Népszabadság, 1990. június (48. évfolyam, 127-152. szám)
1990-06-26 / 148. szám
1990. június 26., kedd NÉPSZABADSÁG - KULTÚRA Hűbéri piramis és a Jobbik ORVOSEGYETEMI LÁZLAP DEBRECENBŐL A társadalomtudományi intézet a Debreceni Orvostudományi Egyetem elméleti tömbjének nyolcadik emeletén található. A páternoszteren tábla: „Utolsó állomás következik, tessék kilépni.” A munkatársaik nem babonásaik, de tudják, hogy az átalakulás által veszélyeztetett egyik intézet az elvék. E tudat dacára az egyetemi reform élmezőnyében haladnak, sőt már akkor ott voltak, amikor a folyamatot még nem így nevezték, és még nem volt — a szituációiból adódóan — egyetemszerte jószerint mindenki reformer. Molnár Tivadar politológus, az intézet docense, az egyetemi reformfórum alapító tagja így ad tömör helyzetképet a DOTE közéletének jelen állapotáról: — Végbement a főerők szerveződése, és itt-ott már konfrontációjuk is megkezdődött. Még nem lázas, de mér hőemelkedéses állapotban van az egyetem, a politikai rendszerváltás a felsőoktatást, így intézményünket is elérte. A tét az, hogy az új folyamatok hullámai vajon beveszik-e a régi struktúrák többszörös gátrendszerét vagy továbbzúdulnak mellettük, miként annak idején ,a tatárjárás azon erődítmények mellett, amelyeket nem tudott elfoglalni. Az utóbbi egykor jó volt az illető várnépeknek, ám mérhetetlenül rossz lenne itt és most, de még inkább a jövőben az egész orvosképzésre, felsőoktatásra nézve. Felülről és alulról . A helyzet attól bonyolult, hogy létezik egyszer a „fenti” politikai szándék a változtatásra, van egy „lenti” törekvés ennek előmozdítására, de a kettő között ott a jelenlegi egyetemi struktúra ,a maga megkövült intézményrendszerével és gondolkodásmódjával — mondja Várhelyi Tamás, a Biofizikai Intézet oktatója, a reformerek fórumának egyik vezéregyénisége. A közép, az egyetemi vezetéslépne is meg nem is. Bizonyos struktúrákat immár az oktatói kar, az alkalmazotti gárda és természetesen a diákság sem hajlandó tovább vonszolni. Ugyancsak váltásra serkent az ,s egyetemes szegénység”, illetve az, hogy létezik az úgynevezett Tempus-program, amely külföldi anyagi eszközök révén ennek enyhítését ígéri, miközben a hozzájárulást ,a gyökeres változáshoz, az igazi univerzitássá való átalakuláshoz kötik. Másfelől viszont ott a közép — mondjuk ki — a jelenlegi egyetemi vezetés jelentős és döntésközelben levő rétegének ellenállása vagy legalábbis vonzódása a könynyebb ellenállás felé, arra, hogy álreformokkal igyekezzék kifogni az új szelet a régi vitorlából. — A csapdahelyzet abban rejlik, hogy mivel a jelenlegi vezetés hivatalból eleve kötelezett az átalakításra, a reformerők megszerveződése híján felülről vezérelnék le az alulról szerveződést — állítja Molnár Tivadar. — Az ilyen módszer végeredménye a meglevő érdekek és privilégiumok átmentése lenne. Egyebek között ezt kivédendő jött létre egy esztendeje és váltott gyorsabb ütemű politizálásra két hónappal ezelőtt a reformerek fóruma. Néhány részsiker: a fórum képviselője immár a hétfői vezetői értekezletek állandó meghívottja, továbbá az egyetemi tanács munkájában és a reformlépések kidolgozására hivatott nyolc bizottság tevékenységében is részt vesznek. Sőt, a fórum kezdeményezésére egy kilencedik bizottságot is létrehoztak, amely az egyetemi struktúra és kapcsolatrendszer korszerűsítését hivatott kidolgozni. Csakhogy e bizottságok nem a demokrácia vagy valamilyen pályázati rendszer, hanem inkább személyes ismeretségek alapján szerveződtek — mondja Várhelyi Tamás. — Igaz, vezetőink többsége nem volt a korábbi szőkebb egyetemi elit tagja. Az egyetemi tanács viszont túlméretezett és ezért operatív irányításra kevésbé alkalmas szervezet, a döntések valójában a hétfői értekezleteken szoktak kialakulni. Ehhez hozzásegít az érdemi információk szűk körű monopóliuma is. Sok,egyébként reformelkötelezett ember gondol arra, hogy az átalakítást egy kormánymegbízott átmeneti rektornak kellene vezérelnie. Persze, ilyesmi, enyhén szólva, nem ildomos egy demokratikus helyen, de hát ez még nem az... Szépen gyűlnek az aláírások a reformfórum felhívásához, amelyet az a DOTE dolgozóihoz és vezetőihez intézett. A dokumentum egyebek között az önszerveződést sürgeti, kimondva, hogy gyökeres változtatásokat nem lehet felülről létrehozni. Kezdeményezi az új „egyetemi alkotmány” alaptételeinek széles körű vitáját, és felkéri a DOTE mostani vezetését, hogy az átmeneti időszakra tekintse m magát ügyvezető testületnek. Ki a legitimebb? Az új folyamatok másik meghatározó tényezője a diákönkormányzat. Ez április elején jött létre. Kezdetben picit elvitatkozgattak areformerőkkel, hogy ki a legitimebb a házban, aztán, ráébredve arra, hogyszámos találkozási pont — és persze vitatott kérdés is — létezik, legutóbb érdemi tárgyalásra ültek le egymással. Kettős, netán hármas hatalom alakulgatna a debreceni orvosegyetemen? Korántsem: egyes hatalom ez, de a diákságnak immár jogszabály szerint kijáró és a reformerek fórumának a szervezőerejéből fakadó folyamatos kontrollja mellett az. A hallgatói önkormányzat választmányi tagjai így beszélnek rövidke múltjukról és törekvéseikről. Szepesi Gábor ötödéves: önmagunk elfogadtatása viszonylag simán ment, annál inkább, mivel a KISZ elmúltával hiányzott a hallgatói képviselet az egyetemi tanácsban. A kezdeti fals hangok, hogy mi az SZDSZ-nek, a Fidesznek, és mit tudom én, kinek a szócsöve vagyunk, hamar elültek, amikor bebizonyítottuk, hogy külső ellenálló-képességünk legalább akkora, mint a belső. A korábban beválasztott hallgatókat beszélgetésre kértük, hogy mondanák meg, mir végeztek az egyetemi tanácsban. Aki oda sem járt, és még ide sem jött el, ahelyett új embert választottunk. A vitákban igyekszünk kihasználni szabadabb helyzetünket. Nemes Zoltán, másodéves: — Az egyetemi tanácsban és a vezetői értekezleteken való jelenlét számunkra hamar meghozta a felismerést, hogy a DOTE hűbéri piramisa vastag falainak fedezékében lobbik küzdenek és egyezkednek egymással. Úgy veszszük észre, hogy ehhez a tanács legfeljebb csak asszisztálni képes, mivel a maga száznyolcas létszámával túl van a mozgásképesség parkiinsoni határán. Ráadásul a személyi vagy más fogós kérdéseket a legvégén, az „egyéb napirendi pont” keretében terjesztik elő, akkor, amikor már jószerint mindenki az óráját nézegetve feszeng a helyén. Kevesebb ember itt több lenne. Nem értjük például, miért kell az intézetvezetőknek mintegy hivatalból egyetemi tanácsi tagoknak lenniük. Szappanos Miklós negyedéves: a Demokratikusan újjáválasztott vezetés szükségeltetik, amivel káros kivárni az új felsőoktatási törvényt, különösen akkor, ha az túl sokára születik meg. Az egyetemi rendszerváltás alapelemeit jó lenne szeptemberig kidolgozni, hogy az átalakulás után mihamarabb a tartalmi ügyek következhessenek. Ezek közé tartozik részünkről a többi debreceni egyetem diákönkormányzatával való együttműködés, ami az univerzitás kialakításának tartóeleme lehet. Házon belül pedig például az,hogy szűnjék meg a DOTE-s klinikiák megyei és városi közkórházi jellege. A diákönkormányzat programjának — részükről érthető módon — sarkalatos pontja az oktatás, kutatás és gyógyítás hármas feladatköréből az elsőként említett prioritásának kivívása. A tudományos területen pedig szeretnék elérni, hogy — például a Tempus-pénzek segítségével — ne piaci, hanem kutatói verseny alakuljon ki. Máskülönben félő, hogy a klinikák gyógyszer- és kenőcskísérletező, illetve -gyártó intézményekké válnak. Azegyenlő „testhelyzetű” versengéshez viszont szét kellene verni a lobbik pluralizmusát, mert — amint magyarázzák — nagyjából a nyolcvanas évek közepétől itt már nem is ,a „pártfekvés”, hanem ez döntött. Itthon és Európában Leövey András klinikaigazgató professzor, a DOTE rektora: — Úgy érzékelem, hogy a legnagyobb feszültség a változások ütemének megítélésében tapasztalható. Szemlélet és vérmérséklet kérdése is, hogy kinek mi a gyors és mi a lassú. Magam lennék ,a legboldogabb, ha egy-két héten belül az egész reform úgy, ahogy van, „végigfutna”. Ám a DOTE szempontjából ez a kapkodás lenne a legbiztosabb rossz, hiszen az országos felsőoktatási reformfolyamatban egyelőre a láncszemek egész sora hiányzik hozzá. Egy ilyen egyetemnek példaadó intézménynek kellene lennie, olyannak, amelynek gárdája képes felülemelkedni a személyi torzsalkodásokon. Ellenkező esetben igaztalanul megbántunk sok jobb sorsra érdemes embert, és a bontás helyetti, omlasztás hasznos alkotóerőket is maga alá temethet. — Ön szerint gyors vagy lassú itt a reform? — A folyamatot tavaly őszszel elsőként indítottuk el, és most is az élmezőnyben haladunk. A DOTE-nak az idén szeptemberben új egyetemi tanácsa lesz, miközben sok helyütt ez ideig még a reformbizottságokat sem szervezték meg. Az ET az én szándékaim szerint is jóval áramvonalasabb kell hogy legyen, és ezt nem most kezdem mondogatni, hanem az önmozgást gátló nehézkes szervezeti rend ellen már megszületése pillanatában, 1985-ben tiltakoztam. A reform főcsapásának másik iránya viszont az intézetekben van. Ha azok megújhodnak és működnek, akkor maga az egyetem is megújhodás- és működőképes, ha pedig nem, akkor az sem az. — Milyen színvonalú egyetem a SOTE? — Idehaza jó, az újabban okkal mércének tekintett fejlettebb Európa hasonló intézményeihez képest viszont gyenge közepes. A két fő ok a korábbi szisztematikus kontraszelekció és a finanszírozás gondjainak, esetlegességeinek egész sora volt. Ezek az igazi ügyek, nem pedig a félig-meddig mesterkélt rangsorök felállítása. A prioritást egész egyszerűen az európai egyetemi élvonalhoz való felzárkózásnak kell élveznie. Márpedig tőlünk nyugatra, úgy van, hogy a kutatás az oktatással egyenrangú, mert tudják: az előbbit háttérbe szorítva az intézmény legfeljebb főiskola lehet, és nem pedig egyetem. Azt viszont készséggel elismerem, hogy hibáztunk, amikor nem vettük észre, hogy magasra nyújtóznak a különböző érdekcsoportok, is hogy ezt a túl megosztottan adagolt tájékoztatás fedezékében is tehették. Június végén nyílt egyetemi fórumot rendezünk. # Beteget hoztak, az egyetemi klinika nappali csendjét éles szirénaszó szeli ketté. Vajon mindenki hallja? Rác T. János Mintha a tudós debreceni professzorok is tanácstalanok volnának ... KŐSZEGHY GYÖRGY FELVÉTELE SANYI meghalt Torontóban, amit azért nem csodálok igazán, mert nyugdíjazta magát, és otthagyta a maga alapította torontói Művészi Színházat, otthagyta a masztikszot, amivel nyalka bajuszt ragasztott magának a sajátja fölé, levetette a színpadi frakkot, és olyan kockás zakókat húzott nappali viseletként, amiket csak a vidéki színésznép hordott a századforduló mezővárosaiban, hogy messziről kitüntessék magukat a nagyérdemű előtt,, miszerint ők komédiások, akik mosolyt szállít,mányoznak a városiba, és meghatódást literálnak, és estelente szítják a kultúra szövétnekét. Semmi csodálnivaló nincsen benne, hogy Kertész Sanyi meghalt. Nem annyira azért halt meg, mert 78 éves volt. Azért halt meg, mert abbahagyta a színházat. Kertész színházi ember volt. Táncoskomikuskodott a Kispesti Színházban, még önálló városként önálló színháza volt akkor a főváros környéki kerületnek. Ripacskodott Hódmezővásárhelyen, és természetesen Debrecenben. Pécsett került először át a rivalda fényesebb oldaláról a sötét nézőtérre, hogy rendezőként irányítsa kollégáit. Pesten a Fővárosi Vígszínház főrendezőjeként működött az ötvenes évek közepén, és csak amikor egyik napról a másikra megszüntették a színházat, hogy helyén tizennégy évig építsék a jelenlegi Madáchot, akkor rámolták át Sanyit Angyalföldre, a József Attila Színházhoz, ahol, ha jól emlékszem, a Warrenné mestersége lelkészét játszotta több szerepe között. Kertész Sanyi nem volt nagy színész. Termetre sem. Kertész, a Rendező, nem tartozott a magyar színpadi rendezés megújítói közé. Neve mégis hozzátartozik színháztörténetünkhöz, mivel odaadó és bájos szolgája volt a magyar Tháliának, céhbelien őrizte a mesterség hagyományait, ápolta jelenét. Túl mindezeken, Kertész Sándor teremtett és szívósan működtetett valami egyedülit a színháztörténetben. Színházat csinált Amerikában — miként elragadóan dicsekvő vaskos könyvének címe mondja: Déryné voltam Kanadában. Amerikában persze mások is csináltak magyar nyelvű színházat, hiszen az elmúlt százötven évben megismétlődő hullámokban tántorogtak-menekültek Amerikába honfitársaink. Operettet magyarul Sanyi előtt is adogattak. Rangosabb irodalmi, műsorral is szolgáltak. New Yorkban az Előre Műkedvelő Kör 1921 és 1926 közt rendszeresen finomabb műsort játszott a torontói Művész Színháznál, még Madách Tragédiáját is bemutatták. Kertész kanadai színházi tevékenységében az az egyedülálló, hogy harminc éven át életben tudta tartani a magyar színjátszást. Nem láttam a Kék rókát Szörényi Éva vendégszereplésével, ahol Cecile férjét Sanyi önmagára, osztotta. Nem láttam Kodolányi Földindulását, még csak szaporán adott zenéseik egyikénél sem is lehettem néző (valljuk meg: több tinglitangli került műsorukra, mint előkelő dráma, de ez nem a direkció, hanem a közönség ízlését tükrözte). Jelen lehettem azonban 1964 karácsonyán Kapitány Annynak, a negyvenes éviek pesti dizőzének torontói estjén. Harminckét dalt búgott el egyvégtében. Meggyűjtotta a nézőket. Erotikájával delejezte őket. Amikor pedig ócska pesti slágereket dalolt, otthon hagyott kis vackokat, szirupos régiségeket, olyan belső igazsággal és átéltséggel, mintha József Attilát, de legalább Nadányi Zoltánt kínált volna publikumának — ahogy a színháziak mondják: szék nem maradt szárazon. Sírt a nézőtér. Sírtam, én is. A nézők elhagyott hazájukat siratták, az elfelejtettnek hitt tánciskolai össztáncokat, a zsúrokat, az első diákszerelmeket, egy kapualjat,ahol ügyetlenül csókolózni próbáltak. Tudom én, hogy Petőfi Sándor erősebbköltő Szenes Ivánnál, de azon az estén a vásott sláger, miszerint Egy cigánykaraván kocsiján ült egy lány, és jósolt... maga volt e hazafiasság, az otthon, a szülőföld, a haza. Nemcsak Kapitány Anny művészete emelte a dalirodalom remekévé az érzelmes nótákat, de a közönség hurcolta magával a sok honiszépséget, könnytől kifényesedett emlékeket; a nézők tették meghatóvá az estet, és züllött rigmusokból fölsírták az igazi költészetet. Kertész Sanyi színháza ilyen ikszadakozásos színházként élt harminc évadot. Nem a dollárjaikat fizették be a nézők. A szívüket perkálták le. Havonta egyszer, hét végén, magyarok lehettek Amerikában. Hét közben vaccsolták a tmvt, vagy doppingoltak, hogy amikor azután helyet foglaltak az ukrán klub helyiségében vagy más bérelt színházteremben, patriótává lehessenek. Ezt adta nekik Kertész. Cserébe szeretettet kapott. Ha végigmentél vele a torontói Spadina Avernie-n, pajtási szeretettel köszöntötték (majdnem azt írtam: megsüvegelték), mint egy ódon-régi vándordirektort, egy pannon Rettegi Fridolint, a semmiből is sikert facsaró, a részvétlenséget furfanggal, szívóssággal lebirkózó ripacsot. Rettegi Fridolin, a Schönthan fivérek elévülhetetlen bohósága. A szabin nők házasságának színigazgatója, a koplalástól karcsú, a tapsoktól részeg, a bukásokból újra meg újra föltápászkodó, agyonüthetetlen, örök ripacs, aki hiúságát szolgálatnak tünteti föl, szerepmohóságát a kultúra terjesztésének füllenti, de aki úri házakból kikölcsönzött szalongarnitúrákban úgy feszít a színpadon, mint igazi király, főherceg, igazi művész — ez volt Kertész Sanyi legjobb szerepe. Meghalt Kertész. Az utolsó magyar vándorszínész. M. G. P. 9 „Itt én beszélek” Telefont még csak-csak ad az abban illetékes az előfizetőknek (nem elégnek), de jólneveltséget nem tud mellékelni. Mert nézzük például, mit csinálnak a téves kapcsolók, helyesebben: a kapkodó mellétárcsázók. Sokszor ők vannak megsértődve, amikor nem az általuk kívánt állomás jelentkezik. Mit mondanak ilyenkor? „Kivel beszélek?” Mi köze hozzá? Mondja meg a hívó, hogy kit keres! Sőt előtte még köszönjön is (vagy legalább egy „Halló!”-val szólítsa meg a hívott felet), utána pedig mutatkozzék be illően. „Hányas számot hívtam?” — kérdezi egy másik ismeretlen. Honnan tudhatnám? Mondjam neki, hogy 0 000 000, Északi-sarkvidék? „Milyen szám jelentkezett? Mondja a számot!!” „Téves" — felelem én. Ő nem mondja, hogy elnézést, csak leteszi. „Ki beszél?” — kérdi, ahelyett, hogy bemutatkozna. És amikor visszakérdem, hogy ott ki beszél, kevélyen közli: „Itt én beszélek!" „Kati?” — kérdezi a negyedik. „Téves” — válaszolok neki. ő nem mondja, hogy „Elnézést”, csak lecsapja. Közületi számot keresek. „Magánlakás” — mondja egy hang. Helyes. Elnézést, újra megkíséreljük. Végül kiderül, magánelőfizető kapta meg a számot. Ahelyett, hogy ezt nyomban tudomásomra hozná, többször is elhangzik: „Téves”. Így bosszantjuk egymást, szükségtelenül (és ráadásul nem is ingyen). Ilyenkor célszerű megmondani, milyen számot hívtunk, s ezáltal rögtön fény derül az előfizető megváltozására. Van, aki szépen megmondja a nevét, utána azt is, kit keres. Vannak tehát udvarias emberek, ha kevesen is. Nekik így válaszolok, viszonozva udvariasságukat: „Sajnos, téves". Esetleg felajánlom, hogy a következő csengetéskor nem veszem fel a kagylót. (Mert hacsak nincs műszaki hiba, mindig a hívó fél figyelmetlensége a téves kapcsolás alai.) Vannak továbbá telefonbetyárok, sületlen ugratások kiagyalói, sőt feltevésem szerint betörő szándékú telefonálók is akadnak. Kinézik a telefonkönyvből, vagy kifigyelik, akit tehetősnek vélnek (különös figyelmet fordítva, sokszor persze alaptalanul, a Dr. címre). Ha a szám napokon, heteken át nem válaszol, a „doktor úr” bizonyára elutazott. Meg lehet hát látogatni — álkulccsal, feszítővassal. Vannak gonosz éjszakai telefonálók. Egy ízben hajnali háromnegyed négykor vertek fel álmomból. Fölveszem. Mondom: „Tessék!” Csend. Leteszem. Másnap éjszaka ugyanakkor ugyanez. Nem mondok semmi csúnyát. Pedig megérdemelné. Harmadik éjszaka megint. Fölemelem a kagylót, majd szó nélkül leteszem. Nem tudom, bolondozni akart-e az illető, vagy betörni. A jól nevelt telefonáló mondja meg, kit keres. Ha téves, kérjen elnézést. Ha pedig hiányzik belőle a mindennapok kulturáltsága, híjával van az illemtudásnak, tanulja meg. Mert a telefonálásra éppúgy igaz, mint az élőbeszédre: „Szólj, s ki vagy, elmondom!” Akár telefonon is. Ladó János