Népszabadság, 1991. március (49. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-12 / 60. szám
1991. március 12., kedd NÉPSZABADSÁG - KULTÚRA Polányi Mihály százéves Ragyogj, gyémánt, ragyogj! szükség van a fényre szegény őrült asszony útjai elébe, mert anyánk és a miénk minden vesztesége. (Babits: A gyémántszóró asszony) Ma már lassacskán felfedezzük, mit veszítettünk azzal, hogy tudósaink nagy része kénytelen volt itthagyni ezt az országot, és — ha holtukban is de — kezdjük viszszaigényelni magunknak azokat, akik a világot gazdagították zsenialitásukkal. Legyen ez a centenárium Polányi Mihály hazatérésének alkalma is. Einsteinnel levelezett A nevezetes Polányi család egyik legzseniálisabb tagja, Polányi Mihály itthon sokáig tabu volt. Nevét is alig lehetett leírni. Pedig sokoldalú munkássága talán az egész világ tudományosságában egyedülálló. Tevékenysége a következő főbb tudományágakra terjedt ki: fizikokémia, tudományfilozófia, szociológia, esztétika, közgazdaságtan, valamint a film hasznosítása a gazdaságtanban. És akkor még nem is törekedtünk teljességre. Fia, a Nobel-díjas John Polányi, csak a fizikokémián belül négy szakcsoportba sorolja tanulmányait, és 39 jelentős művet tart számon. Családi háttere sem mindennapi. Édesapja, a kiváló vasútépítő mérnök-vállalkozó mintegy 1000 km vasútvonalat épített hazánkban. 1900- ban tönkrement, és 1905-ben végleg árván hagyta elszegényedett családját. Mihály, aki akkor még gimnazista volt, ösztöndíjasként tanult a Trefort utcai mintagimnáziumban. 1913-ban szerzett orvosi diplomát, de már 1910-ben, másodévesként, publikálta első jelentős tanulmányát. 1913- ban Einsteinnel levelezett a kvantumhipotézis alkalmazásáról a termodinamikában. Emellett a fivére, Polányi Károly által alapított Galilei-körben is tevékenykedett; szociológiai és politikai cikkeket publikált a radikális folyóiratokban. 22 éves korában egy gazdag fiú kísérőjeként kimehetett Karlsruhéba, a műegyetemre kémiát tanulni, és vegyészetből is ledoktorált. Az első világháborúban katonaorvosként vett részt. A 18-as Károlyikormányban egészségügyi államtitkár volt, majd ’19-ben visszament Németországba. Berlinben a Kaiser Wilhelm Institutban, később a Haber Intézetben végzett fiziko-kémiai kutatómunkát. Itt barátkozott össze életre szólóan Wigner Jenővel. 1933-ban Angliába költözött, Manchesterben előbb fizikokémiát tanított, majd a második világháború után tanszékét felcserélte a társadalomtudományi katedrával. A két világháború között is szoros kapcsolatot tartott Magyarországgal, hiszen édesanyja, a nevezetes Cecil mama 1939-ben bekövetkezett haláláig Budapesten élt, és fenntartotta híres irodalmi szalonját, melyben a magyar irodalom és művészet legnagyobb alakjai találtak otthonra. De nemcsak édesanyja látogatására tért gyakran haza, hanem a második világháborúig tanácsadója volt az Egyesült Izzónak. Munkája alapjű Polányi már a harmincas évek elején többször járt a Szovjetunióban, amely az akkori helyzetben, a weimari köztársaság közeledő bukása idején csábító elhelyezkedési lehetőségnek látszott veszélyeztetett intellektuelek számára, őt azonban nem csábították az ott talált viszonyok. Erről számol be egyik, nővérének írt levelében: „Oroszország? ... Szegénység, ezzel kezdődik és végződik ott minden megfontolás ... Egy gazdasági rendszer, mely oly roszszul működik, hogy az alapját képező kétes értékű elveket az eredményekből megítélni lehetetlen. Mindent átjár egy erőszakos bornírt fanatizmus, amely számára minden eltérő vélemény ördögi alávalóság . ..” 1935-ben könyvet ír USSR Economics címmel (Manchester Univ. Press). Ez a könyv sajnos még mindig nincs meg az Akadémiai Könyvtárban sem. De ugyanebben az évben közölt egy cikket itthon is, a Századunkban, a hazai radikálisok lapjában, mely bizonyára könyvének summázata is. Ebben adatokat sorakoztat fel az első ötéves terv befejezése utáni időszakból annak bizonyítására, hogy a gazdasági helyzet a Szovjetunióban nem javul, de romlik. 1946-ban jelent meg Science, Faith and Society (Tudomány, hit és társadalom) című könyve, majd 1959-ben főműve Personal Knowledge (Személyhez kötött tudás) címmel. Ebben kifejti a tudás személyhez kötött jellegét. Szerinte az objektivitás a tudományban összeegyeztethető a személyességgel, és semmiképp sem jelent szubjektivizmust. Számtalan példával támasztja alá elméletét, melyhez egy sajátos fogalommal közelít, és ez a tacit knowing (hallgatólagos, meg nem nevezhető tudás), melynek egyik fajtája a készség. Munkája ma már alapműnek számít. Jellemző, hogy a Szovjetunióban — Polányi antimarxizmusa ellenére — már régen kiadták, nálunk azonban csak most kezdik fordítani a nemrég megalakult Polányi Mihály Társaság jóvoltából. Polányi Mihállyal nagy ívű tudományos karrierje sem feledtette magyarságát. Hálásan gondolt vissza iskolájára, tanáraira. 1939-ben a Pesti Futár körkérdésére többek közt a következőket válaszolta: „Visszatekintve, ott látok félúton megrekedve elveszni Polányi Mihályokat, jó barátaimban, akik visszamaradtak, ismeretlen, szegény fiúkban, tucatszám olyanokat és különbeket, mint én, kidobva az egyetemről, numerus claususok, más klikkek drótsövénye előtt elterülve rokkantak halmán. Adyt hibátlanul 1948-ban még tanulmánya jelent meg a rövid időre feltámadt Huszadik Században, ’49 után azonban kapcsolata az óhazával megszakadt. De mindvégig szoros kapcsolatot tartott a magyar emigrációval, Mannheim Károllyal, Jászival, Holló Gyulával, a híres tüdőgyógyásszal, akárcsak Koestlerrel. Levelezésük tanúsága szerint Jászihoz állt legközelebb. Egyik utolsó látogatója volt, és — mint Borsody István, Jászi tanítványa említi — ez a látogatás az akkor már mély depresszióban szenvedő Jászit egészen felvidította. Az ’56-os magyar emigrációt a legáldozatkészebben támogatta. Akkor már Oxfordban, a Merton College-ban dolgozott, és sok emigránsnak nyújtott támogatást elhelyezkedéséhez, létfenntartásához. 1974-ben, két évvel halála előtt meglátogathattam Oxfordban. Az öregség akkorra már eléggé megviselte, de leírhatatlan kedvessége, mondhatni bája még mindig észlelhető volt. Magyarul már törve beszélt, de mikor kikísért, hibátlan magyarsággal idézte Ady Gare de l’Esten című versét: „Holnapra én már messze futok ...” Azt hiszem, neki, mint egész generációjának, Ady volt az anyanyelve. Vezér Erzsébet Olvasókönyv a Tragédia történetéről Németh Antal, a Nemzeti Színház egykori igazgatója 1933-ig megírta Az ember tragédiájának színpadi történetét, és szándékában állt azt folytatni is. Többször maga is színpadra állította a művet, és még többször szerette volna. 1968-ban bekövetkezett haláláig foglalkoztatta a téma. Korántsem csak történeti nézőpontból. Legalább annyira izgatták a mű bármiféle közvetítési lehetőségei. Előadatta a rádióban, és hanglemezre is felvétette, adaptálta szabadtérre és kamaraszínpadra. Koltai Tamás könyve, Az ember tragédiája a színpadon, Németh Antal hagyatékából veszi a vezérfonalat az 1933 és 1968 közötti előadások felidézéséhez. A szerző előszavában hangsúlyozza, hogy nem színháztörténész. Munkája nem is igazi történeti mű. Nem kutakodott levéltárakban, sem archívumokban, nem vizsgált át rendezőpéldányokat, sem ügyeletesi feljegyzéseket. A még élő tanúkat sem vallatta ki. A Németh Antal hagyatékában fennmaradt levelek, jegyzetek, tanulmányok és tanulmánytöredékek mellett főképp az egykori sajtóra támaszkodva igyekszik rekonstruálni a produkciókat. Bemutatókra és rendezési koncepciókra összpontosít. Rendezők, olykor díszlettervezők számolnak be elképzeléseikről, illetve kritikusok írják le a bemutatókon szerzett benyomásaikat. A szerző időrendben haladva tárja elénk a dokumentumokat, a szemelvényeket, és véleményét mellékmondatokba bújtatott kommentárokban érzékelteti. A vaskos kötet szinte csak idézetekből áll. Dokumentálja az előadni kívánt tárgyat. De tartózkodik az elemző, a visszatekintő, a távlatból kínálkozó értelmezéstől. A következtetéseket az olvasóra bízza. Pedig főképp néhány előreutalása, a hetvenes-nyolcvanas évek Tragédiaértelmezésére tett célzása sejteti, hogy van — lenne — határozott elképzelése, véleménye Madách művének értelmezéséről és színpadra állításának lehetőségeiről. A könyv Németh Antal néhány írásától eltekintve csupa célzás, sejtetés ezekre a problémákra. Egyáltalán, a Tragédia értelmezésének kérdései csak akkor bukkannak fel nagyobb hangsúllyal, ha azok szorosan kapcsolódnak az előadáshoz. Pontosabban az előadhatósághoz. Így Lukács György, Gellért Endre, Révai József szövegei, a rájuk való hivatkozások azt a kissé egyoldalú benyomást keltik, mintha csakis a marxista kritika számára jelentett volna gondot a Tragédia eszmeisége, mondanivalója. Holott az ismétlődve fölbukkanó szcenikai alapkérdés, a történelmi képeskönyv, illetve misztériumjáték dilemmája végső soron azt a küzdelmet mutatja, amelyet ennek az egyedülálló alkotásnak a magyar kultúrába, a magyar kultúra történetébe, hagyományrendjébe való integrálásáért vívtak. Az előadók sohasem kerülhették meg a műben rejlő alapviszonyok tisztázását, vagy ha megkerülték, annak szükségképpen az előadás látta kárát. S persze nemcsak a szereplők közötti viszonyokat kellett tisztázni, de azt is, hogy mit jelentenek ezek a viszonyok. A szimbolikus vagy szó szerinti értelmezés a tragédiajátszásnak éppoly kulcskérdése, mint a vallásos hitnek. Koltai csak annyiban jelzi az állásfoglalásokat ezekben a kérdésekben, amennyiben azok könyvének hőseiben, az egyes előadások rendezőiben, olykor kritikusaiban tudatosulnak Nemigen tesz kísérletet arra, hogy a produkciók külsőségeinek lehető rekonstruálása után a szellemét is megidézze. Mindössze látható örömmel fedezi fel azokat az előzményeket, amelyek könyvének maga szabta időhatárain túlra, a későbbi szabadabb, a hagyományoktól elszakadó, önálló, emberközpontúbb felfogásokra utalnak. Amikor — lényegében a hetvenes évektől — nemcsak a mű vallási burka válik jelképessé, de az egész történet, az egész emberi történelem emberi viszonyok kivetülésének mutatkozik majd a színpadokon. Amikor Ádám nem „egyetemes emberként” jelenik majd meg, hanem „a kisemberként”, akiért nem metafizikus erők, pricípiumok harcolnak, hanem akivel manipuláló hatalmak játszanak. Akit az Úr szolgai alázatra akar fogni, Lucifer pedig lázadó tudásra biztat. Az ember tragédiájához való viszony, a mű értelmezése és színpadi előadásának stílusa mindig kifejezi a kor szellemét, világképét, stílusát. Koltai Tamás lényegében dokumentumgyűjteményt, olvasókönyvet, breviáriumot nyújtott erről a roppant fontos történetről. Megkerülhetetlen, nem nélkülözhető gyűjtemény ez, kiindulás, segítő eligazítás lehet a további kutatáshoz, és érdekes, izgalmas olvasmány az érdeklődő számára. Ami nincs benne, az is kiolvasható belőle. (Kelenföld Kiadó) Zappe László Szegedi Szabadtéri Játékok , 1934. FILMVILÁG Ízelítő a márciusi számból Schubert Gusztáv: A rejtőzködő ördög (Sátánmozi) — Popper Péter: Gonoszlélektan (Emlékezés régi ördögökre) — Csörögi István: Pokolzene (Heavy feeling) — Grunwalsky Ferenc: Eddie nincs többé . . . (forgatókönyvrészlet) — Zsugán István: Valahol Ukrajnában (Beszélgetés Bacsó Péterrel) — Takács Ferenc: Aprószentek legendái (Henry és June) — Norman Mailer: Henry Miller, avagy egy zseni gerjedelme és nárcizmusa — Forgách András: Rossz filmek — jelentős álmok — Louise Brooks: Pabst és Lulu — Wisinger István: Miért fajulnak el a tények? (CNN és az öböl-háború) — Balassa Péter: Az elpiszkolt logika. A versenytárs piacra lép Bors Jenő a Quint lemezkiadó útkezdéséről Alig több, mint fél éve, hogy a Művelődési és Közoktatási Minisztérium új vezetésének intézkedése nyomán kitört a vihar az állami hanglemezkiadó, a Hungaroton élén történt igazgatóváltás miatt. Az akkori eseményekre kisvártatva „csattanós” választ adott a régi igazgató, Bors Jenő azzal, hogy egy friss alapítású magáncég, a Quint Hanglemezkiadó Kft. vezetőjeként tűnt fel. Erről az új vállalkozásról azonban keveset hallani az utóbbi időben. Mi készül? Megvalósulnak-e az elképzelések? — kérdeztük a Quint igazgatóját. — Hogy a legfontosabbal kezdjem — válaszol Bors Jenő —, március 18-án bemutatkozunk első kilenc lemezünkkel a világ nagyvárosaiban, a többi között Los Angelesben, Párizsban, Londonban, Amszterdamban és természetesen Budapesten. Tehát a megvalósulás útján jár mindaz, amit tervezünk, bár ez az út tele van kátyúkkal és csapdákkal. Nemrégiben az egyik francia rádió szerkesztője interjút kért tőlem, melynek előzeteseként rövid összefoglalót készítettem a hazai zenei élet és hanglemezpiac helyzetéről. Ha elolvassa, kiderül, mennyire kedvezőtlennek látom útviszonyainkat. — Valóban, a lakossági vásárlóerő és érdeklődés zuhanásától kezdve az állami üzletek privatizációja körüli problémákig szinte mindenről említést tesz, ám utolsó mondatának végkicsengése mégis pozitív: „... mi, magyarok ezer éve a nagy túlélők hírében járunk itt Európában". Nos, az utóbbi hónapokban sokan önt nevezték „túlélőnek”, hiszen nem sokkal azután, hogy tengerbe dobták — széles körű hazai és külföldi kapcsolatait felhasználva — új hajóra tudott felkapaszkodni. — Gyakran megkérdezik tőlem, „túlélőnek” tartom-e magam. Mindig azt válaszolom, hogy majd egy év múlva megmondom. Igaz ugyan, hogy huszonöt év alatt szereztem némi tapasztalatot a hanglemezszakmában, de ne felejtsük el, hogy nagyrészt a maitól elütő közegben és terepen. Nem kezdtem volna újra, ha néhány kiváló művész, akivel, meglehet, korábban sokat veszekedtem munkatársaimmal együtt, de aki mégis kedvvel és szeretettel dolgozott velünk, a tiltakozáson kívül nem reagál úgy a leváltásomra, hogy kinyilvánítja: nem kíván a továbbiakban a Hungarotonnal dolgozni. Ők már akkor közölték ezt a szándékot, amikor a Quintről még szó sem volt. Ráadásul a Hungaroton volt vezetői közül olyanok is önként távoztak, akiknek nem kellett volna tartaniuk attól, hogy az új irányítás nem kíván velük dolgozni. Elképzelhetetlen számomra, hogy nyugdíjas tétlenségre kárhoztassam magam, mikor tucatnyi művész, akinek értékeiben és „eladhatóságában” egyaránt hiszek, velem akar dolgozni, s amikor Róna Péter személyében nemzetközi pénzügyi szaktekintély vállalkozik az induló tőke előteremtésére, s alig tíz nap alatt külföldi terjesztő partner is jelentkezik. Nem tehettem mást, bele kellett vágnom. Most, a hamarosan boltokba kerülő első kilenc lemezünk terjesztésére valamennyi hazai terjesztővel megállapodásunk van — dacára annak, hogy a kereskedelmi hálózat szétesik, ma nem lehet tudni, ki lesz a boltban holnap, és mit fog árulni —, tehát egyelőre minden a terv szerint alakul. De ha biztosítótársaságot vezetnék, csak igen magas díjtétellel kötnék szerződést arra, hogy egy-két év múlva is rendben lesz minden. — Megbocsásson, de önt nemcsak „túlélőnek”, de gazdag embernek is tartják. Aki két és fél évtized alatt komoly jövedelmeket vágott zsebre a Hungaroton élén, s akinek nem jelent gondot egy magáncég beindítása. — A hazai viszonyok között tisztes jövedelmet élveztem a Hungarotonnál, ami azonban az ipari vezetőkéhez képest csak közepesnek számíthatott. Ennek ellenére — meglehet a saját hibámból — a „vagyontalan” rubrikát kellene kitöltenem, ha most is létezne ilyen, mint ahogy 1948 előtt volt. Kétszobás tanácsi lakásban élek, kéz alatt vásárolt Zsigulival járok. Ez minden „vagyonom”. Tudom, hogy hírek keringtek állítólagos külföldi bankbetéteimről, amelyek épp úgy nem léteznek, mint ahogy az sem igaz, hogy az EMI lefizetett volna azért, hogy „átjátsszam” neki a Hungarotont, vagy hogy annak idején a KGB helyeztetett át a Külkereskedelmi Minisztériumtól a hanglemezgyár élére. — Mégis, ön most cégtulajdonos. — Lényegében véve szellemi apportom révén. Anyagi befektető a már említett Róna Péter, a Magyar—Amerikai Befektetési Alap — melyet Bush elnök javaslatára az amerikai Kongresszus hozott létre a magyarországi magánbefektetések támogatására —, továbbá a Soros—Sarlós nevével fémjelzett Első Magyar Alap. Szimbolikus anyagi részvétellel néhány művész is jegyzi a céget. — Milyen irányt mutat az első kilenc lemez? — Csupa komolyzene. Később a popműfaj is sorra kerül. Voltaképpen ugyanazt folytatjuk, ami a Hungaroton sikereit is megalapozta, s amit — megelégedéssel hallom — a vállalat új vezetése is folytatni kíván: a magyar és középeurópai klasszikus zene tolmácsolását a legautentikusabbnak számító magyar előadókkal. Utóbbiak között említhetem a ma már világhírű hangszeres szólistákat, Kocsis Zoltánt, Ránki Dezsőt, Perényi Miklóst, olyan együtteseket, mint az Amadinda, a Budapest Fesztiválzenekar — Fischer Iván vezényletével —, a Schola Hungarica vagy a Liszt Ferenc Kamarazenekar, a Capella Savaria, a Festetics vonósnégyes. Néhány kiváló magyar zeneszerző műveit is szeretnénk kiadni, ehhez azonban szponzorokra van szükségünk. Támogatókat keresünk annak az ugyancsak a Hungarotonnál megkezdett munkának a folytatásához is, amellyel jeles operaszerzők méltatlanul háttérbe szorult műveinek felfedezésére, megismertetésére vállalkozunk. — Nem hinném, hogy manapság könnyű hazai szponzorokat találni. További nehézség, hogy zenei életünkben nagyon eldurvulóban vannak a viszonyok. — Úgy látom, kezd kialakulni a gyakorlat, hogy tőkeerős cégek szívesen szponzorálnak kulturális eseményeket, produkciókat. Hazai kulturális viszonyainkat tekintve kétségtelen, hogy a politikai megosztottság károkat okoz, de szerencsére ez csupán a „jéghegy víz feletti részére” terjed ki. A mélyben győzni fog a józan ész, és legalább az olasz modell megvalósulhat. A háború utáni Olaszországban, a kaotikus politikai állapotok ellenhatásaként a társadalom elkezdte alulról megszervezni magát, árnyékintézményeket hozott létre, amelyek máig jól működnek. Ez nálunk is esélyt adhat a túléléshez. Egyébként biztatónak érzem, hogy partnerekre találunk még abban a Hungarotonban is, amellyel szinte mostanáig éles sajtópolémiába kényszerültünk. A vádaskodások és védekezések ellenére tárgyszerű üzleti kapcsolatban állunk, lemezeinket a dorogi hanglemezgyár préseli, s a Hungaroton márkaboltjaiban is árusítani fogják. Ugyanúgy, ahogy a világon mindenütt árulják a versenytársak produkcióit — a nagyobb haszon reményében. Varsányi Gyula banhalmi János felvétele