Népszabadság, 1990. június (48. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-26 / 148. szám

1990. június 26., kedd NÉPSZABADSÁG - KULTÚRA Hűbéri piramis és a Jobbik ORVOSEGYETEMI LÁZLAP DEBRECENBŐL A társadalomtudományi in­­tézet a Debreceni Orvostudo­mányi Egyetem elméleti tömbjének nyolcadik emeletén található. A páternoszteren tábla: „Utolsó állomás követ­kezik, tessék kilépni.” A munkatársaik nem babo­násaik, de tudják, hogy az átalakulás által veszélyezte­tett egyik intézet az elvék. E tudat dacára az egyetemi re­form élmezőnyében halad­nak, sőt már akkor ott vol­tak, amikor a folyamatot még nem így nevezték, és még nem volt — a szituációiból adódóan — egyet­emszerte jó­­szerint mindenki reformer. Molnár Tivadar politológus, az intézet docense, az egyetemi reformfórum alapító tagja így ad tömör helyzetképet a DO­­TE közéletének jelen állapo­táról: — Végbement a főerők szerveződése, és itt-ott már konfrontációjuk is megkezdő­dött. Még nem lázas, de mér hőemelkedéses állapotban van az egyetem, a politikai rend­szerváltás a felsőoktatást, így intézményünket is elérte. A tét az, hogy az új folyamatok hullámai vajon beveszik-e a régi struktúrák többszörös gátrendszerét vagy továbbzú­­dulnak mellettük, mi­ként an­nak idején ,a tatárjárás azon erődítmények mellett, ame­lyeket nem tudott elfoglalni. Az utóbbi egykor jó volt az illető várnépeknek, ám mér­hetetlenül rossz lenne itt és most, de még inkább a jövő­ben az egész orvosképzésre, felsőoktatásra nézve. Felülről és alulról . A helyzet attól bonyo­lult, hogy létezik egyszer a „fenti” politikai szándék a változtatásra, van egy „lenti” törekvés ennek előmozdításá­ra­, de a kettő között ott a jelenlegi egyetemi struktúra ,a maga megkövült intézmény­­rendszerével és gondolkodás­­módjával — mondja Várhe­lyi Tamás, a Biofizikai In­tézet oktatója, a reformerek fórumának egyik vezéregyéni­sége.­­ A közép, az egyetemi vezetés­­lépne is meg nem is. Bizonyos struktúrákat im­már az oktatói kar, az alkal­mazotti gárda és természete­sen a diákság sem hajlandó tovább vonszolni. Ugyancsak váltásra serkent az ,s egye­te­­mes szegénység”, illetve az, hogy létezik az úgynevezett Tempus-progra­m, amely kül­földi anyagi eszközök révén ennek enyhítését ígéri­, miköz­ben a hozzájárulást ,a gyöke­res változáshoz, az igazi uni­verzitássá való átalakuláshoz kötik. Másfelől viszont ott a közép — mondjuk ki — a je­lenlegi egyetemi vezetés je­lentős és döntésközelben levő rétegének ellenállása vagy leg­alábbis vonzódása a köny­­nyebb ellenállás felé, arra, hogy álreformokkal igyekez­zék kifogni az új szelet a ré­gi vitorlából. — A csapdahelyzet abban rejlik, hogy mivel a jelenle­gi vezetés hivatalból eleve kötelezett az átalakításra, a reformerők megszerveződése híján felülről vezérelnék le az alulról szerveződést — ál­lítja Molnár Tivadar. — Az ilyen módszer végeredménye a meglevő érdekek és privi­légiumok átmentése lenne. Egyebek között ezt kivéden­dő jött létre egy esztendeje és váltott gyorsabb ütemű po­litizálásra két hónappal ez­előtt a reformerek fóruma. Néhány részsiker: a fórum képviselője immár a hétfői vezetői értekezletek állandó meghívottja, továbbá az egye­temi tanács munkájában és­ a reformlépések kidolgozására hivatott nyolc bizottság tevé­kenységében is részt vesznek. Sőt, a fórum kezdeményezé­sére egy kilencedik bizottsá­got is létrehoztak, amely az egyetemi struktúra és kapcso­latrendszer korszerűsítését hi­vatott kidolgozni.­­ Csakhogy e bizottságok nem a demokrácia vagy vala­milyen pályázati rendszer, hanem inkább személyes is­meretségek alapján szerve­ződtek — mondja Várhelyi Tamás. — Igaz, vezetőink többsége nem volt a korábbi szőkebb egyetemi elit tagja. Az egyetemi tanács viszont túlméretezett és ezért opera­tív irányításra kevésbé alkal­mas szervezet, a döntések va­lójában a hétfői értekezlete­ken szoktak kialakulni. Eh­hez hozzásegít az érdemi in­formációk szűk körű monopó­liuma is. Sok,­­egyébként re­­formelkötelezett ember gondol arra, hogy az átalakítást egy kormánymegbízott átmeneti rektornak kellene vezérelnie. Persze, ilyesmi, enyhén szól­va, nem ildomos egy demok­ratikus helyen, de hát ez még nem az... Szépen gyűlnek az aláí­rások a reformfórum felhívásához, amelyet az a DOTE dolgozói­hoz és vezetőihez intézett. A dokumentum egyebek között az önszerveződést sürgeti, ki­mondva, hogy gyökeres vál­toztatásokat nem lehet felül­ről létrehozni. Kezdeményezi az új „egyetemi alkotmány” alaptételeinek széles körű vi­táját, és felkéri a DOTE mos­tani vezetését, hogy az át­meneti időszakra tekintse m ma­gát ügyvezető testületnek. Ki a legitimebb? Az új folyamatok másik meghatározó tényezője a di­ákönkormányzat. Ez április elején jött létre. Kezdetben picit elvitatkozgattak a­­re­formerőkkel, hogy ki a legi­timebb a házban, aztán, rá­ébredve arra, hogy­­számos ta­lálkozási pont — és persze vitatott kérdés is — létezik, legutóbb érdemi tárgyalásra ültek le egymással. Kettős, netán hármas hatalom ala­kulgatna a debreceni orvos­egyetemen? Korántsem: egyes hatalom ez, de a diákságnak immár jogszabály szerint kijáró és a reformerek fórumának a szer­vezőerejéből fakadó folyama­tos kontrollja mellett az. A hallgatói önkormányzat vá­lasztmányi tagjai így beszél­nek rövidke múltjukról és tö­rekvéseikről. Szepesi Gábor ötödéves:­­ önmagunk elfogadtatása viszonylag simán ment, an­nál inkább, mivel a KISZ el­múltával hiányzott a hallga­tói képviselet az egyetemi ta­nácsban. A kezdeti fals han­gok, hogy mi az SZDSZ-nek, a Fidesznek, és mit tudom én, kinek a szócsöve vagyunk, hamar elültek, amikor bebi­zonyítottuk, hogy külső ellen­álló-képességünk legalább ak­kora, mint a belső. A koráb­ban beválasztott hallgatókat beszélgetésre kértük, hogy mondanák meg, mir végeztek az egyetemi tanácsban. Aki oda sem járt, és még ide sem jött el, ahelyett új embert választottunk. A vitákban igyekszünk kihasználni szaba­dabb helyzetünket. Nemes Zoltán, másodéves: — Az egyetemi tanácsban és a vezetői értekezleteken v­aló jelenlét számunkra ha­mar meghozta a felismerést, hogy a DOTE hűbéri pirami­sa vastag falainak fedezéké­ben lobbik küzdenek és egyez­kednek egymással. Úgy vesz­­szük észre, hogy ehhez a ta­nács legfeljebb csak asszisz­tálni képes, mivel a maga száznyolcas létszámával túl van a mozgásképesség par­kiinsoni határán. Ráadásul a személyi vagy más fogós kér­déseket a legvégén, az „egyéb napirendi pont” keretében terjesztik elő, akkor, amikor már jószerint mindenki az óráját nézegetve feszeng a he­lyén. Kevesebb ember itt több lenne. Nem értjük például, miért kell az intézetvezetők­nek mintegy hivatalból egye­temi tanácsi tagoknak lenni­ük. Szappanos Miklós negyed­éves: a Demokratikusan újjává­lasztott vezetés szükségelte­tik, amivel káros kivárni az új felsőoktatási törvényt, kü­lönösen ak­kor, ha az túl so­kára születik meg. Az egye­temi rendszerváltás alapele­meit jó lenne szeptemberig kidolgozni, hogy az átalaku­lás után mihamarabb a tar­talmi ügyek következhesse­nek. Ezek közé tartozik ré­szünkről a többi debreceni egyetem diákönkormányzatá­val való együttműködés, ami az univerzitás kialakításának tartóeleme lehet. Házon belül pedig például az,­­hogy szűn­jék meg a DOTE-s klinikiák me­gyei és városi közkórházi jelle­­ge. A diákönkormányzat prog­ramjának — részükről érthe­tő módon — sarkalatos pont­ja az oktatás, kutatás és gyó­gyítás hármas feladatköréből az elsőként említett priori­tásának kivívása. A tudomá­nyos területen pedig szeret­nék elérni, hogy — például a Tempus-pénzek segítségével — ne piaci, hanem kutatói verseny alakuljon ki. Máskü­lönben félő, hogy a klinikák gyógyszer- és kenőcskísérlete­­ző, illetve -gyártó intézmé­nyekké válnak. Az­­egyenlő „testhelyzetű” versengéshez viszont szét kellene verni a lobbik pluralizmusát, mert — amint magyarázzák — nagy­jából a nyolcvanas évek kö­zepétől itt már nem is ,a „pártfekvés”, hanem ez dön­tött. Itthon és Európában Leövey András klini­kaigaz­­gató professzor, a DOTE rek­tora: — Úgy érzékelem, hogy a legnagyobb feszültség a vál­tozások ütemének megítélésé­ben tapasztalható. Szemlélet és vérmérséklet kérdése is, hogy kinek mi a gyors és mi a lassú. Magam lennék ,a leg­boldogabb, ha egy-két héten belül az egész reform úgy, ahogy van, „végigfutna”. Ám a DOTE szempontjából ez a kapkodás lenne a legbizto­sabb rossz, hiszen az orszá­gos felsőoktatási reformfolya­matban egyelőre a láncsze­mek egész sora hiányzik hoz­zá. Egy ilyen egyetemnek pél­daadó intézménynek kellene lennie, olyannak, amelynek gárdája képes felülemelkedni a személyi torzsalkodásokon. Ellenkező esetben igaztalanul megbántunk sok jobb sorsra érdemes embert, és a bontás helyetti, omlasztás hasznos al­kotóerőket is maga alá te­methet. — Ön szerint gyors vagy lassú itt a reform? — A folyamatot tavaly ősz­­szel elsőként indítottuk el, és most is az élmezőnyben ha­ladunk. A DOTE-nak az idén szeptemberben új egyetemi ta­nácsa lesz, miközben sok he­lyütt ez ideig még a reform­bizottságokat sem szervezték meg. Az ET az én szándéka­im szerint is jóval áramvona­lasabb kell hogy legyen, és ezt nem most kezdem mon­dogatni, hanem az önmozgást gátló nehézkes szervezeti rend ellen már megszületése pilla­natában, 1985-ben tiltakoztam. A reform főcsapásának másik iránya viszont a­z intézetekben van. H­a azok megújhodnak és működnek, akkor maga az egyetem is megújhodás- és működőképes, ha pedig nem, akkor az sem az. — Milyen színvonalú egye­tem a SOTE? — Idehaza jó, az újabban okkal mércének tekintett fej­lettebb Európa hasonló in­tézményeihez képest viszont gyenge közepes. A két fő ok a korábbi szisztematikus kontraszelekció és a finanszí­rozás gondjainak, esetlegessé­geinek egész sora volt. Ezek az igazi ügyek, nem pedig a félig-meddig mesterkélt rang­­sorök felállítása. A prioritást egész egyszerűen az európai egyetemi élvonalhoz való fel­zárkózásnak kell élveznie. Márpedig tőlünk nyugatra, úgy van, hogy a kutatás az ok­tatással egyenrangú, mert tudják: az előbbit háttérbe szorítva az intézmény legfel­jebb főiskola lehet, és nem pedig egyetem. Azt viszont készséggel elismerem, hogy hibáztunk, amikor nem vet­tük észre, hogy magasra nyúj­tóznak a különböző érdekcso­portok, is hogy ezt a túl meg­osztottan adagolt tájékoztatás fedezékében is tehették. Jú­nius végén nyílt egyetemi fó­rumot rendezünk. # Beteget hoztak, az egyete­mi klinika napp­ali csendjét éles szirénaszó szeli ketté. Vajon mindenki hallja? Rác T. János Mintha a tudós debreceni professzorok is tanácstalanok vol­nának ... KŐSZEGHY GYÖRGY FELVÉTELE SANYI meghalt Torontóban, amit azért nem csodálok igazán, mert nyugdíjazta magát, és otthagyta a maga alapította torontói Művészi Színházat, otthagyta a masztikszot, ami­vel nyalka bajuszt ragasztott magának a sajátja fölé, leve­tette a színpadi frakkot, és olyan kockás zakókat húzott nappali viseletként, amiket csak a vidéki színésznép hor­dott a századforduló mezőváro­saiban, hogy messziről kitün­tessék magukat a nagyérde­mű előtt,, miszerint ők komé­diások, akik mosolyt szállít­,­mányoznak a városiba, és meghatódást literálnak, és es­­telente szítják a kultúra szö­­vétnekét. Semmi csodálniv­aló nincsen benne, hogy Kertész Sanyi meghalt. Nem annyira azért halt meg, mert 78 éves volt. Azért halt meg, mert ab­bahagyta a színházat. Kertész színházi em­ber volt. Táncoskomikuskodott a Kispesti Színházban, még ön­álló városként önálló színháza volt akkor a főváros környé­ki kerületnek. Ripacskodott Hódmezővásárhelyen, és ter­mészetesen Debrecenben. Pé­csett került először át a ri­valda fényesebb oldaláról a sötét nézőtérre, hogy rende­zőként irányítsa kollégáit. Pesten a Fővárosi Vígszínház főrendezőjeként működött az ötv­enes évek közepén, és csak amikor egyik napról a má­sikra megszüntették a színhá­zat, hogy helyén tizennégy évig építsék a jelenlegi Ma­­dáchot, akkor rámolták át Sa­nyit Angyalföldre, a József Attila Színházhoz, ahol, ha jól emlékszem, a Warrenné mestersége lelkészét játszotta több szerepe között. Kertész Sanyi nem volt nagy színész. Termetre sem. Kertész, a Ren­dező, nem tartozott a magyar színpadi rendezés megújítói közé. Neve mégis hozzátarto­zik színháztörténetünkhöz, mi­vel odaadó és bájos szolgája volt a magyar Tháliának, céh­­belien őrizte a mesterség ha­gyományait, ápolta jelenét. Túl mindezeken, Kertész Sán­dor teremtett és szívósan mű­ködtetett valami egyedülit a színháztörténetben. Színházat csinált Amerikában — miként elragadóan dicsekvő vaskos könyvének címe mondja: Dé­ryné voltam Kanadában. Amerikában persze mások is csináltak magyar nyelvű szín­házat, hiszen az elmúlt száz­ötven évben megismétlődő hullámokban tántorogtak-me­­nekültek Amerikába honfitár­saink. Operettet magyarul Sa­nyi előtt is adogattak. Rango­sabb irodalmi, műsorral is szolgáltak. New Yorkban az Előre Műkedvelő Kör 1921 és 1926 közt rendszeresen fino­mabb műsort játszott a toron­tói Művész Színháznál, még Madách Tragédiáját is bemu­tatták. Kertész kanadai szín­házi tevékenységében az az egyedülálló, hogy harminc éven át életben tudta tartani a magyar színjátszást. Nem láttam a Kék rókát Szörényi Éva vendégszereplé­sével, ahol Cecile férjét Sa­nyi önmagára, osztotta. Nem láttam Kodolányi Földindulá­sát, még csak szaporán adott zenéseik egyikénél sem is lehet­­tem néző (valljuk meg: több tinglitangli került műsorukra, mint előkelő dráma, de ez nem a direkció, hanem a kö­zönség ízlését tükrözte). Jelen lehettem azonban 1964 kará­csonyán Kapitány Annynak, a negyvenes éviek pesti dizőzé­­nek torontói estjén. Harminc­két dalt búgott el egyvégté­­ben. Meggyűj­totta a nézőket. Erotikájával delej­ezte őket. Amikor pedig ócska pesti slá­gereket dalolt, otthon hagyott kis vackokat, szirupos régisé­geket, olyan belső igazsággal és átéltséggel, mintha József Attilát, de legalább Nadányi Zoltánt kínált volna publiku­mának — ahogy a színháziak mondják: szék nem maradt szárazon. Sírt a nézőtér. Sír­tam, én is. A nézők elhagyott hazájukat siratták, az elfelej­tettnek hitt tánciskolai össz­táncokat, a zsúrokat, az első diákszerelmeket, egy kapual­jat,­­ahol ügyetlenül csókolóz­­ni próbáltak. Tudom én, hogy P­etőfi Sándor erősebb­­költő Szenes Ivánnál, de azon az estén a vásott sláger, misze­rint Egy cigánykaraván kocsi­ján ült egy lány, és jósolt... maga volt e hazafiasság, az otthon, a szülőföld, a haza. Nemcsak Kapitány Anny mű­vészete emelte a dalirodalom remekévé az érzelmes nótá­kat, de a közönség hurcolta magával a sok honi­­szépséget, könnytől kifényesedett emlé­keket; a nézők tették megha­tóvá az estet, és züllött rig­musokból fölsírták az igazi költészetet. Kertész Sanyi színháza ily­en ikszadakozásos színház­ként élt harminc évadot. Nem a dollárjaikat fizették be a nézők. A szívüket perkálták le. Havonta egyszer, hét vé­gén, magyarok lehettek Ame­rikában. Hét közben vaccsol­­ták a tmv­t, vagy doppingoltak, hogy amikor azután helyet foglaltak az ukrán klub helyi­ségében vagy más bérelt szín­házteremben, patriótává le­hessenek. Ezt adta nekik Kertész. Cse­rébe szeretettet kapott. Ha vé­gigmentél vele a torontói Spa­­dina A­vernie-n, pajtási szere­tettel köszöntötték (majdnem azt írtam: megsüvegelték), mint egy ódon-régi vándordi­rektort, egy pannon Rettegi Fridolint, a semmiből i­s si­kert facsaró, a részvétle­nsé­­get furfanggal, szívóssággal lebirkózó ripacsot. Rettegi Fridolin, a Schönthan fivérek elévülhetetlen bohósága. A szabin nők házasságának szín­­igazgatója, a koplalástól kar­csú, a tapsoktól részeg, a bu­kásokból újra meg újra föltá­­pászkodó, agyonüthetetlen, örök ripacs, aki hiúságát szolgálatnak tünteti föl, sze­repmohóságát a kultúra ter­jesztésének füllenti, de aki úri házakból kikölcsönzött szalongarnitúrákban úgy fe­szít a színpadon, mint igazi király, fő­herceg, igazi művész — ez volt Kertész Sanyi leg­jobb szerepe. Meghalt Kertész. Az utolsó magyar vándorszínész. M. G. P. 9 „Itt én beszélek” Telefont még csak-csak ad az abban illetékes az előfizetőknek (nem elég­nek), de jólneveltséget nem tud mellékelni. Mert néz­zük például, mit csinálnak a téves kapcsolók, helye­sebben: a kapkodó mellé­tárcsázók. Sokszor ők van­nak megsértődve, amikor nem az általuk kívánt ál­lomás jelentkezik. Mit mondanak ilyenkor? „Ki­vel beszélek?” Mi köze hoz­zá? Mondja meg a hívó, hogy kit keres! Sőt előtte még köszönjön is (vagy legalább egy „Halló!”-val szólítsa meg a hívott fe­let), utána pedig mutat­kozzék be illően. „Hányas számot hívtam?” — kérdezi egy másik is­meretlen. Honnan tudhat­nám? Mondjam neki, hogy 0 000 000, Északi-sarkvidék? „Milyen szám jelentke­zett? Mondja a számot!!” „Téves" — felelem én. Ő nem mondja, hogy elné­zést, csak leteszi. „Ki be­­­szél?” — kérdi, ahelyett, hogy bemutatkozna. És amikor visszakérdem, hogy ott ki beszél, kevélyen köz­li: „Itt én be­széle­k!" „Kati?” — kérdezi a ne­gyedik. „Téves” — válaszo­lok neki. ő nem mondja, hogy „Elnézést”, csak le­csapja. Közületi számot keresek. „Magánlakás” — mondja egy hang. Helyes. Elnézést, újra megkíséreljük. Végül kiderül, magánelőfizető kapta meg a számot. Ahe­lyett, hogy ezt nyomban tu­domásomra hozná, több­ször is elhangzik: „Téves”. Így bosszantjuk egymást, szükségtelenül (és ráadásul nem is ingyen). Ilyenkor célszerű megmondani, mi­lyen számot hívtunk, s ez­által rögtön fény derül az előfizető megváltozására. Van, aki szépen meg­mondja a nevét, utána azt is, kit keres. Vannak tehát udvarias emberek, ha ke­vesen is. Nekik így vála­szolok, viszonozva udvari­asságukat: „Sajnos, téves". Esetleg felajánlom, hogy a következő csengetéskor nem veszem fel a kagylót. (Mert hacsak nincs műszaki hiba, mindig a hívó fél figyel­metlensége a téves kapcso­lás alai.) Vannak továbbá telefon­betyárok, sületlen ugratá­sok kiagyalói, sőt feltevé­sem szerint betörő szándé­kú telefonálók is akadnak. Kinézik a telefonkönyvből, vagy kifigyelik, akit tehe­tősnek vélnek (különös fi­gyelmet fordítva, sokszor persze alaptalanul, a Dr. címre). Ha a szám napo­kon, heteken át nem vála­szol, a „doktor úr” bizo­nyára elutazott. Meg lehet hát látogatni — álkulc­­­csal, feszítővassal. Vannak gonosz éjszakai telefonálók. Egy ízben hajnali háromnegyed négy­kor vertek fel álmomból. Fölveszem. Mondom: „Tes­sék!” Csend. Leteszem. Másnap éjszaka ugyanak­kor ugyanez. Nem mondok semmi csúnyát. Pedig meg­érdemelné. Harmadik éj­szaka megint. Fölemelem a kagylót, majd szó nélkül le­teszem. Nem tudom, bo­londozni akart-e az illető, vagy betörni. A jól nevelt telefonáló mondja meg, kit keres. Ha téves, kérjen elnézést. Ha pedig hiányzik belőle a mindennapok kulturáltsága, híjával van az illemtudás­nak, tanulja meg. Mert a telefonálásra éppúgy igaz, mint az élőbeszédre: „Szólj, s ki vagy, elmondom!” Akár telefonon is. Ladó János

Next