Népszabadság, 1990. május (48. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-15 / 112. szám
1990. május 15., kedd NÉPSZABADSÁG - MAGYAR TÜKÖR POLITIKAI ARCKÉPCSARNOK LEZSÁK SÁNDOR, AZ MDF ALELNÖKE Csak romeltakarítás lesz Este kilenc óra. Nyílik az ajtó, a Magyar Demokrata Fórum alelnöke elköszön német vendégeitől. Az előszobában azonban még sokan várakoznak. Lezsák Sándor mindenkitől elnézéstkér, bár igazából senki sem látszik türelmetlennek. Még édesanyja sem, aki csak azért jöttbe késő este a Bem téri székházba, hogy fiával néhány szót váltson. — Mivel telt el a mai nap? — Lakitelken élek, százhúsz kilométerre Pesttől. Délelőtt tanítottam az iskolában, utána kocsiba ültem, és három órakor érkeztem Budapestre. Mára összehívtam a megyei kampányfőnököket, megbeszéltük a helyi gondokat, problémákat. Készülünk a helyhatósági választásokra. Utána katonatisztekkel találkoztam, akikkel különféle helyi és országos ügyeket vitattunk meg. Közben Grosics Gyulával is szót váltottam, szervezünk ugyanis egy országos rendezvényt az egészségért. Most búcsúztam el a Hans Seidel Alapítvány munkatársaitól. Szóval sűrű a program. Nem akart képviselő lenni — Mennyit alszik? — Néhány órát. — Mi áll önhöz közelebb: a pedagógusi vagy a politikusi hivatás? — Egyik sem igazán. Igaz, könyveim jelentek meg, tanítok, népművelő, író, politikus vagyok. De talán így különkülön egyiknek sem nevezném magam. Hanem Lezsák Sándor vagyok, aki különböző helyzeteket próbál megoldani. Van, amit a családban — három gyermekem van —, van, amit az osztályteremben, és van, amit a közéletben. Végső menedéknek pedig megmarad az írás. — Nehezen beszél magáról... — Igen. De nem is olyan időket élünk, amikor az önvallomás igazán fontos lenne. Most inkább az számít, hogy mi történik körülöttünk. És ezekben a történésekben kell felkutatni a helyes megoldásokat. Jó érzésekkel beszélek viszont arról, ami történik, mert úgy érzem, sikerült megtalálni azokat az embereket, akikkel együtt itt az elmúlt két és fél esztendőben a helyzetek egész sorát próbáltuk megoldani. — Az első nagy „helyzetre” a lakiteleki sátor alatt került sor. — Valóban. A sátrat a házunk udvarán vertük fel, és százhetvenen voltunk alatta. — Ön nyugodt, halk szavú ember. Sokat, de inkább a háttérben dolgozik. Olyannyira, hogy országgyűlési képviselő sem lett. — Szándékosan. Az elnökségben, azonkívül Lakitelken is szerették volna, ha indulok a választáson. Mégis úgy döntöttem, hogy nem. Ennek az az oka, hogy a képviselői választásokkal még nem ért véget az átalakulás. Csak egy szakasz zárult le április 8-án. Az igazi változásokat a helyhatósági választások hozhatják el, amikor majd a legkisebb faluban is végbemegy az a bizonyos rendszerváltás. A képviselőség engem elvitt volna a Parlamentbe, pedig én minden erőmmel a Fórum szervezését szeretném folytatni. Továbbra is a háttérben. Több párt, több gondolat . Elterjedt az a hír, hogy a választások után rengetegen kérték tagfelvételüket a Magyar Demokrata Fórumba. Tényleg megrohanták a győztes pártot? — A választási győzelem óta nem nőtt jelentősen a taglétszámunk. Inkább a helyi szervezeteink száma emelkedett. A múlt héten például több mint harminc településen alakult Fórum. A csoportok szervezését nagyon komolyan vesszük, hiszen közelednek a helyhatósági választások is. Az MDF azonban nem erőltetett menetben szerveződik. Ennek még a látszatát is szeretnénk elkerülni. Tudatosan, de nem kampányszerűen építkezünk. — Nem kerülnek-e hátrányba azokon a településeken, ahol a többi párt már megvetette a lábát? — Tény, hogy a legtöbb helyen az MSZP, de az MSZMP is jelen van. Örvendetes a kisgazdák és más politikai erők szerveződése. Ezt mi természetesnek tartjuk, mivel a többpártrendszerhez, a működőképes önkormányzatokhoz pártokra van szükség. Aki hisz a demokráciában, az csak örülhet annak, ha egy faluban egyszerre több politikai csoport, szervezet is tevékenykedik. A romokat el kell takarítani . A nemzetben való gondolkodás sokak számára tette szimpatikussá a Magyar Demokrata Fórumot. Ugyanakkor — főként külföldön — szemére is vetik, hogy a nemzeti érzések hangsúlyozásával túlságosan is belterjessé válik a politikája. Mit szól ehhez a kritikához? — Ez egy tudatos, mondhatom, alattomos csúsztatás. Meggyőződésem, hogy éppen attól európai a Magyar Demokrata Fórum politikája, mozgalmi élete, ha egy kis faluban a helyi szervezetünk olyan programmal, gondolatokkal jelentkezik, amelyek az ottani közéletet, az ott élők boldogulását szolgálják. Az imént arról beszélt, "hogy őrültnek annak, ha egy faluban, egy településen egyszerre több párt is működik. Nem értem, hogy akkor a plakátjaikon miért mégis a tavaszi nagytakarításra helyezték a hangsúlyt. — Mi a romokat és nem a pártokat akarjuk eltakarítani. Azokat az elemeket, amelyek még a korábbi rendszerből maradtak vissza. — Milyen elemeket? — Gondolok itt például a vörös csillagtól kezdve azokra az emlékművekre, utcanevekre és más rekvizitumokra, amelyekkel kényszerűen éltünk együtt az utóbbi évtizedekben. Ezeket, csak ezeket kell eltakarítani. Tehát nem boszorkányüldözésről van szó, pedig boszorkányok vannak. — És mi lesz a „boszorkányokkal”? — Mint mondtam, nem fogjuk üldözni őket. Ha azonban van büntetőjogi felelősségük, akkor a törvényt érvényesíteni kell velük szemben is. — Vagyis nem lesznek koncepciós perek? — Nem. Népbírósági ítéletek sem. Egyébként úgy vélem, hogy az a bizonyos tavaszi nagytakarítás hosszabb folyamat lesz. De azt azért remélem, hogy már a helyhatóságai választásokkal eljön az az időszak, amikor a falu, a kisebb közösség fogja kivetni magából azokat, akikkel nem akar együtt közéletet élni. Sereg András Ha elhagyjuk Jászladányt, s megyünk toább a „jó” úton Jászkisér felé, a család mindig azon kezd vitatkozni, hogy vajon járható-e a földút autóval. Földúton azért érdemesebb Kisérről Pélyre indulni, mert ez a távolság csak 11 kilométer, amúgy Heves felé megvan harminc is. Ha esik az eső vagy ha a mezőgazdasági gépek felvágják az utat, az járhatatlan. Száraz időben viszont majdnem olyan, mint az aszfalt— csak kicsit porosabb. Az út, ha „köves” lenne, igen jó szolgálatot tenne nemcsak a Pélyre, de a Kiskörére utazóknak is. De hát csak nem épül meg, pedig a kövesútra már egyszer — legalábbis a mendemonda szerint — összejött a pénz. Akkor, a húszas évek képviselői valahogyan elfelejtették beváltani ígéreteiket. Majd talán a mostaniak. Ha ugyan valaki megígérte Pélynek, hogy lesz kövesútja a másik megyébe, Szolnokba is. Mert Jászkisér még Szolnok, Pély viszont már Heves. A Losonc, Tengés, Bernátföld, Kárászos, Keresztdűlő — mind földek nevei. A jászkiséri és a pélyi határnál kezdődik a Losonc. A Bernátföldre úgy emlékeznek a faluban, hogy az nagyon jó terület volt. Hogy kié volt, tán csak az tudja, aki régen művelte. A falu másik felén, a sülyi út mellett van az Aranyos, a Mária-dűlő és a Karády-földek. Valamikor régen ez a színésznőé volt, egy szentandrási ember bérelte — meséli nagyanyám. Egy másik területen a Pirinyes, az Aszód, a Kerek-tó, a hatrongyosi földek meg a Ferdinánd. Ez utóbbi azért érdekes, mert itt kaptak földet nagyapámék, hat holdat, de ezt később viszszavették tőlük, s kaptak helyette a Mátyásban. Meg is siratták, nagyanyám még ma is emlékszik, pedig már nyolcvanéves lesz. Amikor a földet „bevették”, nem volt mit tenni, az öregapámékét is vitték, de a nagyapám büszke, makacs ember volt, ő maga nem állt munkába, így végső soron semmi földjük nem maradt. Aki nem vette fel a munkát, saját erejéből — és a szerény földjáradékból — próbált megélni, nem túl nagy sikerrel, de a szorgalmas ember úgy-ahogy talpon maradt, öt-hat gazda nem lépett be a téeszbe. Ők — mint a nagyapám is — feleske-harmadába vállaltak földeket művelésre. Azokkal, akik nem álltak be a sorba, a régi zsellérvilág folytatódott. No jó, maradtak a legmakacsabb fajtából, akik ma is jól prosperáló alföldi „farmot” működtetnek, de azt csak ők tudnák elmondani, mi kínlódás és küszködés van az önállóságuk mögött. Nagyapám nem volt nagygazda (azaz, mai kifejezéssel élve: kisgazda, régi szóhasználattal meg: kulák), számára az elszegődés rendesen ismert foglalatosság volt. A tulajdonosról meg alig maradt benyomása. Ahogy nagyanyám emlékezete megőrizte, az elszegődés télen kezdődött, s a föld nélküli ember, az a másfél millió (!) például aratónak állt. Emellett kukoricát vállaltak harmadában, s a búzának egy tizedrésze volt errefelé a fizetség. Ezt úgy számolták, hogy a 18 kévés csomókból (vagy keresztből) minden tizedik a cselédemberé lett. Ma ezeket a mértékegységeket már nem használjuk. Az előbb felsoroltak mellett négy nap robottal kellett fizetni, ami ugyebár késő feudális maradvány, de hát csak megvolt ez is, mielőtt az oroszok „begyöztek”. A nagyapám minden évben kapott még 200 kvadrát veteményföldet, abban megtermett a zöldség, a dinnye meg a krumpli. A nagyanyám nem sírja vissza ezeket az időket. Csak annyit mond, hogy a nagy ínség ellenére is becsületesebb volt a nép, s nem volt ennyi csibészség, mint mostanában. Az idő mintha semmit sem változott volna. „A kukoricát, kisfiam, kis lépésenként — 10 —50 centiméter — kell ültetni, ugyanígy a napraforgót, s e két növényt, amelynek egyszerre ellensége és jótevője az eső, kétszer legalább be is kell elekapázni. A vetést Szent György tájékán érdemes kezdeni, aratásra meg el kell végezni a kétszeri kapálást”. A mama 1950-ben — negyvenéves korában — egy nap alatt egy hold kukoricát kapált be. Mindezt azért írom le, mert a kérges tenyerű budapesti kisgazdák emlékezetét szeretném feleleveníteni. Igaz, ma már a gépek mindent elvégeznek, de a domboldalba ma sem megy fel a traktor. Meg aztán nagyanyám szerint ilyen földi munkákra itt (és most) a kutya sem vállalkozna. Várjuk ki a végét, évődöm kissé, ha a városi ember rákényszerül, csak elkezdi újra, ezt mondják a „földesek” is. Jó, jó, hát az „eketalgigán” kívül — ami a gyereknek maradt meg otthon játszani — más szerszám alig található már a falusi udvarokon. Majd kerül az is, vágom el a vitát, s megyünk együtt az Aranyosba. Ide azért szeretek menni, mert végső soron az Aranyosban gyerekeskedtem. Volt itt három nyárfa, annak a hűvösében heverésztem, s játszottam a kutyával. Ki tudta akkor, gyerekfejjel, hogy mi folyik itt. Nagyapámon különben sem látszott, hogy a rendszer esküdt ellensége lett volna, igaz, bizalmatlanság ült mindig az arcán, de ez fakadhatott az alkatából is. Nagy akaratú, de jó ember volt, s nekem végül ő, a nagyanyám, meg ez a falu édesítette meg a kisgyerekkoromat. Csak utána lettem világcsavargója. Itt, mélyen még minden rendben volt. Ki tudja persze ekkora távolságból megállapítani, hogy minden rendben volt-e? Már a mamán se tudok eligazodni. Egyszer azt mondja szegény, hogy a régi világban tisztességesebbek voltak az emberek, máskor meg azt, hogy össze se lehet hasonlítani a cselédvilágot a maival. Merthogy akkoriban nem futotta kávéra, kis itókára, egyebekre. Minderről az Aranyosban beszélgetünk. A környék is mindig úgy változik, ahogyan az én hangulatom egy-egy hazalátogatáskor módosul. Ha jó kedvem van, mert már régen voltam a faluban, akkor rendre látom magam előtt a bő vizű Tisza oldalági csatornáját, a Hanyit, látom, hogyan áznak el a gátak mentén a földek, s hogy szökken szárba a szép magyar búza, merthogy elég vizet kapott. Ha viszont „falusirató” kedvemben vagyok, akkor látom, hogyan pusztult el az a környezet, amelyik az embert végül is elindította. De — mivel a végleteket nem nagyon szeretem — rendszerint valahol a kettő között vagyok. Nagyanyám egyszer sem felejti el kézzel megérinteni a termőföldet. Felveszi, morzsolgatja és rám néz. Mókás, ahogyan állunk ketten az Aranyosban, téeszföldek szélén. A feleakkora nagyanyám és én. Pélyről, a földjeiről és a környékéről vagy jót írhatok vagy semmit. Mert nehogy megszólják az én mamámat. A templomról írhatok kedvemre, mert olyan szép úgysincs az egész Alföldön. Valószínűleg nagyon sok szép templom van az Alföldön. A pélyieknek a sajátjuk tetszik a legjobban. Igaz, pap már nehezebben kerül, mint régen, de hát ki áll ma papnak — sorolja nagyanyám, és felnéz az égre. Ebből tudom, hogy ideje hazaindulni, mert sötét felhők gyülekeznek Tiszasüly felől. Azt, hogy mi lesz a „ránk eső” földrésszel, nincs időnk kibeszélni. Igaz, a mama ezt végtelenül egyszerűen intézi el. Legyint és annyit mond: — Kisfiam, mi annyit „dógoztunk”, mint az állatok. Hát ki az a sültbolond, aki ezt utánunk akarná csinálni? Aztán megyünk haza, hogy csak úgy porzik az út utánunk. Rab László fljra az Aranyosban ÖNKORMÁNYZATOK RENDSZERVÁLTÁS UTÁN Változást, de politikai stabilitással A helyi politikai intézményrendszer átalakulása szerves része a politikai, gazdasági és kulturális korszakváltásnak. A társadalmi önigazgatás kibontakozása nem képzelhető el a falvak, városok, régiók önállósága nélkül. Másrészt az országgyűlési képviselő-választást rövidesen követik majd a helyhatósági választások. Hogy milyen lesz a majdani képviselő-testületek összetétele, azt a lakosság dönti el. Az viszont már koncepcionális kérdés, hogy egyszer s mindenkorra el kell választani a képviselő-testületi (politikai) vezetést a hivataltól. Csak így lehet biztosítani a közigazgatás szakszerű vezetését, folyamatosságát és stabilitását a feltehetően változó politikai viszonyok (és az ezeket helyben megtestesítő képviselő-testületek és polgármester) mellett. A helyi önkormányzatok gazdasági alapja akkor alakulhat ki, ha a korábbinál határozottabbankülönválnak az országos, a megyei és a helyi pénzügyek. Lényegesen csökkenni fog a központi támogatás, amely főleg a kiemelt programokat finanszírozza, így a legtöbb helyi önkormányzat deficitessé válhat, csökkentenie kell a költségeket, illetve társulnia kell vállalatokkal, magánszektorbeli cégekkel. A különböző szolgáltatásokat indokolt megbízásos alapon kiadni. Így olcsóbban is elvégezhetőek, sőt bizonyos szolgáltatásokért differenciált térítés kérhető. A településpolitikában is szükség van egyfajta szociális hálóra, vagyis a hátrányos helyzetű települések védelmére, felzárkóztatásuk elősegítésére. A központi költségvetésből nyújtandó normatív támogatás a helyi önkormányzatokat nem védi meg a leszakadás ellen. A kiegészítő támogatás személyi jövedelemadó alapján számított megállapítása pedig csak a jövedelemforrás egyik tételében meglévő különbségeket kompenzálja; az adottságokban és az önkormányzati tulajdon mértékében lévő különbségeket nem mérsékelheti. Az önkormányzat nem valósítható meg új adórendszer nélkül, amely ingatlan-, forgalmi és jövedelemadóból állna. Az ingatlanadó a helyi önkormányzat bevételének forrása lenne, a forgalmi és a jövedelemadó megoszlana a helyi, a megyei és a központi kormányzat között. Így meg lehet teremteni a település, a gazdálkodó szervezetek, az állam és az állampolgár kölcsönös érdekeltségét. A falvak és a városok a jövőben a megyékkel nem alárendeltségi, hanem munkamegosztási viszonyban állnának. A megyék hatása erősebb lenne a nem városiasodott területeken. Ezért elsősorban az oktatásüggyel, az egészségüggyel, a közlekedéssel és az alap-infrastruktúra kérdéseivel foglalkoznának. Az oktatásügyet közvetlen állampolgári ellenőrzésnek is alá kell rendelni: a tanács helyett különbizottság felügyelhetné. Manapság divat — nem kevés okkal — a megyeellenesség. Mégis lényegesnek tartom, hogy a megyéket — illetve később a régiókat — választott kormányzat vezesse. A képviselő-testület létszáma ne haladja meg a 13—17 főt. Tagjainak megválasztása kétféle módon történjen: nagyobb részüket egy településcsoport, kisebb részüket pedig a megye egésze válassza meg. A többségi párt legtöbb szavazatot kapott jelöltje legyen a testület elnöke. A hivatalt olyan szakember, megyei igazgató vezesse, akit a testület nevez ki. A kisebb települési egységekben 9—15 főből álló testületek megválasztása látszik kívánatosnak. A polgármestert vagy közvetlenül a lakosság, vagy a testület válassza meg. A képviselő-testületek tagjainak egy részét az adott városon belüli kerületek, körzetek, míg másik felét a lakosság egésze választhatná. Az adott körzetben tartandó ülésekkel és referendumok révén a lakosság bevonható lenne a döntésekbe. Indokolt, hogy a tanács ne nvezze ki a városigazgatót, a városi jegyzőt és az ügyvédet. A jegyző hitelesíti a döntéseket, s vezeti a jegyzőkönyveket, kezeli a dokumentumokat. A városi ügyvéd és munkatársai jogi tanácsokat adnának a testületnek és a hivatalnokoknak, emellett különböző jogi ügyekben is képviselnék a várost. Dr. Szekeres Imre a Szocialista Párt Veszprém megyei elnöke Pavilon tourtúra Szegény, szegény külföldi, ha Budapestre vezette a sorsa. Ideje nagy részét azzal tölti, hogy információt szerez arról, hol kaphat információt. A főváros egyetlen információs irodája, az országos turisztikai adatbankot kezelő Tourinformé, ugyanis — itt négy nyelven adnak eligazítást az idegennek — az S. utcában van. Az utca valódi — helyes — neve Sütő, de hát a térképen — mivel csak két házból áll — csupán S. u. néven jelölik. Mikroszkóp alatt ugyan könnyen rálel az ember, de mert ez nem kelléke a világjárók szokásos útipoggyászának, a felvilágosítást remélő inkább megállítja az utca emberét, és kérdez. Angolul, japánul, finnül, hollandul. A magyarok nyelvi sokoldalú(tlan)ságát tapasztalva aztán valamilyen „tourist" feliratú intézmény után tudakozódik, ahol hosszú, tömött sorokban tülekednek a hasonlóképp utazásra vetemedett sorstársaik. Hogy megtudhassák, hol aludhatnának, ehetnének, milyen programokra fizethetnének be, mit érdemes megnézni a múzeumokban, mikor vannak nyitva a gyógyfürdők, hol vásárolhatnak emlékeiket megőrző turistairodalmat, képeslapot, útikönyvet, fotóalbumot. A külföldi, ha nem fogja harminc-negyvenedmagával együtt a kezét egy hivatásos idegenvezető, kóvályoghat, lődöröghet, vadászhat napestig Budapesten információra éhesen. A Fővárosi Tanács ugyanis, egyetértésben a külön-külön is hasonló álláspontot képviselő kerületi tanácsokkal, hallani sem kíván arról, hogy információs pavilonokat állítson fel az Országos Idegenforgalmi Hivatal a turistajárta közterületeken. Féltik a páratlan városképet. Ezáltal Budapest a világvárosok között az okból is páratlan, hogy egyetlen olyan pavilon sincs benne, amely az utcán járó, nyelvünket nem beszélő, tájékozatlan turistát segítené az eligazodásban. Zöldség-, újság-, matyóhímzés-, vattacukor-, sorsjegyárusoktól a hivatal nem félti a városképet. Csak azoktól a pavilonoktól félti, amelyek felállítását az Országos Műemléki Felügyelőség sem kifogásolja, lévén azok nemzetközi színvonalat tükröző műemléki környezetbe tervezett, kulturált megjelenésű építmények. Világkiállításra készül Budapest, tízmilliós vendégsereg fogadására, amely reményeink szerint tetemes summát hagy majd nálunk valutában. De kiállítás nélkül is évente négy-öt millió külföldi látogatja Budapestet. Nemcsak udvariatlanság, ostobaság nem segíteni elkölteni a pénzüket. A. A. 7