Népszabadság, 1990. június (48. évfolyam, 127-152. szám)
1990-06-15 / 139. szám
1990. június 15., péntek NÉPSZABADSÁG - KULTÚRA Etűdök lehangolt zongorára Csehov drámai elsőszülöttje mostohagyerek, színházi zabi. A Csehov család fekete báránya, amiről nem illik beszélni. Megtagadta szülőapja is. Életemben először írtam színdarabot, tudatja 1887 októberében Szása öccsével, amikor Kors moszkvai direktornak elkészíti tíz nap alatt az Ivanovot. Elfelejtette volna, hogy Taganrogban gimnazistaként fölvázolt és részben kidolgozott egy drámát, amit moszkvai orvostanhallgatóként fejezett be? Nem felejtette el. Titokban írta. Titokban megsemmisítette, amikor olvasatlanul visszakapta kora egyik ünnepelt tragikus színésznőjétől. Színházi próbálkozását meg nem történtnek tekintette. A színdarab — amit most Platonov címmel terjedelmileg-tartalmilag félig bemutatott a Katona József Színház — a forradalom után egy fölszámolásra került bank széfjéből bukkan elő, tizenhat évvel szerzője halálát követően. Az irodalomtörténészek riadtan forgatják a nagy alakú füzetekbe rótt párbeszédes szörnyeteget, nem hasonlít egyetlen ismert dráma formájára sem. Zavartságukat elárulja, hogy a Cím nélküli színdarab nevet adják neki. Színpadra torzításával utóbb megpróbálkozik világszerte néhány rendező. A vállvonogató címnélküliség helyett a szereplők tömegéből önkényesen kiemelik Platonovot, az ő nevét tűzik a plakát élére. A talált kézirat több száz oldalas. Teljes játékideje hatnyolc óránál is többet igényelne, tehát mindaz, aki hozzányúl színházi hasznosítás végett , derekasan megrövidíti és ezzel megrövidíti a szerzői szándékot is. A Cím nélküli színdarab, unalmas, miként Pilinszky János követelte az unalmas színházat. A Platonovként játszott zanza érdekes. A Cím nélküliben nem történik semmi. A Platonovot most a Petőfi Sándor utcában két felvonásnyi francia házasságtörési bohózatra cselekményesítették, harmadik-negyedik felvonásából előhámozták az elrejtett melodrámát gyilkolászással, öngyilkolási kísérletekkel, merényletekkel és féltékenységi hajtépésekkel. Amire átigazították a darabot, az olyan, mint amilyen színdarabok ellen írta a magát Schiller Shakaspeareovics Goethének öngúnyolószerző. A Cím nélküli színdarab, ha eljátsszák, hosszú, akár egy ókori drámai ünnep, vagy egy távol-keleti színielőadás. Ilyen terjedelmes színi ünnepség szokatlan az ókortól egészen századunk hetvenes éveiig, amikor Peter Brook Shirazban éjféltől hajnalig tartó unalmas színházat rendez, vagy Bob Wilson huszonnégy órás előadást mutat be. Amikor meghal Csehov (1904), korántsem számít akkora irodalmi nagyságnak, nem derült ki még, hogy drámái megváltoztatták a jelenkori színházat és irodalmat. Helyette Nobel-díjat kapott Sully Prudhomme, Theodor Mommsen, Björnson, halála évében pedig a francia Mistral és a spanyol színpadi szerző EChegaray. Újításai sokáig nevetséges fölöslegességek, antidramatikusrémképek. S ha a bankszéfben föllelt értékes drámai monstrumot tekintjük, máig zavarodottan forgatja a világ. A Csehov-életművel foglalkozók elhallgatják, vagy mellékesen említik, színházak is mellőzik, vagy már ismert formák présébe szorítják. A Cím nélküli színdarab kihívó, komisz és kegyetlen képet mutat. Csehov maga is visszalépett későbbi, „nagy” drámáiban: legömbölyítette éles sarkait, kiegyenesítette lavinaszerű görgetegeit, engesztelhetetlen emberlátását gyengéd megértésre váltotta át. A roppant terjedelmű kéziratban szimfonikus nagyzenekari nyitányként megszólal a későbbi drámák szinte mindegyik motívuma: az egymás mellett élés párhuzamosát nem metsző érzelmi nagyothallás, a hiábavalóság érzete, az elkésettség és elveszettség. Sorra föllépnek a korai orosz misztériumjátékban a később megismert szereplők, gúnyos színezettel, kisszerű esendőséggel. Az eredeti és a közhasznúvá tett darab között lényeges különbség, hogy az előbbinek nincsen központi hőse, utóbb azonban a színházak, a Katona József is, szükségét érezte egyetlen központi hős köré bogozni a cselekményt. Platonov a Belvárosban vidéki Don Juan, akineksorra karjába omlanak kérve-kéretlen a vidéki dámák és aki átöleli ugyan a csókot kérőket, válluk fölött azonban üres tekintettel pillant ki. Platonovról valóban szokás Don Juant emlegetni, de nem a közkeletű szériacsábítóról van szó, aki nem üldözi, de menekül a nők elől, hanem arról a keserű hősről, aki szembeszáll értelmetlenül és céltalanul mindennel és mindenkivel, maró féligazságokkal vagdalkozik. Egy meghízott, elcsúnyult, tájiba belefakult szánalmas figura. Félreértésből hiszik róla, hogy érzelmi megváltónak érkezett. Erőtlen minden változtatásra. Tehetetlenségében kihívóan rohan önmaga fölemésztésébe. Ascher a Nemzetiben megrendezett Osztrovszkijának végén (1980) a jövedelmező állás helyett Balkay otthagyja nemesi kiváltságait. Feleségül veszi Szirtes Ágit, vidékre költözik tanítónak. Eltelt tíz év. Balkay és Szirtes a Katonában színre lépnek házaspárként. Velük tízéves kisfiúk, Balkay földbirtokának már csak a híre maradt, most tanító. Szirtes kötelességszerű rajongással, ragyogó szemmel tekint urára. Szándékosan, vagy ráhibázva, Ascher azt vizsgálja, mi történt egy lázongó nemzedékkel egyetlen évtized alatt, menynyit váltottak be forrongásaik ígéretéből, megőrizték vagy elveszejtették-e magukat? Balkay a jövedelmező állás végén, miután nyakasan ellentmondott hatalmas bácsikájának, Visnyevszkijnek, meghunyászkodott, visszaosont kegyet kérni. Visnyevszkij addigra meghalt, mauzóleumszerű környezetben feküdt ravatalán. A megalázkodó bocsánatkérés egy halott hatalom előtti szepegés volt. A rendező kiegészítő játéka bekapcsolta a jelenidőbe az orosz klasszikust. A most Pesten bemutatott Platonovban — amiről készségesen elismerem, hogy az évad legjobb magyar nyelvű előadása Párizsban — azonban kikapcsolódik a jelenre értelmezhetőség. Gazdag a részletekben. Gondos a kivitelben. Nagyformátumú játékkultúrát mutat, még ha Antal Csaba díszletein erősen érezni Peter Stein berlini színházának hatását. Az időszerűség azonban elmarad az előadásból. Ezért részint hibáztatható csak a konzervatívra fazonigazított szövegváltoztatás, szerepösszevonás, a motívumelhagyások. Hét óra tíz perckor a színpad bal oldalán Horváth József és Hollósi darabindításul bemutat egy etűdöt a hegestuhllal: hajtogatják, cibálják a napozóágyat, beletekerednek száraiba, elügyetlenkedik fölállítását. Két fáradt szolga betétje ez. Hollósi leghangsúlyosabban majd fél tizenegy felé jön vissza: bejelentene egy érkezőt. Horváth időnként tálcával sürög. Megigazít egy vizeskorsót, gondos pillantást vet az asztalra, ellenőrzi: rendben ,van-e minden? Etűdjük remek. Mégis úgy rémlik: már láttam őket. Ők ebben a színházban a szolgák. Spíró Boguslawsky-drámájában színházi szolgák például. Akár egy commedia dell’arte truppban kötött a szerepkörük. Akárha mindenki kötött szerepkörön mozogna. Vajda dús barkóval, sétapálcásan, mintha le sem vetette volna Kuligin tanári egyenruháját, földbirtokosként folytatja azt, amit elkezdett a Három nővérben. Varga csillogó szemekkel zsiványkodik, ő ebben a színházban a zsiványszakos. Vajdai bevert orrát borogatja a medence vizében. Ki csapta képen? Miért? Nem tudni, ő a Figyelemreméltó Néma tipp fissóját adja újra elő. Állandó típusok közlekednek a színpadon. Eleve leosztott szerepek. A két háború közti Nemzetiben voltak ilyen mereven körülhatárolt szereptulajdonok, miként itt belefagyasztják a színészeket szerepszakmányukba. Máté ideges és idegesítő Trileckij. Kedélyeskedő falusi orvos. Nem szavalja el álmait az orosz erdőkről, már csak jóllakni akar. Ha konfliktus támad, tapintatosan félrefordul, nem akar részt venni semmiben. Belefáradt. Máté mind élesebben rajzolja ki egyéni kaligráfiáit feleslegességükben idegessé vált emberekről. Bármennyire érdekesen írja is le az unatkozást és az unalmat, nem szabadulhatunk attól, hogy ugyanezt látjuk tőle mindig. Ahogy Kún újságlap mögött suttyomban manóvigyort eresztő lapulójának kárörvendő belevörösödése is messziről indult: talán még a kaposvári Rokonok polgármestereként húzta el száját ilyen betétszerű etűdként. Szacsvay bekukkant egy túlságosan alacsonyra szerkesztett fortocskán, nyakában hivatali iratokat hordó táska. Feszengő mulya. Alattomosan alázatos. Baksislesően szolgálatkész. Hol láttuk? Talán a Revizorban. Básti tökéletes etűdöt mutat be a lerészegedésről a harmadik felvonásban. Fölényes gondoskodásnak álcázza sértettségét, bátorságot merít az italból, lehámlik róla illem és tettetés. Kiderül: a tábornok özvegye rendszeresen iszik. Mellette Balkay úgy fest, mintha sosem látott volna részeg embert. Ha mégis látott, roszszul figyelte meg. Színpadiasan tántorog. A főiskolás Bertalan Ági csók utáni nyers bakfis idétlensége remek betét. A negyedik felvonásban Básti újra kitűnik: érdekeire ügyelően irányítja közlekedési rendőrként a félőrültek rohangászó forgalmát. Blaskó hisztériás fölcsattanásai, váratlan elcsöndesedő hangja, erővel szerzett önuralma: pompás mikrovilág. Udvaros kilép a diadalmas asszony primadonnaiságából. A titkolt sóvárgás és a házasság rabságából föllázadó kétségbeesés húzza meg a pisztoly ravaszát. Részletszépségeinek sokasága ellenére az előadásnak különösen első két része kifáradt rutint mutat. A rendezés divatosan meghajszolja a színészeket. Gyorsan, szünetet nem tartva, gondolatokat nem érzékeltetve fölmondják szövegüket. Nem az élet elpangó unalmát, a változtatás reménytelenségét érezzük, csupán egy színházias színházi előadást látunk. Gyorsan, hangosan. Kissé belekényelmesedetten az önjáró szerepekbe. Balkay fölléptetését a címszerepben az indokolhatná, ha valóban folytatná tíz évvel korábbi Zsarovját, ha arról tudósítana, mi változott az Osztrovszkij bemutató óta. A társadalmi szólam azonban nem hallatszik ki az előadásból, keserű emberi tapasztalatait nem mutatja meg. Így arról merengek, milyen érdekes lett volna, ha Vajdára osztják Platonovot. (Ha eljátszhatta Brecht Baalját hat éve, miért ne lehetne most itt a diákköri arcát elvesztett, lomhává lett, kisiklott ember?) Ahhoz azonban, hogy a színházi hierarchiát fölrúgva meghökkentő szereposztások jöhessenek létre, meg kellene változtatni a színház sikerekbe kényelmesedett belső értékrendjét és kiváltságait. Végig kellene gondolni, mi hiányzik Csehov Platonovából. Az elmúlt tíz év kínzó tapasztalatai. És az elszántság az eljövendő tíz évre. Molnár Gál Péter Udvaros Dorottya és Balkay Géza. ILOVSZKY BÉLA FELVÉTELE — MTI FOTO 7 Régi szokása szerint ismét izgalmas, fiatalosan szenvedélyes könyvvel ajándékozta meg olvasóit Fejtő Ferenc. Valójában mindjárt kettővel, mert a könyvhéten egyszerre jelent meg a Budapesttől Párizsig című önéletírása és az Ausztria—Magyarország szétrombolása alcímet viselő legújabb történeti munkája. A két könyv valójában öszszefügg. Ha más-más értelemben is, mindkettő személyes történelem. Szerzőjük családi, születési körülményeit, gyermekkorát a még létező Monarchia formálta, fiatalságát jórészt a felbomlott (vagy inkább felbomlasztott) birodalom viszonyai határozták meg. Mi több, az 1918—1920- as „békecsinálás” következményeinek komoly részük volt Fejtő 1938-as kényszerű emigrációjában. És abban is, hogy párizsi megfigyelőposztján további ötven évig kelllett várnia, amíg tágabb hazája, e történelmi vakvágányra lökött térség előtt megnyílt a remény, hogy ismét rátérhet az európai fejlődés (számára) 1914-ben megszakított útjára. Nem csoda, hogy a szerző, aki a finom történeti elemzést mindig is remekül fűszerezte írói személyességgel és politikai szenvedéllyel, most különösen sok egyéni érzelemmel, nosztalgikus indulattal nyúl témájához. De nosztalgiája — ezt nyomatékosan és meggyőzően hangsúlyozza — nem valamiféle „elvesztett paradicsomnak”, hanem az elszalasztott lehetőségnek szól. Mi lett volna ez a lehetőség? Természetesen: az elaggott, feudális terheket is cipelő Monarchia korszerű átalakítása, azaz demokratizálása és föderalizálása. A kérdés csak az: reális lehetőség, kivitelezhető program lett volna-e ez 1918—1919- ben? Tudjuk, hogy Jászi Oszkár és néhány magyar demokrata azt akarta, s hogy az osztrák szocialisták egy része — az Anschluss mellett — ezt az alternatívát is számításba vette. Rajtuk kívül nem sok híve volt akkor ennek a megoldásnak, különösképpen a győztes oldalon, a békét diktáló nagyhatalmak és az ő győzelmüket kiaknázó kelet-közép-európai kisnemzetek körében. Ellenkezőleg, az akkori történelmi pillanat, a nemzeti ébredés hosszú évszázados folyamatának betetőzéseként, a nemzetállamok alakulásának, a nemzeti szuverenitás tanának diadalünnepe volt. Nem vitás tehát — s ezt természetesen Fejtő sem tagadja —, hogy a soknemzetiségű Habsburg-birodalom szétesésében objektív történelmi tényezőknek is szerepük volt... a korabeli nagy- és kishatalmi érdekek és törekvések,s a politikusok vagy katonák személyes ambíciói, tévedései vagy mulasztásai mellett! Azt is tudja, hogy a döntés pillanatában, 1918—1919-ben már „kész helyzet” volt, szinte semmit sem lehetett tenni egy ésszerűbb és hosszabb távra szóló megoldásért. Megközelítésének újszerűsége éppen abban rejlik, hogy korábbi időpontokra és részben a színfalak mögé vagy mellékszíni terekre helyezi nagyítólemeséjét. Nem csupán a nagyhatalmak politikájában megy vissza a háború és a békecsinálás előzményeihez, hanem felkutatja azokat a társadalmi erőket is, amelyek az eredetileg „klasszikus háborút” „ideológiai háborúvá” alakították át. Az ős-baloldali Fejtő nem riad vissza attól, hogy egyebek között a francia jakobinus-republikánus hagyományban és — kiváltképpen — a szabadkőművességben találja és jelölje meg a „népek szabadságáért végsőkig vívott háború” ideológiai forrását. A szabadkőművesség pacifista szárnya ez időben szinte teljesen elnémult — állapítja meg —, viszont felsorolja azokat a nagyon is kemény imperialista politikusokat (Pichon, Berthelot, Lebey), akik közülük vagy a közelükiből kerültek ki. A francia háborús és Monarchia-ellenes párt kialakulását Fejtő egy másik, kevésbé ideologikus vagy eszmei forrásra is visszavezeti. Részletes kimutatásokat közöl azokról a pénzösszegekről, amelyekkel a cári Oroszország „buzdította” szövetséges: lojalitásra a háború előtti években (Izvolszkij párizsi követsége idején) a francia sajtót, mind a főbb lapokat, mind azok munkatársait. Végül a kettős, Monarchia ellen irányuló diplomáciai és propagandatevékenység leghatékonyabb ága az volt, ahol egymásra talált és összefonódott a francia szabadkőművesség, a cseh emigráció és a — feltehetőleg — orosz pénz. Ma már egyéb forrásokból is tudjuk, hogy 1915-től kezdve a Masaryk és Benes vezette cseh emigráció a háború végéig tervszerűen folytatta az angol—amerikai, de elsősorban a francia politikai és kulturális elit „megdolgozását” a jövendő Csehszlovákia elismeréséért, később pedig már egyértelműen a Monarchia megsemmisítéséért. A két vezető cseh politikust Fejtő „a propaganda lángelméinek” nevezi — talán kis túlzással, ám nem alaptalanul. De más propagandista tehetségek is működtek körülöttük. Egy francia történésznő régebbi cikkében részletesen leírja, miként hódította meg a „ragyogó” szlovák Stefanek a „legjobb” párizsi szalonokban (Mme Ménard-Dorian, Mme Jouvenel házában) a külügyminisztérium és a francia politikai vezető réteg számos fontos alakját. A cseh és szlovák (és román) emisszáriusok munkája azonban nem lehetett volna ilyen sikeres, ha nem támogatja őket nagy erővel a befolyásos — nagyrészt ugyancsak szabadkőműves — franciaországi szláv lobby, elsősorban Louis Eisenmann és Ernest Denis, valamint a Társadalmi és Politikai Kérdések Nemzeti Bizottsága. Denis még Masarykot is megelőzve — már 1914 augusztusában — kiadja a cseh függetlenség jelszavát. Lapjaiban nemcsak a Monarchiát ostorozta, hanem benne azokat is, például Károlyi Mihályt és Jászi Oszkárt, akik a birodalmat modernizálni akarták, s ki akarták vezetni a háborúból. Az említett bizottság pedig 1916-tól 1920-ig a legtekintélyesebb politikusok és professzorok részvételével, rendszeres üléseken vitatta meg a dunai térség kívánatos háború utáni berendezkedését (cseh, román és más előadók bevonásával). Mindez végül is megmagyarázza, miként alakulhatott ki a háború végére Párizsban olyan légkör, amelyben az ottani átlagnál is magyarellenesebb Stephan Pichon külügyminiszter 1918. november 29-én elküldhette hazája nagyköveteinek a Fertőtől könyve függelékében közölt körtáviratot „a magyar kormány manőverezéséről”. Pichon „arcátlanságnak” minősíti, hogy a fojtogatás és országcsonkítás ellen küzdő Károlyi egyáltalán tiltakozni és védekezni mer, és „ultrademokratikus álca mögé próbálja rejteni a magyar kormány valódi célját, mely egyedül arra irányul, hogy fenntartsák a nem magyar nemzetiségek alávetettségét”, így fojtották meg egykor a nagy nyugati demokráciák a kelet-közép-európai demokratikus kísérleteket. Fejtő könyve azért nagyon fontos, mert a történéseknek ezt az oldalát mutatja be nagy bizonyító anyaggal és nemes szenvedéllyel. Jászi ismert munkája a Habsburg-monarchia felbomlásáról — miközben hasonló eredményre jut — inkább a másik „organikus” oldalt hangsúlyozza: „A Monarchia összeomlása nemcsak külső ellenségeivel folytatott harcának volt köszönhető, hanem ugyanilyen mértékben egy másik háborúnak is, amit saját, úgynevezett belső ellenségeivel szemben viselni kényszerült.” Úgy hiszem, a két oldal együtt alkot egészet (Minerva —Atlantis) Litván György A Monarchia nekrológja Fejtő Ferenc: Rekviem egy hajdanvolt birodalomért