Népszabadság, 1991. április (49. évfolyam, 76-100. szám)
1991-04-06 / 80. szám
1991. április 6., szombat NÉPSZABADSÁG - HÉTVÉGE BRONISLAW BACZKO: Sztálin, a „karizmatikus” vezér Bronislaw Baczko Franciaországban élő lengyel történész, az úgynevezett „mentalitástörténet” második nemzedékének képviselője. Az itt bemutatott esszé, amelyet rövidítve adunk közre, a szerző Les imaginaires sociaux című 1984-es tanulmánykötetében látott napvilágot. Az esszé teljes szövege — Federico Fellini, Friedrich Dürrenmatt, William Cooper és Christa Wolf egy-egy írása mellett — a Nagyvilág áprilisi számában olvasható. Ma már, több mint egy emberöltővel Sztálin halála után, nemigen emlékeznek rá, hogy a „népek bölcs tanítóját” milyen sokan tartották karizmatikus személyiségnek a Szovjetunióban, és korántsem csak a lelkes, hithű „sztálinisták”. Pedig elég, ha Sztálin halálára, a hivatalos közleményt követő eseményekre gondolunk, máris képet kapunk e karizma vitathatatlan erejéről. És mindezt nemcsak a szertartás ünnepélyessége, Sztálinnak a mauzóleumban való elhelyezése, a hivatalos beszédek bizonyítják, bizonyítják a kortársak, sőt, a leendő „máskéntgondolkodók” visszaemlékezései is. Minden emlékezésből kihallatszik a magárahagyatottság, a tehetetlenségérzés, amely hatalmába kerítette a síró, jajveszékelő tömeget: „Mi lesz velünk nélküle? ...” Milliók özönlik el a moszkvai utcákat, mindenki látni akarja az elhunytat, mindenki fejet akar hajtani a ravatal előtt. 1953. március 8-án valóságos pánik lesz úrrá a tömegen. Az emberek agyontapossák egymást, sokakat valósággal odalapítanak az úttorlaszokhoz, a KGB ugyanis lezárta a Szovjetek Házához vezető utcákat (Sztálint itt ravatalozták fel), így próbálva feltartóztatni a tömeget, több száz vagy több ezer áldozata is lehetett a tragédiának, a pontos adatokat sohase tették közzé. Mindazok, akik zokogva taposták halálra egymást az utcákon, csak hogy láthassák a halott Sztálint, paradox módon az élő Sztálint szinte sohase látták, sohase hallották. Sztálin ugyanis, főként élete utolsó éveiben, csak elvétve mutatkozott nyilvánosság előtt, amikor kis időre felfeltűnt a Vörös téri emelvényen vagy Bolsoj-beli páholyában. A sztálini karizma tehát egy testi valójában állandóan távol levő személyiség karizmája. Sztálin korántsem beszédeinek erejével, nem is jelenlétével hatott. Rosszul beszélt, színtelen fahangon, és ráadásul erős grúz akcentussal, már csak ezért sem tarthatott hatásos beszédeket. A tömeggel bizalmatlan, mindig korlátozott számú hallgatóságnak beszél, szigorúan megrostált emberek előtt. Szembeötlő a különbség közte és a forradalom utáni bolsevik gárda, Lenin, Trockij vagy Zinovjev között, akik ügyes szónokok voltak, és értették a módját, hogyan kell hatni a tömegekre. Karizma tehát, de karizmatikus személyiség nélkül. Olyan karizma, amely a kollektív tudatban gyökerező, ám mégis mesterségesen kialakított képek és elképzelések révén fejti ki hatását. A probléma számos kérdést vet fel. Vajon mikorra alakul ki ez a kollektív elképzelésrendszer? Hogyan készítik fel, dolgozzák meg a befogadóit? S végül: hogyan, miféle nyersanyagból alakították ki és hogyan kényszerítették rá a tömegekre ezt az elképzelésrendszert ? Sokkal világosabb a kérdés, hogyha a kronológiát, azaz a karizmatikus vezérkép fejlődését is figyelembe vesszük. Van egy időpont, amely igen fontosnak látszik: kétségtelen, hogy a Sztálin-képnek a második világháború alatt, illetve a németek felett aratott győzelem után legerősebb a kisugárzása. Nem vitás, hogy a kép olyan alkotóelemekkel gazdagodott abban az időben, amelyeket korábban nem tartalmazott. Sztálin mintegy megtestesítője a győzelemnek; ő a betolakodóktól megmentett haza megszemélyesítője, annak az államnak a vezetője, amely, lám, megmutatta igazi erejét. Ezt a vezérképet az ellenségről, illetve a győztesekről alkotott elképzelések tükörképei is árnyalják-finomítják. Mivel a nácizmus az abszolút rossznak a jelképe, a győztes is csak az abszolút jót, a minden gyanú felett álló igaz ügyet jelképezheti. Mielőtt továbblépnénk a Sztálinkép kronológiájával kapcsolatos kérdések elemzésében, valamit el kell mondanunk a háború alatti Sztálin-kép kialakításának technikájáról. Sztálin, semmi kétség, jelképesen mindenütt jelen van ezekben az években, ő jelképezi a harc értelmét. ő a végső győzelem záloga mindazok szemében, akik „A Hazáért, Sztálinért!” csatakiáltással indulnak rohamra, és halnak meg a fronton. Ez a jelképes jelenlét azonban Sztálin távollétével fejeződik ki. A háború alatt egyetlenegyszer fordult meg a fronton, és teremtett kapcsolatot, akkor is gondosan előkészített forgatókönyv szerint, ha nem is a közkatonákkal, legalább a tisztekkel. A háború után a hivatalos festők valósággal vért izzadnak, csak hogy valami újat préseljenek ki ebből az egyetlen epizódból, és hogy a katonáit irányító hadvezérként ábrázolhassák Sztálint. A dicsőségére készített filmek alkotói kénytelenek újabb és újabb jeleneteket kiagyalni, mint például Berlinbe érkezését az utolsó csata idején, amikor holmi arkangyal módjára ereszkedik le az égből. De a legtöbb film és festmény itt meg is áll Sztálint többnyire Kreml-beli dolgozószobájában állítják elibénk, ahogyan elmélyülten a térkép fölé hajol, egyedül vagy néhány tábornoktól, esetleg a politikai bizottság néhány tagjától körülvéve (akik, természetesen, tisztelettudó távolságra állnak tőle). Gyakran mutatják a Lenin-mauzóleum mellvédjén is, a győzelmet ünneplő díszszemlén. Bár Sztálin csak elvétve volt látható, beszélni egyre gyakrabban beszélt, főleg Sztálingrád után. Bár igaz, sohasem saját hangján, a kézjegyével ellátott napiparancsokat csak egyvalaki olvashatta fel, egy Levitán nevezetű színész, akinek gazdagon csengő, mély hangja volt. Levitán csak ilyen alkalmakkor állt mikrofon elé, mindig ugyanabban az időben, és ekkor a fronton is meg a hátországban is megállt az élet, mindenki a hangszórók felé fordult, mindenki feszülten várta a Sztálin szavait közvetítő hangot. Vajon 1930 táján, a „nagy fordulat” után, amikorra már likvidálták a „baloldali” meg a „jobboldali” elhajlókat, amikorra Sztálin már elismert (és kétségbevonhatatlan) ura a hatalomnak, már kialakult-e a karizmatikus vezérkép? Tény, hogy a „személyi kultusz” már kibontakozott, ahogyan erről a Sztálin ötvenedik születésnapja alkalmából rendezett ünnepségek is árukódnak. Annak viszont semmi jele, hogy a karizmatikus vezérkép ekkorra már kialakult volna. Sztálint viszonylag kevesen ismerik a párton kívül. A párton belül viszont nagyon is sokan: a „sztálinisták” egyre többen vannak, főleg az új elit soraiban. Az öreg „bolsevikok” szemében viszont, akiknek igen nagy a tekintélyük, és akiknek zöme támogatja a sztálini politikát, Sztálinnak nem valami nagy a presztízse; az ő szemükben Sztálin közepes képességű ember, erkölcsileg is és intellektuálisan is. De elég egy évtized, és gyökeresen megváltozik a helyzet. Ennek legmeggyőzőbb bizonyítéka a nagy pompával megünnepelt 60. születésnap, amely immár össze se hasonlítható az 1929-es szerény kezdetekkel. Igaz, ebből az időszakból, amelyet az élet minden területét átszövő hazugság, az engedelmes lelkesedés jellemez, nemigen rendelkezünk szavahihető dokumentumokkal. De van néhány szembeötlő tény. Az elnyomás áldozatainak visszaemlékezéseire gondolunk: sokan fordultak Sztálinhoz vé®ső kétségbeesésükben, sokan remélték, hogy Sztálin majd megvédi őket az igazságtalan meghurcoltatásokkal szemben. Sztálin holmi társadalomfeletti döntőbíró képében jelenik meg, ő testesíti meg a jót a rosszal, az igazságot a rágalommal, a jogot az önkénnyel szemben. Egy bizonyos: az 1929 és 1939 közötti évtizedben a kártya már ki van osztva. Ám a karizmatikus vezérkép kialakításának előfeltételei csak a harmincas évekre teremtődnek meg. A párt az a kiváltságos közeg, ahol meghonosítják és ápolják ezt a vezérképet. Gyakorolni, persze, a párt gyakorolja a hatalmat, ezt a hatalmat azonban a párt, nevezetesen a bázis el is szenvedi. Néhány jellemző adat: míg a pártnak 1924- ben csak 472 000 tagja van, ez a szám 1928-ban 1 034 000, 1933-ban 3 500 000, 1937-ben 1 900 000 (a taglétszám hirtelen csökkenése egyenes ágú következménye a „terrornak”), 1940-ben pedig 3 300 000 (a növekedés a tisztogatás utáni tagtoborzással magyarázható). A párt a hatalom legfontosabb eszköze és legfontosabb közege egyszersmind. A pártban ugyanis nemcsak mennyiségi változások mentek végbe a harmincas években. A változások párhuzamosak a párt összetételének mélyreható átalakulásával, olyan átszervezésével, amely különösen megkönnyítette a karizmatikus vezérkép elsajátítását. Még néhány jellemző adat. Míg 1939- ben a köztársaságok és területi pártbizottságok titkárainak 80 százaléka, a járási pártbizottságok titkárainak pedig 93 százaléka 1924 után lépett be a pártba, vagyis sem a forradalomról, sem a polgárháborúról nem volt már közvetlen tapasztalata (különben is fiatalok még, jó részük be sem töltötte a negyvenet). 1940-ben a tagságnak legalább 60 százaléka 1938, vagyis a „nagyterror” után lépett be a pártba. További adatok: míg 1939- ben a párttagság 43 százaléka értelmiségi (legalábbis iskolai végzettség szerint), az értelmiség aránya 1929- ben mindössze 1,7 százalék A mélyreható változások következményeként a párttagok gondolkodásmódja is átalakul. Megszületik az új kollektív emlékezet. A párt emlékezetéből minden olyan esemény kitörlődik, amely a forradalom, a polgárháború, a különböző frakcióharcok időszakával, illetve azokkal az évekkel kapcsolatos, amelyben még megvolt (ha mégoly korlátozott formában is) a pártvezetőség ellenzéke. A bolsevizmus története, legalábbis az átélt élményvilág szintjén, hovatovább egybeolvad a sztálini párt hivatalos történetével. Ezt az új emlékezetet a saját történetét, saját múltját is kisajátító párt kodifikálja, ezt a kodifikált változatot tartalmazza a Kommunisták Oroszországi (bolsevik) Pártjának rövid története. A mű, amelyet először a Pravda közölt, és amely 1938 őszén jelent meg, több mint tízmilliós példányszámban, már bebizonyított igazságként idézi a moszkvai koholt perek rágalmait: itt Sztálin már Lenin leghűségesebb tanítványa és méltó örököse, a szocializmus mérnöke, a tévedhetetlen vezér. A Rövid tanfolyam kötelező tananyag minden párttagnak, a számtalan tanulócsoportban, a marxizmus—seninizmus egyetemen stb. A könyvet korántsem csak párttagok között terjesztik. Minden történelemóra a Rövid tanfolyam vulgátájához igazodik. Minden egyetemi hallgatónak a Rövid tanfolyam alapján kell levizsgáznia párttörténetből és filozófiából. Még Marx, Engels és Lenin műveinek kiadását is úgy „szerkesztik”, hogy segédkönyv lehessen a Rövid tanfolyam tanulmányozásához. Az is lényeges, hogy ezt a kodifikált emlékezetet olyan tapasztalat támasztja alá, illetve erősíti meg, amely, bár szavakban sohasem artikulálódik, mélyen belevésődik a fejekbe. Az a tapasztalat, hogy muszáj minden „felülről” jövő, Sztálin által jóváhagyott és legitimált parancsot azonnal végrehajtani. Az a kollektív és egyéni tapasztalat, hogy nincsen társadalmi felemelkedés állandó készenlét, lelkesedés és politikai megbízhatóság nélkül. Hatalmat gyakorolni, elfoglalni a vezető posztokat, az ország társadalmi és gazdasági felemelkedésén munkálkodni, és a változásokat, ha kellett, tűzzel-vassal rákényszeríteni a néptömegekre — mindez, meglehet, lelkesítő, nagy reményekre jogosító élmény volt, de cserébe el kellett fojtani minden félelmet, minden bizonytalanságérzést, mert az ilyesmit az emberek nemhogy nyilvánosan nem, de még önmaguknak sem merik megvallani. A harmincas években az újonnan felvettek ünnepélyes külsőségek között léptek be a pártba, ragyogóan kivilágított helyiségben, és csakis a beavatási szertartás után csatlakozhatnak az elithez, az „élcsapathoz”. A pártot viszont senkinek sem szabad saját akaratából elhagynia. A pártból csak kizárhatják az embert, és akkor visszahull a nemlét sötétjébe, és a GPU emberei jönnek el hajnalban a tagkönyvéért. Belépni a pártba annyi, mint megtanulni, elsajátítani a rendszer játékszabályait: a pártban a többiekkel együtt tevékenykedik az ember, de ha rákerül a sor, mindenki egyedül áll a felső fórumok ítélőszéke elé. A párttag mindig éber, ám nemcsak alanya, hanem tárgya is az állandó éberségnek. Az időt, az átélt élmény szintjén, a „politikai vonal” hirtelen irányváltozásai tagolják, illetve az az űr, amelyet az egyik napról a másikra eltűntek hagynak maguk után, az eltűntekkel pedig nem szabad foglalkozni, még azt is el kell feledni, hogy egyáltalán éltek valaha, máskülönben kétségek támadnának az emberben, márpedig mindenki láthatja, hogy a „tévedés” hova vezet. Az idő folyamatosságát csak jelképes szinten lehet vissszaállítani, ha az egyén pályaívét a kollektív sorshoz igazítják, amelynek mélyebb jelentését az egyén úgysem tudja felfogni. Így azután a szorongás és a lelkesedés, a hatalomgyakorlás és a bizonytalanságérzés, az őszinte odaadás és a hirtelen „vonalváltozás” okozta fejvesztettség korántsem zárja ki egymást, épp ellenkezőleg, egymást erősíti a mindennek értelmet adó jelentés és az egységesítő jelkép keresésében-kutatásában. Aki párttag, az állandóan adós a jelentéssel minden félelem, minden jelentés és minden remény legfőbb birtokosának és elosztójának. A karizmatikus vezérkép legelőször a pártban, illetve a hatalmat gyakorló társadalmi csoportok közegében gyökeresedett meg. Ha igaz, hogy ezt a képet a hatalom, a propaganda meg a terror kényszerítette rá az országra, ehhez a valós erőszakhoz hozzá kell számítani azt a jelképes erőszakot is, amelyet a vezérkép magában hordozott, és amely a párton kívül sem volt hatástalan. Más szóval a karizmatikus Sztálin-kép a lakosság legszélesebbrétegeinek félelmeire és reményeire is válasz. A harmincas évekre a „felülről” kikényszerített ,„második forradalom” nyomta rá bélyegét. Nehéz volna túlbecsülni, hogy ez a megrázkódtatás milyen következményekkel járt az össznépesség gondolkodás- és magatartásformáira nézve. A könyörtelen kollektivizálás és iparosítás teljesen szétrombolta az élet hagyományos kereteit, elsősorban, persze, falun, de a nagyvárosokban is. A harmincas évek végén alig akad ember, akinek ne omlott volna össze megszokott kis világa, feldúlta azt az elnyomás, a társadalmi-kulturális felemelkedés, aholhozzá átalakított faluközösségek szétbomlása, a lakosság egy részének a megnövekedett társadalmi mobilitás miatti állandó helyváltoztatása, a felnövekvő nemzedékek erőltetett iramú iskoláztatása, a vallási intézmények teljes felszámolása stb. Az ötéves tervek, de főleg a legelső, lázas ritmusukkal, megannyi állomásai annak a folyamatnak, amelynek következményeként minden társadalmi tevékenységforma betagozódik az állam keretébe. Egyetlen magatartásmodell lehetséges, azt kell mindenkinek követnie az élet minden területén, mivel csakis ez az egy modell ad esélyt egyéni felemelkedésre a drámai megrázkódtatások görcseiben kínlódó társadalomátalakítás keretei között. Földig rombolják a segítségnyújtás és az egymásrautaltság minden hagyományos intézményét. A terror egymást követő hullámai és a kényszerintézkedések (a belső útlevél bevezetése, az általános feljelentési kötelezettség, a halálbüntetésnek a tizenkét éves gyerekekre való kiterjesztése stb.) csak növelik a kiszolgáltatottságot. A civil társadalom szétzúzásával a társadalom teljesen atomizálódik. Mindenki egy szál egyedül áll szemben az egyszerre névtelen és mindenütt jelen levő államhatalommal. A kitaszítottakkal, a terror közvetlen áldozataival szemben tanúsított magatartásformák talán a legmegbízhatóbb mutatói a bizonytalanságérzésnek, az egész lakosságot hatalmába kerítő szorongásnak és bizalmatlanságnak. De az életből száműzött millióktól, a kitaszítottság ragályától való félelmet főleg a Gulag körüli csönd fejezi ki, az, hogy az emberek nemis akarnak tudni semmit, hogy minden információt eleresztenek a fülük mellett. A megtorlások és társadalmi megrázkódtatások olyan láncreakciókat váltanak ki a mindennapi életben, amelyeknek mélyebb jelenlétét senki sem érti, s amelyeknek következményei ellentmondásosak, összevisszük: ilyen a legelemibb fogyasztási javak állandó hiánya és a magnyitogorszki vaskohók hatalmas építkezése, a tervek gigantikus célkitűzései és a gazdaság elképesztő ziláltsága, a lovakat felváltó traktorok és az 1933-as tragikus éhínség, az 1936-os „liberális” alkotmány és az ezt követő „terror”. Ilyen körülmények közepette egy egész nép igyekszik megtalálni helyét és magát mindabban, ami titokzatos és romboló erejű ebben az állandó fluktuációban levő és egyre átláthatatlanabb társadalomban. Ebben a helyzetben a „nagy vezér” képe, akármennyire erőszakolták is rá a tömegekre, mégiscsak megnyugtató, mégiscsak egységesítő hatású. Lehetővé teszi, hogy az emberek az engedelmességet összekapcsolják a lelkesedéssel, hogy megbízható, állandó és megnyugtató támpontot találjanak, hogy eligazodjanak a darabjaira hulló, félelmetes és kiismerhetetlen valóságban. De, ezzel párhuzamosan, arra is módot ad a vezérkép, hogy az emberek úgy enyhítsenek a bürokratikus hatalom névtelen és nyomasztó valóságán, hogy jelképesen valamiféle személyes kapcsolatot alakítanak ki a „tévedhetetlen vezérrel”, és, ezzel egyidejűleg, emberi arcot húznak reményeikre és szorongásaikra. ADAM PÉTER fordítása FELIX (SRECKO PUNTARIC) KARIKATÚRÁJA 75