Népszabadság, 1990. május (48. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-18 / 115. szám
1990. május 18., péntek NÉPSZABADSÁG - KULTÚRA Megméretés előtt Legutóbb húsz évvel ezelőtt vett részt hazánk olyan nemzetközi vizsgálatban, amelyik különböző korú diákok funkcionális írás- és olvasástudását, szövegértését hasonlította össze. A részt vevő fejlett országok között az utolsó helyet „vívtuk ki” magunknak. (És ezen nem szépített az sem, hogy ugyanakkor a természettudományos tantárgyakban a japánok után a magyar diákok teljesítménye bizonyult a legjobbnak.) Hogy azóta sem sokat változott a helyzet, bizonyítja egyebek között az az 1986-os felmérés, amely szerint stagnál, illetve „enyhén romló képet mutat” gyerekeink olvasástudása, szövegértése. Nemrég Kádárné Fülöp Judit, az Országos Pedagógiai Intézet tudományos főmunkatársa az írásbeliség nemzetközi éve alkalmából szervezett tanácskozáson mindehhez szomorú adatokkal is szolgált: növekszik az általános iskolát befejezni nem képes gyerekek száma, hosszú-hosszú esztendők óta a gimnáziumokban 14, a szakközépiskolákban 17, a szakmunkásképzőkben pedig 23 százalék körüli a lemorzsolódás, napjainkban az iskolázottak döntő többsége vagy csak átcsúszott a vizsgákon, vagy gyenge közepessel fejezte be tanulmányait. — A kutatók szerint a felnőtt lakosságnak legalább a 20 százaléka funkcionális analfabéta. Nem túlzás ez? — A funkcionális írástudás nem csupán a betűk ismeretét jelenti, hanem szélesebb értelemben egy adott társadalom írásbeli kommunikációs rendszerének értését és a használatára való képességet is — mondja Kádárné Fülöp Judit. — Mégis, az elmondható: iskolázott emberek könnyebben megtanulják a fejlett társadalmak sajátosságait. — Van-e köze olvasástanításunk eredménytelenségének társadalmi viszonyainkhoz? — Igen, van. Az iskola egészen az utóbbi évtizedig teljesen ki volt szolgáltatva az ideológiának, mindenekelőtt a szigorúan cenzúrázott tankönyvek révén. Sokan talán nem is gondolkodtak azon, hogy a szó is egyfajta valuta, amelynek fedezetét igazságértéke, tettekre válthatósága adja ki. Mi ennek morális alapjait számoltuk fel, hitelességét járattuk le. Bajainkat csak súlyosbította, hogy a nyolcvanas évekre gazdaságilag a csőd szélére jutottunk, s ez az iskolák teljes elszegényesedéséhez vezetett. A második világháború után az előrelátó országok óriási összegeket fektettek oktatásügyükbe. Ennek a szellemitőke-felhalmozásnak az eredménye szinte mindenütt „gazdasági csoda” lett: erre Finnország, Japán vagy Malajzia egyaránt példaként szolgálhat. Nálunk azonban ez a „nagyberuházás” elmaradt, habár az alapvető oktatási infrastruktúra kiépítése szerény körülményeink ellenére is előrehaladt. Nálunk egy általános iskolásra 1980-ban hatszor kevesebbet fordítottak, mint például Finnországban. Azóta — a költségvetés névleges növekedése ellenére — a ráfordítások reálértéke folyton csökken. — Csak az iskolák szegénységével van baj? — Egész neveléstudományunk megrekedt a fejlődésben! Ehhez hozzájárult a kutatások erőszakos visszaszorítása is. Az 1988-as kutatásifejlesztési költségvetés reálértékben alig haladta meg az 1980-asnak a felét. Holott talán még soha nem volt olyan kiáltó az igény az iskola teljes megújítására, mint napjainkban. Emellett nem épült ki az írásbeliségnek az a modern oktatásügyi háttérintézmény-rendszere sem, amely a fejlettebb országokban évtizedek óta jól működik. Iskolai könyvtárak és községi közkönyvtárak tömegét zárjuk be, pedig számos fejlett ország igen kedvező tapasztalata állhatna előttünk példaként. A modern iskola elképzelhetetlen a kommunikáció minden eszközével, számítógéppel, különböző elektronikus felszereléssel, információs bázissal is felszerelt könyvtár nélkül. Ha most visszafejlesztünk, a jövő ellen vétünk. Ezenkívül figyelnünk kell arra, hogy ha valaki valami oknál fogva nem képes az iskolai idő alatt megtanulni megfelelően írni, olvasni, a kommunikáció modern eszközeit kezelni, legyen rá később lehetősége, hogy a hiányait pótolhassa. Nem „végzettséget” igazoló álbizonyítványok kellenek, nem olyanok, amelyeket a rossz szerkezetű levelező vagy más „gyorstalpaló” tagozatok árnyék-iskolarendszere állít ki, hanem olyan pedagógiai szakintézményekre van szükség, mint például az Amerikában működő úgynevezett olvasásterápiai rendelők vagy az angol open school-hálózat. Ezek ugyanis személyre szóló segítséget nyújtanak az ismeretek megszerzésében. Minél inkább számítunk az emberek önálló vállalkozására, alkotómunkájára, annál inkább szükség lesz az ilyen intézményekre. Miként olyan intézményre is, amely jelezni tudná az igényeket, a szükségest, és mérni is az eredményeket. Bízom benne, hogy az új kormány felismeri mindennek a fontosságát. A legközelebbi olvasásfelmérés — amely 40 ország részvételével valóban világméretű lesz — a fejlett világ funkcionális írásbeliségének normái szerint méri meg a magyar iskolásokat is. Vajon hányadik helybe kerülünk, ha nem tesszük meg a szükséges lépéseket? A nemzetközi megmérettetésre jövőre kerül sor. Gyarmati Szabó Éva ELSŐ ÍZBEN WASHINGTONBAN: Erdélyi művészek kiállítása A Nemzetközi Valutaalap kiállítótermében — közép-európai idő szerint csütörtökre virradóm — megnyílt a Modern képzőművészek Erdélyből című reprezentatív tárlat. A tárlatnak — a tizennégykiállító művész munkáinak esztétikai értékén túl — külön jelentőséget kölcsönöz a magyar-románkapcsolatok szempontjából is igen fontos politikai körülmény, hogy a Kulturális Alapítvány Erdélyért által — a Nemzetközi Valutaalap támogatásával — szervezett rendezvény védnökségét közösen vállaltta a Magyar Köztársaság és Románia washingtoni nagykövetsége. ■ Ez az első alkalom itt ilyen jellegű magyar—román együttműködésbre, és miint a megnyitón Richard Erb, a Nemzetközi Valutaalap ügyvezető igazgatóhelyettese hangsúlyozta, két diplomáciai képviselet általában és most először védnöke az épületükben tartott rendezvénynek. A kiállításmegnyitóján rövid beszédet mondott dr. Pataki István magyar követtanácsos (aki a betegsége miatt távol maradt nagykövetünket helyettesítette), valamint Virgil Constantinescu román nagykövet. Pataki István méltatta a két és fél milliós magyar nemzeti kisebbség erőteljes és kifejező művészetét, amelyben tükröződik az Erdélyben élő nemzetiségek több évszázados együttélésének élményvilága is, és tolmácsolta az éppen washingtoni tárgyalásaival elfoglalt Göncz Árpád ideiglenes köztársasági elnök üdvözletét a kiállítás és a megnyitó részvevőinek, hangsúlyozva, hogy a magyar államfő mennyire nagyra értékeli e tárlat megrendezésének gondolatát. Constantinescu román nagykövet a maga részéről gratulált „a gyönyörű romániai tájról, Erdélyből való tehetséges művészeknek”. A kiállítást — a megnyitón a Kulturális Alapítvány Erdélyért képviselője által felolvasott — írásos üzenetben köszöntötte Sütő András író, akit a marosvásárhelyi pogrom idején elszenvedett súlyos sérülései után egy bostoni szemészprofesszor megoperált, és gyógykezelése, a szeme vitágának megmentéséért vívott küzdelem azóta is a keleti parti egyetemi városban folytatódik. Győrffy Ilona, az alapítvány elnöke, volt szíves az angol fordításban elhangzott üdvözlet Sütő András által írott magyar nyelvű eredetijét a Népszabadság rendelkezésére bocsátani. Sütő András üdvözlő sorait alább közöljük. A mi erdélyi festészetünk sorsszerűleg örökölt olyan terheket, mint az irodalom, amelyek ugyancsak történelmi problémák és szenvedések felé fordították az érdeklődést. Nem egy festő életműve igazolja, hogy az esztétikai feladatok mellett milyen terhet jelentett számára az etikai kötelezettség. A korszerű esztétika azt vallja, hogy ezek fölösleges súlyok a művészek nyakán. Adja a Zors, hogy mint a nagyvilág más tájain, így Erdélyben is eljuthassunk a tiszta esztétikum szabadságához. Ez bizonyára minőségi lépés lesz az erdélyi művészet történetében. Szívből gratulálok ehhez a kiállításhoz, e rendkívüli eseményhez, és minden erdélyi sorstársam nevében köszönöm a fáradalmat, a szolidaritást, a mindenkori segítséget mindazoknak, akik a múltban és a jelenben is egy újabb fontos alapítvány révén erről bizonyságot tettek — fejeződik be Sütő András üdvözlete. Washington, 1990. május 17. Serény Péter Mezőgazdasági nagyvállalat üzletkötői munkakörbe tárgyalási szintű németnyelv-ismerettel és saját gépkocsival munkatársat keres. Akinek budapesti vagy környékbeli lakása van, előnyben részesül. Fizetés megállapodás szerint. A jelentkezéseket „Vetőmag 3109" jeligére, kérjük a Felszabadulás téri hirdetőbe. 7 Dokumentumfilmek nyomtatásban Egy kicsikét föllendült a magyar filmkönyvkiadás. A politikai töltésű szociográfiák és a történelmi tabutémák, a „fehér foltok” föltárásának igyekezete lendítette föl. A történelmi-szociográfiai filmvizsgálódás persze már a mostani divatja előtt is létezett, sőt — nem túlzás — remek filmeket eredményezett már korábban is. Mégis kénytelen volt sokáig úgy érezni, bizonyítania kell létjogát. Ebből — ahogy lenni szokott — a vészes sértődékenység és allergiás kritikaérzékenység is kifejlődött némelyik dokumentarista alkotóban. Gyerekbetegségként. Egy szellemi áramlat létjogosultsága nem addig kétséges, amíg kétségbe vonják, hanem ameddig nem bírálják érdemlegesen. A magyar filmdokumentarizmusnak az a történelmi-szociografikus áramlata, amely az utóbbi másfél évtizedben bontakozott ki, évekig csakis a támogatást követelte magának. Szabad teret a gyártásban és a forgalmazásban (beleértve a televíziót), és dicséretet a sajtóban. Legalább az utóbbiról ideje volna már leszoknia. Olyan izmos irányzatról van szó, amelynek hovatovább nevetséges a kritikátlan pátyolgatása, hiszen rég kinőtt a hátulgombolós korból, és senki sem merészeli már kétségbe vonni felnőttségét. A bírálatra — bár maga talán nem óhajt tudni róla — igen nagy szüksége volna a történelmi tárgyú és szociografikus dokumentumfilm-készítésnek. Nyilvánvalóan segítségre szorul ahhoz, hogy leszokjon megrögzött szószátyárságáról és képi hányavetiségéről, valamint a messianisztikus pózról és az igazság kizárólagos birtokosának szerepében való tetszelgésről. Akinek ez nem inge, az persze ne vegye magára. Sohasem volt ilyesmi jellemző például Bokor Péterre. Talán azért volt ő eleve immúnis a hivalkodás fertőző betegségével szemben, mert a filmcsinálás nem mint aktuálpolitikai művelet, de nem is mint művészkedés érdekelte, hanem mint történelmi tényföltárás és ismeretterjesztés. Két éve már a történelemtudomány kandidátusa, jóllehet igaz, amit mond: „Én soha történelemmel nem foglalkoztam másképp, csak mint filmes. Viszont filmesként soha nem foglalkoztam mással, mint kizárólag történelemmel ...” Akár a televíziós Századunk félszáz darabból álló sorozatára gondolunk, akár Bokor Péter egyedi filmjeire, a Halálkanyartól a Királygyilkosságig, nem kétséges: ezek rendezője , rendező, nem csupán szerkesztő (hogy Koltai Lajosnak a filmdokumentarizmust érintő, jogosnak érzett kritikai megjegyzésére utaljunk). S így van ez a két legutóbbi filmje esetében is, amelyeket a közönség megkülönböztetett figyelemmel fogadott már csak főszereplőjük, vagyis Habsburg Ottó személye miatt is. Századunk tanúja — Habsburg Ottó címmel könyv is jelent meg a Komárom Megyei Moziüzemi Vállalat kiadásában Bokor Péter azonos című filmjéhez. Ám az előző opus, az Isten akaratából című dokumentumfilm szövegkönyvéből is tartalmaz érdekes részleteket. A rendezőtől itt idézett mondatokat is ebben a kiadványban olvashatjuk. A vele készített interjú érdekes, de a könyv elsősorban mégis azért született meg, hogy a filmekben elhangzottakra viszszalapozhasson az érdeklődő. Tehát a Habsburg Ottó-interjúk legérdekesebb részeinek közlése a fő érdeme. A interjúkra alapozott dokumentálás, tényföltárás nem épp a legsajátabb területe Schiffer Pálnak, a történelmi témák kutatása kapcsán azonban filmkészítési módszerében szükségképpen közeledett kollégái megszokott metódusához , máskülönben a „szituációs dokumentumfilmnek”, a filmszociográfia e sajátságos változatának a művelője. Néhány, történelmet is kutató szociológus segítségével — ilyen volt Magyar Bálint a korábbi dunapataji, majd Dávid János és Geskó Sándor az újabb salgótarjáni filmdokumentumok készítésekor — jutott a múlt eseményeinek föltáratlan nyomára a rendező. A Progresszió kiadó Forradalom — Sortűz — Megtorlás címmel jelentette meg hármuk, tehát Dávid, Geskó és Schiffer könyvét, amely a szerzők Engesztelő és Sortűz, 1956 című dokumentumfilmjeinek anyagából készült. Jól megszerkesztett, rendezett anyagokat tartalmaz a könyv. Tanúságtételei bizonyító erővel hatnak az olvasóra. Voltaképpen még előnyére is válik az írott szövegnek a mozgóképi látvány plusz beszéd együttesével szemben a könyvnek ez a megszerkesztettsége; épp azok az olykor bántóan esetleges mozzanatok maradnak így a jótékony feledés homályában, amelyek a film megtekintésekor bizony ki-kizökkenthetik a közönséget az érzelmi azonosulás állapotából. Erre viszont — s ezt kereken illik kimondani — főképp a valóságos szereplők utánozhatatlan egyénisége, s nem csupán beszédfordulataikban, hanem gesztusaikban és arcjátékukban is kifejeződő személyiségük varázsa ad ösztönzést, s korántsem csak a filmek szerkezetét irányítómeghatározó rendezői koncepció, Így hát mind az írottnyomtatott, mind pedig a látott-hallott dokumentáció bír olyan előnyökkel, amilyenekkel a másik nem, s ezért mindkettőnek megvan a létjogosultsága egymás mellett, még akkor is, hogy ha egyazon témát tár elénk, olykor egyazon mondatokkal. Kaptunk példát az ellenkezőjére is, amikor ugyanazt a tárgyat más-más szavakkal adja elő egyvalaki filmen és könyvben. Egyszereplős a film, a Sára Sándor jegyezte „Te még élsz?”, ráadásul végletesen lecsupaszított arcképi eszközeit illetően. Végeredményben egyetlen közelkép marad meg a nézőben : egy ember elkezd beszélni a kamerába tekintve, és beszél a film végéig. Borzongatóan érdekes dolgokat mond el arról, hogyan vitték el tizenévesen és átlőtt gerinccel szovjet börtönbe, majd kényszermunkatáborba, s hogyan tért haza nyolc kemény esztendő után. Ugyanez az ember, Reményfi Béla a Magvető Tények és tanúk sorozatában is megírta ugyanezeket az élményeit Magyar leventék a sarkkörön túl címmel. Mindkét változat hiteles. Ha Sára Sándor dokumentációja egy televíziós műsor, szavunk sem lehetne bírálatára. Mint film azonban, ezzel a „minimálformával”, nem film. Szerkesztett szövegmondás csupán. Igaz, jól szerkesztett. A mai magyar filmdokumentarizmus redundanciájához (hogy ne mindig szószátyárságot mondjunk) az is hozzátartozik, hogy egyidejűleg többen föltárják ugyanazt a témát, vagy a hozzá hasonlót. Gulyás Gyula és János Málenkij robot című kétrészese ugyanúgy a szovjet Gulag-birodalom magyar rabjairól szól, mint egyidejűleg Sára munkája — egyazon filmszemlén mutatták be őket februárban. Könyv alakban viszont a testvérpár egyik korábbi témájában egyedülálló filmjét, a Törvénysértés nélkül... címűt vehettük kézbe mostanában, a Láng Kiadó gondozásában. Ez a filmben elhangzott interjúsor megszerkesztett változata mellett az el nem hangzottból, tehát a kivágott részekből is ad ízelítőt, valamint neves szerzők — szépírók és kutató szociológusok, politológusok, történészek tanulmányaival köríti anyagát. Ez utóbbiak olykor — szemléletüket tekintve — egymással feleselnek, sőt néha még a filmmel is. A többféle vélemény, fölfogás megszólaltatása erény lehet. Ellenőrizetlen nyomdába adása viszont aligha. Nem hihető, hogy maguknak a Gulyás testvéreknek szükségük volna olyan „támogatásra” amilyet egyik volt munkatársuktól kapnak a kötetben, ő ugyanis más dokumentaristák leszólásával óhajtja barátait a mennyekbe emelni. Ilyeténképpen: ,,Ebben a filmben is előfordulnak "direkt" vágások, túl közvetlen asszociációk, "■hívószóra" vagy végszóra kapcsolt monológok. De még ezeknek is más huzatjuk van, mint egy Sára-film szócskára vágott mondatainak.” S hogy még világosabb legyen az értékrend, szerzőnk nem titkolja, hogy szerinte Gulyásék előtt egyáltalán nem létezhetett tisztességes dokumentumfilm. „Jól tudom — írja — Gulyásék ragaszkodásának okát a klasszikusoktól meg nem becstelenített szociográfia, filmszociográfia műfajmegjelöléshez ...” Merész a szó! Nem kevesebbet állít kimondatlan, mint hogy a klasszikus dokumentumfilmkészítők, Vertovtól, Flahertyig, Karmentől Ivensig mindent csak megbecstelenítettek, szerencsére azonban jött Gulyás Gyula és János, akik megteremtették a szűztisztaságú, manipulációtól mentes filmszociográfiát. Ezt cáfolgatni nem érdemes: hitvallással állunk szemben. Érdemes viszont rámutatni, hogy például a Gulyásék filmjében megszólaló Hegedűs András éppenséggel az alkotók beavatkozása, vagyis az olyannyira kárhoztatott vágás miatt tűnik föl annyira ellenszenves színben, hogy aztán a könyvben kiválthatja az egyik neves tanulmányszerző történész-politológus indulatosan szubjektív fölháborodását ellene. Pedig lám, itt olvasható a könyvben az egykori miniszterelnökkel folytatott beszélgetés bővebb szövege. Nem kell hozzá szeretni Hegedűs Andrást, hogy tárgyilagosan megállapíthassuk: egyáltalán nem csupán „kimért hűvösséggel képes osztályozni, rendszerezni a tobzódó terror fokozatait, az áldozatok egyes kategóriáit ... Mintha valamely filozófiai-szociológiai problémakör vagy az állatvilág egyes alfajait csoportosítaná!” Nem. Ez a példa is csak amellett szól, hogy ideje volna alaposabb bírálattal támogatni a magyar filmdokumentarizmust. Érveket szolgáltathat ehhez az az örvendetesen szaporodó filmbibliotéka is, amelyet a legkülönbözőbb kiadók gyarapítanak az újabb hazai dokumentumfilmekhez kapcsolódó kiadványaikkal. Csala Károly GULYÁS GYULA GULYÁS JÁNOS (Igr rd János * Czotttó Sándor * Sc.Mfer P?J Századunk tanúja -HABSBURG OTTÓ Bokor, Piter Keményfi Béla Magyar leventék a sarkkörön túl