Népszabadság, 1991. március (49. évfolyam, 51-75. szám)

1991-03-12 / 60. szám

1991. március 12., kedd NÉPSZABADSÁG - KULTÚRA Polányi Mihály százéves Ragyogj, gyémánt, ragyogj! szükség van a fényre szegény őrült asszony útjai elébe, mert anyánk é­s a miénk minden vesztesége. (Babits: A gyémántszóró asszony) Ma már lassacskán felfe­dezzük, mit veszítettünk az­zal, hogy tudósaink nagy ré­sze kénytelen volt itthagyni ezt az országot, és — ha hol­tukban is de — kezdjük visz­­szaigényelni magunknak azo­kat, akik a világot gazdagí­tották zsenialitásukkal. Le­gyen ez a centenárium Polá­nyi Mihály hazatérésének al­kalma is. Einsteinnel levelezett A nevezetes Polányi család egyik legzseniálisabb tagja, Polányi Mihály itthon sokáig tabu volt. Nevét is alig lehe­tett leírni. Pedig sokoldalú munkássága talán az egész vi­lág tudományosságában egye­dülálló. Tevékenysége a kö­vetkező főbb tudományágak­ra terjedt ki: fizikokémia, tu­dományfilozófia, szociológia, esztétika, közgazdaságtan, va­lamint a film hasznosítása a gazdaságtanban. És akkor még nem is törekedtünk tel­jességre. Fia, a Nobel-díjas John Polányi, csak a fiziko­­kémián belül négy szakcso­portba sorolja tanulmányait, és 39 jelentős művet tart szá­mon. Családi háttere sem min­dennapi. Édesapja, a kiváló vasútépítő mérnök-vállalkozó mintegy 1000 km vasútvona­lat épített hazánkban. 1900- ban tönkrement, és 1905-ben végleg árván hagyta elszegé­nyedett családját. Mihály, aki akkor még gimnazista volt, ösztöndíjasként tanult a Tre­­fort utcai mintagimnázium­ban. 1913-ban szerzett orvosi diplomát, de már 1910-ben, másodévesként, publikálta el­ső jelentős tanulmányát. 1913- ban Einsteinnel levelezett a kvantumhipotézis alkalmazá­sáról a termodinamikában. Emellett a fivére, Polányi Ká­roly által alapított Galilei-kör­­ben is tevékenykedett; szocio­lógiai és politikai cikkeket publikált a radikális folyóira­tokban. 22 éves korában egy gazdag fiú kísérőjeként kimehetett Karlsruhéba, a műegyetemre kémiát tanulni, és vegyészet­­ből is ledoktorált. Az első vi­lágháborúban katonaorvosként vett részt. A 18-as Károlyi­kormányban egészségügyi ál­lamtitkár volt, majd ’19-ben visszament Németországba. Berlinben a Kaiser Wilhelm Institutban, később a Haber Intézetben végzett fiziko-ké­­miai kutatómunkát. Itt barát­kozott össze életre szólóan Wigner Jenővel. 1933-ban Ang­liába költözött, Manchester­ben előbb fizikokémiát taní­tott, majd a második világhá­ború után tanszékét felcserél­te a társadalomtudományi ka­tedrával. A két világháború között is szoros kapcsolatot tartott Ma­gyarországgal, hiszen édes­anyja, a nevezetes Cecil mama 1939-ben bekövetkezett halá­láig Budapesten élt, és fenn­tartotta híres irodalmi szalon­ját, melyben a magyar iroda­lom és művészet legnagyobb alakjai találtak otthonra. De nemcsak édesanyja látogatá­sára tért gyakran haza, hanem a második világháborúig ta­nácsadója volt az Egyesült Iz­zónak. Munkája alapjű Polányi már a harmincas évek elején többször járt a Szovjetunióban, amely az ak­kori helyzetben, a weimari köztársaság közeledő bukása idején csábító elhelyezkedési lehetőségnek látszott veszé­lyeztetett intellektuelek szá­mára, őt azonban nem csábí­tották az ott talált viszonyok. Erről számol be egyik, nővé­rének írt levelében: „Oroszor­szág? ... Szegénység, ezzel kezdődik és végződik ott min­den megfontolás ... Egy gaz­dasági rendszer, mely oly rosz­­szul működik, hogy az alapját képező kétes értékű elveket az eredményekből megítélni le­hetetlen. Mindent átjár egy erőszakos bornírt fanatizmus, amely számára minden eltérő vélemény ördögi alávaló­­ság . ..” 1935-ben könyvet ír USSR Economics címmel (Manches­ter Univ. Press). Ez a könyv sajnos még mindig nincs meg az Akadémiai Könyvtárban sem. De ugyanebben az évben közölt egy cikket itthon is, a Századunkban, a hazai radi­kálisok lapjában, mely bizo­nyára könyvének summázata is. Ebben adatokat sorakoztat fel az első ötéves terv befeje­zése utáni időszakból annak bizonyítására, hogy a gazdasá­gi helyzet a Szovjetunióban nem javul, de romlik. 1946-ban jelent meg Science, Faith and Society (Tudomány, hit és társadalom) című köny­ve, majd 1959-ben főműve Personal Knowledge (Sze­mélyhez kötött tudás) címmel. Ebben kifejti a tudás személy­hez kötött jellegét. Szerinte az objektivitás a tudomány­ban összeegyeztethető a sze­mélyességgel, és semmiképp sem jelent szubjektivizmust. Számtalan példával támasztja alá elméletét, melyhez egy sajátos fogalommal közelít, és ez a tacit knowing (hallgató­lagos, meg nem nevezhető tu­dás), melynek egyik fajtája a készség. Munkája ma már alapműnek számít. Jellemző, hogy a Szovjetunióban — Po­lányi antimarxizmusa ellenére — már régen kiadták, nálunk azonban csak most kezdik for­dítani a nemrég megalakult Polányi Mihály Társaság jó­voltából. Polányi Mihállyal nagy ívű tudományos karrierje sem fe­ledtette magyarságát. Hálá­san gondolt vissza iskolájára, tanáraira. 1939-ben a Pesti Futár körkérdésére többek közt a következőket válaszol­ta: „Visszatekintve, ott látok félúton megrekedve elveszni Polányi Mihályokat, jó bará­taimban, akik visszamarad­tak, ismeretlen, szegény fiúk­ban, tucatszám olyanokat és különbeket, mint én, kidobva az egyetemről, numerus clau­­susok, más klikkek drótsövé­nye előtt elterülve­­ rokkan­tak halmán. Adyt hibátlanul 1948-ban még tanulmánya jelent meg a rövid időre fel­támadt Huszadik Században, ’49 után azonban kapcsolata az óhazával megszakadt. De mindvégig szoros kapcsolatot tartott a magyar emigráció­val, Mannheim Károllyal, Já­­szival, Holló Gyulával, a híres tüdőgyógyásszal, akárcsak Koestlerrel. Levelezésük tanú­sága szerint Jászihoz állt leg­közelebb. Egyik utolsó látoga­tója volt, és — mint Borsody István, Jászi tanítványa emlí­ti — ez a látogatás az akkor már mély depresszióban szen­vedő Jászit egészen felvidí­totta. Az ’56-os magyar emigrá­ciót a legáldozatkészebben tá­mogatta. Akkor már Oxford­­ban, a Merton College-ban dolgozott, és sok emigránsnak nyújtott támogatást elhelyez­kedéséhez, létfenntartásához. 1974-ben, két évvel halála előtt meglátogathattam Ox­­fordban. Az öregség akkorra már eléggé megviselte, de le­írhatatlan kedvessége, mond­hatni bája még mindig ész­lelhető volt. Magyarul már törve beszélt, de mikor kikí­sért, hibátlan magyarsággal idézte Ady Gare de l’Esten című versét: „Holnapra én már messze futok ...” Azt hi­szem, neki, mint egész gene­rációjának, Ady volt az anya­nyelve. Vezér Erzsébet Olvasókönyv a Tragédia történetéről Németh Antal, a Nemzeti Színház egykori igazgatója 1933-ig megírta Az ember tra­gédiájának színpadi történetét, és szándékában állt azt foly­tatni is. Többször maga is színpadra állította a művet, és még többször szerette volna. 1968-ban bekövetkezett halá­láig foglalkoztatta a téma. Korántsem csak történeti né­zőpontból. Legalább annyira izgatták a mű bármiféle köz­vetítési lehetőségei. Előadatta a rádióban, és hanglemezre is felvétette, adaptálta szabadtér­re és kamaraszínpadra. Koltai Tamás könyve, Az ember tragédiája a színpadon, Németh Antal hagyatékából veszi a vezérfonalat az 1933 és 1968 közötti előadások fel­idézéséhez. A szerző előszavá­ban hangsúlyozza, hogy nem színháztörténész. Munkája nem is igazi történeti mű. Nem kutakodott levéltárakban, sem archívumokban, nem vizsgált át rendezőpéldányokat, sem ügyeletesi feljegyzéseket. A még élő tanúkat sem vallatta ki. A Németh Antal hagyaté­kában fennmaradt levelek, jegyzetek, tanulmányok és ta­nulmánytöredékek mellett fő­képp az egykori sajtóra tá­maszkodva igyekszik rekonst­ruálni a produkciókat. Bemuta­tókra és rendezési koncepciók­ra összpontosít. Rendezők, oly­kor díszlettervezők számolnak be elképzeléseikről, illetve kri­tikusok írják le a bemutató­kon szerzett benyomásaikat. A szerző időrendben halad­va tárja elénk a dokumentu­mokat, a szemelvényeket, és véleményét mellékmondatok­ba bújtatott kommentárokban érzékelteti. A vaskos kötet szinte csak idézetekből áll. Do­kumentálja az előadni kívánt tárgyat. De tartózkodik az elemző, a visszatekintő, a távlatból kínálkozó értelme­zéstől. A következtetéseket az olvasóra bízza. Pedig főképp néhány előreutalása, a hetve­nes-nyolcvanas évek Tragédia­értelmezésére tett célzása sej­teti, hogy van — lenne — ha­tározott elképzelése, vélemé­nye Madách művének értelme­zéséről és színpadra állításá­nak lehetőségeiről. A könyv Németh Antal néhány írásától eltekintve csupa célzás, sejte­­tés ezekre a problémákra. Egyáltalán, a Tragédia értel­mezésének kérdései csak ak­kor bukkannak fel nagyobb hangsúllyal, ha azok szorosan kapcsolódnak az előadáshoz. Pontosabban az előadhatóság­­hoz. Így Lukács György, Gel­­lért Endre, Révai József szö­vegei, a rájuk való hivatkozá­sok azt a kissé egyoldalú be­nyomást keltik, mintha csakis a marxista kritika számára je­lentett volna gondot a Tragé­dia eszmeisége, mondanivalója. Holott az ismétlődve fölbuk­kanó szcenikai alapkérdés, a történelmi képeskönyv, illetve misztériumjáték dilemmája végső soron azt a küzdelmet mutatja, amelyet ennek az egyedülálló alkotásnak a ma­gyar kultúrába, a magyar kul­túra történetébe, hagyomány­rendjébe való integrálásáért vívtak. Az előadók sohasem kerülhették meg a műben rej­lő alapviszonyok tisztázását, vagy ha megkerülték, annak szükségképpen az előadás lát­ta kárát. S persze nemcsak a szereplők közötti viszonyokat kellett tisztázni, de azt is, hogy mit jelentenek ezek a viszo­nyok. A szimbolikus vagy szó szerinti értelmezés a tragédia­játszásnak éppoly kulcskérdé­se, mint a vallásos hitnek. Koltai csak annyiban jelzi az állásfoglalásokat ezekben a kérdésekben, amennyiben azok könyvének hőseiben, az egyes előadások rendezőiben, olykor kritikusaiban tudatosulnak Nemigen tesz kísérletet arra, hogy a produkciók külsőségei­nek lehető rekonstruálása után a szellemét is megidézze. Mindössze látható örömmel fe­dezi fel azokat az előzménye­ket, amelyek könyvének maga szabta időhatárain túlra, a későbbi szabadabb, a hagyo­mányoktól elszakadó, önálló, emberközpontúbb felfogásokra utalnak. Amikor — lényegében a hetvenes évektől — nemcsak a mű vallási burka válik jel­képessé, de az egész történet, az egész emberi történelem emberi viszonyok kivetülésé­­nek mutatkozik majd a színpa­dokon. Amikor Ádám nem „egyetemes emberként” jele­nik majd meg, hanem „a kis­emberként”, akiért nem me­tafizikus erők, pricípiumok harcolnak, hanem akivel ma­nipuláló hatalmak játszanak. Akit az Úr szolgai alázatra akar fogni, Lucifer pedig láza­dó tudásra biztat. Az ember tragédiájához való viszony, a mű értelmezése és színpadi előadásának stílusa mindig kifejezi a kor szelle­mét, világképét, stílusát. Kol­tai Tamás lényegében doku­mentumgyűjteményt, olvasó­könyvet, breviáriumot nyújtott erről a roppant fontos törté­netről. Megkerülhetetlen, nem nélkülözhető gyűjtemény ez, kiindulás, segítő eligazítás le­het a további kutatáshoz, és érdekes, izgalmas olvasmány az érdeklődő számára. Ami nincs benne, az is kiolvasható belőle. (Kelenföld Kiadó) Zappe László Szegedi Szabadtéri Játékok , 1934. FILMVILÁG Ízelítő a márciusi számból Schubert Gusztáv: A rej­tőzködő ördög (Sátánmozi) — Popper Péter: Gonoszlé­lektan (Emlékezés régi ör­dögökre) — Csörögi István: Pokolzene (Heavy feeling) — Grunwalsky Ferenc: Eddie nincs többé . . . (forgató­könyvrészlet) — Zsugán István: Valahol Ukrajnában (Beszélgetés Bacsó Péterrel) — Takács Ferenc: Aprószen­tek legendái (Henry és June) — Norman Mailer: Henry Miller, avagy egy zseni ger­­jedelme és nárcizmusa — Forgách András: Rossz fil­mek — jelentős álmok — Louise Brooks: Pabst és Lulu — Wisinger István: Miért fa­julnak el a tények? (CNN és az öböl-háború) — Balassa Péter: Az elpiszkolt logika. ­ A versenytárs piacra lép Bors Jenő a Quint lemezkiadó útkezdéséről Alig több, mint fél éve, hogy a Művelődési és Közoktatási Minisztérium új vezetésének intézkedése nyomán kitört a vihar az állami hanglemezki­adó, a Hungaroton élén tör­tént igazgatóváltás miatt. Az akkori eseményekre kisvártat­va „csattanós” választ adott a régi igazgató, Bors Jenő azzal, hogy egy friss alapítású ma­gáncég, a Quint Hanglemez­­kiadó Kft. vezetőjeként tűnt fel. Erről az új vállalkozásról azonban keveset hallani az utóbbi időben. Mi készül? Megvalósulnak-e az elképze­lések? — kérdeztük a Quint igazgatóját. — Hogy a legfontosabbal kezdjem — válaszol Bors Je­nő —, március 18-án bemu­tatkozunk első kilenc leme­zünkkel a világ nagyvárosai­ban, a többi között Los Ange­lesben, Párizsban, Londonban, Amszterdamban és természe­tesen Budapesten. Tehát a megvalósulás útján jár mind­az, amit tervezünk, bár ez az út tele van kátyúkkal és csap­dákkal. Nemrégiben az egyik francia rádió szerkesztője in­terjút kért tőlem, melynek előzeteseként rövid összefog­lalót készítettem a hazai zenei élet és hanglemezpiac helyze­téről. Ha elolvassa, kiderül, mennyire kedvezőtlennek lá­tom útviszonyainkat. — Valóban, a lakossági vá­sárlóerő és érdeklődés zuha­násától kezdve az állami üz­letek privatizációja körüli problémákig szinte mindenről említést tesz, ám utolsó mon­datának végkicsengése mégis pozitív: „... mi, magyarok ezer éve a nagy túlélők hírében járunk itt Európában". Nos, az utóbbi hónapokban sokan önt nevezték „túlélőnek”, hi­szen nem sokkal azután, hogy tengerbe dobták — széles körű hazai és külföldi kapcsolatait felhasználva — új hajóra tu­dott felkapaszkodni. — Gyakran megkérdezik tő­lem, „túlélőnek” tartom-e ma­gam. Mindig azt válaszolom, hogy majd egy év múlva meg­mondom. Igaz ugyan, hogy hu­szonöt év alatt szereztem né­mi tapasztalatot a hanglemez­szakmában, de ne felejtsük el, hogy nagyrészt a maitól elütő közegben és terepen. Nem kezdtem volna újra, ha né­hány kiváló művész, akivel, meglehet, korábban sokat ve­szekedtem munkatársaimmal együtt, de aki mégis kedvvel és szeretettel dolgozott velünk, a tiltakozáson kívül nem rea­gál úgy a leváltásomra, hogy kinyilvánítja: nem kíván a továbbiakban a Hungaroton­nal dolgozni. Ők már akkor közölték ezt a szándékot, ami­kor a Quintről még szó sem volt. Ráadásul a Hungaroton volt vezetői közül olyanok is önként távoztak, akiknek nem kellett volna tartaniuk attól, hogy az új irányítás nem kí­ván velük dolgozni. Elképzel­hetetlen számomra, hogy nyugdíjas tétlenségre kárhoz­tassam magam, mikor tucat­nyi művész, akinek értékei­ben és „eladhatóságában” egy­aránt hiszek, velem akar dol­gozni, s amikor Róna Péter személyében nemzetközi pénz­ügyi szaktekintély vállalkozik az induló tőke előteremtésére, s alig tíz nap alatt külföldi terjesztő partner is jelentke­zik. Nem tehettem mást, bele kellett vágnom. Most, a ha­marosan boltokba kerülő első kilenc lemezünk terjesztésére valamennyi hazai terjesztővel megállapodásunk van — da­cára annak, hogy a kereske­delmi hálózat szétesik, ma nem lehet tudni, ki lesz a boltban holnap, és mit fog árulni —, tehát egyelőre min­den a terv szerint alakul. De ha biztosítótársaságot vezet­nék, csak igen magas díjtétel­lel kötnék szerződést arra, hogy egy-két év múlva is rendben lesz minden. — Megbocsásson, de önt nemcsak „túlélőnek”, de gaz­dag embernek is tartják. Aki két és fél évtized alatt komoly jövedelmeket vágott zsebre a Hungaroton élén, s akinek nem jelent gondot egy magán­cég beindítása. — A hazai viszonyok kö­zött tisztes jövedelmet élvez­tem a Hungarotonnál, ami azonban az ipari vezetőkéhez képest csak közepesnek szá­míthatott. Ennek ellenére — meglehet a saját hibámból — a „vagyontalan” rubrikát kel­lene kitöltenem, ha most is létezne ilyen, mint ahogy 1948 előtt volt. Kétszobás tanácsi lakásban élek, kéz alatt vásá­rolt Zsigulival járok. Ez min­den „vagyonom”. Tudom, hogy hírek keringtek állítólagos külföldi bankbetéteimről, ame­lyek épp úgy nem léteznek, mint ahogy az sem igaz, hogy az EMI lefizetett volna azért, hogy „átjátsszam” neki a Hun­garotont, vagy hogy annak idején a KGB helyeztetett át a Külkereskedelmi Minisztéri­umtól a hanglemezgyár élére. — Mégis, ön most cégtulaj­donos. — Lényegében véve szelle­mi apportom révén. Anyagi befektető a már említett Ró­na Péter, a Magyar—Amerikai Befektetési Alap — melyet Bush elnök javaslatára az amerikai Kongresszus hozott létre a magyarországi magán­­befektetések támogatására —, továbbá a Soros—Sarlós nevé­vel fémjelzett Első Magyar Alap. Szimbolikus anyagi rész­vétellel néhány művész is jegyzi a céget. — Milyen irányt mutat az első kilenc lemez? — Csupa komolyzene. Ké­sőbb a popműfaj is sorra ke­rül. Voltaképpen ugyanazt folytatjuk, ami a Hungaroton sikereit is megalapozta, s amit — megelégedéssel hallom — a vállalat új vezetése is folytat­ni kíván: a magyar és közép­európai klasszikus zene tol­mácsolását a legautentiku­­sabbnak számító magyar elő­adókkal. Utóbbiak között em­líthetem a ma már világhírű hangszeres szólistákat, Kocsis Zoltánt, Ránki Dezsőt, Perényi Miklóst, olyan együtteseket, mint az Amadinda, a Buda­pest Fesztiválzenekar — Fi­­scher Iván vezényletével —, a Schola Hungarica vagy a Liszt Ferenc Kamarazenekar, a Ca­­pella Savaria, a Festetics vo­nósnégyes. Néhány kiváló ma­gyar zeneszerző műveit is sze­retnénk kiadni, ehhez azon­ban szponzorokra van szük­ségünk. Támogatókat keresünk annak az ugyancsak a Hun­garotonnál megkezdett mun­kának a folytatásához is, amellyel jeles operaszerzők méltatlanul háttérbe szorult műveinek felfedezésére, meg­ismertetésére vállalkozunk. — Nem hinném, hogy ma­napság könnyű hazai szpon­zorokat találni. További ne­hézség, hogy zenei életünkben nagyon eldurvulóban vannak a viszonyok. — Úgy látom, kezd kiala­kulni a gyakorlat, hogy tőke­erős cégek szívesen szponzo­rálnak kulturális eseményeket, produkciókat. Hazai kulturá­lis viszonyainkat tekintve két­ségtelen, hogy a politikai meg­osztottság károkat okoz, de szerencsére ez csupán a „jég­hegy víz feletti részére” ter­jed ki. A mélyben győzni fog a józan ész, és legalább az olasz modell megvalósulhat. A háború utáni Olaszország­ban, a kaotikus politikai álla­potok ellenhatásaként a társa­dalom elkezdte alulról meg­szervezni magát, árnyékintéz­­ményeket hozott létre, ame­lyek máig jól működnek. Ez nálunk is esélyt adhat a túl­éléshez. Egyébként biztatónak érzem, hogy partnerekre ta­lálunk még abban a Hungaro­tonban is, amellyel szinte mostanáig éles sajtópolémiába kényszerültünk. A vádasko­dások és védekezések ellenére tárgyszerű üzleti kapcsolatban állunk, lemezeinket a dorogi hanglemezgyár préseli, s a Hungaroton márkaboltjaiban is árusítani fogják. Ugyanúgy, ahogy a világon mindenütt árulják a versenytársak pro­dukcióit — a nagyobb haszon reményében. Varsányi Gyula banhalmi János felvétele

Next