Népszabadság, 1991. július (49. évfolyam, 152-178. szám)

1991-07-22 / 170. szám

6 A MOSZKVAI TALÁLKOZÓ ELŐTT Célegyenesben a START Talán egy biztonságosabb világ megteremtésének remé­nyével nézhetünk a követke­ző amerikai—szovjet csúcsta­lálkozó elé. A jelekből ítélve a két vezető sokadszor halasz­tott találkozóján parafálni fogják a hadászati fegyvere­ket csökkentő — angol mű­szóval — START­ (Strategic Arms Reductions Agreement) egyezményt. Először volt a SALT A két nagyhatalom között még 1969-ben kezdődtek tár­gyalások a stratégiai fegyver­zetek korlátozásáról (Strategy Arms Limitation Agreement — SALT). Ezzel párhuzamo­san folytak a megbeszélések a rakétaelhárító rakétarend­szerek korlátozásáról (Anti- Ballistic Missile — ABM), amely szervesen kapcsolódott a SALT-folyamathoz. Ugyan­is a fegyverkezési hajsza meg­fékezése érdekében nemcsak az volt a lényeges, hogy a csapásmérő interkontinentális­­ballisztikus rakéták számát li­mitálják, hanem legalább ilyen mértékben — de na­gyobb költségkihatásai és de­stabilizáló jellege miatt ta­lán még jobban — az is, hogy az ezek elhárítására kifejleszt­hető rakétarendszerek számát a minimumra szorítsák. A SALTO I egyezményt 1972-ben ratifikálták. Ennek érdekében mindkét fél befa­gyasztotta interkontinentális­ballisztikus rakétáinak (Inter­continental Ballistic Missiles — ICBM), valamint tengeri indítású ballisztikus rakétái­nak (Sea-Launched Ballistic Missiles — SLBM) számát. Az ABM-szerződés kettőre korlá­tozta a minkét fél által kiépí­tendő rakétaelhárító rakéta­­rendszerek számát, amelyek­ből végül a két fél — hallga­tólagos megállapodás alapján — csak egyet-egyet épített ki. Az amerikaiak a földi telepí­tésű saját interkontinentális rakétaindító bázisaik kör­zetének védelmére, a szovje­tek pedig Moszkva körül. A SALT—I ratifikálása után azonnal megindultak a tárgyalások a befagyasztott — de természetesen különböző — szinteknek a kiegyenlítésé­re. A SALT—II folyamatban 2250 felső határértékeket ha­tároztak meg a hadászati jel­legű hordozóeszközökre. Ezek a szárazföldi és a tengeri ra­­kétaindítók, valamint a stra­tégiai bombázók voltak. A tárgyalások során különböző arszinteket is meghatároztak. 1320 darabban limitálták a több robbanófejes (Multiple Independently-targetable Re­­entry Vehicles — MIRV) ra­kétaindítók, valamint a légi indítású robotrepülőgépekkel (Air-Launched Cruise Missiles — ALCM) felszerelt hadásza­ti bombázók számát. Ezen belül maximum 1200 lehetett a több robbanófejes balliszti­kus rakétaindítók száma, eb­ből 820 volt a szárazföldi több robbanófejes ra­kétaindítóké. A SALT—II-t nem ratifikálták, ám mindkét fél tartotta ma­gát a korlátozásokhoz. Afgán bumeráng Az afganisztáni szovjet in­tervenció következtében — amely a ratifikálás elhalasz­tásának fő oka is volt — rend­kívül feszültté vált a két or­szág közötti viszony. Az ame­rikaiak régen szerettek volna olyan tárgyalásokat, amelye­ken nemcsak felső korlátokat határoztak volna meg, hanem tényleges csökkentést is. Ám, csak 1982 tavaszára vált olyanná a nemzetközi légkör, amely lehetővé tette a most már tényleges csökkentést cé­lul kitűző STRAT-tárgyalá­­sok megindulását. A Genfben folyó megbeszéléseknek azon­ban váratlan intermezzo ve­tett véget. A szovjet SS—20- as rakéták telepítésére vá­laszként — a NATO 1979-es, úgynevezett kettős határoza­ta értelmében — 1983-ban Pershimig II típusú, közepes hatótávolságú rakétákat kezd­tek az amerikaiak telepíteni Nyugat-Európába. Ennek ha­tására a szovjet vezetés egy­oldalúan felfüggesztette a genfi START-tárgyalásokat. A közepes hatótávolságú ra­kéták­ ügyének megoldása ilyen módon reflektorfénybe került — mintegy a stratégiai fegyverzetkorlátozás előfel­tételévé lépett elő. Hároméves tárgyalássoro­zat eredményeként precedens­­értékű szerződést írtak alá 1987. december 8-án Washing­tonban. Az INF­ (Intermediatte­­range Nuclear Forces) szerző­dés a ratifikálás után — szem­ben a BALT—II-vel — 1988. június 15-én hatályba lépett. Jelentőségét az adja, hogy a történelemben először egy egész fegyverzetkategória — az 500 és 5500 kilométer kö­zötti hatótávolságú nukleáris rakéták egész arzenáljának — teljes felszámolásáról döntött a két szerződő fél. Valamint — mivel a Szovjetuniónak jó­val több ilyen fegyverrend­szere volt, mint az USA-nak — a gyakorlatban érvényesí­tették az aszimmetrikus csök­kentés elveit, s dolgoztak ki egy részletekbe menő ellenőr­zési rendszert. Mindez kedve­ző hatással volt a stratégiai fegyverzetek csökkentéséről (START) folyó tárgyalásokra is. Merthogy az egyezmény megkötése után a szovjetek számára is megszűntek a START-tárgyalások egyoldalú felfüggesztését előidéző okok. Eszközök és fejek A START keretében már nemcsak hordozóeszközökről, hanem robbanófejek megsem­misítéséről is szó van. Ezek számát mindkét oldalon 6000- re akarták csökkenteni. A hoz­zájuk tartozó hordozóeszközök számát pedig 1600 alá szoríta­ni. Ez fontos lépés lesz a stra­tégiai atomarzenálok felszá­molása felé vezető úton. Az egyezmény csomópontok­ban már a múlt év végén ké­szen állt, azonban három fon­tos technikai jellegű problé­ma megoldatlansága hátrál­tatta a végső formába öntést. A több robbanófejjel felsze­relt, úgynevezett MIRV-raké­­ták rendszerint tíz, egymástól függetlenül célra irányítható, tehát külön-külön célpontok leküzdésére képes, igen ve­szélyes fegyverrendszerek. A robbanófejek összesített szá­mának csökkentése miatt azonban nem­ minden: ilyen rakéta szerelhető fel tíz robba­nófejjel. Az amerikai fél ere­detileg 1000-re akarta csök­kenteni­ a MIRV-robbanófejek számát. A szovjetek hagyomá­nyos aggályaik és bizalmatlan­ságuk által vezérelve, 2150-et akartak engedélyeztetni. Ebben az esetben jóval nagyobb lett volna az egy hordozóeszköz­re, tehát rakétára jutó „töltet­sűrűség”, a­mit nagyobb pusz­tító erőt, tehát nagyobb bi­zony­ta­lanságot eredm­ényezh­et. Vita volt továbbá azon, hogy hányfajta stratégiai hordozó­eszköz legyen ellátható csök­kentett mennyiségű robbanó­fejekkel. Az amerikaiak ere­detileg egyet-egyet akartak beszámítani: a legveszélye­sebbnek minősített szovjet SSN—18-as hadászati nehéz­rakétát, valamint a sajátjaik­ból a Minuteman—3-at. A kompromisszum azt eredmé­nyezte, hogy a szovjetek be­leegyeztek az 1250-es felső ha­tárértékbe, cserébe az ameri­kaiak elfogadták, hogy az em­lítetteken kívül még két-két másik hordozóeszköz-típus is csökkentett robbanófej-meny­­nyiséggel­ legyen felszerelhető. A gondot, mint a legtöbb esetben, most is az eltérő struk­túrájú fegyverzet okozta. Az amerikaitól jóval különböző, többféle szovjet rakétatípus közül egyedül az SSN—18-as nehézrakétából nem áll ren­delkezésre annyi, amennyi az összes engedélyezett robbanó­fejet hordozhatta volna. Ezért követelték más típusok bele­foglalását is az egyezménybe. Engedményként viszont hoz­zájárultak az általuk tervezett robbanófej-mennyiség kilenc­­százzal való csökkentéséhez. Az elmúlt időszakban vita volt a tárgyaló felek között abban is, hogy milyen típusú rakétákkal végzett kutatások, kísérletek adatait kötelező be­jelenteni a másik félnek. Az amerikai tárgyaló delegáció kitartott amellett, hogy szük­séges kivétel nélkül minden stratégiai hatótávolságú raké­tával végzett kísérlet adatcse­réje. A szovjetek eleinte el­lenálltak ennek a követelés­nek, mivel új, nagy hatósuga­rú rakéták kifejlesztéséhez sze­rettek volna szabad kezet kap­ni. Végül az előrelépés érde­kében, nyilván központi uta­sításra a szovjet delegáció el­fogadta az amerikai igény jo­gosságát. A kísérletek bejelentési kö­telezettségével összefüggésben tárgyaltak arról is, hogy mi­lyen kritériumok alapján le­het új típusúnak minősíteni valamely hordozóeszközt. A különböző nézőpontoknak megfelelő megközelítésmó­dok a következők voltak. A szovjetek szerették volna, ha módjuk van minél nagyobb elrettentő erő rendszerben tartására. Mi a „hasznos teher”? A rakéták új vagy régi ka­tegóriába való besorolására a legalkalmasabb összehasonlí­tási mutatónak mind­két fél — szak­terminológiával élve — az úgynevezett „hasznos teher” nagyságát tartotta. Így a vita akörül csúcsosodott ki, hogy mekkora küszöbértékű hasz­nos teher felett lehet újnak minősíteni a hordozóeszközt. A „maximálás biztonságra” törekvés még mindig kimutat­ható szovjet igénye annak a képviseletére ösztönözte a de­legációt, hogy 15 százalékos „hasznos terhelés” növekedése esetén már újnak kell tekin­teni valamely rakétát. Az amerikaiak igénye a harminc­százalékos növekedés fölötti átminősítés volt. A szovjet alapállás mögött az a szándék húzódott meg, hogy viszonylag kis költségrá­fordítással már meglévő ra­kétáik egy részét könnyen al­kalmassá tehessék 15 száza­lékkal nagyobb robbanófej hordozására. Az ilyen rakéta- és robbanófej-komplexumot ezután újnak minősítve, azo­kat kivonhatta volna a csök­kentési megállapodás hatálya alól. Az amerikai harminc­­százalékos követelés hátteré­ben éppen ennek megakadá­lyozása állt. Ugyanis 30 szá­zalékos „hasznos tehertöbb­­let” célba juttatásához már olyan komoly átalakításokra van szükség a hordozórakétán (gyakorlatilag egy új rakéta megépítéséről van szó), amely óriási költségkihatásai miatt már nem kifizetődő „menekí­tési kísérlete” a meglévő stra­tégiai hordozóeszköznek. Kemény viták után az egyez­mény politikailag is erősen in­dokolt és ösztönzött megköté­se érdekében a felek végül is a 21 százalékos kompromisz­­szumos határértékben állapod­tak meg. Ezek a megbeszélé­sek azonban a felszínre hoz­tak egy igen fontos, nemcsak technikai, hanem politikai je­lentőségű problémát. Arról volt szó, hogy a „hasz­nos terhelés” fogalma kiemelt szerepet kapott a tárgyalások utolsó fordulóiban, mert hoz­zá kötötték a szerződés hatá­lya alá nem tartozó, még nem létező, újonnan kialakí­tandó rakéták meghatározá­sát. Ebben az esetben viszont mindkét fél számára elemi fontosságúvá vált a „hasznos teher” fogalmának pontos de­finiálása. Ez pedig még nem történt meg. Nem mindegy ugyanis, hogy ebbe csak a robbanófejek súlya számít-e be, vagy esetleg ide sorolják a rakéta röppályán való, meg­bízható irányítását szolgáló rendszereket. A beszámítási módszertől függően ugyanis nagy eltérések lehetségesek a hasznos teher nagyságát ille­tően. Végül, mint már oly sok­szor, a­ politikai akarat dön­tött: Gorbacsov és Bush Lon­donban megegyezett. S így Moszkvában július végén a két államfő aláírhatja a tör­ténelem eddigi legjelentősebb nukleáris fegyverzetcsökken­tési egyezményét. Babos Andris ég 1 x ^NÉPSZABADSÁG^ NÉPSZABADSÁG - VILÁGTÜKÖR 1991. július 22., hétfő Csúcs-riport Gorbi végül mégsem szánta rá magát. Talán a hely — Lon­don — szelleme, talán vala­mi más lehet az ok. A lényeg, hogy nem vett végső búcsút Marxtól. Kiselejtezte ugyan a Kommunista Kiáltványt, de — biztos, ami biztos — megőriz­te a Tőkét. A BBC-TV híradójában azt mondta a szovjet elnök tanács­adója, Primakov, hogy otthon az emberek fellázadnak, ha Gorkit üres kézzel engedik ha­za a Hetek. Micsoda marhaság! Nem az, hogy fellázadnak, ha­nem hogy üres kézzel megy haza. Miért adnának neki se­gélyt vagy hitelt? És főleg mi­ből? Üres a kassza. Még a csúcs előtt egy „hétlövetű” nemzetközi tudóstanácskozáson egy pedáns japán közgazda, aki nem szereti a hosszú be­szédeket, néhány számoszlopot tartalmazó papírlapot osztott szét a jelenlevők között. Azt mutatta, mekkora idén a világ tőkeéhsége, és kik számíthat­nak rá, hogy csillapíthatják étvágyukat, kinek van fölös pénze, kinek jut belőle és ki­nek nem. A gazdagok klubjá­ban, a legtöbb elkölthető pén­ze Japánnak van — ötvenmil­­liárd dollár. Van egy kicsi — tízmilliárdja — Németország­nak is, de azt már évekre el­ígérte saját, keleti polgárai­nak. Az összes többi „fejlett” tőkés országnak feleannyija van, mint az előbbi kettőnek együtt: 30 milliárd. Ez összesen 90 milliárdra rúg. Ebből 70 milliárd az amerikaiaknak kellene, 60 milliárd a Hetek­ből a másik négynek — Ang­liának, Kanadának, Francia­­országnak és Olaszországnak —, további 60 a többieknek, összeadva, 190 milliárd dollár­ra éhezik az iparosodott nyu­gati világ. A kínálat tehát 100 milliárddal kevesebb, mint a kereslet. És hol vannak akkor még a többiek — Ázsia, Latin- Amerika, a Szovjetunió, meg mi, az új demokráciák. Szép kilátások ezek. És tőlük vár pénzt Gorbacsov? Pár éve még minden londo­ni szuvenírárusnál tucatnyi jelvényt, matricát, trikót kí­náltak a felirattal: Britannia nagy! Most sehol nem látni ilyet. Mi történt? Nagy-Bri­­tannia már csak nevében az? Nem hinném, hogy a szuvenír­gyártókat befolyásolnák a sta­tisztikák. Például az, hogy most kétmilliós a munkanél­küliség, és az év végére há­romra nőhet. Vagy hogy mi­közben megszámlálhatatlanul sok a kiadatlan lakás, a haj­léktalanok száma dickensi idő­ket idéz. Vagy az, hogy a szak­értők szerint az Egyesült Ki­rályság modern történelme so­rán talán legsúlyosabb recesz­­sziója gödrében van, és egye­lőre semmi jel a gyors kilába­lásra. Az egyik tévéadás mű­sorvezetője meg is kérdezte a társaság diplomáciai tudósító­jától: vajon miért igyekszik a Szovjetunió pont most a piac­­gazdaság felé, amikor a már benne élő országok egyike­­másika igencsak rossz állapot­ban van. Az ilyen műsorveze­tőt máshol bizonyára lekom­­munistáznák, rászólnának, hogy ne rontsa az üzletet, és ne ad­jon tippeket a szovjet elnök­nek, ha végre elszánta magát. Az angol tévében azonban tel­jes a szólás- és véleménysza­badság, és különben is, a dip­lomáciai tudósító katonásan kivágta magát. A rossz álla­potnak is vannak fokozatai — hangzott a válasz, majd így folytatódott: igaz, hogy Nagy- Britannia most bajban van, nagy a munkanélküliség, nem nő a termelés, lemaradnak a versenyben, mindez azonban kutyafüle ahhoz, ami a Szov­jetunióban van, ott ugyanis „semmi sincs”. * Párizs fényévekre van Lon­dontól. Amikor Giscarde d’Es­­taing francia elnök feltalálta a világgazdasági csúcstalálko­zó rendszerét, és a Párizs mel­letti Rambouillet-kastélyba in­vitálta amerikai, japán, brit, német és olasz kollégáit, bizo­nyosan nem gondolt ekkora cirkuszra. Hetvenötben, az el­ső csúcson csendben félrevo­nultak a Hatok, és a kandalló mellett — tizenkétszemközt — ötletrohamot rendeztek az ár­folyamrendszer átalakításáról. Tizenhat évvel később már heten ülték körül az asztalt, és a GATT-tárgyalásokról a bra­zíliai esőerdők megmentéséig ívelt a legalább futólag érin­tett témák sora. Tizenhat éve az állam- és kormányfők még fejben tudták tartani az ügye­ket, most szakértők hada he­tekkel előbb mindent előké­szített, papírra vetett. Ton­nákra rúgtak a teleírt papír­lapok. Amikor végül megkez­dődött a tanácskozás, már kész volt a zárónyilatkozat. * A cirkusz elvonult. A II. Er­zsébet királynő nevét viselő hipermodern kongresszusi köz­pontból eltávoztak a tudósítók, helyüket a nem kevésbé szor­galmas színes bőrű takarítók hada vette át. Az újságírók fél tonna bélszínt, több száz kiló rákot és halat, sok hektoliter sört, kólát és kávét döntöttek magukba. És persze összedob­tak pár ezer tudósítást. Meg­üzenték a világnak, hogy hét meg egy az nyolc, vagy hét meg fél az hét és fél, meg hogy Gorbacsov nem kapott pénzt, csak technikai támoga­tást a peresztrojkához, de ez ,is nagy dolog. Kibővült a klub. Fellélegezhetnek a Scotland Yard emberei, az ír, meg az arab terroristák nem mentek fejjel a falnak, ezen a héten szárazon hagyták a puskaport. Boldogak a londoniak, mert a csúcs előtt Major szovjet min­tára egy telefonnal elintézte, hogy a városközpontban be­tömjék az úttesten évek óta tátongó, tengely­törő lyukakat. Most aztán mindenki elégedett. * A csúcs utolsó napjának es­téjén a Downing Street 10- ből furcsa kórus hangjai szű­rődtek ki a szűk londoni ut­cára. Money-money, m­oney — énekelték a jókedvű politiku­sok, meg azt, hogy Ha én gaz­dag volnék ... Stílusos reper­toár. London, 1991. július. Léderer Pál Major nemcsak a csúcstalálkozón volt remek házigazda, de a fotózást is személyesen irányította (itt éppen Raisza Gorbacso­vát „rendezi” a csoportképhez), műi külföldi képszolgálat Mitsubishi Canter Mitsubishi 1300 DUNA INTERSERVICE Budapest III., Zay u. 24. Telefon: 168-6871,188-9176,188-9175.Fax: 188-9176 A CÉL VÁLASZTJA AZ ESZKÖZT. MITSUBISHI Mitsubishi Canter MITSUBISHI • HOTORS ! Legkedvezőbb áron, egyedülálló garanciafeltételekkel kínáljuk a MITSUBISHI haszongépjárművek 6 alaptípusának 25 változatát, 3 év vagy 100 000 km teljes műszaki és 6 év korrózió elleni garanciával. Értékesítés, márkaszerviz, lízing!

Next