Népszabadság, 1990. május (48. évfolyam, 101-126. szám)

1990-05-15 / 112. szám

1990. május 15., kedd NÉPSZABADSÁG - MAGYAR TÜKÖR POLITIKAI ARCKÉPCSARNOK LEZSÁK SÁNDOR, AZ MDF ALELNÖKE Csak romeltakarítás lesz Este kilenc óra. Nyílik az ajtó, a Magyar Demokrata Fórum alelnöke elköszön né­met vendégeitől. Az előszobá­ban azonban még sokan vá­rakoznak. Lezsák Sándor mindenkitől elnézést­­kér, bár igazából senki sem látszik tü­relmetlennek. Még édesanyja sem, aki csak azért jött­­be ké­ső este a Bem téri székházba, hogy fiával néhány szót vált­son. — Mivel telt el a mai nap? — Lakitelken élek, százhúsz kilométerre Pesttől. Délelőtt tanítottam az iskolában, utá­na kocsiba ültem, és három órakor érkeztem Budapestre. Mára összehívtam a megyei kampányfőnököket, megbe­széltük a helyi gondokat, problémákat. Készülünk a helyhatósági választásokra. Utána katonatisztekkel talál­koztam, akikkel különféle he­lyi és országos ügyeket vitat­tunk meg. Közben Grosics Gyulával is szót váltottam, szervezünk ugyanis egy orszá­gos rendezvényt az egészsé­gért. Most búcsúztam el a Hans Seidel Alapítvány mun­katársaitól. Szóval sűrű a program. Nem akart képviselő lenni — Mennyit alszik? — Néhány órát. — Mi áll önhöz közelebb: a pedagógusi vagy a politiku­si hivatás? — Egyik sem igazán. Igaz, könyveim jelentek meg, taní­tok, népművelő, író, politikus vagyok. De talán így külön­­külön egyiknek sem nevez­ném magam. Hanem Lezsák Sándor vagyok, aki különbö­ző helyzeteket próbál megol­dani. Van, amit a családban — három gyermekem van —, van, amit az osztályteremben, és van, amit a közéletben. Végső menedéknek pedig megmarad az írás. — Nehezen beszél magáról... — Igen. De nem is olyan időket élünk, amikor az ön­vallomás igazán fontos lenne. Most inkább az számít, hogy mi történik körülöttünk. És ezekben a történésekben kell felkutatni a helyes megoldá­sokat. Jó érzésekkel beszélek viszont arról, ami történik, mert úgy érzem, sikerült meg­találni azokat az embereket, akikkel együtt itt az elmúlt két és fél esztendőben a hely­zetek egész sorát próbáltuk megoldani. — Az első nagy „helyzetre” a lakiteleki sátor alatt került sor. — Valóban. A sátrat a há­zunk udvarán vertük fel, és százhetvenen voltunk alatta. — Ön nyugodt, halk szavú ember. Sokat, de inkább a háttérben dolgozik. Olyannyi­ra, hogy országgyűlési képvi­selő sem lett. — Szándékosan. Az elnök­ségben, azonkívül Laki­telken is szerették volna, ha indulok a választáson. Mégis úgy döntöt­tem, hogy nem. Ennek az az oka, hogy a képviselői válasz­tásokkal még nem ért véget az átalakulás. Csak egy szakasz zárult le április 8-án. Az igazi változásokat a helyhatósági választások hozhatják el, ami­kor majd a legkisebb faluban is végbemegy az a bizonyos rendszerváltás. A képviselőség engem elvitt volna a Parla­mentbe, pedig én minden erőmmel a Fórum szervezését szeretném folytatni. Továbbra is a háttérben. Több párt, több gondolat . Elterjedt az a hír, hogy a választások után rengetegen kérték tagfelvételüket a Ma­gyar Demokrata Fórumba. Tényleg megrohanták a győz­tes pártot? — A választási győzelem óta nem nőtt jelentősen a taglét­számunk. Inkább a helyi szer­vezeteink száma emelkedett. A múlt héten például több mint harminc településen alakult Fórum. A csoportok szervezé­sét nagyon komolyan vesszük, hiszen­ közelednek a helyható­sági választások is. Az MDF azonban nem erőltetett menet­ben szerveződik. Ennek még a látszatát is szeretnénk elkerül­ni. Tudatosan, de nem kam­pányszerűen építkezünk. — Nem kerülnek-e hátrány­ba azokon a településeken, ahol a többi párt már megvetette a lábát? — Tény, hogy a legtöbb he­lyen az MSZP, de az MSZMP is jelen van. Örvendetes a kis­gazdák és más politikai erők szerveződése. Ezt mi természe­tesnek tartjuk, mivel a több­pártrendszerhez, a működőké­pes önkormányzatokhoz pár­tokra van szükség. Aki hisz a demokráciában, az csak örül­het annak, ha egy faluban egy­szerre több politikai csoport, szervezet is tevékenykedik. A romokat el kell takarítani . A nemzetben való gondol­kodás sokak számára tette szimpatikussá a Magyar De­mokrata Fórumot. Ugyanak­kor — főként külföldön — sze­mére is vetik, hogy a nemzeti érzések hangsúlyozásával túl­ságosan is belterjessé válik a politikája. Mit szól ehhez a kritikához? — Ez egy tudatos, mondha­tom, alattomos csúsztatás. Meggyőződésem, hogy éppen attól európai a Magyar De­mokrata Fórum politikája, mozgalmi élete, ha egy kis fa­luban a helyi szervezetünk olyan programmal, gondola­tokkal jelentkezik, amelyek az ottani közéletet, az ott élők boldogulását szolgálják.­­ Az imént arról beszélt, "hogy őrültnek annak, ha egy faluban, egy településen egy­szerre több párt is működik. Nem értem, hogy akkor a pla­kátjaikon miért mégis a tava­szi nagytakarításra helyezték a hangsúlyt. — Mi a romokat és nem a pártokat akarjuk eltakarítani. Azokat az elemeket, amelyek még a korábbi rendszerből maradtak vissza. — Milyen elemeket? — Gondolok itt például a vörös csillagtól kezdve azokra az emlékművekre, utcanevek­re és más rekvizitumokra, amelyekkel kényszerűen él­tünk együtt az utóbbi évtize­dekben. Ezeket, csak ezeket kell eltakarítani. Tehát nem boszorkányüldözésről van szó, pedig boszorkányok vannak. — És mi lesz a „boszorká­nyokkal”? — Mint mondtam, nem fog­juk üldözni őket. Ha azonban van büntetőjogi felelősségük, akkor a törvényt érvényesíteni kell velük szemben is. — Vagyis nem lesznek kon­cepciós perek? — Nem. Népbírósági ítéle­tek sem. Egyébként úgy vélem, hogy az a bizonyos tavaszi nagytakarítás hosszabb folya­mat lesz. De azt azért remé­lem, hogy már a helyhatóságai választásokkal eljön az az idő­szak, amikor a falu, a kisebb közösség fogja kivetni magá­ból azokat, akikkel nem akar együtt közéletet élni. Sereg András Ha elhagyjuk Jászladányt, s megyünk to­­­­­ább a „jó” úton Jászkisér felé, a család mindig azon kezd vitatkozni, hogy vajon jár­ható-e a földút autóval. Földúton azért érde­mesebb Kisérről Pélyre indulni, mert ez a távolság csak 11 kilométer, amúgy Heves felé megvan harminc is. Ha esik az eső vagy ha a mezőgazdasági gépek felvágják az utat, az járhatatlan. Száraz időben viszont majdnem olyan, mint az aszfalt— csak kicsit porosabb. Az út, ha „köves” lenne, igen jó szolgálatot tenne nemcsak a Pélyre, de a Kiskörére uta­zóknak is. De hát csak nem épül meg, pedig a kövesútra már egyszer — legalábbis a men­demonda szerint — összejött a pénz. Akkor, a húszas­ évek képviselői valahogyan elfelejtet­ték beváltani ígéreteiket. Majd talán a mos­taniak. Ha ugyan valaki megígérte Pélynek, hogy lesz kövesútja a másik megyébe, Szol­nokba is. Mert Jászkisér még Szolnok, Pély viszont már Heves. A Losonc, Tengés, Bernátföld, Kárászos, Keresztdűlő — mind földek nevei. A jászki­­séri és a pélyi határnál kezdődik a Losonc. A Bernátföldre úgy emlékeznek a faluban, hogy az nagyon jó terület volt. Hogy kié volt, tán csak az tudja, aki régen művelte. A falu másik felén, a sülyi út mellett van az Aranyos, a Mária-dűlő és a Karády-földek. Valamikor régen ez a színésznőé volt, egy szentandrási ember bérelte — meséli nagyanyám. Egy má­sik területen a Pirinyes, az Aszód, a Kerek-tó, a hatrongyosi földek meg a Ferdinánd. Ez utóbbi azért érdekes, mert itt kaptak földet nagyapámék, hat holdat, de ezt később visz­­szavették tőlük, s kaptak helyette a Mátyás­­ban. Meg is siratták, nagyanyám még ma is emlékszik, pedig már nyolcvanéves lesz. Amikor a földet „bevették”, nem volt mit tenni, az öregapámékét is vitték, de a nagy­apám büszke, makacs ember volt, ő maga nem állt munkába, így végső soron semmi földjük nem maradt. Aki nem vette fel a munkát, saját erejéből — és a szerény föld­járadékból — próbált megélni, nem túl nagy sikerrel, de a szorgalmas ember úgy-ahogy talpon maradt, öt-hat gazda nem lépett be a téeszbe. Ők — mint a nagyapám is — feles­­ke-harmadába vállaltak földeket művelésre. Azokkal, akik nem álltak be a sorba, a régi zsellérvilág folytatódott. No jó, maradtak a legmakacsabb fajtából, akik ma is jól prospe­ráló alföldi „farmot” működtetnek, de azt csak ők tudnák elmondani, mi kínlódás és küszködés van az önállóságuk mögött. Nagy­apám nem volt nagygazda (azaz, mai kifeje­zéssel élve: kisgazda, régi szóhasználattal meg: kulák), számára az elszegődés rendesen ismert foglalatosság volt. A tulajdonosról meg alig maradt benyomása. Ahogy nagyanyám emlékezete megőrizte, az elszegődés télen kezdődött, s a föld nélküli ember, az a másfél millió (!) például arató­nak állt. Emellett kukoricát vállaltak harma­dában, s a búzának egy tizedrésze volt erre­felé a fizetség. Ezt úgy számolták, hogy a 18 kévés csomókból (vagy keresztből) minden ti­zedik a cselédemberé lett. Ma ezeket a mér­tékegységeket már nem használjuk. Az előbb felsoroltak mellett négy nap robottal kellett fi­zetni, ami ugyebár késő feudális maradvány, de hát csak megvolt ez is, mielőtt az oroszok „begyöztek”. A nagyapám minden évben ka­pott még 200 kvadrát veteményföldet, abban megtermett a zöldség, a dinnye meg a krump­li. A nagyanyám nem sírja vissza ezeket az időket. Csak annyit mond, hogy a nagy ínség ellenére is becsületesebb volt a nép, s nem volt ennyi csibészség, mint mostanában. Az idő mintha semmit sem változott volna. „A kukoricát, kisfiam, kis lépésenként — 10 —50 centiméter — kell ültetni, ugyanígy a napraforgót, s e két növényt, amelynek egy­szerre ellensége és jótevője az eső, kétszer legalább be is kell elekapázni. A vetést Szent György tájékán érdemes kezdeni, aratásra meg el kell végezni a kétszeri kapálást”. A mama 1950-ben — negyvenéves korában — egy nap alatt egy hold kukoricát kapált be. Mindezt azért írom le, mert a kérges tenyerű budapesti kisgazdák emlékezetét szeretném feleleveníteni. Igaz, ma már a gépek mindent elvégeznek, de a domboldalba ma sem megy fel a traktor. Meg aztán nagyanyám szerint ilyen földi munkákra itt (és most) a kutya sem vállalkozna. Várjuk ki a végét, évődöm kis­sé, ha a városi ember rákényszerül, csak el­kezdi újra, ezt mondják a „földesek” is. Jó, jó, hát az „eketalgigán” kívül — ami a gye­reknek maradt meg otthon játszani — más szerszám alig található már a falusi udvaro­kon. Majd kerül az is, vágom el a vitát, s me­gyünk együtt az Aranyosba. Ide azért szeretek menni, mert végső so­ron az Aranyosban gyerekeskedtem. Volt itt három nyárfa, annak a hűvösében heverész­­tem, s játszottam a kutyával. Ki tudta ak­kor, gyerekfejjel, hogy mi folyik itt. Nagy­apámon különben sem látszott, hogy a rend­szer esküdt ellensége lett volna, igaz, bizal­matlanság ült mindig az arcán, de ez fa­kadhatott az alkatából is. Nagy akaratú, de jó ember volt, s nekem végül ő, a nagyanyám, meg ez a falu édesítette meg a kisgyerekko­romat. Csak utána lettem világ­­csavargója. Itt, mélyen még minden rendben volt. Ki tudja persze ekkora távolságból megál­lapítani, hogy minden rendben volt-e? Már a mamán se tudok eligazodni. Egyszer azt mondja szegény, hogy a régi világban tisztes­ségesebbek voltak az emberek, máskor meg azt, hogy össze se lehet hasonlítani a cseléd­világot a maival. Merthogy akkoriban nem futotta kávéra, kis itókára, egyebekre. Mind­erről az Aranyosban beszélgetünk. A környék is mindig úgy változik, ahogyan az én han­gulatom egy-egy hazalátogatáskor módosul. Ha jó kedvem van, mert már régen voltam a faluban, akkor rendre látom magam előtt a bő vizű Tisza oldalági csatornáját, a Hanyit, látom, hogyan áznak el a gátak mentén a föl­dek, s hogy szökken szárba a szép magyar búza, merthogy elég vizet kapott. Ha viszont „falusirató” kedvemben vagyok, akkor látom, hogyan pusztult el az a környezet, amelyik az embert végül is elindította. De — mivel a végleteket nem nagyon szeretem — rend­szerint valahol a kettő között vagyok. Nagyanyám egyszer sem felejti el kézzel megérinteni a termőföldet. Felveszi, morzsol­­gatja és rám néz. Mókás, ahogyan állunk ket­­ten az Aranyosban, téeszföldek szélén. A fele­akkora nagyanyám és én. Pélyről, a földjeiről és a környékéről vagy jót írhatok vagy semmit. Mert nehogy meg­szólják az én mamámat. A templomról írha­tok kedvemre, mert olyan szép úgysincs az egész Alföldön. Valószínűleg nagyon sok szép templom van az Alföldön. A pélyieknek a sa­játjuk tetszik a legjobban. Igaz, pap már ne­hezebben kerül, mint régen, d­e hát ki áll ma papnak — sorolja nagyanyám, és felnéz az égre. Ebből tudom, hogy ideje hazaindulni, mert sötét felhők gyülekeznek Tiszasüly fe­lől. Azt, hogy mi lesz a „ránk eső” földrésszel, nincs időnk kibeszélni. Igaz, a mama ezt vég­telenül egyszerűen intézi el. Legyint és annyit mond: — Kisfiam, mi annyit „dógoztunk”, mint az állatok. Hát ki az a sültbolond, aki ezt utá­nunk akarná csinálni? Aztán megyünk haza, hogy csak úgy porzik az út utánunk. Rab László fljra az Aranyosban ÖNKORMÁNYZATOK RENDSZERVÁLTÁS UTÁN Változást, de politikai stabilitással A helyi politikai intézmény­rendszer átalakulása szerves része a politikai, gazdasági és kulturális korszakváltás­nak. A társadalmi önigazga­tás kibontakozása nem kép­zelhető el a falvak, városok, régiók önállósága nélkül. Másrészt az országgyűlési képviselő-választást rövidesen követik majd a helyhatósági választások. Hogy milyen lesz a majdani képviselő-testületek összetétele, azt a lakosság dönti el. Az viszont már kon­cepcionális kérdés, hogy egy­szer s mindenkorra el kell választani a képviselő-testüle­ti (politikai) vezetést a hiva­taltól. Csak így lehet biztosí­tani a közigazgatás szakszerű vezetését, folyamatosságát és stabilitását a feltehetően vál­tozó politikai viszonyok (és az ezeket helyben megtestesí­tő képviselő-testületek és pol­gármester) mellett. A helyi önkormányzatok gazdasági alapja akkor alakul­hat ki, ha a korábbinál hatá­rozottabban­­különválnak az országos, a megyei és a he­lyi pénzügyek. Lényegesen csökkenni fog a központi tá­mogatás, amely főleg a ki­emelt programokat finanszí­rozza, így a legtöbb helyi ön­­kormányzat deficitessé válhat, csökkentenie kell a költsége­ket, illetve társulnia kell vál­lalatokkal, magánszektorbeli cégekkel. A különböző szolgál­tatásokat indokolt megbízásos alapon kiadni. Így olcsóbban is elvégezhetőek, sőt bizonyos szolgáltatásokért differenciált térítés kérhető. A településpolitikában is szükség van egyfajta szociá­lis hálóra, vagyis a hátrányos helyzetű települések védelmé­re, felzárkóztatásuk elősegíté­sére. A központi költségvetés­ből nyújtandó normatív támo­gatás a helyi önkormányzato­kat nem védi meg a leszaka­dás ellen. A kiegészítő támo­gatás személyi jövedelemadó alapján számított megállapí­tása pedig csak a jövedelem­­forrás egyik tételében meg­lévő különbségeket kompen­zálja; az adottságokban és az önkormányzati tulajdon mér­tékében lévő különbségeket nem mérsékelheti. Az önkormányzat nem va­lósítható meg új adórendszer nélkül, amely ingatlan-, for­galmi és jövedelemadóból áll­na. Az ingatlanadó a helyi ön­­kormányzat bevételének for­rása lenne, a forgalmi és a jövedelemadó megoszlana a helyi, a megyei és a központi kormányzat között. Így meg lehet teremteni a település, a gazdálkodó szervezetek, az állam és az állampolgár köl­csönös érdekeltségét. A falvak és a városok a jö­vőben a megyékkel nem alá­rendeltségi, hanem munka­­megosztási viszonyban állná­nak. A megyék hatása erősebb lenne a nem városiasodott területeken. Ezért elsősorban az oktatásüggyel, az egész­ségüggyel, a közlekedéssel és az alap-infrastruktúra kérdé­seivel foglalkoznának. Az ok­tatásügyet közvetlen állam­­polgári ellenőrzésnek is alá kell rendelni: a tanács he­lyett különbizottság felügyel­hetné. Manapság divat — nem ke­vés okkal — a megyeellenesség. Mégis lényegesnek tartom, hogy a megyéket —­ illetve később a régiókat — válasz­tott kormányzat vezesse. A képviselő-testület létszáma ne haladja meg a 13—17 főt. Tag­jainak megválasztása kétféle módon történjen: nagyobb ré­szüket egy településcsoport, kisebb részüket pedig a megye egésze válassza meg. A több­ségi párt legtöbb szavazatot kapott jelöltje legyen a testü­let elnöke. A hivatalt olyan szakember, megyei igazgató vezesse, akit a testület ne­vez ki. A kisebb települési egysé­gekben 9—15 főből álló testü­letek megválasztása látszik kívánatosnak. A polgármestert vagy közvetlenül a lakosság, vagy a testület válassza meg. A képviselő-testületek tagjai­nak egy részét az adott vá­roson belüli kerületek, kör­zetek, míg másik felét a la­kosság egésze választhatná. Az adott körzetben tartandó ülésekkel és referendumok ré­vén a lakosság bevonható lenne a döntésekbe. Indokolt, hogy a tanács ne n­­­vezze ki a­ városigazgatót, a városi jegyzőt és az ügyvédet. A jegyző hitelesíti a döntése­ket, s vezeti a jegyzőkönyve­ket, kezeli a dokumentumo­kat. A városi ügyvéd és mun­katársai jogi tanácsokat adná­nak a testületnek és a hiva­talnokoknak, emellett külön­böző jogi ügyekben is képvi­selnék a várost. Dr. Szekeres Imre a Szocialista Párt Veszprém megyei elnöke Pavilon tourtúra Szegény, szegény külföl­di, ha Budapestre vezette a sorsa. Ideje nagy részét az­zal tölti, hogy információt szerez arról, hol kaphat in­formációt. A főváros egyet­len információs irodája, az országos turisztikai adat­bankot kezelő Tourinformé, ugyanis — itt négy nyelven adnak eligazítást az idegen­nek — az S. utcában van. Az utca valódi — helyes — neve Sütő, de hát a tér­képen — mivel csak két házból áll — csupán S. u. néven jelölik. Mikroszkóp alatt ugyan könnyen rálel az ember, de mert ez nem kelléke a világjárók szoká­sos útipoggyászának, a fel­világosítást remélő inkább megállítja az utca emberét, és kérdez. Angolul, japá­nul, finnül, hollandul. A magyarok nyelvi sokoldalú­­(tlan)ságát tapasztalva az­tán valamilyen „tourist" feliratú intézmény után tu­dakozódik, ahol hosszú, tö­mött sorokban tülekednek a hasonlóképp utazásra ve­temedett sorstársaik. Hogy megtudhassák, hol aludhat­nának, ehetnének, milyen programokra fizethetnének be, mit érdemes megnézni a múzeumokban, mikor vannak nyitva a gyógyfür­dők, hol vásárolhatnak em­lékeiket megőrző turista­irodalmat, képeslapot, úti­könyvet, fotóalbumot. A külföldi, ha nem fog­ja harminc-negyvenedma­­gával együtt a kezét egy hi­vatásos idegenvezető, kó­vályoghat, lődöröghet, va­dászhat napestig Budapes­ten információra éhesen. A Fővárosi Tanács ugyanis, egyetértésben a külön-kü­­lön is hasonló álláspontot képviselő kerületi taná­csokkal, hallani sem kíván arról, hogy információs pa­vilonokat állítson fel az Or­szágos Idegenforgalmi Hi­vatal a turistajárta közte­rületeken. Féltik a páratlan városképet. Ezáltal Buda­pest a világvárosok között az okból is páratlan, hogy egyetlen olyan pavilon sincs benne, amely az utcán já­ró, nyelvünket nem beszélő, tájékozatlan turistát segí­tené az eligazodásban. Zöldség-, újság-, matyó­­hímzés-, vattacukor-, sors­jegyárusoktól a hivatal nem félti a városképet. Csak azoktól a pavilonoktól fél­ti, amelyek felállítását az Országos Műemléki Fel­ügyelőség sem kifogásolja, lévén azok nemzetközi színvonalat tükröző műem­léki környezetbe tervezett, kulturált megjelenésű épít­mények. Világkiállításra készül Bu­dapest, tízmilliós vendég­sereg fogadására, amely re­ményeink szerint tetemes summát hagy majd nálunk valutában. De kiállítás nél­kül is évente négy-öt millió külföldi látogatja Buda­pestet. Nemcsak udvariat­lanság, ostobaság nem se­gíteni elkölteni a pénzüket. A. A. 7

Next