Népszabadság, 1991. április (49. évfolyam, 76-100. szám)

1991-04-06 / 80. szám

24 SARUSI MIHÁLY: A lyukban A mozi végében a lakás, azután az ólak, a disznóól tetején és mögött a szalma, csak a ház felől látszik ól­nak. A szalmában, közvetlenül a disznók helye mögött az egy méter széles, három méter hosszú ember­magasságú lakás. Az odú. Maga az ól fedett, a lécekre került a szalma. Árnyékszék a tökéletesen árnyé­kos lyuk jobb végében, a pokróccal elválasztott félméteres odúsarokban. Egy vödör. Négyen is befértek! Egy téli este. Könyvespolc is volt. Egérfogóval egy éjjel ötven egeret elfogtam. A végén megszelídültek, a mellemre másztak. Egy nyáron kiirtottam őket. Csat­tan az egérfogó, szegényt elfogtam. Féltem a pocoktól meg a patkány­tól, de egyet sem láttam a lyukban hat év alatt. Se bogár, se hangya. Kukoricát vetett a kertben a fele­ségem, esténként kijártam. Jönnek a moziba, láttam a rendőröket. — Dehogy jártál ki! Márpedig kijártam. Ajtó nem volt, csak rés a disznók felől. Szalma takarta el. A rés meg­lazított szalma volt, fél-fél méter széles, majdnem méter mély. Ott könnyű volt meglazítani, széthúzni. Magasan állt a lyukban a szalma, hogy föl ne fázzak. A rés mintegy ablak. Amikor a szalmát eligazítottam a két akácoszlop között, belülről pok­róccal eltakartam. Aki távozott, kí­vül a szalmát igazította meg. Reggel, délelőtt, ha eligazítottam a szalmát, besütött a nap. — Nem süthetett be! — ellenkezik a párja. A halál árnyékában voltunk. Bent petróleumlámpa égett, lópok­róccal, rongypokróccal béleltük a fa­lát. Nappal, hogy lássak olvasni, fél­rehúztam a szalmát. Tizenkettes lámpa volt a lyukban. Egész éjjel írtam, nappal meg alud­tam. Éjjel nem bújhattam ki, mert sok volt a kacsa, tyúk, mozgolódni kezd­tek. Inkább este nyolc-kilenc körül jöttem ki. Sok könyvet hordtunk Károlynak, Rozika a gimnáziumi könyvtárból, én meg a községi könyvtárból. Ezen elbukhattunk volna! Ha megkérde­zik, mit olvastam? Mert nem ma­gamnak vittem. Újságot néha vettem Károlynak. Borotvaszappant, pengét, fér­fiaknak való dolgokat Tóthék sze­rezték be Zarándban. A régi ruha elég volt, nem fogyott. Az ágynemű elkopott. Sok könyv a lyukban tönkrement, a „Zaránd vármegye” s mások. Fürdés bádogteknőben, a­likban hetente. Ruhaszárítás góréban, padláson, hogy ne látszódjék a férfiruha. Károly etetése: valamivel, például fűvel letakartam a vödörben a mos­lékot, mert a toronyból a tűzőr meg­láthatta volna, mit viszek. Nyáron a templomtoronyban ara­tás idején állandóan tűzőr volt, körbejárt a torony erkélyén, ott jár­kált éjjel-nappal. Engem napfény nem ért. Éjjel se jöttem ki! Ott volt a mozi. Csak amikor már nagyon elzsib­­badtak a tagjaim, az elején akkor sem. Jöttek tizennyolcan? Volt, hogy ott háltak. Rendőrök, pufajikások. Tíz-tizenöt rendőr tartott házku­tatást. Előtte tanyán voltam. A lyuk előtt. A lyuk után meg. Nappal aludtam, éjjel írtam, ver­seket. Azóta elbeszéléseket, regényt is írtam. Később Simon István, Ben­jámin László biztatott, írjak inkább prózát! Nem, mondtam, megrende­lésre nem! A leányom se szóljon be­le. Megírtam Szabó Palinak is: — Te is egy kicsit eladtad az or­szágot! A szalmakazal előtt disznóól. Olyan szobát épített a két sógorom, az egyik a feleségem testvére, a má­sik az unokabátyja, amiben feláll­­hattam! Ebben az ólban csak kecskét tar­tottunk, a másik ólban volt a disznó. A feleségem mindig tartott disznót, reggel, délben, este etette, nekem is beadta. Mikor én a lyukban voltam. Azt mondta mindenki: — Tűnj el! Pár hónap az egész, aztán lecsillapodik! Április negyedi­kére, május elsejéig lecsillapodik, mert a párt ezt akarja. Addig tűnj el! A bosszú pillanatait akartuk elke­rülni. Ha tudtuk volna, hogy ilyen sokáig tart, nem kezdünk bele. A mozinál félreáll egy ember, les­­tünk a lukban. Karácsony este hár­man a lyukban: — Römizzünk! Horváth Endre gazda segített! Az asszony családja segít! Nem az emberé. Rozi de sokszor kisírt szemmel jön haza az iskolából! Az igazgató hár­mast adott neki, bárhogy tanult. De ha szakfelügyelő jött, elsők közt szó­lította fel. Amnesztia? A párttagokra vonat­kozik. Károly nem mer kijönni a lukból. Csak ír. Wegroszta cukrásznak nagyon jól megy a cukrászat Újfaluban, nagyon. Nagy meglepetésre közli: — Visszamegyek Zarándcsabára! A sógorától megtudták: azért ment el, mert semmire sem jutott. Az apósáék voltak újfalusiak. Azok jó magyar emberek voltak. Hat év, amíg a lyukban voltam. A feleségemet ostromolták a fér­fiak, az orvos, mindenki. Tízszer is itthagyhatott volna. De Rozi olyan asszony volt, hogy ha valaki csak hozzáért volna, felpofozza. Amikor eladtuk a fürdőt, a tizen­kétezerből vettünk hatezerért egy vemhes tehenet! Nagy pénz volt. A többi adóba ment. Egy hónap múl­va borjazni kellett, de nem tudott, bevitték a zarándi állatkórházba. Ki­derült: a borjú két első lába közé szorult a feje. Nagy nehezen meglett a borjú, nemsokára megdöglött ő is, meg a tehén is. Fizetni kellett vol­na, de az újfalusi állatorvos elintéz­te, hogy ne kelljen. Horváth Endre gazda segített. Nagy szeretettel gondolok Horváth Endrére, gazda. A legnehezebb idő­ben is mellettünk állt. Lebegtem, munkahelyem sose volt. Asszonysors. Itt a dunahartyá­­ni gyülekezetben találtam otthonra. Amit a demokraták közt átéltem! Mint akiinek koporsóba, palackba volt zárva a szelleme. A hit tartja ma is bennem a lel­ket. A hit tartott meg. Milyen az élet! Mi megvagyunk, akik a legmocskosabbak voltak, mind meghaltak. Míg bent voltam. Az egyik: a gyularemetei lőtérről lekanyarodtak az útra, a vonat szét­hasította, ketté vágta a zarándi rendőrkapitányt. A másik, a lovas rendőr, aki ér­tem belovagolta a környék tanyavi­lágát, leesett a lóról, gerincét törte. Levetette a ló. A harmadik öngyilkos lett, aki a lányomra részegen puskát emelt. A negyedik nekiment kerékpárral egy villany,karónak, szörnyet halt. Ha tudtuk volna, hogy ilyen so­káig tart, nem kezdünk bele. Ha tudtam volna? Nem mentem volna el, egy darabig bujkáltam vol­na, és amikor lecsillapodik, jelent­kezem ! Károly esti sétája a kertben. Lát­ja, hogy az iskolaudvaron az özvegy tanítónő az igazgatóval hentereg a diófa alatt. Búza Karcsi könnyes szeme. A legrosszabb volt, amikor meg­születtünk. De hát ki tehet róla. Mozielőadás után: félreáll egy em­ber, les. A mozin senki sem csinált sem­mit, életveszélyessé vált! Kiköltözött. Maradt nekünk egy rozzant épület. Amnesztia? A kommunistáknak? Részlet a Kazal című készülő regényből. KOVÁCS TAJA ILLUSZTRÁCIÓJA Élet a kazalban Hét évig nem ért fény. Harmincöt éves voltam. Tizennégy éves lányom, férjem a lyukban, agy­vérzéses, hetvenéves anyám. Állást nem kapok. Takarítónő lennék a mo­ziban! — Nem! Ráadásul minket csak a Minden­ható mentett meg, mert Karcsi na­gyon nem vigyázott magára. A szomszédban elveszett két nyúl. A kisgyerek kereste a nyulat, az is rám akadt. — Kézit csókolom! Nem látott egy nyulat? — Nem! Nem ismert a gyerek, sose láttam. Kimentem, szegeltem az ólat, hogy lássa, az ólat csinálom. Azért va­gyok itt. Volt egy kecske. Ha nem volt disz­nó, annak hordta a feleségem az ennivalót. A szomszédasszony nagy MNDSZ- asszony, maga is járt padlást söpör­ni a másikhoz, miközben nála is te­le volt a padlás. Egymásról mindent tudtunk. A két ház egymással szemben, közös udvar. A háborúban az orosz elől eldugtuk mindketten, amink volt, láttuk egymás titkait, de a rendszer­­váltással elromlott köztünk a vi­szony. A régi szalmára hányták rá az újat. Megismertem a csillagvilágot. Volt egy csillagászati könyvem, abból megtanultam, melyik hol van. Az ál­lásukról tudtam, hány óra van. Volt nagybátyámnak egy juhásza. Ahogy az ismerte a csillagokat! Ál­lásukból megállapította az időjárást. De sokat tanultam tőle! De sokat ki­vitt a kunyhójába, cserénynek hívják mifelénk. Mindig nagyon érdekelt a történelem. A kecske naponta egy-két liter te­jet adott, néha négy litert is. A kecskével feküdtem. Beidomítottam. Ahogy a kezem­mel intettem, lefeküdt a másik sa­rokba. Sajnáltam, amikor levágtuk. 1963-ig kiemelkedő esemény nem volt. Mindennapi élet. Csodálatos volt, amikor tankkal jöttek értem! A volt hentesüzlet két szoba lett volna, az üzlet meg egy helyiség. Amikor Károly a lyukban volt, be akartam költözni. Akkor jöttek a ta­nácstól: — Nem, nem! Jön egy cukrász. Behordtam a bútort, most kihord­tam. Az udvar felől ajtó volt az üz­letbe. A hentesüzleti rész maradt a miénk, amibe Wegrosztát beköltöz­­tették. Ő ott egyedül cukrászdát nyitott. Csabai, egy évig volt ott, minket figyelt. Nagyon jól ment neki. Károly ki se mozdult a likból. Csak ír, áll. A húga ír Pécsről: ne írjunk, ne hozzuk bajba. ősszel Csausz igazgató behívta Ro­zikát. Kulcscsomóval fejbe vágta: — Apádat országos körözésen ke­resik! Ha elfogják, én fogom fel­akasztani. Hol lehet. — Hol van? Hogy lenne itthon.­ Otthon, ahol annyi ember van. Esténként a moziban, a liktól egy köpésre. Még szerencse, hogy nem mehet­tek hátra hugyozni a mozizok. Csak egy ember mindig félreállt, lesett. — Nem, nem Újfaluban, valame­lyik nagyvárosban! Tatabányán? Ott bujkálnak az ellenforradalmá­rok. Eljött Csausz igazgató Újfaluba családlátogatásra. Anyu apuval a lyukban. — Anyád? — Mindjárt jön, biztos az állatok­nál van! Most mit csináljak? — Megkeresem! — Megyek én is! — Jaj, ne. Alig tudtam lebeszélni. Károly feldolgozza a leányának a Szigeti veszedelmet. Csausz igazga­tónak nem volt jó, az a baja, hogy rövid. Volt, amikor hárman is bent vol­ Betyár a kertben Negyedik éve ültem ott. Minden nyáron nálunk nyaralt Rozi becsé­nek a fia. Volt két kis barátja, öt­hat évesek. Nyáron ott játszottak a szalmakazalnál. Észrevették, hogy ott vagyok. A szomszédgyerek, meg Gá­bor fia. Jön két gyerek Rozikához. Óriási udvar. Mindig arra kérte őket Rozi­ka, ott játsszanak! Jönnek. — Keresztanya, betyár van a szal­mában! — Nem jól láttátok, odaült a tojó­­pulykám ! Ott volt, látszólag elfogadták. Délután jön a keresztfiam: — Kóbor betyár van a szalmá­ban! Hiába, nem mesélhet tovább a fe­leségem! Behívta a két gyereket a konyhába. — Kisfiam, szerettek ti engem? — Igen! — És édesapátokat is szeretitek? — Igen. — Akkor ezt többet ne mondjátok, mert engem is elvisznek, apátokat is elviszik. Nagy baj lesz! Sen­kinek sem mondták el. Hogy lássak olvasni, félrehúztam a szalmát. Ők ott egy lyukat láttak, benéztek. Én elém kaptam a pala­táblát, nem láttak. Amikor Rozika idehozta a puly­kát, én fogtam a lábát, hogy el ne szaladjon. Amnesztia? A párttagoknak bocsá­tanak meg, nem nekem! Két-három évig ki se jöttem. Csak írtam. Amikor enyhült, esténként kijár­tam, amikor a kukorica megnőtt. Abban jól el lehetett bújni. Verset írtam a feleségemhez: „De szép vagy kedvesem!..., Nékem a legszebb vagy.” Vagy egy másik: NEKEM A LEGSZEBB VAGY VÁ­GYAM SZÉP TEMPLOMA, ÉLETEM EGYETLEN, HŰSÉGES ASSZONYA! Zarándújfalu, 1960. szept. 9-én éj­jel egy óra tizenhat perckor Szabó Károly. Elpusztult a tehén borjastul? Má­sikat vettem, bikát! Eladni. Hatmá­zsás lett, a végén alig mertem meg­etetni, a jászot felül adtam neki. Nagyon féltem. Volt, amelyik bikának a tökére kötöttek kötelet. Ha megrántották, fájt, így tudták vezetni, leadni. Drága jó anyám! Hatvanegyben meghalt. Az anyám a mindenem volt, Isten után az első! Mindig befogadott. Rozika érettségire készült. Az ól­ban ült, mondta föl apjának. Az érettségin Csausz tárgyából úgy felelt, hogy bármennyire ellenére van az igazgatónak, ötöst kell adnia, őt is dicsérte az idegen vizsgabiz­tos előtt a hibátlan felelet. — Ilyen érettségit még nem hal­lottam! — mondta a biztos. Károly esti sétája a kukoricásban. Látja, a szomszéd lopja a fát az ud­varról. Tankkal jöttek értem. Veszélyes ember lehetek. Háborús bűnös! Se háború, se bűn Zarándon. Ahogy férjhez mentem, nekem csak rossz volt. Vagy egyéni, vagy anyagi, vagy politikai oka volt. Ami­kor meg mindhárom összejött. NÉPSZABADSÁG - HÉTVÉGE 1991. április 6., szombat CZEGŐ ZOLTÁN: Elégia, kenyérrel Valami áldott csönd meg béke terjengett szerte a lakónegyeden, ahogy megadta magát végre a föld, annak füve, fája, virága s azok madarai márciusnak. Nem ünnepel március ez már, egyszerű szom­bat reggel, diákok meg fáradt emberek vasárnapja. Talán ezért lopakodott bennem valami templomi csönd is, nem a tudat, hanem a szívem koronája alatt, hogy melegebb legyen a józan észnél, s ne csodálkozzék a lélek a jó korán kitűrt inggallér fölött. De az is lehet, valahol készen áll a jó szó az emberben, aztán egyszeriben kipattan, csak a dolgok meg az emberek viszonyainak kell azt élesítenie, aztán rendbe kerül minden égen s földön, meg idelenn, ahol emberi, gyermeki tekintetű bárányok ízlelik az első füveket, óvatosan szálazva, mint a kisasszonyok. Egy kenyérüzletté világiasult lakókocsi álldogál immár egy esz­tendeje a házunk előtt, sok mindent árul frissen, ami jó lisztből ké­szül, ebben a kocsiban világít szőkeségével egy hatvan körüli idős hölgy — talán nem is illene más ide a szőke veknik, kenyerek, kif­lik, kalácsok közé. Mindaz, amit otthon előre lejegyeztem, már benne a szatyorban. A kenyeret szándékosan hagyom utoljára mindig, nehogy sérüljön. Folyamodom a hölgyhöz, egy egész kenyeret kérek­­a hét végére. — Milyent tetszik parancsolni? — kérdi ő, és mosolyog. — Vi­lágosabbra vagy pirosabbra sültet? Igen, talán az a templomi csönd, mely ott kószált bennem, talán az riasztott egy huncut szolgálatos angyalt, és azért szólaltam így vele: — Eddig sem válogattam soha a kenyérben. Isten áldása ... — mondtam, csak úgy a galléromba. Meghallhatta, mert mire vissza­fordult a polc felől, telides­iteli vo­lt a két szeme könnyel. Ha akartam is valamit ezzel a különben tiszta beszéddel, bizo­nyos, hogy ezt nem, ezt­­az egyet nem akartam, de hát már nincs mit tennem, elcsomagolom a kenyeret, elköszönök, úgy néz, de úgy... Társító lélek az ember, társítja sokszor a jót a rosszal, igen, a jót a jóval, s nevezi azt istenes cselekedetnek, és most a gondolato­kat társítom: vajon a vallásában tiszteltem-e meg őt, aki ottmaradt a két autókerékre bénított üzletben, és nem mehet ma misére? Talán nem is katolikus. Talán református, és szintúgy elmarad az istentiszteletről ma tíz órától, mert hát... Elfutta most is a könny a templomok nagyvárosi istenes leá­nyát hatvanéves korban? Vajon melyik faluból származott föl? Va­jon ott is Isten áldásaként tekintenek a megszolgált kenyérre „azóta” is? Lehet, süldő leány kara jutott eszébe, egy aratás, mikor először szelhetett meg egy nagy kenyeret, és maga vetette rá a keresztet a kés hegyével, ahogy az illik sok emberöltőn át eleddig? Én azt nem tudhatom kitalálni, milyen hálaadásra jelentkezett asszonyomnál a két kövér könnycsepp. Lehe­tett abban áldás is irá­nyomban: „Isten vezéreljen, fiam”, igazán rám fér Anyám elme­netele s annyi elhagyattatásom után. Ez az asszony lehet zsidó is. Lehet náluk is valami hasonló ria­dalmas féltés a kenyeret illetően, aztán véletlenül hasonlít a mienk­hez. Lehet. Ki tudja azt? Olyan kennyérilk­atú ez a kora­i­avasz, annyi minden belefér, s megférhet benne, akár kenyerek valahol egy alföldi, egy mátrai da­­gasztótekenyőben. • 1991. III. 24.

Next