Népszabadság, 1991. március (49. évfolyam, 51-75. szám)

1991-03-01 / 51. szám

1991. március 1., péntek NÉPSZABADSÁG - KÜLKAPCSOLATOK - ÁLLÁSPONT- Érint-e bennünket az amerikai recesszió? Beszélgetés Paul Marer professzorral­ (Folytatás az 1. oldalról.) volt. Másrészt Magyarország csak korlátozottan tud külföl­di kölcsönhöz jutni. Az Egye­sült Államok viszont, éppen mert erős a gazdasága, köny­­nyebben jut külföldi kölcsön­höz. — Amerikában mégis meglehe­tős egyetértés van abban, hogy keretek között kell tartani, sőt vissza kell szorítani a deficitet. — Különös, de éppen ezért nehezebb kormányzati eszkö­zökkel harcolni a recesszió el­len. A visszaesés hagyományos gyógymódja ugyanis az, hogy növelik a költségvetési kiadá­sokat, és csökkentik az adó­kat. De nálunk oly nagymér­vű a költségvetési hiány, hogy ez aligha járható út. — Ön szerint meddig tart a visz­­szaesés? — Sok a bizonytalansági té­nyező: hogyan alakulnak az energiaárak, elegendő lesz-e a fogyasztók bizalma, vásárló­kedve. Most a szokásosnál is bizonytalanabb időket élünk. — Hogyan hat az öböl-háború az amerikai gazdaságra? — Mindenképpen növeli a nehézségeket, hiszen sok pén­zébe kerül Amerikának is. Nem világos, valójában meny­nyibe. — Ismeri a mondást: ha Ame­rika tüsszent, Európa influenzás. Mi lesz a recesszió hatása az óvi­­lágra, különösen annak keleti fe­lére? — Szerencsére Nyugat-Eu­­rópa legerősebb gazdasága, a német, meglehetősen jó álla­potban van, részben éppen az újraegyesítés finanszírozásá­nak jóvoltából. A japán gaz­daság ugyan lefékeződött, de még mindig növekszik, és ez is jó jel. Ami az amerikai recesszió esetleges magyaror­szági hatását illeti, nem hi­szem, hogy ilyesmitől tartani kellene. Annak a pénznek a legnagyobb részét ugyanis, amire Magyarország akár köz­vetlenül az Egyesült Államok­tól, akár közvetve, a Világ­bankon és a Nemzetközi Va­lutaalapon keresztül számít­hat, már kiutalták. De a re­cessziótól függetlenül is va­lószínűtlen, hogy sokkal több pénzt kaphatna Magyarország az Egyesült Államoktól. — Miért? — Az Egyesült Államok már — közvetlenül és köz­vetve — ésszerű nagyságú összeget adott Magyarország­nak. A recesszió inkább azt veszélyezteti, hogy a Szovjet­unió, illetve más új demok­ráciák további amerikai pénz­hez jussanak. Magyarország­nak az Egyesült Államok 60 millió dollár segélyt és más segítséget adott. Ennél is fon­tosabb: Amerika a leghatáro­zottabban támogatta, hogy a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank lényegesen növel­je kölcsöneit Kelet-Közép-Eu­­rópának, így Magyarország­nak, amelynek esetében igen jelentős összegekről van szó.­­ Ha már a segítségről van szó, mire számíthatunk az amerikai­­magyar vállalkozói alaptól? — Mi elsősorban befektet­ni kívánunk Magyarorszá­gon, kölcsönök és részvények formájában. Természetesen jó üzleti haszon reményében, de egyúttal azzal a szándékkal, hogy önmagunk és a magya­rok is megtanuljuk, miként kell kezelni az ilyen típusú befektetéseket. Azt szeret­nénk, hogy ily módon forgó­alapot hozzunk létre, amely­ből újra meg újra invesztál­ni lehet. Ez hasznosabb mód­ja a támogatásnak, mint az alkalmi segély. Washington, 1991. február. Serény Péter Történészek: szurkoljunk Gorbacsovnak (Munkatársunktól.) Sem az orosz-szovjet törté­nelem faggatása, sem az eddi­gi reformok és visszarendező­dések bravúros gondolati lánc­ba fűzése, sem a mai szovjet társadalom — a nyugatitól oly eltérő — kategóriáinak, erői­nek számbavétele, sem a szov­jet politikai gyakorlat mélyre­ható elemzése nem adhat pon­tos választ arra a kérdésre: mi történik és mi történhet a be­látható jövőben a Szovjetunió­ban. E megállapításra jutottak a Magyar Russzisztikai Intézet és a Politikatörténeti Intézet csü­törtöki kerekasztal-beszélgeté­­sén. A vitavezető Kovács László (MSZP) képviselő, az Európa Tanács parlamenti köz­gyűlésének tagja volt. A szer­vezők Sz. Bíró Zoltánt, a köz­­gazdasági egyetem adjunktu­sát, Krausz Tamás történészt, Szilágyi Ákos esztétát, Szvák Gyula történészt és Tabajdi Csaba (MSZP) képviselőt kér­ték fel vitaindító előadásra. Szvák Gyula szerint az orosz történelem jellemzője a jó és a rossz közötti „váltógazdál­kodás”, a reformok és a visz­szarendeződések láncolata, így tehát ma is érdemes „szurkol­ni a felvilágosult uralkodó­nak”. Szilágyi Ákos úgy véli: Gorbacsov legnagyobb teljesít­ménye, hogy öt éven át aka­dályozta az összeomlást és a restaurációt — ezzel akaratla­nul is időt nyert Kelet-Európa számára. Krausz Tamás óvott attól, hogy a mi rendszervál­tásunk kategóriáit alkalmazva, magyar politikai szándékok gúzsába kötve vizsgáljuk a Szovjetuniót. Helytelennek mondta, hogy mindent az ap­parátus és a demokratikus erők vagy az orosz és a szövetségi apparátus szembenállására ve­zessünk vissza. Rámutatott: ma nem a piac kérdése a vá­lasztóvíz, az sem mondható, hogy a piac hívei a demokra­ták, ellenzői a konzervatívok. Sz. Bíró Zoltán a peresztrojka ötéves történetének szakaszait elemezte. Tabajdi Csaba a kí­nai típusú agrárreform szov­jetunióbeli elmaradásának kö­vetkezményeire, a nemzeti­nemzetiségi kérdés nem érté­séből fakadó mulasztásokra hívta fel a figyelmet. M. L. L. Amerikai hozzájárulás a kelet-európai oktatáshoz­ ­ Amerikai támogatással lehe­tőség van arra, hogy három éven belül Kelet- és Közép- Európában megtanítsanak a piacgazdasági ismeretekre öt­venezer vezetőt, alaptudást ad­janak tízezer diáknak és kiké­pezzenek 200 egyetemi oktatót, akik évente húszezer tanítvá­nyuknak adhatják tovább is­mereteiket. A merész célokat szerdán egy washingtoni tanácskozáson tűzték ki, ahol az amerikai gazdasági, tudományos és po­litikai élet vezetői tárgyaltak az új demokráciákból érkezett szakemberekkel. Mint kitűnt, igen sok amerikai felsőokta­tási intézmény, alapítvány, vál­lalat kész részt venni a mun­kában, hogy­­ megtanítsák a korszerű, gyakorlati piacgaz­dasági ismeretekre az új de­mokráciák polgárait. Dr. Mádl Ferenc tárca nél­küli miniszter a vitában kifej­tette: az egyes országok fej­lettségi szintjéhez, oktatási in­tézményeik színvonalához mért támogatásra van szükség. Ma­gyarország, ahol az utóbbi években gyorsan fejlődött a közgazdasági és a menedzser­­képzés, elsősorban szakembe­reinek amerikai helyszíni to­vábbképzésében, gyakorlatá­ban, valamint a hazai oktatás technikai eszközökkel való tá­mogatásában érdekelt. (MTI) Csien Csi-csen Varsóban Európai körútjának máso­dik állomásán, Varsóban foly­tatott megbeszéléseket csütör­tökön Csien Csi-csen kínai külügyminiszter. Tárgyalópart­nere Krzysztof Skubiszewski lengyel külügyminiszter volt, aki megnyugtatta vendégét, hogy kormányának nem áll szándékában diplomáciai kap­csolatok létesítése Tajvannal. A kínai diplomácia vezetője Prága érintésével utazott Madridból a lengyel főváros­ba. Később, Szófia után, Bu­dapestet is felkeresi. (MTI) Nem a ruha teszi a követet (Munkatársunktól.) „Diplomatához méltatlan ... Csak pártjának elképzeléseit fejtegette nacionalista kifakadásokkal... Szélsőjobboldali he­tilapban a magyar cigányságot csepüli... a megbízólevél áta­dásakor Bocskai-ruhában tetszelgett, bohócnak nézték... né­ha fasiszta kijelentéseivel hívja fel magára a figyelmet... új­fasiszta körökkel tart fenn kapcsolatot.” Rendkívül komoly vádak, különösen, ha a Magyar Köztársaság egyik nagyköve­tére vonatkoznak. Még akkor is azok, ha „csak” a Kacsa Ma­gazin egyik legutóbbi számában látott napvilágot az „uruguayi magyarság képviselői” aláírású levél, amelyet a névtelenségbe burkolódzó szerzők állításuk szerint montevideói látogatása során átadtak Katona Tamás külügyi államtitkárnak. Miután nem „csupán” egyet­len magyar diplomata, hanem hazánk külföldi megítélése a tét, munkatársunk az ügy kapcsán megkereste az uru­guayi magyar emigráció leg­népesebb csoportjának veze­tőjét, Rettich Istvánt, a meg­vádolt nagykövetet, dr. Szabó Bélát, valamint Hermán János külügyi szóvivőt. Rettich István, az Uruguai Magyar Otthon elnöke: , — Beolvasnám a ma Ma­gyarországra elküldött levél részleteit. (A levél valamelyik magyar kormányhivatal meg­bízására válaszol — a szerk.) „A Magyar Otthon nekem ad­ta azt a feladatot, hogy vála­szoljak a Magyarországon megjelent, a Magyar Köztár­saság montevideói nagyköve­tét, dr. Szabó Bélát vádoló levélre. A nagykövet méltón képviseli szülőhazánkat. Nem tudjuk, miként teljesíti diplo­máciai téren feladatát, de olyat sem ismerünk, aki tő­lünk megbízást kapott volna a levél (ti. a Kacsában meg­jelent — a szerk.) írására. Úgy gondoljuk, hogy a négy egyesület véleménye elegendő arra, hogy tükrözze a magyar kolónia véleményét. Megismétlem: Szabó Béla nagykövetség falain belüli, il­letve azon kívüli diplomáciai tevékenységét nem ismerjük. Annyit azonban tudunk, hogy nagyon sokat tett az idén Uruguayban megrendezendő latin-amerikai magyar nép­­táncegyüttesek találkozójának sikeréért.” — Ön uruguai látogatásakor ta­­lálkozott Katona Tamás külügy­­minisztériumi államtitkárral? — Sajnos nem, mert éppen influenzás voltam. — Ezek szerint nem tudja, va­jon ki juttathatta el ezt a levelet Magyarországra, és vajon Katona Tamás is kapott-e belőle egy pél­dányt? — Nézze, én egy hasonló gépírásos dolgot ismerek, fel­­tételezéseim vannak, nevet nem mondhatok. Azt hiszem, több kárt okozott az illető a kolóniának, mint hasznot. — Semmi olyanról nem tud, hogy nagykövetünk fasiszta kije­lentéseket tett volna? — Fasiszta kijelentéseket nem tett. Lehet, hogy néhány dolgot túl­­vehemensen védett. Igaz, amikor fogadott ben­nünket, Bocskai-mentébe öl­tözött, de hát Magyarország ezeréves. Dr. Szabó Béla, uruguayi nagy­követünk: — Mi a Véleménye a Kacsa Ma­gazinban megjelent írásról? — Nézze, én tagja vagyok az itteni magyar egyesület­nek. Már csak ezért is kizárt, hogy ennek valóságalapja len­ne. Nevetséges. — A levél azt állítja, hogy ön nem a Magyar Köztársaság, hanem egy párt, nevezetesen az MDF nagykövete Uruguayban. A Bocs­­kai-ruha nem éppen elterjedt vi­selet ma hazánkban. — Kétségtelen tény, hogy a megbízólevél átadásakor föl­vettem a Bocskai-ruhát. De hát ez olyan alkalom, ahol vannak tízen. Különben is, sze­les idő volt, meg kellett ko­szorúzni egy szobrot. Egy libe­rális országban szerintem mindegy, ki milyen ruhát vesz fel. Az elnök nagyon érdeklő­dött iránta, tudakolta, hogy ez milyen viselet. Én mondtam neki, hogy ezt a reformkorban használták, és hogy nekem na­gyon tetszik. — A levélírók arra hivatkoznak, hogy írásukat átadták Katona Ta­más államtitkár úrnak montevi­deói látogatása során. — Nézze, én ezt nem tudom, nekem nem adtak át semmit. — Azt is jelezte a levél, hogy ön szélsőjobboldali fasiszta csoportok­kal tart fenn kapcsolatot. — Először is, ki tudja, hogy kikkel tartok kapcsolatot? Ez nem jelenik meg az újságok­ban. A másik: én nem ismerek itt szélsőséges újfasisztákat. A második világháború utolsó évében születtem, nem tudom, milyenek a fasiszták. Nem ta­lálkoztam velük. Ha voltak is itt ilyenek, már átmentek Ar­gentínába. Négy magyar egye­sület van: egy katolikus, egy Magyar Otthon nevű, amelyik nem politizál — ennek vagyok a tagja —, egy kultúrközpont­­nak nevezett, ők a baloldaliak, és a zsidó egyesület. Mind­egyikkel igazán baráti viszony­ban vagyok, el nem tudom képzelni, hogy az itteni magya­rok részéről ilyen ügyet kreál­janak. Megkerestük Herman János külügyi szóvivőt, aki az üggyel kapcsolatban így foglalta össze véleményét: — Semelyik ország diplomá­ciai gyakorlatában nem szokás nyilvánosan véleményt mon­dani sem pozitív, sem negatív értelemben a nagykövetek te­vékenységéről. Ez érvényes teljes szolgálatuk idejére. Nagyköveteink tevékenységé­ről sokoldalúan, folyamatosan tájékozódunk. Ha az adott nagykövetet állomáshelyén tartjuk, ez azt jelenti, hogy él­vezi bizalmunkat. Nagy Csaba Levelünk eth I isHEI'kI E HUNGRIA: “EL DESAPARECIDO ^ ‘ ~ lt ’ io Imogen de mi Pais-1 ov en la Transición 4 A zsákmány A háborúnak vége, lehet osztozni. Van egy új világunk. Van benne egy Amerikánk, amely, ha benne van, akkor az egész világot meg lehet változtatni. Van benne egy Szovjetunió, amit -»• ha már a világban akar lenni — akkor egészen meg lehet változ­tatni. . Van benne sok tanulság. Régi is, új is. Nekem a leg­szembetűnőbb közülük az, hogy — saját pacifista nyávo­gásaim ide vagy oda — lám, még mindig (vagy­ már megint) meg lehet tervezni, meg lehet vívni és meg lehet nyerni egy nagy háborút. Meg lehet verni egy milliós had­sereget anélkül, hogy itt pusztulnánk mindannyian. Anél­kül, hogy szégyelljük magunkat. Hisz’ igazságos háborút vívtunk egy makacs olajtolvaj ellen, aki kizárólag önma­gát okolhatja. Aki lopott, s ezt nem nézhette tétlenül sen­ki, aki ma már nem tűri a lopást. Rabolni amúgy se szép dolog. Van benne egy Izrael, amely megszenvedte a háborút. Kormánya fegyelmezetten nem lőtt oda, ahová lett he­lyette más, hadserege meg lőtt és bombázott oda, ahová neki kellett: a palesztin támaszpontokra és hadiszállások­ra. Van a világban egy már inkább elfoglalnak, mint megszálltnak nevezett terület. Még mindig nincs Palesz­tina, ami nélkül nyugodt Izrael sincs. Van a jognak asztala, rajta térképek, azon a jogok határai. Ismét átrajzolásra várnak. A győztes megszer­keszti a béke alaprajzát, mellékelve az erőviszonyok új listáját. Ami viszont már nem egyedüli váza lesz a világ­­polmorálnak. Hisz most tényleg egy igazságos háború ért igazságos véget. Az igazságon úgy lehet osztozni, hogy alig venni észre: ez a béke is hadizsákmány. De mégis­csak béke, lehet neki örülni. Füzes Oszkár Ideológiák nélkül Most, hogy mindenkiről kiderült legalább annyi, hogy ha ő nem, az anyja, a nagyapja, a dédije, a barátja vagy a szeretője igen; nos, amikor már mindenki lelepleződött, éppen lehetne továbblépni is. A rombolás mindig köny­­nyebben megy, mint az építés. Pedig már építeni kellene valamit. De mit? * Ideológiai alapokon nyugvó statikus rendszert nem érdemes, mert az ideológiáknak egy időre lőttek. Nem csupán a közösség eszméje kopott el kissé, hanem a res­taurált tanoknak sem kedvező a széljárás. Itt a politikus, ha cifra ideológiai elemzésekbe kezd, pórul jár, mert baj van a közfigyelemmel, nem lehet tribünök elé hajtani a népet. Politikai körökben lehet még kicsit „bethlenezni” meg „kádározni”, de a munkanélküliek fejében nem lehet kicserélni a napi gondokat polgári hipp-hoppokkal. Mondhatja ugyan az ideológus, hogy Lakitelek meg ve­teránok, s avathat emléktáblát az ellenzék — Itt nyomták a szamizdatot a kommunizmus idején —, s fürödhet al­kalmi népszerűségben a kormányzati felelősségtől mesz­­szire került egy-két régi főember, a napi problémákra nem adhatók ma ideologikus válaszok. Elég kényelmetlen helyzet egy politikus számára, de hát ez van. (Kenyeret adj, ne maszlagot! — hallatszott nemrég egy nagygyűlé­sen Zalaegerszegen.) Mi, újságírók is sokszor eltévedünk, mert méregetjük a dolgokat jobbról-balról, idézzük a sok magasztos nyi­latkozatot, sejtetünk diktatúrát meg ide-oda rendeződése­ket, csak éppen mi is hadilábon állunk a napi vála­szokkal. S ha a kormánykoalíció köreiben oly igen óhaj­­­­tott alákérdező, a hatalommal huncutul összekacsintó tö­megkommunikátor szerepét nem vállaljuk is, a lényeget sokszor nem látjuk. Mert ahol a nyomor és a viszonyla­gos jólét határa húzódik, valahol ott kezdődik számunk­ra a politika. Egy éve még könnyebb volt. Leírtuk, mi hangzott el, ki nevettetett meg, s közösen csüngtünk az emberekkel a naiv igazságokon. Mára egyre világosabb, hogy nem tisztünk az igazságtevés, csak hát még közel vannak a mámor pillanatai. Könnyű volt addig, amíg nem tudtuk, mi következik. Nagyjából mindenki tudta viszont, hogy ami volt, rosszabb volt. Nem biztos, hogy a mainál volt rosszabb, de ez nem ilyen egyszerű. Szokás azt a szlogent idézni (az egykori Lukács-mondat mai fordítottját), mely szerint a legrosszabb demokrácia is jobb, mint a legjobb diktatúra. Bizonyára így van. Mert ha ma rosszabb, még nem jelen­ti azt, hogy így marad. Egyszer jobb lesz a mi szegé­nyes demokráciánk, mint volt a szintén szegényes dik­tatúránk. (Az is a mienk volt!) Az utóbbi időkben — legyen vagy száz év — min­­mindig az óriásig a nagy többség állt szemben a koalíció körében gyakorta hangoztatott törpe minoritással. A be­tegesen öreg Monarchia, aztán a világuralomra törő né­met, azután meg a világuralomra törő orosz. Szemben a kevesek álltak — a mártíriumra valók. Most nem így van. Ha hiányzik a hupikék uraknak a minortörp, azért lehet, mert így szokták meg. Pedig ma van, aki figyel­meztesse a főnökséget a csacskaságokra. Más kérdés, hogy mit vált ez ki a többségben lévőkből. Ha a válaszok min­dig valami pókhálós ideológiai súgólyukból érkeznek, a bukás biztosra vehető. Ha politikusaink nem ismerik fel időben, hogy ehhez a lerongyolódott országhoz eszmélet­lenül sok türelemre van szükség, megbuknak. Ne az orszá­got szeressék meg az­­ideáit, hanem a benne élő embere­ket. A politikus ne az ország múltjáért bődüljön, hanem az emberek holnapjáért. És ne is bődüljön, adja alább. A politika vegyen vissza a büszkeségéből. Nem kell min­dig kiválasztott csoportokat emlegetni, mert akkor a töb­biek mellőzött árváknak érzik magukat. őszinte, emberséges társadalmat kellene építeni. Be­szélni ráérnek róla akkor is, ha a tervek végre elkészül­nek. Mert bármilyen furcsán hangzik, ennek a társada­lomnak is le kell rakni az alapjait. A kérdés csak az, hogy ki lesz hajlandó megfogni a malteroskanalat. Rab László Major támogatja EK-tagságunkat John Major brit miniszter­­elnök támogatásáról biztosítja Magyarország, Lengyelország és Csehszlovákia kérelmét, hogy társult viszonyra lépjen az Európai Közösséggel — ad­ta hírül Nagy-Britannia bu­dapesti nagykövetsége. Major előszót írt a brit kor­mánynak az Európai Közös­ségekkel foglalkozó Fehér könyvéhez, és hangsúlyozta annak fontosságát, hogy a ke­let-európai országok és a Kö­zös Piac között társult viszony jöjjön létre. A társulás idő­vel elvezethet a teljes jogú tagsághoz — írja Major. (MTI)

Next