Népszabadság, 1990. október (48. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-29 / 253. szám
1990. október 27., szombat NÉPSZABADSÁG - HÉTVÉGE Álomkor mindig lehetőség. Hogy mit hoz, olyan titok, amit fürlehet, de biztosan tudni — szerencsés esetben — soha. Persze lehet biztató, lehet riasztó, de a legritkább eset jók, az ember addig él, amíg remél. Azt viszont pontogy az ember ahogy él, úgy ítélnél. Kelenföldig egymásba érnek majd a vendéglők. Természetesen lelkiismeretesen készül majd a magyar csapat az olimpiára meg a futball-vb-re. És egy egész ország átkozza a szövetségi kapitányt, amiért olyan csúnyán kikaptunk a lett válogatottól. Szinte bizonyos vagyok benne, hogy a telefonra való várakozási idő négy esztendőre csökken, és bízom benne, hogy harminc év múlva, karácsonykor megjelenik az utánnyomott Révai Lexikon utolsó kötete is. A Mártírok útja környékén nyomokban sem találnak semmiféle monoxidot és dioxidot a levegőben, a fáit nem pusztítja ólom — már csak azért sem, mert (esküdni mernék rá!) megváltoztatják az utca nevét. Akkorra a magyar hagyományok legszebbikeit vallja majd magáénak Európa; közöttük is első helyen szerepel majd a minden nemzetközi játékkaszinóban kötelezően jelen levő magyar kártya. Varga Albert egy nemrégiben alakult külkereskedelmi vállalkozás vezetője. — Harminc év múlva már egészen biztosan nem lesz külkereskedelem. Kereskedelem persze lesz — de mivel réges-régen életbe lépett a konvertibilitás, ez az egész kérdéskör országhatároktól független lesz Európában. Harminc év múlva a fiam éppen anynyi idős lesz, mint én most. Remélem, addigra teljesül az a kívánsága is, hogy olyan Mercedese legyen, amelyikben van csap, mert csodák csodája, ez a gyerek mindig akkor szomjazik meg, amikor be kell szállni egy autóba. A parlament élete pontosan olyan lesz, mint most, a különbség mindössze annyi: a mai fideszesek korelnök jegyzőként megátalkodott konzervatív hírében járnak majd. Az unokám nyilván halálra gyötri majd az apját vasárnaponként: „Papa, nem akarok már megint hongkongi étteremben ebédelni!” — hiszen Csepeltől Takács Kriszta gyermekgondozási segélyen van otthon. — A jövő előtt talán a jelenről néhány szót: állandóan a táskámban hordom az útlevelemet, és „csőre töltve” áll itthon egy bőrönd — csak egy gondolat, és már itt sem vagyok. Nem mintha máshol sokkal jobb lenne, de egy kicsit „odébb” legalább létbizonytalanság nincs. A közeljövőképemet illetően: meggyőződésem, hogy januárban már utcán lesznek az emberek. Szinte bizonyos vagyok benne, hogy mi még megérünk egy rendszerváltozást — ha szerencsénk van, már az is hoz legalább valami „demokráciaszerűt”. Ha nincs, akkor elváltogatjuk még egy darabig a rendszereket. Arról persze fogalmam sincs, hogy mikor jön el annak a várva várt ideje, hogy szívható legyen a levegő. Ha csak kiteszi az ember a lábát az utcára, kénytelen megfulladni. Már csak abban reménykedem hogy mire a fiam felnő — felnő ez a társadalom is. Huszonkilenc év közöttünk a korkülönbség, s ha addigra sem változik meg ez az ország — megette az egészet a fene. Nyugalmat remélek addigra, biztonságot, lakható környezetet és egységes Európát. Hogy mindehhez mi köze az egységes Európának? Nekem meggyőződésem, hogy amíg kimondva-kimondatlanul, de létezik Kelet és Nyugat, vagy ha úgy tetszik, Észak és Dél, addig mi mindig csak a rövidebbet húzhatjuk. A gazdasági bajokra ragad a politikai baj, és a történelem eddig még mindig azt bizonyította: a gazdasági válságot háború követi. Igen, ez az, amitől nagyon félek. A fegyverek szavát már nem lehet így vagy úgy értelmezni, nem lehet visszavonni, helyesbíteni, újrafogalmazni. Tulajdonképpen nem is magam miatt félek. Egyszerűen nem tudnám elviselni, hogy a gyerekeim is féljenek, hogy egyáltalán megismerjék ezt az érzést. Az az igazság, hogy ezt (szerencsére?) nem gondolja végig az ember, mielőtt gyereket hozna a világra. Nem számol azzal a borzalmas felelősséggel, amit a rábízott és ráutalt nemzedék bizonytalansága és boldogtalansága okoz. Na jó, okozhat. Í Nagy Lajos Géza a Társadalomtudományi Intézetben nemrégiben fejezte be jövőkép-kutatási vizsgálatait. Talán nem érdektelen, hogyan látja a jövőképkutató a saját kilátásait. — Negyven-ötven év távlatába tekinteni jó lehetőség az elvonatkoztatásra. Akinem utópiát keres a jövőbeni, biztos lehet benne, hogy problémákkal teli, társadalmi feszültségektől és ellentmondásoktól sem mentes évek elé nézünk. A feszültségeknek és ellentmondásoknak a megítélésében — sok pályatársammal együtt — én sem lehetek optimista, legföljebb realista: a most következő néhány év további megpróbáltatásokat és nehézségeket hoz majd. Nehezebb lesz a megélhetés, a politikai viszonyok sem rendeződnek, sok kívánnivalót hagy még maga után az egyéni és a közmorál. Ha fél évszázadra, vagy legalább négy évtizedre vetítjük előre a jövőképet, lényegesen kedvezőbb a prognózis. Nem mintha Magyarország a jövő évezred első évtizedeiben valamiféle tejjelmézzel folyó Kánaán lehetne, viszont ha a környező országokból, Ausztriából, Nyugat-Európa azon államaiból vesszük a példát, amelyek csak néhány éve fejlődnek dinamikusan, s ha sikerül elkerülnünk az e régióra oly jellemző megtorpanásokat és visszarendeződéseket, az előbb említett realizmus akár optimista is lehet. Akkor az én gyerekeim talán már nyugodtabb anyagi feltételek között élhetnek — ami persze nem jelent kevesebb vagy kevésbé kemény munkát —, ám több lehetőségük lesz. Akkor a ma huszonegy-huszonhárom éves gyerekeim talán már nem hályogkovács módján, hanem tudatosan felvállalt értékek alapján alakítják a politikát, s adják tovább a stafétabotot. Az a társadalmi berendezkedés — a valóban szabad polgárok országa — remélhetőleg nem „jár úgy”, mint az eddigi társadalmak az elmúlt kétszáz-háromszáz évben. És az én gyerekeim már nem keverednek vitába a saját gyerekeikkel azon, hogy miért kell mindig a legolcsóbb, ám mégis kapható autót megvásárolniuk. Láng Zsuzsa A fantasztika és a bálnák ARKAGYU SZTRUGACKIJJAL - MAGNÓ NÉLKÜL Kirakom az asztalra a jegyzetfüzetemet két tollal. — Okosan tette, hogynem magnóval jött! — A biztomsság kedvéért van nálam, az is — kotrem elő táskámból a diktafont. — Csak nem szeretem használni. Lustaságból. Sokkal több időt követel. — Itt nem működne. Vettem egy videót, két hónapig tartott, amíg hozzám szokott. Addig nem lehetett használni. Számomra mindenesetre megnyugtató, hogy csak az ember „kisugárzása” akadályozza a technikát, nem valami elektromágneses harag, rádióerőtér vagy ilyesmi. — Tegyünk egy próbát? — kérdezem, ujjamat a magnó gombjára helyezve. — Amíg nem létre megy a játék, amíg közömbös dolgokról diskurálunk, kitűnően fog működni a magnója. Aki ilyen sajátos viszonyban van a technikával, akinek „kisugárzása” vagy „erőtere” leállítja a miniatűr villanymotorokat, elerőtleníti a szárazelemeket, nem más, mint Arkagyij Sztrugackij, a Sztrugackij fivérek egyike, a szovjet tudományos-fantasztikus irodalom társpápája. Vele beszélgetünk tizenhatodik emeleti lakásában, Moszkva délnyugati városrészének tetején. Magnó nélkül. — Bizonyára már unja a kérdést, de mert nagyon kiváncsi vagyok, bemelegítésül árulja el, hogyan írják a „négykezes” regényeket. — Inkább mondja el maga, hogyan írnak mások kétkezeseiket. Nekünk így természetes. Persze ír Borisz nélkülem is, tudományos cikkeket, én néha publicisztikát, de az nem az igazi. Alkotni csak együtt tudunk. Biztosanismeri a mesét, amelyben a százlábút megkérdezik: melyik lábaddal indulsz, és milyen sorrendben rakod őket? És a százlábú nem tud többet menni, mert szüntelenül töpreng. — Az önök műveiben a központi téma az ember, az egyén, a személyiség és a társadalom, a hatalom viszonya. Az úgynevezett létező szocializmusban bőven volt miről írni. Hogyan változott a helyzet? — Bár témát valóban sokat adott, a pangás nem volt kedvező időszak a szovjet sci-fi számára. Nagyon nehéz volt irodalmi eszközökkel tükröztetni a sok torzulást. Az a néhány kiadó — Moszkvában, Leniingrádban —, amelyik felkarolta a műfajt, állandóan nyomás alatt volt, gyanús volt minden lépésük, és csak a véletlen körülmények mentették meg őket. Azok a baráti és rokoni szálak, amelyek a szerkesztők szüleit és az ideológia korifeusait összefűzték. — Szuszlov ... — Neveket nem mondok, nehogy ártsak egykori segítőinknek. Ezek a kapcsolatok nagyon kedvezően hatottak a „fantaszták” munkásságára. — A műfaj végül is élt, népszerű volt, sokszor az újságok és a hagyományos irodalom helyett beszélt. — A jó sci-fi elleni agresszió, amely a Komszomol KB részéről volt a leghevesebb, meghozta a maga gyümölcseit. Talán hihetetlenül hangzik, de segítette a legjobb fantasztikus írók — most szívesen mondok neveket: Gancovszkij, Kirbuli■osov, Barbenko, Szláva Ribakov — fejlődését. Ahogy nőttek az írók népszerűségben és mesterségbeli tudásban, úgy erősödött felülről a nyomás, és 1984-re az állandó fantasztikuskiadvány-rendszer létrehozására irányuló minden kísérlet kudarrcba fulladt. — Nem volt állandó fantasztikus folyóirat? — Azzal kellett volna kezdenem, hogy üdvözlöm Kuczka Pétert és a magyar olvasókat! Úgy alakult, hogy az úgynevezett szocializmus országaiban egyedül Kuczkának sikerült állandó fórumot teremtenie aműfaj számára. Létrehozta a Galaktikát és a Metagalaktikát. A volt szocialista országokból őt tartom a legjobb szervezőnek. Egyszerűen el vagyok ragadtatva a tevékenységétől. Neki köszönhetően a magyar olvasók helyzete volt a legjobb. — És a műfajban különösen erős Szovjetunió? — Itt nem sikerült hasonló módon természetes mederbe terelni a műfaj fejlődését. A legfontosabb jelenség az volt, hogy a sci-fi szociologizálódott. A „nem fantasztikus” írók is kezdték használni a műfajt — ide sokan közülük nem viselték el a nyomást, és emigráltak. Így csak azigazi sci-fi írók maradtak a barikádokon, akik másban nem bízhattak, csak a harcban. — És a hagyományosan erős Irodalmi szervezetek? — Az írószövetség nem törődött a műfajjal. A Komszomol KB, amely az egyetlenprofi szerkesztőséget, a Molodaja Gvangyiját felügyelte, kilökte onnan a hozzáértő szerkesztőket, s így a szovjet fantasztika partra vetődött, mint az eltévedt bálnák. És akkor jött a peresztrojka... egy év alattgyökeresen megváltozott a helyzet. A szociális tematika megmaradt, de mind újabb és újabb vetületei születtek az újabb események nyomán. Több tucat szövetkezeti kiadót alapítottak, a szovjet sci-fi írók függetlenné váltak. Már nem kell az írószövetség,nem kellenek az állami kiadóik, nem is kifizetődőek. Ami tíz éviig feküdt a fiókban, azt kiadták, és évente kétszer-háromszor újra kiadták. Írás közben már eszünkbe sem jut acenzúra, azt írjuk, amit írnunk kell. — De azt kel-e írni, amit tíz évvel ezelőtt? — Műveink egy része Valóban elévült, de nem sajnáljuk,mert gyenge művek voltak. — Elvesztették időszerűségüket? — Túlzottan könnyedek, szórakoztató jellegűek voltak, kevéssé tartalmasak. Ellenben olyan műveikről, mint a Rút hattyúk és a Sánta sors, nem is reméltük, hogy életünkben megjelenhetnek. — Továbbra is törvényszerű a sorsok lesántulása? — Kétségkívül van előrelépés. Az inga azonban túlságosan kilendült. Nem szöktünk mi demokráciához, és arkagyij Egymilliárd ES BORISZ sztrugackij évvel a világvége összetévesztjük az anarchiiáival! Ugyanakkor nem menekültünk meg arégi félelmektől, a rettegéstől, amima is szorongatja a torkunkat. Mostanság a szovjet demokrata — nem a fiatalság! — egyszerűengyáva anarchista, aki tömeget gyűjt, amelyben névtelen, következésképpen büntetlen a hang, és ahol a szovjet ember okkal érzi magát biztonságban, miközben azt kiabálja, hogy leGorbacsovval. Érdekes lenne, ha fantasztikus regények szólnának a tömeg hatalmáról... — Nincs ilyen tervük? — Nekünk Sztrugackijéknak az ember mint személyiség az igazán érdekes! Az, hogy mik a viselkedésének a mozgatórugói. A Nyeva című folyóirat most közölte Pityer város zsidai, avagy szomorú eszmecserék gyertyafénynél című fantasztikus komédiánkat. A közönség reakcióját még nem ismerjük, de mi elégedettek vagyunk a darabbal. A mai helyzetben lelkesen támogatjuk Gorbacsovot és Jelcint. — Nem zárja ki egymást ez a két személyiség? — A mi szempontjaink, a mi világlátásunk alapján nincsenek köztük lényeges különbségek. — És kik ellen vannak a Sztugadkijok ? — A tábornokok ellen! Az arany váll-laposok ellen, akik főkatonákká ügyeskedték magukat, egyetlen csata megvívása nélkül. — Csak nem akarna valódi csatákat? — Valódi tábornokokat nem alkarok. Inkább odaadnám nekik ajövedelmem egy részét, csak üljenek a dácsáikban, és ne avatkozzanak a politikába. Számunkra a leggyűlöletesebbemberfajta politiustábornok meg a pártapparátcsik, aki soha semmihez nem értett, de kitűnően élt. — Tehát van ki ellen harcolni? — Hogyne! Még csak most kezdtük. Elkezdtük! De nem az a fontos, hogy van ki ellen, hanem hogy van kiért harcolni. Ott szaladgálnak az utcán kenyér éscukor nélkül. Van egy szörnyű dolog. Sem az irodalom, sem a tudomány nem tanulmányozta még. Az elmúlt hetven év szörnyű társadalmi mutációkat hozott létre. És a társadalmunk vagy nem veszi észre ezeket a mutánsokat, vagy másnak látja őket, mint amik. Ha isten engedi, megírjuk azt, amit elterveztünk, és erről fog szólni. — Vannak még anyagi és szellemi esélyei ennek a társadalomnak? — Anyagi? Nem tudom! Ki sem megyek az utcára, a tévében sem vagyok kíváncsi erre az ostoba, fecsegő parlamentre. De azért tudom, hallom, olvasom, hogyan állnak a dolgok... Szellemi, lelki esélyek vannak. — A génállomány még regenerálódhat ... — Egészségesséválhat. — Ha megújul a társadalom, mit kezdjen a bűnösökkel, a felelősökkel? — Öregvagyok. Hatvanöt éves. Az Ótestamentum szellemében nevelkedtem: szemet szemért, fogat fogért. A természetemnél fogva a lelkem bosszút szomjazna. De egyre-másra meg is tanított az a hatvanöt év. Ez nem lehet a mi utunk. Nem szabad bosszút állni, vért szomjazni, mert bezárul akör, és soha nem törünk ki belőle, nem mászunk ki a polgárháborúból. Ha csak a lelkemre hallgatok, nem szégyellném a tíz körmömmel kikaparni a sírjából Andropovot, csak azért, mert ráengedte Budapestre a tankokat.. De mire lenne jó ez? A tankok elrozsdásodtak, a katonák megöregedtek, meghaltak, a magyaroknak már fontosabb dolgaik vannak. Ha nem is felejtettek, talán megbocsátottak ... — Említette, hogy új művet terveznek. — Dolgozunk rajta. — Csak ezen vagy továbbiakon is? — Titok. „Termelési” titok.Ami nincs kész, arrólnem beszélünk. Ha nem sikerül, félredobjuk. Az olvasók meg hiába várnák. M. Lengyel László 19