Népszabadság, 1990. május (48. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-19 / 116. szám
20 — A világháborúban hadbíró voltam, százados. Az én hadosztályomnál nem volt halálos ítélet. Az orosz fogságból a többinél hamarább engedtek el, mert a katonák megmondták, milyen voltam. — Hány embert ítéltél el? — ordít rám a kat. pol.-os. — Senkit. Hányszor mondták a háborúban: — Szabotázs! Ha leírnám, hogyan lehet, hogyan kell szabotálni a hadbírónak, tankönyvként taníthatnák. Amikor hazajöttem, mindjárt ezzel kezdte az ávós főhadnagy. Lengyelországban a fegyvermester pálinkáért fegyvert adott a partizánoknak. A németek elfogták őket, falhoz állították valamennyit: — Kitől szereztetek fegyvert? A mi fegyvermesterünktől. Hozzám hozták megbilincselve. Majd megőrültem, ezért kötél jár. Négyévi börtönre ítéltem. Ha nem esek orosz fogságba, felakasztanak érte. Az ítéletet a jelentéktelen ügyek közé csúsztattam, jóváhagyták. Ukrán asszonytól tyúkot loptak, nem sikerült a nemi erőszak, két hét, egy év. Elengedték, ha például járőrbe ment, hősiesen viselkedett. Utána a felesége az utcán rám mutogatott: — Az uramat ő ítélte el! Jött a német. — És a Miklós-ügy? —Nincs joguk a magyar hadbíróságtól számon kérni! Miklós magyar katona! Jött az ezredesem: — Hol van Miklós? — A hátországba küldtem a büntetést letölteni. — Ha nem volt még hadbíró az akasztófán, főhadnagy úr lesz az első! Kértem, küldjön ki az első vonalba. Ott aztán hamar fogságba estem. A rusztoik kiemeltek. Szakállas zsidó GPU-s faggatott, akarok-e szolgálni a Vörös Hadseregben? Hogy nem álltam kötélnek, betettek a női menekültek közé. Éjjeli krumplihámozás címén mind megerőszakolták. Volt, aki öngyilkos lett. Cseh menekültek, zsidók a lágerből. Nők. Velük voltam egy táborban. Amikor hazajöttem, újra hadbíró lettem a honvédségnél. Otthon, szülőföldemen, Ditrói ávós főhadnagy siet hozzám: — Jöjjön, a kaszárnyában súlyos politikai bűncselekmény történt! A budi ajtajára valaki krétával felírta: „Rákosi büdös zsidó — Rákosi fütyülős zsidó!” — Hozza ide a hátán a bűnjelet, és elküldöm a népbíróságnak! Őrjöngött. Amikor elvittek, Ditrói elé kerültem. Elvittek, Ditrói elé kerültem. Beöltöztettek egy ávóst papnak. Odajött, s azt mondták: feszületre tett kézzel esküdjek! — Elvből nem esküszöm. Kész színjáték volt. Gumicsővel verte a kezem, a földön csizmával rúgott. ’49-től hatszor, hétszer voltam letartóztatva. Az utolsó volt a legborzalmasabb. „Hűtlenség” miatt estek nekem. Addig csak hogy ezt mondtam, azt mondtam. „Beszerveztem egy ellenséget a demokratikus hadseregbe.” Nagyon súlyos vád. A Fő utcába vittek. Három halálraítélttel voltam egy zárkában. Mindennap volt kivégzés. Az egyik őrültnek tettette magát. De csak arról hitték el, aki leült, kanállal ette a saját szarát. Az őr a lyukon leste. Aki ki akart lépni az ávóból, tizenöt évet kapott. Vasúti szabotázst fogtak rá. Valóban segítettem egy falumbeli szegényember fiának, hogy honvédtiszt legyen a demokratikus hadseregben. Később ráfogták, hogy az imperialisták ügynöke. Amikor elengedték, az utcán egy ismerős jogász átszólt a túloldalról: — Bizonyíték hiányában ... — Nem! — mondtam. — Bűncselekmény hiányában. Még ügyészként megmentettem Hofmant. Utána börtönőrnek kérte magát a honvédségtől. Levelet hozott a börtönbe a feleségemtől, s fölhozta: felmászott a villámhárítón. És Hofman leesett a villámhárítóról. Volt nagy szaladgálás. Megettem a levelet. Volt az ávóban is rendes. Az egyik főhadnagy, amikor vallatás közben hallotta, kint jönnek, ordítani kezdett: — Te gané! Aztán megsúgta: — István, nincs maga ellen bizonyíték. A segítőim közt van pártember, ávós is. Sok borsot törtem az orruk alá. Ifalusi vagyok, a község fele szerb,*• fele sváb. Édesapám meg még egy család volt magyar a faluban. Édesanyám német, de hazaszeretetre tanítottak! Apám hétholdas paraszt. Nagyon szegények voltunk. Így hívnak: advocatus pauperorum, a szegények ügyvédje. 1956-ban a munkástanács választott titkára lettem. A munkások kényszerítették. Azt mondták, közülük való vagyok, de többet tudok náluk! Álljak oda.’56-ban a megyében többmilliós kár volt a sztrájk miatt. A tárgyaláson nekem estek ... — Maga volt az oka! Nem engedték, hogy tanúkkal bizonyítsam: én szóltam egyedül a sztrájk ellen. — Fegyvert akartak osztani az „orosz tankok ellen”! — Nem engedtem! Éppen hogy én akadályoztam meg hogy a város utcáin puskát osszanak. A tárgyaláson belém fojtották az utolsó szót. Hat évet kaptam. A börtönben megmentettem néhányat. Tanácsot adtam, mivel védekezzenek. Fiatal fiú, nagyon el volt keseredve. Biztos voltaz ítéletben. Odaült az ágyamra. Mondtam neki: — Rajzold le, ahol volt! Méregettem az utcát, a házakat, a helyet. — Abban a bérkaszárnyábanvoltál. Tiltakozott, hogy nem, ő máshol volt! — Ott voltál! Kivitték a helyszínre, nemsokára elengedték. Nehezen értette meg: onnan nem lőhettek oda, ahol az orosz katonát eltalálták. Ezt még senkinek sem gyóntam meg. Nemrég perújrafelvételt akartam, de leintettek: — Pista, élnek még azok az emberek, akik mindent megtehetnek ellened. A legtöbbet túléltem, de egy-kettő még akad. Előtte írtam jobbra, balra, tanúskodjanak, tanúsítsák, hogy ártatlan vagyok. A legtöbb nem is válaszolt. Pedig hánynak segítettem kikerülni! Márianosztrán ültem. Sok embernek írtamkegyelmi kérvényt. Börtönkazánfűtőt kerestek. Jelentkeztem. Nem akarták elhinni: — Magának kazánfűtő-bizonyítványa?! Hogy küldje el a feleségem. Kazánfűtő lettem. A rabtársaim ölelgettek, sose volt Itt ,ilyen meleg! Hiába, a szakmám. A jogtudomány, ,a politikatudomány meg a hittudomány mellett. Nagyon keltettem nekik. A kazánban évekig misebort gyártottam. Mindenki mazsolás bejglit kért otthonról. A börtönőrök nem értették, miért kell mindenkinek mákos kalács. Én a kazánházban bort csináltam a mazsolából. Földalatti egyház volt ez, katakombaegyház. Az ostyát én őriztem. Amikor Valakinek kellett, kis darabkát törtek. Akinek kellett, a papok vittek. A feleségem mondta: vigyázz, családod van! Hogy nem lettem volna óvatos. Két évet engedtek el amnesztiával. Volt, amikor patkányirtásból tartottam el a családot. Jött ez l az ember, nem akarok-e sokat keresni? Miért ne, megpróbálom, jó lenne már egyszer „Doktor doktornak” is "emberhez méltó módon élnie! Alig kellett valamit csinálnom, este mégis alig tudtam hazacipelni a kolbászt, amit a téeszben kaptunk. Azt mondta a brigádvezetőnk a kolhozirodán: — Emberek, döntsék el: akarják-e, hogy kiirtsam a patkányt, vagy nem akarják? Mert ehhez a legfinomabb csalétek kell. Legalábbis ezzel bolondította őket. Hogy annak a kamrájában mi minden nem volt! Ahány féle sonka, kolbász Magyarországon előfordul. A csoportvezetőnk a vegyszert elszórta a szalmába, földire, mindenhová, a jószág nem ette meg, de a patkány igen. Nagyon óvatos a patkány. Előre küldi az egyiket, tűzkóstolja meg. Ha tetszik neki, jöhet s a többi is. Mind megette a finom külföldi patkányirtó szert, semmi bajuk. Egy darabig semmi bajuk, aztán egyszer csak: előbb az egyik, a végén valamennyi remeg, dobálja magát, rángatódzik, vérjön ki a szájukon. Ő mind egy halomba gyűlik, apatkánytetemeket az istálló udvaráról a kupacból nekem kellett elszállítanom. Mit tehet az ember. Persze az árvásóknak az tetszett volna, ha a falhoz állok, fölteszem a kezem. Vagy éppena tarkómra kulcsolom, hogy: vége, föladtam! Ilyen örömet nem okozttam nekik. Tiána keresztény motívumú, keresztény jellegű bélyegek gyűjtésére adam magam. Szakkört alakítottunk, létrejött a Szent Gábor Magyar Bélyeggyűjtő Egyesület. Az az igazság, az egész világon így hívják. Szent Gábriel Világszövet SARUSI MIHÁLY: Ezt még nem gyóntam meg még. Az abaligeti plébános három évet kapott. Mintt már ők szólítanak föl, állítsunk ki külföldön. Nevetséges. — Megálljon, ez leszaz igazi! Olyan szervezkedésbe keveredett — diadalmaskodott az ávós a ’60-as években a bélyeggyűjtés utáni rendőrségi begyűjtését követő faggatáson. Megkérdeztem tőle: — A Szovjetunió miért ad ki keresztény bélyegeket? Láttam itastta, a legszívesebben megsemmisítene: rohadék kereszténye! . — Hogy mondja, a Szovjetunió? Nem igaz! Rágalom! Szemenszedett hazugság. — Bizonyítsa be, amit mond, különben megnézheti imlalgát! Hatvan, embert tartózhattak le. Gyűjtöttem az egész világból , a kereszténybélyeget, soha politikait, mégis politikai bűnnel vádoltak. Kiállítottam. Jöttek öregasszonyok, a bélyegeim előtt imádkoznak! Egészen kikelt magábóla rendőrtiszt: — Ki van zárva a bélyeggyűjtőszövetségből ! A kedvemért elintézte. Na jó, ,nem uszítok. De hát, akár tetszik nekik, akár nem, hiszek Istenben. Mutassanak nekem egy olyan magyar törvényt amelyik ezt tiltja. Mert ha nem tiltja, semmi közük hozzá. Éppen hogy ők követnek el bűnt. Csak valahogy őket nem szokták „begyűjteni”. Most mondják, jelentkeztem, elismerik, hogy ellenálló voltam! Télen újra kazánfűtő vagyok, hogy nyáron utazhassak. A nyugdíj a családé, én ebből ficánkolok. Két doktorátusom van. Jogász, ’41-ben pedig a politikai tudományok doktora lettem. Magyar—történelem szakos tanárnak készültem, de az egyetemet elvitték tőlünk, csak a jogi kar maradt. Elvégeztem a teológiát is. Három éve fejeztem be a Pázmány Péter Hittudományi Egyetemen. Hatvanvalahány éves fejjel beültem az iskolapadba. Én voltam a ■teológusok kedvence. Amikor a külföldi kollégiumban megnézték az igazolványomat a diákok s látták, hogy valóban egyetemista vagyok, összevissza öleltek és mindent megkaptam. ’49-ben bíró voltam, ’49 elején köröztek egy körözvényt, aki nem lép be a pártba, nincs keresnivalója a népi hadseregben! ötvenketten voltunk a katonai törvényszéken a takarítónőkkel együtt — ötvenegyen beléptek, én egyedül nem. Másnap nem álltak velem szóba. Tárgyaláson lettem rosszul, a vesémmel lett baj. Műtét, kidobták a vesekövemet. Az ágyhoz kézbesítették: „hivatalból nyugdíjba helyezve”, háromszázötven forint nyugdíjjal. Nem tudtam elhelyezkedni. Beálltam ide, beálltam oda, mindenhova, elértek. A vége az lett, hogy kazánfűtővé képeztettem magam. Így sem hagytak békén. A katonai ávó éjjel kirángatott az ágyból, ágyba-főbe vertek. Házkutatás. Dzsip állt meg a házunk előtt. Tizenhét fegyveres rohant föl a szobába. Minden iratot elvittek, de semmit sem találtak. Kutyákkal tepertek le, s így bátorítottak : — Lődd le! FODOR A. GÁBOR (NÉPSZABADSÁG STÚDIÓ) RAJZA NÉPSZABADSÁG - HÉTVÉGE 1990. május 19., szombat ÖRDÖGH SZILVESZTER: Meghasonlottságaim természetessége (Följegyzések) Tiszta lapot fűztem az írógépbe, fölírtam a címet, aztán néztem hosszú órákon át. Majd kifűztem az üres papírt és félretettem. Ennek tíz napja éppen. Közben benső késztetésre írtam sokat, mindenfélét, végül félretettem. Ma a tiszta lapot vettem újra a kezembe, rajta a címmel. Mintha el sem telt volna tíz nap, úgy csavartam a gépbe. Íme, meghasonlottságaim természetessége. Mellettem a megannyi gondolattal koszült oldal, s most ráöntöm a tiszta lapra, amely tíz napig szeplőtelen maradt. Így a betűvel készült lapok eldobhatóvá válnak, és a tiszta lapok elveszítik végképp szeplőtelenségüket. Íme, meghasonlottságaim természetessége. * Déry írta: ítélet nincs. Lukács válaszolta: ítélet van. Nem tudom eldönteni — húsz év után sem —, hogy melyiküknek volt igaza. Mert mintha mindkettejüknek igaza lenne, s mintha egyiküknek se lenne így igaza. Gyötör a tehetetlenség, mivel nem tudok választani és dönteni, mert érzem, ez a választás és döntés szükségszerűen fanatizmust, korlátoltságot , leegyszerűsítést, kisajátítást föltételez. De azt is tudom: az ember szuverenitásának alapszükséglete, hogy választani és dönteni tudjon. Csakhogy: minden választás, minden döntés egyben elkülönítés is valamely érték és érdek szerint, amelyben a hit, a meggyőződés, a fölismerés éppúgy jelen van, miként a privát önösség, az önhitelesítő részrehajlás. Ezzel együtt az elkülönítés minőségmeghatározás is: az ocsút el kell választani a búzától, a terméketlen talajra hullott mustármagot a termőtalajra hullottál, végtére is: az igazat a hamistól, a jót a rossztól. Valóban, ettől is ember az ember. S én mégis úgy érzem, hogy csapda ez: a választás és a döntés ítélete szükségszerűen leszűkíti a „minőségesült” valóságot, ment rangosítja — s ezáltal rangtalanítja — azt, ami kizáró szempontjai szerint „minősíthetetlen” valóság. Kiváltságosít és kiváltságot képvisel — kisajátít és eltulajdonít. Úgy gazdagít, hogy szegényesít, úgy egészet képletesítő rész, hogy részeket iktat ki az egészből. Az ember elemi érdeke volt a létezésben: megkülönböztetni a neki hasznos és neki haszontalan/káros növényeket, állatokat. Ez a szükséglet kötelességes ismeretévé lett. S ma ott tartunk, hogy oldalak százain át sorolni kényszerüljük a kipusztult és kipusztított, valamint pusztulóban lévő növények-állatok nevét, nagy hányadukban az embernek haszontalanokét vagy károsakét. De sorolni kényszerülünk, mivel észleljük az egyensúlyvesztést. Belátom: van, mert kell ítélet. Belátom: nincs, mert talán szükség sem lenne rá. Végül azt gondolom , talán elegendő lehetne igazságnak a látszólag semmitmondó tőmondat a választás és a döntés törvényesítése helyett: ember van. Ugyanis erről tanúskodik mindenestül az ismerhető létezés. * Minden hit, minden eszme a szabadság elérhetőségét tűzte valóság gyanánt az ember elé. Túlvilágba vagy evilágba. Az így hirdetett szabadság mindig korlátok nélküli — de az odáig vezető út cövekelten ösvényesre jövendölt. Föloldhatatlan az ellentmondás, bármely dialektikus magyarázattal. A béklyó, a karó jut eszembe a kikötött, megfékezett ló valamely beláthatatlan, tágas mezőben. Mintha ilyen lenne a valóságban minden hit és eszme önnön paradoxonaként: valami vágyott célt áhítva köt röghöz. Ugyanis a valóságot sosem érzékeljük szabadságnak, mivel a hit- és eszmekarót őrizzük benne igazságnak, kapaszkodva belé. Pedig amíg karó és béklyó lesz , nem lesz és nem lehet a miénk a beláthatatlan, tágas mező, s mi sem lehetünk a tágas mezőé. Nekünk magunknak kellene hitté és eszmévé lennünk, úgy értelmetlenné válna minden „indokos” karó és béklyó. Újabb tőmondat jut eszembe: van az ember. S ha jól értjük az állítmányt és az alanyt, már nem kellene semmit sem definiálni hitként, eszmeként, szabadság gyanánt.* Johannát a látomása és a hite, Galileit a tudása és a hite alapján ítélték el. Egyik meghalt érte — s így maradt méltó mementó nekünk. A másik nem halt meg érte — s így maradt méltó mementó nekünk. Ha megtörik Johanna — bizonyára elvész az emlékezetből. A Galilei kitart — ma talán még nagyobb hős mártíromsága miatt. De ha nem hal meg Johanna — szegényebb lenne eggyel a vértanú szentek serege. Galileivel viszont így vagy úgy — a tudásra esküdt emberek száma szaporodott. És az embereknek szükségük van szentekre is, tudósokra is, hogy emberek maradjanak. * A szeretet filozófiai fogalom, talán a legfilozófiaibb az ismerhető fogalmak között. Minden ebből és minden utána következik, bárhogyan bölcselkedünk is, emberről szólván. Ebben a Názáreti Jézusnak volt igaza — bár nem volt egyedül soha eb-