoe felvétele