Népszabadság, 1990. június (48. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-04 / 129. szám

6 PROVINCIÁLIS SHOW Miss Hungary 1990 A tévérevü országos ügy, össznépi szórakozás. Har­monikus mosolyú, jól öltö­zött fellépőkkel felejtetik el velünk, hogy mi nem va­gyunk ilyen harmonikus kedvűen jól öltözöttek. Nagy pénzráfordításos, mindenkit megmozgató, ko­moly ügynek mutatkoznak ezek a rendezvények. Még­is, amikor Héder Barna mű­sorvezető megjelent a tévé­nézők előtt és magabiztos jó svádájúsággal közölte, hogy a Budapest Sportcsar­­nokban már egy órája fo­lyik a show, erre a kijelen­tésére a közönség han­gos gúnykacaja volt a vá­lasz. Mi történt? Mitől vált önmaga paródiájává a jól bevált, szmokingos, bá­rányfelhős népszórakozta­tás? Miért nem ült a közön­ség az eddig megszokott áhítatos rajongással a he­lyén? Elvették ugyanis tő­le a rajongás tárgyát. Több mint negyedórás késéssel kezdték a sportcsarnokban a műsort, utána egy szim­fonikus zenekar helyettesí­tette a látványos nyitó re­­vüképet. Majd Komár Lász­ló play backje szólalt meg a művész összekötő szöve­gével egy időben, illúzió­romboló hányavetiséggel. Ezután Körmendi János nem szólalt meg, nem is szólalhatott meg átütő erő­vel egy ekkora teremben. Miután a műsorvezető el­panaszolta, hogy a tévémű­sor kezdési idejéből még mindig van idő, kiküldték a tiniszépségverseny váloga­tott lányait. Fölvonultak egyszer, majd kínos szünet után, ugyanúgy, még egy­szer, aztán csak álltak előt­tünk bávatag mosollyal. A közönségnek minden illúziója elillant, unatkozva beszélgetett, nem éppen hí­zelgő megjegyzéseket tett a szereplőkre. Ezért hatott hamisnak Héder Barna üde kedélyességgel elmondott mondata, hogy „már egy órája folyik a show”. És ezért hatott csináltan izzad­­ságszagúan szervezetlennek a tévében is közvetített pro­dukció Bodnár István ren­dezésében. A revü ugyanis nem tetszés szerinti össze­visszasággal egymás után rakott produkciók halmaza. Szükséges az állandó vibrá­ló változatosság, a feszült­ség örökös fokozása. Ezért nem képzelhető el benne, hosszú szöveges rész, legfő­képpen nem papírról elő­adva (Szilágyi Tibor kö­szöntője a nőkhöz). Nem képzelhető el, hogy a fellé­pők beérkezése előtt kifogy a belépőzenéjük, vagy tá­vozásukkor zene nélkül kénytelenek kivonulni. A cirkuszi zenekarok még az elefánt vagy a ló lépteihez is pontosan tudják igazítani az általuk játszott melódiákat. Nem képzelhető el fél órá­ra nyújtott hosszas beszél­getés a szépségkirálynő-je­­löltekkel, egyéb attrakciók­kal nem oldva a hosszadal­mas unalmasságot. Lehetet­len, hogy a lányok úgy áll­janak beszélgetés közben, hogy a helyi közönség je­lentős része ne lássa az ar­cukat. A karmester pedig semmiképpen nem késheti le a jelenetét. A sor bána­tos hosszúsággal folytatható lenne... Pedig az őszi szépségki­­rálynő-választás még ügyet­lenségektől tarkított, de jól szervezett bizakodást muta­tott. A Petőfi Csarnokban rendezett fotó- és reklám­modell-pályázat döntője pe­dig egyenesen azzal kecseg­tetett, hogy rendbe jön min­den a revüvilág háza táján. Láthattunk jól szervezett, biztosan működő külföldi revüket. Az amerikaiak Walt Disney show-járól or­dított a harsogó kedélyű, kissé erőszakos, cukormáz­zal leöntött megtántorítha­­tatlan jólét. A Fővárosi Nagycirkuszban látott an­gol revüből áradt a túlzot­tan is kiszámított, kissé ri­deg, magas szintű profiz­mus. A Petőfi Csarnokban már kétszer is vendéges­kedő nemzetközi Off Line show pedig az örömteli élet­erő, a humorral vegyített találékonyság, a sokféle eu­rópai ízlés harmonikus egy­­másba olvadása volt. Ettől a színvonaltól saj­nos még igen távol vagyunk. Az azonban semmiképpen sem engedhető meg, hogy a show végén teljesen felbo­moljon a rend. Hogy a ki­rálynőt ünneplő sorfal anar­chikus szervezetlenséggel bomoljon föl, vagy esetleg setesutasággal szerveződjön keringő párokká úgy, hogy a tavalyi szépségkirálynő petrezselymet kénytelen árulni, mert nem jut neki partner. Az idei se jár sok­kal jobban. A tévéközvetí­tés abbamaradásával — bár a produkciónak még nincs vége — a stáb már csoma­gol, a karmester elhagyja helyét, az előbb még ünne­pelt szépségkirálynő, Czu­­czor Kinga a zsűrielnökkel egyetemben, kíséret, zene, taps nélkül, megszégyenül­­ten kénytelen kisompolyog­ni a színről. A közönség pedig a néző­térről. Bóta Gábor NÉPSZABADSÁG - MAGYAR TÜKÖR 1990. június 4., hétfő A nemzetiségi központ követőkre vár A pécsi Lenau-ház vonzó példája Immár több mint egy éve a dél-dunántúli németek szel­lemi központja a pécsi Lenau­­ház. Hivatalos vagy inkább ünnepélyes avatását azonban vasárnap rendezték meg.­­ A pécsi német klub 1980-ban alakult. Találkozni, helyiség híján, csak a Nádor vadásztermében tudtunk. El­képzelhető, milyen „felszaba­dultan” érezték ott magukat azok az idős emberek, akik a templomban csak oldalt szok­tak leülni. Aztán a városi ta­nács felajánlotta ezt a XVIII. századi házat, ami akkor már évek óta lakatlan volt. Igen ám, csakhogy saját épülete egy klubnak nem lehet. Ezért alakultunk egyesületté, az egyesületnek ugyanis már le­het ingatlanja. Egyébként ez volt az első nemzetiségi egye­sület Kelet-Európában. — Honnan volt pénz a fel­újításra? — Kezdetben egy fillérünk sem volt. Ráadásul építésze­ink véleménye az volt, hogy ha hozzányúlunk a házhoz, összedől, ezért le kellett bon­tani az alapokig. A gyűjtés egyszerre kezdődött külföldön és itthon. Pécs NSZK-beli testvérvárosában, Fellbach­­ban Lenau-házat támogatók köre alakult. A Magyaror­szágról kitelepítettek szövet­sége és a külföldön élő néme­tek szövetsége egyaránt tá­mogatott minket. Kohl kan­cellár még a Grósz Károllyal folytatott tárgyalása során azt ígérte, hogy amennyi a gyűj­tésből összejön, ugyanannyit a szövetségi kormány is hozzá­tesz a pénzhez. Végül az itt­honi és a külföldi adakozások 750 ezer márkát értek, és ezt kétszerezte meg a nyugatné­met kormány segítsége. Arra is kellett gondolnunk, hogy hétmillió forintot a beruházás adójaként befizessünk az ál­lamkasszába. Mellesleg köz­ponti segítséget egy fillért sem kaptunk. Az építkezést nehezítette, hogy a ház melletti egy érté­kes középkori leletre bukkan­tak. Mai szemmel, a kész épü­let ablakain kitekintve ez már inkább öröm, mint bonyoda­lom. Báling József a szom­szédos romokról történészi el­hivatottsággal beszél: — Ez az 1238-ban Becket Tamás tiszteletére felszen­telt dominikánus kolostor maradványa. Ha meggondol­juk, hogy a dominikánus ren­det 1216-ban alapították, ak­kor ez az adat is bizonyítja, hogy a XIII. századi Magyar­­ország és ezen belül Pécs mennyire benne volt az euró­pai szellem áramlásának út­vonalában. A kolostor alapító­ja Johannes de Teutonicus lett, a rendalapító harmadik utódja. Nagyon büszkék va­gyunk erre a kolostorra és komoly terveink vannak. Bár pénzünk volna rá! — A Lenau-ház 1988 au­gusztusától 1989 májusáig fel­épült. Ez a szinte hihetetlen gyorsaság nem ment l a minő­ség rovására? — Egyáltalán nem. A kivi­telező, a Bázis Dél-dunántúli Építőipari Vállalat olyan mun­kát végzett, hogy arra már potenciális nyugatnémet meg­rendelők is felfigyeltek. Pedig itt egy archaizáló, a műemlé­ki környezethez illeszkedő épületről van szó. A Roller József tervezte Lenau-ház valóban szép pont­ja lett az építészetileg amúgy is roppant gazdag pécsi bel­városnak. Belül három szín dominál: a mész fehérsége, a fa nyersbarnája, és a­ festett textíliák mélykékje. Csak egy nagyobb terem van az épü­letben, ebben hetvenen fér­nek el, a többi helyiség kis­csoportos foglalkozásra alkal­mas. A harmadik szinten, a padlástérben öt vendégszobát alakítottak ki. Az épület életét két szóval lehetne jellemezni: nyelvta­nulás és vállalkozás. Ami a nyelvtanulást illeti, tartanak itt foglalkozást az óvodások­nak, az iskolásoknak, a szü­lőknek vagy például az NSZK- ba készülő szakmunkásoknak. A­­házban a vállalkozóknak is köze van, ők praktikus is­meretekhez jutnak egy-egy előadásból és a könyvtár megrendeli számukra a meg­felelő német nyelvű szakla­pokat. Mellesleg a Lenau-ház maga is vállalkozik, hiszen részvényese egy utazási iro­dának és a pécsi rádió dél­utánonkénti kereskedelmi adá­sának. Báling József — miközben körbevezet a tetszetős épület­ben — már az egyesület őszi terveiről beszél. — Szeretnénk, ha minden olyan faluban, ahol svábok élnek, hasonló egyesületek alakulnának. Ebben mindenütt igyekszünk segíteni. Talán a mi példánk vonzó lesz. Ezek az egyesületek az élet nagyon sok területén képviselhetnék a német lakosság érdekeit. Ungár Tamás Ilyen a Lenau-hoz kívülről. A névadó Az­­egyesület és a ház névadója, Nikolaus Lenau 1802-ben született a Bán­ságban. Osztrák nemesi családból származott, apja ezredes volt. S Lenau isko­láit Magyarországon járta, aztán kalandos élete során beutazta a Monarchia egész területét, eljutott Ameri­kába is. Romantikus költő, a világ számos részén az ő német nyelven írt verseiből ismerték meg­­Magyaror­szágot és a magyar tájat. Századunk harmincas évei­ben Lenau még tananyag volt az iskolákban. A múlt héten fizetésnap volt a Parlamentben. Szenáto­raink bölcs önmérsékletet ta­núsítva nem lökdösődtek, nem tolakodtak, kormánypárti, el­lenzéki és független egyfor­mán kivárta a borítékját, amelyben azért nem cincogott a krajcár. — Visszaadod felét? — kér­dem Ómolnár Miklóstól. — Miért adnám? — ugrik olyan magasra a szemöldöke, hogy majd’ a haját éri. — Ó, barátom —, mondom —, választáskor azt ígértétek: amíg az ország szekere a ká­tyúban rostokol, addig a képvi­selői fizetésnek csak a felére tartotok igényt... — Ilyet sohasem ígért a párt, legfeljebb Torgyán! — No, most megfoghatod a kisgazdák vezérszónokát — biztatnak nem kevés káröröm­mel a szocialisták. — Ebből vágja ki magát ha tudja! — Félpénz az így is! — hu­nyorít hamiskásan Torgyán, majd ujjával a nemlétező ka­lapja felé bök és hozzáteszi: — Sőt nem is fél, harmad­pénz! Hát ez meg hogy lehet? — kérdeznénk többen, de feles­legesen, mert arra már Tor­gyán a „firkászok” legnagyobb ámulatára fejből levezeti a „képlet” bizonyítását. — Tudniillik — mondja — amikor részt vettem a képvi­ Torgyán számtan­ delők jogállásáról szóló tör­vénytervezet megvitatásában, még mint az ellenzéki kerek­asztal tagja, akkor ott a mi­niszteri fizetés száz százaléká­ból — 120 ezer forintból — in­dultunk ki azzal, hogy az le­gyen az alapja a képviselői fi­zetéseknek. Ehhez viszonyítva indítványoztam, hogy amíg az ország bajban van, ennek csak a felét vegyék fel. Azaz hat­vanezret. A parlament elé azonban már úgy került a ja­vaslat, hogy megfeleződött: a miniszteri fizetés 65 ezerben, a képviselőké pedig ennek felé­ben, 32 500 forintban határozó­dott meg. Ami viszont, nettó­ban számolva, a levonások kö­vetkeztében csak 20 ezer. A fel­ajánlásunkat tehát már több­szörösen is beépítették, hisz az általam javasolt fél fizetés fe­lének a harmadát kapják a képviselők... !­T­­ frakcióelnöke van az­­ MDF-nek: Kónya Imre. Szakállas és ifjú, legalábbis pártja nagy öregjeihez képest. Száraz jogi fordulatokat hasz­nál, a gyengébbek kedvéért többször ismétel. Ha azt mond­ja, hogy „most rövid leszek”, már kuncognak a fideszesek, akik a héten megint nem hoz­tak narancsot. Antall József­nek róluk szólva azonban iga­za lett: a T. Ház fárasztó és meddő vitáiban valóban ser­kentően hatottak. A folyosón a honatyák sok­kal tömörebben, értelmesebben fogalmaznak, pedig ezeket a beszélgetéseket nem közvetíti a televízió. Amiről odabent az ülésteremben fél órát vagy fél napot is elvitatkoznak, arról idekinn két-három perc alatt megállapítják: okos dolog-e avagy ostoba. A miniszteri meghallgatások utórezgéseként mesélik, hogy amikor a költ­ségvetésről kérdezték a pénz­ügyi tárca gazdáját, széttárta a kezét, mondván, nem ismeri azt. De hát a programban szó van róla — érveltek — mire azt válaszolta: ezt nem olvas­tam. A héten szolid volt az SZDSZ is. A parlamenti bizottságok ülésein elmondott javaslataik jó részét ugyanis — bár ezt nem mondták — a kormány beépítette indítványaiba, így az ülésteremben nem volt ér­telme látványosan támadni azokat. Antall József arca rezdület­­len mint a szobroké. Felvált­va, egy vagy két ujjal tá­masztja állát, úgy gondolkozik. Mióta miniszterelnök lett, egy­re többen utánozzák e pózban. Mikszáth róluk is írhatta vol­na : „Ha az ember végignézett a sok magyaros fejen, mind egy­formának, egykedvűnek lát­szott. Ember azokból ki nem kombinálhatta volna, mi tet­szik nekik, mi nem.” Bartha Szabó József PÜNKÖSDI BÚCSÚ ANDOCSON A lélek menekül A somogyi lankák között meg­búvó, 1350 lakost számláló An­­docs már a tatárjárás előtt la­kott hely volt. Akkoriban há­rom települést illettek ezzel a névvel, Egyházas-, Kápolnás- és Nemes-Andocsot. A legenda szerint az angyalok Kalocsáról hozták ide Szűz Mária szob­rát, menekítendő a török elől, elrejtették az akkor még vége­láthatatlan somogyi tölgyerdő­ben lévő templomocskába. Amióta a szobor itt van, za­rándokhely, búcsújáróhely An­­docs. Évi nyolc búcsút tart a templom, a legnagyobbat Nagy­boldogasszony napján, augusz­tus második felében. Szabó Imre esperes-plébános úr kicsit szomorúan mondta szombat este, hogy a háború óta eltelt évtizedek eszközök­ben és módszerekben nem vá­logató hivatalos propagandája elfordította az embereket a vallástól, a templomjárástól. Úgy vélte, az idei pünkösd an­­docsi búcsúja nem lesz igazi nagy egyházi ünnep. Vasárnap délelőttre azért megjöttek a hívők két autó­busszal Öreglakról, sok magán­autóval a Balaton déli partjá­ról, négyen a szlovákiai Nyitra környékéről. Mielőtt benépe­sedett volna a templom a 11 órai szentmise alkalmából, na­gyon sokan betértek a kegy­tárgyboltba, a több mint 170 Mária-ruhát kiállító kicsiny múzeumba. A nagymisét a templom ol­dalfalához húzódva néztem vé­gig. Láttam imádságot motyog­va könnyező, görnyedt hátú nénikét, délceg fiatalembert — pöttyös csokornyakkendőben — buzgón keresztet vetni, serdü­lő leányokat áhítattal énekelni. Arcukról, szelíd szemükből a hittel élő ember békéje sugár­zott. Könyörtelen, folytonos harcot követelő világunkban a lélek olykor nem tehet mást — menekül. Hegyes Zoltán VÖRÖS SZILÁRD FELVÉTELEI

Next