Népszabadság, 1990. október (48. évfolyam, 230-255. szám)

1990-10-29 / 253. szám

1990. október 27., szombat NÉPSZABADSÁG - HÉTVÉGE Álom­kor mindig lehetőség. Hogy mit hoz, olyan titok, amit für­­lehet, de biztosan tudni — szerencsés esetben — soha. Persze lehet biztató, lehet riasztó, de a legritkább eset­ jók, az ember addig él, amíg remél. Azt viszont ponto­­­gy az ember ahogy él, úgy ítél­­nél. Kelenföldig egymásba érnek majd a vendéglők. Természetesen lelkiismeretesen készül majd a magyar csapat az olimpiára meg a futball-vb-re. És egy egész ország átkozza a szövet­ségi kapitányt, amiért olyan csú­nyán kikaptunk a lett válogatottól. Szinte bizonyos vagyok benne, hogy a telefonra való várakozási idő négy esztendőre csökken, és bízom benne, hogy harminc év múlva, karácsonykor megjelenik az utánnyomott Révai Lexikon utolsó kötete is. A Mártírok útja környékén nyo­mokban sem találnak semmiféle monoxidot és dioxidot a levegő­ben, a fáit nem pusztítja ólom — már csak azért sem, mert (esküd­ni mernék rá!) megváltoztatják az utca nevét. Akkorra a magyar hagyomá­nyok legszebbikeit vallja majd magáénak Európa; közöttük is el­ső helyen szerepel majd a minden nemzetközi játékkaszinóban köte­­lezően jelen levő magyar kártya. Varga Albert egy nemrégiben alakult külkereskedelm­i vállalko­zás vezetője. — Harminc év múlva már egé­szen biztosan nem lesz külkeres­kedelem. Kereskedelem persze lesz — de mivel réges-régen élet­be lépett a konvertibilitás, ez az egész kérdéskör országhatároktól független lesz Európában. Har­minc év múlva a fiam éppen any­­nyi idős lesz, mint én most. Re­mélem, addigra teljesül az a kí­vánsága is, hogy olyan Mercedese legyen, amelyikben van csap, mert csodák csodája, ez a gyerek mindig akkor szomjazik meg, amikor be kell szállni egy autóba. A parlament élete pontosan olyan lesz, mint most, a különb­ség mindössze annyi: a mai fide­­szesek korelnök jegyzőként meg­átalkodott konzervatív hírében járnak majd. Az unokám nyilván halálra gyötri majd az apját vasárnapon­ként: „Papa, nem akarok már megint hongkongi étteremben ebédelni!” — hiszen Csepeltől Takács Kriszta gyermekgondo­zási segélyen van otthon. — A jövő előtt talán a jelenről néhány szót: állandóan a táskám­ban hordom az útlevelemet, és „csőre töltve” áll itthon egy bő­rönd — csak egy gondolat, és már itt sem vagyok. Nem mintha más­hol sokkal jobb lenne, de egy ki­csit „odébb” legalább létbizony­talanság nincs. A közeljövőképemet illetően: meggyőződésem, hogy januárban már utcán lesznek az emberek. Szinte bizonyos vagyok benne, hogy mi még megérünk egy rend­szerváltozást — ha szerencsénk van, már az is hoz legalább va­lami „demokráciaszerűt”. Ha nincs, akkor elváltogatjuk még egy darabig a rendszereket. Arról persze fogalmam sincs, hogy mikor jön el annak a várva várt ideje, hogy szívható legyen a levegő. Ha csak kiteszi az ember a lábát az utcára, kénytelen meg­fulladni. Már csak abban remény­kedem hogy mire a fiam felnő — felnő ez a társadalom is. Huszon­kilenc év közöttünk a korkülönb­ség, s ha addigra sem változik meg ez az ország — megette az egészet a fene. Nyugalmat remé­lek addigra, biztonságot, lakható környezetet és egységes Európát. Hogy mindehhez mi köze az egységes Európának? Nekem meggyőződésem, hogy amíg ki­­mondva-kimondatlanul, de létezik Kelet és Nyugat, vagy ha úgy tet­szik, Észak és Dél, addig mi min­dig csak a rövidebbet húzhatjuk. A gazdasági bajokra ragad a po­litikai baj, és a történelem eddig még mindig azt bizonyította: a gazdasági válságot háború követi. Igen, ez az, amitől nagyon fé­lek. A fegyverek szavát már nem lehet így vagy úgy értelmezni, nem lehet visszavonni, helyesbí­teni, újrafogalmazni. Tulajdonképpen nem is magam miatt félek. Egyszerűen nem tud­nám elviselni, hogy a gyerekeim is féljenek, hogy egyáltalán meg­ismerjék ezt az érzést. Az az igaz­ság, hogy ezt (szerencsére?) nem gondolja végig az ember, mielőtt gyereket hozna a világra. Nem számol azzal a borzalmas felelős­séggel, amit a rábízott és ráutalt nemzedék bizonytalansága és bol­dogtalansága okoz. Na jó, okoz­hat. Í Nagy Lajos Géza a Társadalom­­tudományi Intézetben nemrégiben fejezte be jövőkép-kutatási vizs­gálatait. Talán nem érdektelen, hogyan látja a jövőképkutató a saját kilátásait. — Negyven-ötven év távlatába tekinteni jó lehetőség az elvonat­koztatásra. Aki­­nem utópiát keres a jövőbeni, biztos lehet benne, hogy problémákkal teli, társadalmi fe­szültségektől és ellentmondásoktól sem mentes évek elé nézünk. A feszültségeknek és ellentmondá­soknak a megítélésében — sok pá­lyatársammal együtt — én sem lehetek optimista, legföljebb rea­lista: a most következő néhány év további megpróbáltatásokat és nehézségeket hoz majd. Nehezebb lesz a megélhetés, a politikai vi­szonyok sem rendeződnek, sok kí­vánnivalót hagy még maga után az egyéni és a közmorál. Ha fél évszázadra, vagy leg­alább négy évtizedre vetítjük elő­re a jövőképet, lényegesen kedve­zőbb a prognózis. Nem mintha Magyarország a jövő évezred első évtizedeiben valamiféle tejjel­­mézzel folyó Kánaán lehetne, viszont ha a környező országok­ból, Ausztriából, Nyugat-Európa azon államaiból vesszük a példát, amelyek csak néhány éve fejlőd­nek dinamikusan, s ha sikerül el­kerülnünk az e régióra oly jel­lemző megtorpanásokat és vissza­rendeződéseket, az előbb említett realizmus akár optimista is lehet. Akkor az én gyerekeim talán már nyugodtabb anyagi feltételek kö­zött élhetnek — ami persze nem jelent kevesebb vagy kevésbé ke­mény munkát —, ám több lehető­ségük lesz. Akkor a ma huszonegy-huszon­három éves gyerekeim talán már nem hályogkovács módján, ha­nem tudatosan felvállalt értékek alapján alakítják a politikát, s adják tovább a stafétabotot. Az a társadalmi berendezkedés — a va­lóban szabad polgárok országa — remélhetőleg nem „jár úgy”, mint az eddigi társadalmak az elmúlt kétszáz-háromszáz évben. És az én gyerekeim már nem kevered­nek vitába a saját gyerekeikkel azon, hogy miért kell mindig a legolcsóbb, ám mégis kapható autót megvásárolniuk. Láng Zsuzsa A fantasztika és a bálnák ARKAGYU SZTRUGACKIJJAL - MAGNÓ NÉLKÜL Kirakom az asztalra a jegyzetfüzetemet két tollal. — Okosan tette, hogy­­nem magnóval jött! — A biztomsság kedvéért van nálam, az is — kotrem elő tás­kámból a diktafont. — Csak nem szeretem használni. Lustaságból. Sokkal több időt követel. — Itt n­em működne. Vettem egy videót, két hónapig tartott, amíg hozzám szokott. Addig nem lehetett használni. Számomra mindenesetre megnyugtató, hogy csak az ember „ki­sugárzása” akadályozza a technikát, nem valami elektromágneses harag, rádióerőtér vagy ilyesmi. — Tegyünk egy próbát? — kérdezem, ujjamat a magnó gomb­jára helyezve. — Amíg nem létre megy a játék, amíg közömbös dolgokról dis­­kurálunk, kitűnően fog működni a magnója. Aki ilyen sajátos viszonyban va­n a technikával, akinek „kisu­gárzása” vagy „erőtere” leállítja a miniatűr villanymotorokat, elerőt­­leníti a szárazelemeket, nem más, mint Arkagyij Sztrugackij, a Sztrugackij fivérek egyike, a szovjet tudományos-fantasztikus iro­dalom társpápája. Vele beszélgetünk tizenhatodik emeleti lakásá­ban, Moszkva délnyugati városrészének tetején. Magnó nélkül. — Bizonyára már unja a kérdést, de mert nagyon kiváncsi vagyok, bemelegí­tésül árulja el, hogyan írják a „négy­kezes” regényeket. — Inkább mondja el maga, ho­gyan írnak mások kétkezeseiket. Nekünk így természetes. Persze ír Borisz nélkülem is, tudományos cikkeket, én néha publicisztikát, de az nem az igazi. Alkotni csak­­ együtt tudunk. Biztosan­­ismeri a mesét, amelyben a százlábút meg­kérdezik: melyik lábaddal indulsz, és milyen sorrendben rakod őket?­­ És a százlábú nem tud többet men­­­­ni, mert szüntelenül töpreng. — Az önök műveiben a központi téma az ember, az egyén, a személyiség és a társadalom, a hatalom viszonya. Az úgy­nevezett létező szocializmusban bőven volt miről írni. Hogyan változott a hely­­­zet? — Bár témát valóban sokat adott, a pangás nem volt kedvező időszak a szovjet sci-fi számára. Nagyon nehéz volt irodalmi eszközökkel tük­­röztetni a sok torzulást. Az a né­­­hány kiadó — Moszkvában, Leniin­­grád­ban —, amelyik felkarolta a műfajt, állandóan nyomás alatt volt,­­ gyanús volt minden lépésük, és­­ csak a véletlen körülmények men­tették meg őket. Azok a baráti és rokoni szálak, amelyek a szerkesz­tők szüleit és az ideológia korifeu­sait összefűzték. — Szuszlov ... — Neveket nem mondok, nehogy ártsak egykori segítőinknek. Ezek a kapcsolatok nagyon kedvezően ha­tottak a „fantaszták” munkásságá­ra. — A műfaj végül is élt, népszerű volt, sokszor az újságok és a hagyományos­­ irodalom helyett beszélt. — A jó sci-fi elleni agresszió, amely a Komszomol KB részéről volt a leghevesebb, meghozta a ma­ga gyümölcseit. Talán hihetetlenül hangzik, de segítette a legjobb fan­­­tasztikus írók — most szívesen mon­dok neveket: Gancovszkij, Kirbuli­­■­osov, Barbenko, Szláva Ribakov — fejlődését. Ahogy nőttek az írók népszerűségben és mesterségbeli tu­dásban, úgy erősödött felülről a nyomás, és 1984-re az állandó fan­­tasztikuskiadvány-rendszer létreho­zására irányuló minden kísérlet ku­­darrcba fulladt. — Nem volt állandó fantasztikus folyó­irat? — Azzal kellett volna kezdenem, hogy üdvözlöm Kuczka Pétert és a magyar olvasókat! Úgy alakult, hogy az úgynevezett szocializmus orszá­gaiban egyedül Kuczkának sikerült állandó fórumot teremtenie a­­mű­faj számára. Létrehozta a Galakti­kát és a Metagalaktikát. A volt szocialista országokból őt tartom a legjobb szervezőnek. Egyszerűen el vagyok ragadtatva a tevékenységé­től. Neki köszönhetően a magyar olvasók helyzete volt a legjobb. — És a műfajban különösen erős Szov­jetunió? — Itt nem sikerült hasonló mó­don természetes mederbe terelni a műfaj fejlődését. A legfontosabb je­lenség az volt, hogy a sci-fi szocio­­logizálódott. A „nem fantasztikus” írók is kezdték használni a műfajt — id­e sokan közülük nem viselték el a nyomást, és emigráltak. Így csak az­­igazi sci-fi írók maradtak a barikádokon, akik másban nem bízhattak, csak a harcban. — És a hagyományosan erős Irodalmi szervezetek? — Az írószövetség nem törődött a műfajjal. A Komszomol KB, amely az egyetlen­­profi szerkesztőséget, a Molodaja Gvangyiját felügyelte, ki­lökte onnan a hozzáértő szerkesztő­ket, s így a szovjet fantasztika partra vetődött, mint az eltévedt bálnák. És akkor jött a peresztrojka... egy év alatt­­gyökeresen megválto­zott a helyzet. A szociális temati­ka megmaradt, de mind újabb és újabb vetületei születtek az újabb események nyomán. Több tucat szövetkezeti kiadót alapítottak, a szovjet sci-fi írók függetlenné váltak. Már nem kell az írószövetség,­­nem kellenek az ál­lami kiadóik, nem is kifizetődőek. Ami tíz éviig feküdt a fiókban, azt kiadták, és évente kétszer-három­­szor új­ra kiadták. Írás közben már eszünkbe sem jut a­­cenzúra­, azt írjuk, amit írnunk kell. — De azt kel-e írni, amit tíz évvel ezelőtt? — Műveink egy része Valóban el­évült, de nem sajnáljuk,­­mert­ gyen­ge művek voltak. — Elvesztették időszerűségüket? — Túlzottan könnyedek, szóra­koztató jellegűek volta­k, kevéssé tartalmasak. Ellenben olyan műveik­ről, mint a Rút hattyúk és a Sánta sors, nem is reméltük, hogy éle­tünkben megjelenhetnek. — Továbbra is törvényszerű a sorsok lesántulása? — Kétségkívül van előrelépés. Az inga azonban túlságosan kilendült. Nem szöktünk mi demokráciához, és arkagyij Egymilliárd ES BORISZ sztrugackij évvel a világvége összetévesztjük az anarchiiáival! Ugyanakkor nem menekültünk meg a­­régi félelmektől, a rettegéstől, ami­­ma is szorongatja a torkun­kat. Mostanság a szovjet demokra­ta — nem a fiatalság! — egyszerű­en­­gyáva anarchista, aki tömeget gyűjt, amelyben névtelen, követke­zésképpen büntetlen a hang, és ahol a szovjet ember okkal érzi magát biztonságban, miközben azt kiabál­ja, hogy le­­Gorbacsovval. Érdekes lenne, ha fantasztikus regények szólnának a tömeg hatalmáról... — Nincs ilyen tervük? — Nekünk Sztrugackijéknak az ember mint személyiség az igazán érdekes! Az, hogy mik a viselke­désének a mozgatórugói. A Nyeva című folyóirat most közölte Pityer város zsidai, avagy szomorú eszme­cserék gyertyafénynél című fantasz­tikus komédiánkat. A közönség re­akcióját még nem­ ismerjük, de mi elégedettek vagyunk a darabbal. A mai helyzetben lelkesen támo­gatjuk Gorbacsovot és Jelcint. — Nem zárja ki egymást ez a két sze­mélyiség? — A mi szempontjaink, a mi vi­­láglátásun­k alapján nincsenek köz­tük lényeges különbségek. — És kik ellen vannak a Sztugadkijok ? — A tábornokok ellen! Az arany váll-laposok ellen, akik főkatonák­ká ügyeskedték magukat, egyetlen csata megvívása nélkül. — Csak nem akarna valódi csatákat? — Valódi tábornokokat nem alka­rok. Inkább odaadnám nekik a­­jö­vedelmem egy részét, csak üljenek a dácsáikban, és ne avatkozzanak a politikába. Számunkra a leggyű­löletesebb­­emberfajta­­ politi­­us­­tábornok meg a pártapparátcsik, aki soha semmihez nem értett, de kitűnően élt. — Tehát van ki ellen harcolni? — Hogyne! Még csak most kezd­tük. Elkezdtük! De nem az a fon­tos, hogy van ki ellen, hanem hogy van kiért harcolni. Ott szaladgál­nak az utcán kenyér és­­cukor nél­kül. Van egy szörnyű dolog. Sem az irodalom, sem a tudomány nem tanulmányozta még. Az elmúlt het­ven év szörnyű társadalmi mutáció­kat hozott létre. És a társadalmunk vagy nem veszi észre ezeket a mu­tánsokat, vagy másnak látja őket, mint amik. Ha­ isten engedi, meg­írjuk azt, amit elterveztünk­, és er­ről fog szólni. — Vannak még anyagi és szellemi esélyei ennek a társadalomnak? — Anyagi? Nem tudom! Ki sem megyek az utcára, a tévében sem v­agyok kíváncsi erre az ostoba, fe­csegő parlamentre. De azért tudom, hallom, olvasom, hogyan állnak a dolgok... Szellemi, lelki esélyek vannak. — A génállomány még regenerálód­hat ... — Egészségessé­­válhat. — Ha megújul a társadalom, mit kezd­jen a bűnösökkel, a felelősökkel? — Öreg­­vagyok. Hatvanöt éves. Az Ótestamentum szellemében ne­velkedtem: szemet szemért, fogat fogért. A természetemnél fogva a lelkem bosszút szomjazna. De egy­re-másra meg is tanított az a hat­vanöt év. Ez nem lehet a mi utunk. Nem szabad bosszút állni, vért szomjazni­, mert bezárul a­­kör, és soha nem törünk ki belőle, nem má­szunk ki a polgárháborúból. Ha csak a lelkemre hallgatok, nem szégyell­ném a tíz körmömmel kikaparni a sírjából Andropovot, csak azért, mert ráengedte Budapestre a tan­kokat.. De mire lenne jó ez? A tan­kok elrozsdásodtak, a katonák meg­öregedtek, meghaltak, a magyarok­nak már fontosabb dolgaik vannak. Ha nem i­s felejtettek, talán meg­bocsátottak ... — Említette, hogy új művet terveznek. — Dolgozunk raj­ta. — Csak ezen vagy továbbiakon is? — Titok. „Termelési” titok.­­Ami nincs kész, arról­­nem beszélünk. Ha nem sikerül, félredobjuk. Az olva­­­sók meg hiába várnák. M. Lengyel László 19

Next