Népszabadság, 1990. június (48. évfolyam, 127-152. szám)
1990-06-26 / 148. szám
6 NÉPSZABADSÁG - VILÁGTÜKÖR 1990. június 26., kedd BONNI ÉS BERLINI TUDÓSÍTÓNK SOROZATA Volt egyszer egy NDK Július 2-án életbe lép az NSZK és az NDK gazdasági, valuta- és szociális uniója, s ezzel a német egyesülés feltartóztathatatlanul száguldó vonata egy rendkívül fontos csomópontot hagy maga mögött. Amit egy évvel ezelőtt a világ szinte elképzelhetetlennek tartott, va lósággá lett. A német egység politikai értelemben is pusztán idő kérdése. Bonni és berlini tudósítónk ma kezdődő sorozata történelmi visszapillantással és kulisszatitkok megvilágításával arra keresi a választ, miért omlott össze egy ország. 1. Egy gondolat mint fantomkép Több mint két esztendeje már, hogy cikkre készülvén a „forró témának” számító német egységről, felkerestem az egyik — csodák csodája — még Bonnban is népszerű NDK-s kollégát: mondaná el tömören, mi is a hivatalos fölfogás erről a szocialista német földön. Meglepetését nagy önuralommal leplezve, egy tréfával ütötte el a dolgot. — Tudja, valahogy úgy vagyunk ezzel, mint a Loch Ness-i szörnnyel. Időről időre fölbukkan a mélyből, vagy legalábbis látni vélik. Most azonban már hosszabb ideje nem hallat magáról, s fölmerülése nincs is a világpolitika napirendjén — válaszolta. Az idő tájt NDK-s szemüvegen át valóban úgy festett a dolog, mint egy elmosódó fantomkép. Két teljes generáció nőtt fel úgy, hogy a német egység mint beszédtéma is bűnnek számított. S ha valaki legyűrte félelmét, még mindig ott maradt a célszerűség kérdése: mi értelme lett volna szót vesztegetni rá, hisz éppoly befolyásolhatatlannak tűnt, ■mint mondjuk a nap mozgása. Két állam, két nép A tegnapi NDK ismeretében még leírni is elég különösnek tetszik, hogy a szocialista német állam kezdetben az egyesülés elszánt hívének mutatkozott. Wilhelm Pieck, az NDK első elnöke nem sokkal az államalapítás után, 1949 novemberében még így nyilatkozott: az NDK soha nem fogja elismerni Németország megosztását. A két munkáspárt kényszerházasságából létrejött uralkodó párt, az NSZEP — a maga sajátos interpretációjában persze — az 1960-as évekig a német egység szószólójaként jelent meg a közép-európai politikai porondon. 1952 júliusában, az NSZEP második kongresszusán határozatban adták tudtul a programot: „A bonni vazallus rezsim bukása az előfeltétele Németország egysége helyreállításának.” Alig négy esztendővel később Walter Ulbricht, az NSZEP főtitkára konföderációs jellegű államszövetséget indítványozott, azzal a feltétellel, hogy a szocialista vívmányok mindörökre érinthetetlenek maradjanak. Gondolatát a következő pártkongresszus ugyancsak határozatgyűjteményébe foglalta. Akkortájt tehát az egyesülés nemhogy tilos eszme lett volna, hanem egyenesen az NDK nemetközi propagandájának tengelyében állt. Ez is, miként az NDK fokozatos, de végérvényes álláspont-módosulása is szorosan összefüggött a nagyhatalmak háború utáni stratégiai szembenállásával, amelynek fókuszában mindenkor Németország állt. Hitler ellen közösen győzedelmeskedni tudtak, Jaltában és Potsdamban kialakították az új világrendet, megvonták az Odera-Neisse-határt, létrehozták a megszállási övezeteket. Ám a szövetségesi szellem abban a történelmi pillanatban csődöt mondott, midőn az egységes Németország-politikát meg kellett volna teremteniük. A rohamosan eltérő nagyhatalmi érdekek hálójában aztán a német kettéosztottság is betonkeménységűvé állandósult. A sztálini politika nem teljesen illogikus kiszámíthatatlanságainak egyike volt az az 1952-es jegyzék, amelyben — az utak látható, gyorsuló elválásának közepette — Moszkva felajánlotta az újraegyesülést. Ennek feltétele az összes megszálló csapatok kivonása, Németország semlegesítése és egy békeszerződés lett volna. Ebben az időben még mindkét német állam inkább külső szemlélője volt az őt érintő folyamatoknak is, mintsem aktív alakítója. Ám a hihetetlen gyorsasággal talpra álló NSZK kezdte önálló partnerrá kinőni magát a nyugati szövetségi rendszeren belül. Dinamizmusával párhuzamosan gubózott be az NDK, s vett lépésről lépésre búcsút az össznémet szemlélettől. Habár 1965-ben még államtitkárságot hoztak létre Kelet- Berlinben az össznémet ügyekre, a lassú szemléleti módosulás, a két állam , két nép teória mindinkább teret nyert. E folyamatot paradox módon csak gyorsította a Willy Brandt vezette szociáldemokraták hatalomra kerülése Bonnban. Velük ugyanis bekövetkezett a két német állam egymás mellett élése tényének elismerése. Noha a brezsnyevi szocialista világrenden belül az NDK játéktere minimális, függősége abnormális volt, mégis a szerződések politikája, az európai enyhülés, a kirajzolódó helsinki folyamat révén Kelet-Berlin magabiztossága is növekedett, pozíciója szilárdulni látszott. „Legyetek óvatosak” Az NDK -nak történelméből fakadó sok előnye és néhány hátránya volt a hajdani kelet-európai szocialista országokkal szemben. Az utóbbiak közt a legsúlyosabb az önálló gyökerekből táplálkozó belső identitás hiánya volt. Amíg a magyaroknál, a lengyeleknél állam, nép és nemzet magától értetődően, az új rendszer viszonyai közt is egybeeső kategóriák voltak, az NDK-ban ez az alapkérdés megoldhatatlan maradt. A belső nemzeti öntudat, a nemzetfogalom — egyedüliként a világon — csak a szocialista rendszer specifikumán nyugodhatott, és a kelet-berlini vezetés óvatosan irányt is vett erre az 1970-es évek második felétől. Hogy az ebben rejlő lehetőségeket, a tényleges tendenciákat végzetesen túlértékelték, erre a hirtelen összeomlás önmagáért beszélő tanúbizonyság. Tény, hogy az 1980-as évektől kezdve kiteljesedett az elhatárolódás az NSZK-tól. Minthogy a nemzettudat csakis a szocializmushoz kötődhetett, az újraegyesülés egyetlen összefüggésben vetődött fel (úgy is elméletileg csupán) : ha a szövetségi köztársaságban győzne a szocialista rend. Érick Honecker, az elsodort szocializmus talán legtragikusabb vezető figurája 1981-ben bocsátotta útjára szállóigévé lett, a valóságtól tökéletesen elrugaszkodott üzenetét: „Amikor ma bizonyos emberek Nyugaton nagynémet frázisokat pufogtatnak, s úgy tesznek, mintha a két német állam egyesülése inkább a szívükön feküdne, mint a pénztárcájuk, akkor a következőt szeretném nekik mondani: legyetek óvatosak. Egy szép napon a ti ajtótokon is kopogtat a szocializmus. És ha a nap eljön, amikor az NSZK dolgozói hozzákezdenek a szövetségi köztársaság szocialista átalakításához, akkor a két német állam egyesülése is tökéletesen új módon vetődik majd fel. Hogy akkor miként döntünk majd, kedves elvtársnők és elvtársak, az iránt nem lehet kétség.” Mint annyi Honecker-idézet, ez is látványosan a fonákjáról valósult meg. A nyugati német álláspont, amely az NSZK létrejötte óta kisebb finomítások ellenére egyenes vonalú maradt, a ma élő nemzedékek számára hihetetlen fordulattal, de szóról szóra megvalósult. ,,A Német Szövetségi Köztársaság egyedül jogosult a német nép nevében beszélni” — közölte Konrad Adenauer, az első bonni kormány nyilatkozatában. Doktrínahalál Ennélfogva a nyugatnémet álláspont lényegesen egyszerűbbnek és következetesebbnek bizonyult. Eszerint német földön létrejött egy másik állam, amely nem demokratikus legitimáció eredményeként született. Nemzetközi jogilag tehát nem létezik! Az alapfölfogást 1955-ban külpolitikailag is intézményesítették az úgynevezett Hallstein-doktrínával: a szövetségi kormány az NDK elismerését „barátságtalan aktusnak” tekintette, és senkivel nem óhajtott diplomáciai kapcsolatot ápolni, aki egyszersmind az NDK- val ilyen viszonyt tart fenn. Nos, ebből az alaphelyzetből következett, hogy az NDK-t az 1960-as évek végéig jószerivel csak a szocialista országok, illetve néhányan szorosan hozzájuk kötődő, fejlődő világbeli állam ismerte el. Egyedüli kivétel ez alól a Szovjetunió volt, amely természetesen az NSZK számára is megkerülhetetlen, súlyánál fogva is szükséges diplomáciai partner volt. Csaknem egy évtizeden át érvényesült e gyakorlat, hogy aztán az 1960-as évek derekán széttöredezzen. Az NSZK történelmi előzményeken nyugvó, hagyományos kelet-európai érdekei előbb kereskedelmi kirendeltségek, (lényegében burkolt diplomáciai képviseletek) kölcsönös felállítását kényszerítették ki. És aztán 1967-ben Románia, nemsokkal rá Jugoszlávia vette fel a diplomáciai kapcsolatokat az NSZK-val, anélkül, hogy az NDK-val megszakították volna azt. A Hallsteindoktrína lényegében halott volt. Brandt politikája, a lassú menetelés a realitások felé elvezetett 1972 decemberében a két német állam alapszerződéséhez. Persze az alapfelfogás ekkor is gyökeresen különbözött. Bonn csak a két német állam létét ismerte el, az egységes nemzetfogalomhoz ragaszkodott. Számára az NDK a nyugatnémet alkotmányból adódóan nem volt és nem lehetett külföld, s ezt olyan szimbólumok is jelezték, mint az, hogy a nagykövetségek helyett állandó képviseletek működtek a másik államban. Kelet-Berlin előtt azonban ezzel megnyílt a nagyvilág. Néhány év leforgása alatt a földkerekség java része diplomáciai kapcsolatra lépett vele, létezésének szükségességével az angolok, a franciák és a hollandok éppannyira egyetértettek, mint a magyarok, a lengyelek vagy a csehek. Úgy tűnt, az új európai politikai erőviszonyok euklideszi világképe megszilárdult, mozdíthatatlanná vált. Az NDK óvatosan megnyitotta a zsilipeket, méghozzá annak ütemében, ahogy belső és külső pozíciója szilárdulni látszott. Sűrűbbé vált a németközi érintkezés, mind többen utazhattak Nyugatra, a mindvégig rideg, poroszízű keletnémet határállomások áthatolhatatlansága jelképesen és valóságosan is oldódni kezdett. Habár az NDK súlyos versenyhátránya, fogyatékosságai, feszítő ellentmondásai inkább mélyültek, a nemzetközi elismertség talmi csillogása mindent eltakart. Az illúziók oszlopára hamarosan rákerült az elképzelhetetlennek hitt, díszes tető. Erich Honecker, az NDK államfője 1987 szeptemberében az NDK első államfőjeként Bonnba látogatott. Rendkívüli biztonsági és mindennél fényesebb ceremoniális külsőségek közepette gördült be a konvoj a kancellári hivatal elé. Honecker idős kora ellenére is magabiztos, méltóságteljes tartással szállt ki a kocsiból. Kohl kancellár mosolytalan, feszült, ünnepélyes arccal kezet nyújtott neki és azt mondta: „Üdvözlöm önt, főtitkár úr, a Német Szövetségi Köztársaság földjén.” Úgy tűnt, egy korszak zárul le vele, s adja át a helyét egy újabbnak. Bonn, 1990. június. Győri Sándor Következik: 2. HOSSZÚ, FORRÓ NYÁR. Honecker Bonnban, koccintás Kohl kancellárral — egy archív felvétel 1987 szeptemberéből. Mi a legjobb egy profi computernek? a... Higgadtan, pártérdekek nélkül Az RMDSZ főtitkára nyilatkozik a Népszabadságnak A mások baja felett közömbösen soha el nem sikló, segíteni mindig kész belga nép Nyugat-Európában az első volt, amely Ceausescu faluromboló politikájával nyíltan szembeszállt. A bukaresti diktátor halála után szinte felmérhetetlen mennyiségű természetbeli segítség indult útnak Belgiumból Romániába. Most pedig a Romániában élő népek jogát védő belga bizottság többet kívánt tudni elsősorban a hárommillió magyar sorsáról. Ezért meghívta Brüsszelbe az RMDSZ főtitkárát, Szőcs Géza szenátort. A magyar fővárosban is jól ismert erdélyi költő, filozófus, publicista, politikus a brüsszeli katolikus Magyar Házban a hét végén tartotta meg beszámolóját, majd nyilatkozott a Népszabadságnak. — Szenátor úr, az előadóteremben egy belga hallgató önt a trianoni békével kapcsolatban kérdezte. Érdekes lenne, ha álláspontját nekünk is megismételné. — A trianoni béke igazságtalanságát vagy érvényét vitatni most teljesen felesleges. Mi erdélyi magyarok nem a határok megváltoztatásáért, hanem magyarságunk megőrzésének a jogáért harcolunk. — A Romániai Magyar Demokrata Szövetség a választások során igen komoly sikert ért el. Ön például a szenátus tagja lett. Nem gondolt az RMDSZ arra, hogy politikáját egy esetleges kormánykoalícióban jobban érvényesíthetné? — Nem. A jelenlegi kormány eddig nem váltotta be az ígéreteit. De mi egyelőre az ellenzékkel sem tudunk, együtt lépni, mert nem formált tiszta képet magáról. Sok a roppant veszélyes, szélsőséges nacionalista kísérlet. Talán a liberális párt áll hozzánk a legközelebb ... Addig is mi minden olyan elképzeléshez őszinte társak vagyunk, amely az igazi demokráciát szolgálja. — Napjainkban milyen segítséget vár az erdélyi magyarság a budapesti kormánytól? — Ha Magyarország olyan tekintélyes állammá válik, amelyet egészséges gazdasági élet és igazi demokrácia jellemez, akkor ebből a nemzetközi elismerésből nekünk is jut, s így az erdélyi magyarság a híd szerepét töltheti be a demokratikus Románia megteremtéséhez. Ehhez arra is szükség van, hogy a mindenkori magyar kormány az erdélyi magyarság valós problémáit higgadtan, pártérdekek nélkül vállalja fel. Brüsszel, 1990. június. Mécs László