Népszabadság, 1990. december (48. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-08 / 288. szám
NÉPSZABADSÁG - HÉTVÉGE 1990. december 8., szombat A bakonyi meggymagos A meggymagos gazdagságát a szegények is megbocsátják. A meggymagostól nem sajnálják a milliókat. A meggymagost 1972-ben négy év szigorított börtönre ítélték, mert fillérekért fölvásárolta a Kecskeméti Konzervgyár kidobásra szánt meggymagkészletét, és azt tízszeres áron adta tovább. A meggymagosból legenda lett. Manapság minden sikeres vállalkozóban a meggymagos arcára akarnak ismerni az emberek. Ha a meggymagos a milliomos, akkor van igazság, még ha én szegény vagyok is. Kit rejt a név? Nemrégen Körmenden utaztam át. — Kár, hogy veszendőbe mennek ezek a régi malmok — mutattam rá egy rozoga épületre. — Ez már jó kezekben van — mondta ismerősöm. — Megvette a meggymagos. — Hol él most a meggymagos? — Zirc mellett van egy panziója. A Bakony ködjében kanyargók. Az eldugott falvak girbe-gurba utcáin itt is, ott is felbukkan egy-egy térképes, csatakos idegen. De nemcsak turisták bóklásznak errefelé, vannak itt parasztházakban pihenő városiak is. A Zirchez közeli Szarvaskúton álló Albert panzió környékén azonban nagy a csend. Kora délelőtt üres az étterem is: Albert úr, a tulajdonos sincs itt. Balatonalmádiban lakik, naponta átjár, de nem szívesen fogadja az újságírókat, mondják készséges jóindulattal a pincérek. Albert úr. Ki rejtőzködik e név mögött? Mielőtt útnak indultam, átnéztem a meggymagosról szóló korabeli cikkeket. Az igazi meggymagost Demeter Bélának hívják, és jócskán túl van a hetvenen. E panzió tulajdonosát Albert Ödönre keresztelték, mégpedig — ahogy a pincérek által mutatott friss fényképekből is kiderül — nem egészen hatvan évvel ezelőtt. A környező falvak és Zirc laktói azonban esküsznek rá, hogy Albert úr a meggymagos. Csak egy zirci tanár tudja másképpen. Félrehív, és a fülembe súgja: „A fenéte a meggymagos. Csak együtt ült a meggymagossal a hetvenes évek elején.” Amikor Szarvaskúton jártam, Albert úr egy kicsit később került elő. Alacsony, ősz, hosszúpajeszos ember. Öltönyben van, díszzsebkendőt hord. Sem fogadósnak, sem milliomosnak nem nézném. Erős egyéniség, szinte kitapintható az aurája. — Mondja Albert úr, maga a meggymagos? — Valamelyik marha kitalálta — válaszolja egykedvűen. — Azóta minél jobban tagadom, annál jobban rajtam marad. A múltkor is megállított egy öreg a szomszéd faluban és azt mondta: „Beszélhet maga akármit, emlékszem a képére a Kék fényből.” — Bántja vagy büszke arra, hogy a meggymagosnak nézik? — Nem vállalom. Én nem vagyok rászorulva senki nevére. Azt hiszik az emberek, hogy csak a meggymagosnak van esze? Állunk egymással szemben, a pult mellett. A pincérek a háttérből részvéttel figyelnek. Tanúi voltak már néhányszor annak, hogyan bánt el Albert úr a hívatlan vendégekkel. Vagy 15 évvel ezelőtt két nyomozó ült le az asztalához, akkor az almádi Pinkóci csárdát birtokolta. , — A legegyszerűbb, ha rögtön megmutatja, miből építette újjá ezt a csárdát! — estek neki. — Ha már rajtacsíptek, megmutatom — válaszolta higgadtan, aztán fölkapott valami szerszámot, leverte a vakolatot és azt mondta: — Látják, nem? Téglából! Üzenet a miniszternek Agitálom az öreget, de nem akar kötélnek állni. — Aranyszabály — hajtogatja —, hogy gyóntatópap és vendéglős nem pofázik. Fél óra múlva megenyhül és asztalhoz hív. — Ha már nem lehet kirúgni benneteket, egyetek egy kis tízórait. Bélszínt! mint a pincérnek, majd a kezét nyújtja: — Hívjatok Papának, így szólít a család, meg minden alkalmazottam. — Papa, hogyan lett ilyen gazdag ember? — Nekem sincs több a zsebemben, mint nektek. Pár ezernél többet nem hordok magamnál. — Mennyit ér ez a panzió? — Ez egy romhalmaz volt, amikor megvettem. Lerobbant uradalmi épület. Költöttem rá rendesen, még 130 ezer bírságot is fizettem érte, mert nem a hivatal, hanem a saját fantáziám szerint építettem újjá. Biztos hallottátok, hogy árulom. Úgy néz ki, 150 millióért veszi meg egy osztrák. — Miért adja el? — Imádok szarból házat csinálni. Romhalmazokból fölhúzok egy csárdát, egy panziót, berendezem, bejáratom, aztán nem érdekel tovább. Eladom és nekilátok a következőnek. Anyagilag is így éri meg. Egy személyben vagyok építésvezető, lakberendező, én találom ki az étlapot, és szerzem a vendégeket. Aztán kezdek elölről mindent. Most az osztrák és a jugoszláv határ felé húzódom. Már tervezem a körmendi malmot, öt hónapot adtam magamnak, hogy megépítsem. — Úgy hallottam, itt meg kupleráj lesz! — Azt csinál vele az osztrák, amit akar. A kupleráj most nagy üzlet, de nem az én világom. Négy fiatalember nyit be az étterembe. Egy környékbeli település önkormányzati vezetői. — Figyeljetek — hajol közelebb hozzánk Albert úr —, mindjárt üzennek! Hamarosan az egyik miniszter nevét emlegetik fennhangon a szomszéd asztalnál. — Tudják, hogy jól ismerem - mondja a Papa. — Jó vendég volt a régi időkben. De amióta miniszter lett, országos gondok gyötrik. Mindig csak üzen, hogy jön, de sosem ér ide. Pedig megmondanám neki, hogy rázza már gatyába ezt az országot. — Erre én is kíváncsi lennék.. . — Először is meg kell fizetni azokat, akiktől melót, meg türelmet vár az ember. Aztán csökkenteni kell mindenkinek az adóját, aki ésszel tud pénzt csinálni. Parancsoltak a piacnak — Hogyan kezdte? — Hetedik gyerek vagyok, tetőfedő cserepes volt az apám, 19 évesen kerültem a vendéglátóiparba, jól menő pesti éttermekben kicsit összeszedtem magamat. Hatvankilencben apósom királyszentistváni házába költöztünk. Volt nagy udvar, telek, tartottam 80—100 hízót, birkákat, csikókat. Az árokpartot, meg a temetőt kaszáltam, hogy etetni tudjam őket. Berhidán nyitottam egy vendéglőt, Almádiban egy zöldségesboltot. Dolgozott a család napi 24 órát. — Honnan vette a zöldséget? — Ahol termett, meg a Bosnyák térről. A kocsimat többet toltam, mint amennyit az vitt engem. A Bosnyákon meg mindenki leszedte a sápot. A rendőr is csak akkor engedett be a térre, ha megkapta a maga primőrjét. Hogy meg nem unta azt a sok lecsót! Szóval ilyen körülmények között is olcsóbb voltam, mint az állami cégek, nálam mindig friss árut talált a kedves vendég. Pillanatok alatt fölfuttattam a berhidai Fenyőfa vendéglőt. Följöttek hozzám a németek a Balaton-partról. Megfojtottam volna az áfészt, de akkoriban a piacnak is parancsoltak. Annyit piszkáltak, hogy jobbnak láttam eladni a Fenyőfát. Jó pénzt kaptam érte. Akkor tanultam meg, hogy remek üzlet, ha az ember összehoz egy jól bejáratott vendéglőt és amikor megy, túlad rajta. Hetvenkettőben megvettem az almádi Pinkóci csárdát, egy demizson borért a nevét is rám hagyta a tulajdonos. Helyrepofoztam az épületet, özönlöttek a pénzes svábok, pálinkával fogadtuk őket, cigányzenész kísérte az asztalhoz a vendégeket. Sok marhaságot kitaláltam. Volt egy szamaram, elhitettem róla, hogy a rendőrségnek már a nevére is allergiás. Ha a fülébe súgták, hogy police, rúgott, harapott, ordított. Ezt mindenki kipróbálta, de soha nem vették észre, hogy a lovászlegény tűvel szurkálja szegény állatot... Megúszta a sörtrüikköt Gazdagon körített bélszínt hoznak a pincérek. Tízóraira. — Honnan veszi a húst? — Elhihetitek nyugodtan, ez ellenőrzött állami. Húst nem veszek maszektól. Ismertem egy kolbászsütőt, az a dögöt is kihúzta a kútból és feldolgozta. Falatozunk. Ezek mindig jó pillanatok és nemcsak az ételek íze miatt. Ilyenkor az illemtudó házigazda szóval tartja a vendéget. Jellemző, hogy a riportalany kérdezés nélkül miről beszél. Albert úr például azt mondja: — Akkor voltam boldog, mikor Királyszentistvánon etettem a disznókat. Hiába van most 200 millióm, ha fogy az egészség. — Kire hagyja a vagyonát? Előveszi az irattárcáját. Színes újságlapot húz elő belőle, szeretettel kisimítja. A Nők Lapja fotói a Miss Mini France gyermekszépségversenyről tudósítanak. Albert úr az egyik kislányra mutat: — Kinga, az unokám tízéves, de olyan vagány, mint aki kocsmában született, övé lesz a vagyon nagy része, a többit meg a rákkutatóknak adom. Merengőbb lett a hangulat, próbálok hangot váltani. — Mi lett aztán a Pinkáéival? — Most ott áll bezárva, benőtte a gaz. ’76-ban eladtam, mert erre a szarvaskúti épületre fájt a fogam. Az új tulajdonos annyi alkalmazottat tartott, hogy azok fölemésztették a hasznát. Nagy forgalma sem volt, mert 800-ért adott egy májat. Sokan azt hiszik, aki nem tud magyarul, az mindjárt hülye is. Szóval a Pinkócshoz már nincs közöm, de Almádit nem hagytam el, a fiamnak megvettem a berhidai földrengéskor igen megroggyant Rózsakert vendéglőt. Egymillió-kétszázezret adtam érte, most megéri legalább a hússzorosát. — A történetből kiderül, hogy ön a régi világban alapozta meg a millióit. Hogy-hogy nem tudták akkoriban kikezdeni? — Több eszem volt náluk, nem bírtak megfogni. Az adóval nem bűvészkedtem, megkapta az állam a magáét. Persze így is mindenkinek szemet szúrtam. A végén egészen primitív trükköt is eljátszottak velem. — Mi volt ez a trükk? — Odaküldtek egy teherkocsit nyáron, amikor hiánycikk volt a sör. Papat szólítottak meg a rakodók. — Van itt cseh sör, német sör, kell-e féláron? Honnan szereztétek? — kérdeztem. Megdöntöttünk egy vagont — válaszolták. Gondoltam magamban, egy vagonba egyféle sört raknak. Elzavartam őket Egy óra múlva megjelent a fél rendőrkapitányság. Na, Papa — mondta a főnök —, fogadtunk rád hogy beveszed-e ezt a trükköt! Sok ilyen esetet megúsztam ... Hajnali ötletek Tele a hamutartó. Albert úr egyik Symphoniával gyújtja meg a másikat. — Azt mondják: hajnalban kel az asztalra tesz egy üveg Hubertust 4—5 doboz cigarettát. Mire ez elfogy, mindig kitalál valamit, ám aznapra pénzt hoz. — Töprengek, osztok, szorzok. — Most éppen min töpreng? — Két dolog foglalkoztat. Kiszámoltam, hogy gyorsan el kell adnom a lovakat. Télen drága a takarmány, jobban járok, ha tavaszszál újakat veszek. Pedig a lovaka imádom, a saját nevelésűeket csak nyugatra vihetik. Legyen ennyi kárpótlásuk szegényeknek, ha már lemondok róluk. Volt egy Pamacs nevű lovam, most Svájcban ajnározzák. Pamaccsal vadászni jártam, h vadat látott, visszafogta a lélegzetét. Addig nem vett levegőt, míg é észre nem vettem a bikát. Most ma csak egy saját nevelésű ménem var Imperial-leszármazott, egynyolcvanat ugrik. — Mit talált még ki mostanában ? Egyszer friss fenyőágat hajszáltam a disznók elé. Megették. Néhány szakember ismerősömmel aevizsgálgatjuk, érdemes-e felhasználni a fenyőgally értékes anyagait disznóhizlaláshoz. Úgy néz ki, érdemes. Sokat nem szabad adni belőle, mert gyanta ízű lesz a disznó húsa. Én ledarálom és hozzákeverd a táphoz. Most folyik a fenyővel disított disznóeledel szabadalmaztatása. Nem fogyott el három doboz a garetta, amikor fölállunk az asztatól. Az ajtóban még eszembe jó amit a falusiak mondtak. — Igaz, hogy meg akarta venni közeli templomot? — Igaz. A freskója miatt. Értékesek volna a vendégeim. De Szarvaskúttal már keveset törődöm. Folyié a határ mentén, Körmenden jár eszem. Én már most tudom, milye falak között, milyen széken, oszt jon és mit eszik ebédre az az őszrák vagy német, aki egyelőre mi hírét sem hallotta a körmendi mlomnak. Hajba Ferenc RÉDEI FERENC FELVÉTELE