Népszabadság, 1990. május (48. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-05 / 104. szám
NÉPSZABADSÁG - HÉTVÉGE 1990. május 5., szombat ."Mátyás király kódexeinek eddigi legnagyobb, nemzetközi kiállítása az Országos Széchényi Könyvtárban isEbliotheca Corviniana „Mélységes mély a múltnak kútja.” Thomas Mannn sorai jutnak az ember eszébe az Országos Széchényi Könyvtár corvinakiállítása láttán is. Mátyás korának, a magyar reneszánsznak — ha megtépázva is — leggazdagabb öröksége e remekbe készült kódexek serege, a humanizmusba forduló kereszténység valóságos „temploma", egyben az ókori görög és latin szellemiség tükre egy olyan korban, amely a nyomtatás feltalálásával átvezet az újkorba. E „kútba” vethetünk egy pillantást e kiállítás látványos előcsarnokában és ama három termében, amelyik az eddigi legnagyobb számban mutatja be a Corviniának a világ minden tájáról összegyűjtött kincseit. Éppen fél évszázada — még nyomdászinasként — már beleshettem egyszer a corvinák szentélyébe. Akkor, 1940-ben, a könyvnyomtatás feltalálásának 500. évfordulóján jelentetett meg a Löbl-féle Officina Kiadó egy képes írástörténetet; ahhoz kellett az éppen Erdélybe bevonult szerkesztő megbízásából egy corvinaoldalt kiválasztani illusztrációként. Még ma is megáll a szívverésem, ha eszembe jut: mekkorát kiáltott rám Bartoniek Emma, a Széchényi kézirattárának akkori kiváló tudós vezetője, amikor — „csak úgy” — elkezdtem lapozgatni valamelyik kincset érő kötetet. Hát ilyen kísértésnek most nem voltam kitéve, még a vitrinek vastag üvegtábláit sem volt szabad megérinteni. Mindegyik teremben — amely előtt többnyire a látogatók hosszú sora várakozik — csak a tárlók belsejét világítják meg, gondosan szűrt fénnyel, nehogy a világosság kiszívja az ábrák színeit, attól is óvják a miniatúrákat, a csodálatosan illuminált oldalpárokat. Az áhítat, amely az érdeklődőket e könyvereklyék láttán elfogja, nemcsak a javarészt egyházi írásoknak és „szerkönyveknek” szól. Nagyon is sokrétű élményt nyújt a látnivaló. Engem, aki kezdő nyomdász koromban élethivatásnak tekintettem a betű- és írástörténet stúdiumát, és Észak-Németországban nővén fel megtanultam egy, a kultúrtörténetet különösképpen preferáló iskolában régi fraktúr gót könyvbetűket írni, leginkább a kódexkészítés legnagyobb munkáját végző derékhad, a scriptorok, a szövegmásolók hihetetlen odaadást, minden képzeletet felülmúló fegyelmet követelő teljesítménye foglalkoztatott. Nem tudom, hány hónap, vagy év kellett egy-egy testes, nagyméretű, sűrűn írt opus lemásolásához — mint amilyen például a 18. sorszámú corvina, Seneca erkölcsbölcseleti munkái. Egyetlen oldalára körülbelül 3000 betűt kellett kalligráfiai pontossággal vetni, oly módon, hogy a — mondjuk — háromszázezredik betű a századik oldalon is hajszálra azonos legyen az első oldalon írottal. Sajnálatos, de eléggé jellemző módon a legfáradságosabb, legalapvetőbb tevékenység végzőinek a nevét csak kisszámban jegyezte fel a krónika. A corvinák legnevesebb tudós kutatói, Csapodi Csaba és felesége, Gárdonyi Klára fájlalva állapítják meg: még inkább áll ez a miniatúrafestőkre. Közülük ma csak néhány ismert. A névtelenség egyebeken kívül feltehetően arra a tradícióra vezethető vissza, hogy azok a szerzetesek, akik a kolostori íróműhelyekben tevékenykedtek, egyfajta istenszolgálatnak tekintették ezt a munkát. A legplasztikusabban talán úgy érzékeltethető, miféle különös mesterség volt a kódexírás, ha hivatkozunk Umberto Beának, a szemiotika és a középkori kultúra neves olasz tudósának A rózsa neve című, magyarul is megjelent, világsikerű regényére — e páratlanul érdekes egyháztörténeti „krimire” —, hiszen e mű helyszíne egy képzeletbeli XIV. századi, észak-itáliai apátság könyvtára és scriptóriuma, a szereplői javarészt ott dolgozó bencésrendi szerzetesek. Íme, egy rövid leírás a műhelyről: „A legvilágosabb helyeket a legtapasztaltabb miniatúrafestőknek és másolóknak tartották fenn. Asztalaikon minden eszköz, amire szükség volt: tintatartók, finom tollak, amelyeket néhány szerzetes parányi pengékkel élesített, habkövek, hogy legyen mivel lecsiszolni a pergamentet, és vonalzók, amelyekkel sorvonalakat lehetett húzni. Minden munkahely mellett olvasópult állt, amelyen a lemásolandó kódexet rögzítették; a mozgatható fedőmaszk csak az éppen következő sort fogta be. Némelyiküknek arany vagy ezüst színű tintájuk is volt.” Vagyis ezek az „üzemek” tökéletesen átgondolt munkarendben működtek. Nem szólva a hivatástudatról, amire a regény elbeszélője így emlékezik viszsza: „Mindegyik szerzetesnél csodáltam az odaadást a tudomány és Isten szavai iránt." Megjegyzem: a reneszánsz korában — megugorván a kereslet — egyre több „civil” műhely is foglalkozott kódexírással, amely egyre nagyobb hasznot hajtó vállalkozás lehetett. Valódi üzleti ágazattá, igazi iparrá persze a könyvcsinálás csak a nyomtatás feltalálása után vált. Mint már említettem, nemcsak a scriptorokról tudunk keveset; az illuminátorok név szerinti azonosítása többnyire csak a stílusjegyek összehasonlításával érhető el. Pedig attól, hogy a könyvek margóira, a szövegoldalakat díszítő keretekre, iniciálék — azaz fejezetkezdő betűk — köré komponálták miniatúráikat, vagyis igen kis felületre, parányi méretben, még nem voltak kisebb mesterek, mint hatalmas freskókat festő társaik. S hogy a szöveg, a funkció, olykor a megrendelő megannyi presztízsszempontja igen nagy megkötésekkel járt, csak növeli azok érdemeit, akik így is gyönyörű és egyedi műalkotásokat hoztak létre. Némelyikük talán éppen e megkötések miatt is ambicionálta az egyéni arculatot, a merész kísérletezést (lásd a gyóntatási kézikönyv ábráját az oldal alján). Mindez áll azoknak a műveknek a javára, amelyeket Mátyás király Budán összegyűjtött, felvásárolta, tett — a világ minden tájáról — vagy megrendelt kódexmásoló műhelyekben, neves miniátoroknál, fordítóknál, másolóknál. Emellett, ahogyan a Csapodi házaspár logikailag bizonyítja, magában a budai várban is készültek Mátyás megbízásából kódexek, működtek fordítók, scriptorok és miniatúrafestők. Érdemes tudni azt is, hogy az akkori Budán tizenhárom könyvkereskedő és könyvkiadó tevékenykedett. Zárójelben teszem hozzá: alighanem ezekben az időkben dőlt el — persze csak tendenciaként —, hogy a magyar nyelv írása az antikva lesz; vagyis, hogy végérvényesen azon olasz humanisták tradícióihoz csatlakozunk, akik a karoling minuszkulát az ókori latin írásnak vélték, az ebből leszármazott, de sok variáción átesett „antiquát" részesítették előnyben, szemben az akkori Európában ugyancsak szélesen elterjedt gótikus fraktúrával (textúrával). Korábban ez nem volt ilyen egyértelmű, például a Halotti beszéd betűi inkább emlékeztetnek a gót rotundára, mint az akkor, a XII. század végén még domináns minuszkulára. Mátyás könyvtárában, mint a fentebbi ábrák is mutatják, mind a gót fraktúrral, mind a latin antikvával írt kódexekkel találkozhatunk — igaz, inkább az utóbbiakkal. A Bibliotheca Corviniana — az akkori Európában — a vatikáni után a legnagyobb és a leggazdagabb gyűjtemény volt. (Mintegy két, két és fél ezerre becsülik a művek számát Mátyás halála idején.) De nemcsak a méretei, a kódexek díszes külseje, betűinek kivételes szépsége miatt volt nevezetes, hanem tartalma, tematikája okán is. Az európai kódexírás másfél ezer éves története során sok csodálatos alkotás született. Mátyás uralkodása előtt több mint ezer évvel keletkezett például a híres uppsalai Codex Argenteus szövege, amely a mai Bulgária területén a IV. században elt vizigótok ariánus püspökének, Wulfilasnak a Biblia-fordítását tartalmazta. Ugyancsak Észak-Itáliában írták le a gót nyelvű szöveget a VI. század elején, minden idők talán legszebb kódexében, bíborvörös pergamenre, ezüst és arany betűkkel. Csakhogy Wulfilashoz és korához kapcsolódtak a dogmatikus ortodox homousion-homoiusion viták, az eszeveszett, véres harcok, amikről Madách a Tragédia bizánci színében így szól: „A kor folyam, mely visz, vagy elmerít jószója, nem vezére az egyén... / Nem a kakas szavára kezd virradni, De a kakas kiált, minthogy virrad.” Mátyás idején, a reneszánsz virágkorában éppen hogy kezdett kibontakozni az egyén szerepe, a humanista uralkodó bibliotékája nemcsak műkincsszámba menő könyvremekek együttese volt, hanem foglalata annak a műveltségnek, azoknak a tudományos és vallási új felismeréseknek, amelyeknek segítségével az ember az újkor elején egyre inkább maga alakíthatta sorsát. A kiállításon is jobbára látható kódexek témái, műfajai meggyőzhetik erről a látogatót: találhatók itt ókori görög és római, illetve középkori filozófusok művei, teológiai munkák, liturgikus szövegek, ókori görög és latin egyházatyák írásai, akárcsak középkori skolasztikusokéi; a történetírók sora az antik görögöktől a latinokon át a bizánci és a humanista szerzőkig terjed; filológiai és jogi témák is helyet kaptak, s különösképp gazdag a klaszszikus antik irodalom és a humanista szépírók választéka. De hát nem hiányoznak a kor egzakt tudományai sem, a földrajzi, csillagászati, természettudományi, orvostudományi, hadtudományi munkák sem. Richard de Bury (1287—1345), a bibliofilia első kézikönyvének prehumanista francia szerzője jóval korábban már azt írta: „A könyvek megörvendeztetnek, ha ránk mosolyog a szerencse, megvigasztalnak, ha ránk tör a balszerencse. Tanítók, akik vessző és bot, feddés és harag nélkül oktatnak bennünket. Ha felkeresed őket, nem alszanak, ha kérdezed őket, nem térnek ki, ha tévedsz, nem nevetnek ki... Művészetek és tudományok rajtuk alapszanak. Hogy mérjük fel csodálatos hatásukat, mikor általuk ismerjük meg a tér és idő határait és a nemlétezőt éppúgy, mint a létezőt az örökkévaló tükrében szemléljük?” Annak az áhítatnak, ami a humanizmus korában a kódexeket övezte, egyik legtiszteltebb zarándokhelye éppen a Bibliotheca Corviniana lehetett. De Bury kicsit érzelmesnek tűnő vallomása a könyvekről másként hat, ha egybevetjük hitét a műveltségben Mátyás ránk maradt könyveinek széles tematikai spektrumával, amelyből ma is időszerű következtetésekre juthatunk. Ez a könyvtár nem valamiféle marginális jelenség volt Európában, és ha nem is írták egyetlen sorát sem magyarul (a latin volt e kódexek nyelve), ez magyar nemzeti intézmény volt, méghozzá olyan, amelynek nemcsak anyagát szedték össze sok európai országból, de amelyet legalább enynyi országból látogattak is. Híre vetekedett a legnevesebb kolostori és egyetemi, főúri és királyi bibliotékákkal. Szellemisége pedig a kor legmodernebb, valóban európai világába emelte. Mióta nálunk divattá vált Magyarországot úgy beállítani, mint amelynek európaiságát csak most és csak a leghangosabban ágálók teremthetik meg, amióta egy olyan Európaretorika van terjedőben, amely az európaiságot a konzervativizmussal azonosítja, érdemes eltöprengeni ennek a kiállításnak ebbéli tanulságain is. A balsors úgy hozta, hogy a mátyási aranykort hamarosan Mohács követte, sok egyéb mellett a könyvtárat is elhurcolták. Állományának alig egy tizede maradt meg, 214 kötet a két, két és fél ezerből — és még annak is örülhetünk, hogy e példányok nagyobb része olyan helyre került, ahol gondosan óvták, és igen jó állagban megőrizték őket. Ám még így is — csonkán is — lenyűgöző a 131 kötetből álló tárlat gazdagsága. A tisztesség és a hála is arra kötelez, hogy megmondjuk: az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárában és más hazai gyűjtemények tulajdonában levő harminc-egynéhány köteten kívül majdnem száz darabot külföldi köz- és magángyűjteményekből kaptak kölcsön, mégpedig New Yorktól Wroclawig és Uppsalától Rómáig a világ minden égtájáról. Kell-e mondani, hogy ez a Mátyás halálának 500. évfordulóján tartott rendezvény és a külföldi részvevők készsége nemcsak szimbóluma, hanem egyszersmind konkrét megnyilvánulása az európaiságnak, Európának, amely humanista múltjához is azért nyúl vissza, hogy humánusabbá tegye a jelent és a jövőt. Rényi Péter Mátyás és Beatrix fogadja Petrus Ransanus apátot, aki egy kódexet nyújt át a királyi párnak. Mátyás király könyvtárában egyaránt voltak latin antikvával és gótikus fraktúrával írt kódexek. A bal oldali egy 1450 és 1470 között készült beszédgyűjtemény kezdő oldala. (Kiállítási sorszáma: 32). A jobb oldali egy kb. 1489 és 1490 között készült, gótikus betűkkel írt püspöki szerkönyv. (Kiállítási sorszám: 97). Jn noir fái nri íbu rpi «ac. jjnetpte lia^KS^nrt'etOYc üoittt ipficjt ourtaa fuam qmw'of fojjilemétü. ,— reptérét abbacco bffdkc riremiit, b - O. <**''*• t - jflUcnioát cóferrcnd pór ex ue pníjibbn l'í Kví- a j*bi necabbahbti-1m Y V*! 114 j| rá f»r afna q; mőftcriof, faop cótjcrfie ct 1 ftinu q luagtftrutu* ijjjj yftdtUa cóuoUiXntcc íív^rrtlcfnrticat 2 fcnptfaneUa nctg* «S ctqücpalcmiunfdnliotic^bnn.’nrpitn M riter nnncopaf jyt' j£ elmeilc‘ cöfenc cőfurá mit ne- «d compc mcl* cdjxdiofaatr? a §jj fát ez plcno pfacc fcdiü indulto. b .jöb kJ púi oúIVcjsg cömí fjl bas et q?3 cdacruaho regre oct mo-1 fi? abcebicts qtadöo $1 ftacboo fugttioo. a .íüddc rr cicútoo ni pl rnmuu fuis qns repibcoimptancrpter j|®j in.cnc uagandi ?alt’.itc. b .£t adtlau |jl n'/ bjcniretc í plcnfqj fuis oenlíöib? na?/ Ibü rcdutc felna cadío oifaplim cí oc re |jf *twjba CeeUrarióe tt fdfpUúóe iáigese ||S gula.ne uagnqí. a ,2lC ictpir ne í-eltgio/ Pl Idarto ad cöe> fitnpUdü erfeffor. uriiita |§| li vtó fapoftona v-ss'rj. b .'I'Jrrű abbao p te cptuj n’j T>no írderít cserem oíiia fsn« §J| poflfrt licénair tuhditoo fuoa síd ati.í rdP | = öiScascdatúadcikjQtarioíTCinredücüac j|H gionc. &ndccpRnioiMtd:ipórqdelicni ti? btnmari gr bicai?ualucro qá utfo fu/ tiarc ad cqtc reltgionc oc cűJcitfa capitu/ P mi acpedirc. addé* fuppíc.urqj sddf ca- b abttr ndsd minoar vo no pót ar.jur.q. gnoícat: metfpn*. a .Jnftnc vo, b . Is .n;.UAru(m'\ti).q.ti.fmccxccptióc.oc snv S lía ee rab* ponetr oéc füiuc alptaberieá Ijl *u»i hűtő rdfcrianc oic ur Nth' v £ t. a f wdiné fcqucdo.rt pagpboct in margibnf jgS >t>»oicbs pet eolligí rp ad aráosc pót I qtafnöndo ?P>ort prsm <aplY in pfam _Jw iiciinarc míi ccdcrer * gnmé iachirá fen i^ lu»udpüref fSnw<p £-i.er prer pdida fciuiftnt cögregatiomű tindcti-.ifir. b . / op? fucplcmotrmn afpdJtn pór, eParó qooqt fi fubdití' eligat" pljruő utfuoHiöftu-io-ás|fe iiccnarcpöcctnőrcgfiroDttcrneíáclrc Jí; a cőfercpőtíutí fi rdt^iofuí.in fmr Ilvl a .Jnicllfccfi ^ lüdiriű puli tó fura ct duos *á ?ócr«t facta dectio nó ár ciccnom rura. Í^Pmcff imnckép oá* űr facdoo ct mán? ipo^^f Preut in clcJ[ixc pr cIcctöi oiab cü cőccí S&fit* fit ci maian pbucdoji ex a etarc 3 fa rcbgíoio a fnpk« fuo heeria nt cícctG S-üt q.cü contmgat, et.lzic.oüqih uidem?* | omuel ptnfiomfiquáocipordnn^creE pjí- -a .C^ünW ttiinoMf funt boííiarwtus ^ ben fuü oarc pofltt affenfü ábinomc- uts piaiénfotuű ct Icctowt? eroíeíht? aco/ jp ho má parte nulli? cam eriftet polVc tc/ Iirar?jici-t>i,tlcro9.'i pfebmftat? t icáo/ ,N ! bar fnnucativ. b -ifibbaoun^nonpo rat? tdc luc ut pür coliig! er textil 75Í0, afl pliderc ín dtuof morafta-ijfd a re oá.ccü cdtigat.ílbboiöötDÍtntpotC!! Éjj bcü.co.c.ulriamfi. a .llbíct tnctfnc gf ledűiarü oicto c.cű cőrmgat.a.c.qííi cdfc A »n tmifio mölbrrijo locn uionacbt bfe p:e qtict:,T [joftiarutű g peedtt et ftc illol ou 4 fámat, b .'I3*dc B 'vrdigio piimo-^r. oc cü ad oidineo nö fit ^pcccfcdn p falnrai i 0 Sx íln Drdts? pj cp ixlijiofirínő pót p. cr tt rit.p lal. ^c.uno, b .á^otétpolfj É dfe ptib^monafterqo fai ccdcfnf cnrai’t clcct? ín abba te fi cpüc- mffirat cö büdicc || aiar: laabcnb? lutcaűcfcc fedio apticc mfi ct Dclupplc,nc.pla.fia tűim?- a ,3bí tu- ^ imüuwruflatüfcítűccEtJticptdDíC a-a’ dtf ftcpuü cno cü buimhtateat cebűcóc M raladiuKcfintáncrc. b .jöbbaű icollá fitut cötiemr rcgfinia^bbaico bddtei; foí főé siUc9 powt? nó pót nbqá notiü on? ü tt rciuient nídc nbbatíb? lictarppofmo ponc.lS crpfk córincbaT in qdam ocerrti. Ez a Velencében nyomtatott és Ferrarában 1473 előtt illusztrált gyóntatási kézikönyv pompás példája az illuminátorok formabontó fantáziájának. Az Iniciálé egy 1450 és 1470 között Firenzében készült korvinából való. (Kiállítási sorszáma: 29.)