Népszabadság, 1991. augusztus (49. évfolyam, 179-204. szám)

1991-08-03 / 181. szám

1991. augusztus 3., szombat NÉPSZABADSÁG - KULTÚRA Egy európai Nem csupán fehérek közt. Feketék is előfordulnak ott, ahol Koltai Lajos az európai­ságot képviseli, mind nagyobb sikerrel: az amerikai filmben. Most épp itthon forgat Sza­bó Istvánnal, újra. Emma és Böbe a címe legújabb munká­juknak, két női név, s áruljuk el hamarjában azt is: két pe­dagógust takar ez a két név a forgatókönyv szerint. Szabó István és Koltai Lajos, akik legutóbbi együttműködésükkel is külföldi filmet alkottak , Meeting Venus, vagyis Talál­kozás Vénusszal a címe annak a históriának, amely javarészt Párizsban játszódik, opera­­házban, s női sztárja, aki opera­énekesnőt alakít, Glenn Close ), tehát Szabó és Koltai most végre ismét hazai talaj­ba markolnak. Szeptemberben várható Kol­tai Lajos egyik legutóbbi (nem a legeslegutóbbi, azt ugyanis épp aznap este mutatták be Los Angelesben, amikor leül­tünk beszélgetni az operatőr­rel, vagyis a Mobsters című, nagyszabású és drága gengsz­tertörténetet), nos hát, az egyik legutóbbi amerikai filmjének szeptemberben várható a ma­gyarországi premierje. Láthat tehát a nagyközönség is, nagy vásznon valamit abból, amit Koltai „Sutyi” (a szakmában világéletében így becézték, és minden világhíre ellenére így szólítják őt a Róm­a utcában, természetesen, mind a mai na­pig az ismerős szakik) ameri­kai rendezők munkatársaként hozott létre. Ment videón azért már láthattunk tőle — ha hoz­zájutottunk, s ha akartunk lát­ni — hazai forgalmazásban is amerikai filmet, a Gaby — egy igaz történet ugyanannak a mexikói (de az USA-ban ta­nult) Luis Mandokinak a ren­dezésében készült el, mint a Duna Film szeptemberi bemu­tatója, a White Palace. Jó volna tudni, mi is lesz a magyar címe, de még nem tudhatni, nem dőlt el. Szó sze­rint: Fehér Palota. Ám semmi palota a filmben, hanem egy St. Louis-i külvárosi hambur­gersütöde és presszó hangza­tos elnevezése ez. Itt dolgozik a hősnő. Őt Susan Sarandon alakítja. A férfihősit — szerel­mi történet — James Spader, akinek a nevét a cannes-i nagy­díjas Szex, hazugság, vi­deó bemutatása után ismerte meg Európa. Ha most megje­lenik valakinek a lelki szeme előtt e két kiváló színész arca, termete, az tüstént tudja a film konfliktusának lényegét: idő­sebb — középkorú — nő és nála jóval fiatalabb férfi sze­relméből fakad a bonyodalom. — Mit jelent az az európai­ság, amit munkájával képvisel Koltai Lajos az amerikai fil­mekben? — Természetesen kulturális hagyományokat jelent elsősor­ban. De azonkívül valami alapvető szomorúságot is. Tör­ténelmi tapasztalataink követ­kezménye ez. Érdekes dolog: sosem gondolunk rá, hogy egy-egy történetünk — fil­m­­sztorink — vidám véget is ér­hetne. Valahogy az számunkra a természetes, hogy kiábrán­dulással, szomorúsággal, jó esetben valami elem­zeti nem helyzettel érnek véget a mi személyes történeteink ... — Mit szólnak ehhez az ame­rikaiak, a tősgyökeresek? — Furcsa, ezt szeretik ben­nünk. Ami aztán korántsem jelenti azt, hogy be is hódold­nak ennek a számukra idegen­szerű, európai gondolkodás­­módnak és érzelmi világnak. A White Palace például, ha színtiszta európai film, való­színűleg bizonytalanságban hagyja nézőit afelől­, hogy mi is lesz hőseivel a nagy lelki dráma másnapján. Ilyen véget javasoltam én — mert gond­juk volt a stúdió vezetőinek a film végződésével —, három különböző változatban is el kellett készíteni, míg végre el­fogadták a számukra megfele­lőt. Nem a­z én javaslatom vált be. A producer (az egyik, mert kivételes körülmények miatt voltaképpen öt producere volt a filmnek, ebből kettő végig ott volt — néha kínunnkra-bá­­natunkra — a forgatáson, ár­gus szemmel ügyelve a legap­róbb részletekre is) azt mond­ta: „Ide figyelj, Lajos, te euró­pai vagy. Az amerikai néző tudni akarja, hogy mi a vé­ge ...” — És a rendező mit szólt az efféle európaias javaslatokhoz? — A rendezővel egy húron pendültünk: pontosan tudta, hogy ezért és nem másért akart velem először is, másodszor is együtt dolgozni, sőt úgy fest a dolog, hogy rövidesen har­madszor is együtt állunk a ka­mera mögé, még az idén. Luis Mandeki fő törekvése — s ne­kem meg ez benne a szimpa­tikus — az, hogy ne szabvá­nyos amerikai filmet forgas­son Amerikában. Úgyhogy tö­kéletesen megértjük vele egy­mást. — Hogyhogy annyira bele­szóltak a gyártók a filmbe? Régebben is tapasztalta már ezt? — Egyszerű a magyarázata a dolognak: a pénz. Egy bizo­nyos összegen felül, amit a gyártásra fordítanak, nem a rendező jogosult dönteni a leg­főbb dramaturgiai kérdések­ben, hanem a stúdiótanácsé a döntő szó. Esetünkben a Uni­­versal „Fekete Toronynak” — Black Tower — emlegetett ve­zetősége (a központi irodaház után ragadt rá ez az elnevezés a stúdió fejeseinek tanácsára) csupán a rendező javaslatai­nak meghallgatására vállalt kötelezettséget a szerződésben. Ezt be is tartotta: meghallgat­ta a rendező javaslatát, majd — másként döntött. Ha a költ­ségvetés meghalad egy bizo­nyos összeget, akkor ez a gya­korlat érvényesül az amerikai filmgyártásban. — Egy másik film alkalmá­ból még az amerikai filmal­kalmazottak szakszervezetébe is be kellett lépnie. — Ez egy komoly lépés volt. Nyolcezer dolláros. Ennyi a belépti díj. De sietve mondom: nem nekem kellett megfizet­nem, a produkció — a Mobs­ters — fizette meg helyettem és nevemben. Máskülönben ezt megtiszteletesnek érzem, amel­lett, hogy természetesen szá­mos előnnyel is jár: a továb­biakban ugyanis már nem lesz akadálya, hogy amennyiben meghívnak, fölkérnek, akkor bármilyen nagy költségvetésű film fényképezését elvállalhas­sam. Eddig ez nem így volt. Hátránya viszont az Union­­ta­gságnak, hogy ezután aligha ülhetek a kamera mögé: szak­­szervezetileg kötelezve leszek rá, hogy kameramant alkal­mazzak. — Ez a bizonyos gengszter­film milyen költségeket emész­tett föl? — Harmincmillió dollárba került. De Luis Mandokival most még „nagyobb” mozit tervezünk — úgy gondoltuk, úgy beszéltük meg, ideje lesz ilyesmivel is bemutatkoznunk —, az 1920-as években, Távol- Keleten játszódik az a szerel­mi történet, amelynek ideigle­nesen China Gate a címe. Ez bizony úgy ötvenmillió körül kalkulálható. Nem is volt biz­tos, hogy elkezdhetjük az elő­készítését, amíg a gyártó cég, a Carolco — épp a napokban — meg nem bizonyosodott róla, hogy a Terminator II. című szuperprodukciója, amelybe borzasztó sok pénzt ölt, jól in­dul a mozikban, s várhatóan nem csupán megtéríti a befek­tetett pénzt, hanem busás hasznot is fog hajtani, száz­milliókban mérhető hasznot. — Dollármilliókat röptetünk szavakban, vajon mi ezekhez képest a színtisztán magyar film, az Emma és Böbe, pénz­ben kifejezve? — Fölösleges és lehetetlen az összehasonlítás. Ez magyar film — azok amerikai filmek. Csakugyan két külön világ, pénzügyileg is. Máskülönben egy magyar film átlagos költ­ségvetésének megfelelő sum­mából, tehát nagyon szerényen gazdálkodva, mindössze öt heti forgatással készítjük el Szabó Pistával ezt a filmet, amelyre mind a ketten már régóta vágytunk, készültünk. Mert nagyon jó érzés európainak lenni Amerikában, de ebbe a jó érzésbe az is belejátszik, ha vége a munkának, mehetek ha­za. Haza, ide, Magyarország­ra. Elmondhatatlanul fontos ennek a tudata, nekem leg­alábbis. Hogy nemcsak mehe­tek dolgozni Amerikába, de jö­hetek is onnan haza, Buda­pestre, ahol vár a családom, ahol találkozom a régi jó ba­rátokkal. Csala Károly Koltai Ioanus: BARTÓK ISTVÁN FELVÉTELE ÜfeniRalill J^Sl^^^^Baugusztus 4—szeptember 29. ^KOLLEKTÍV szelvénnyel játszóknak NYEREMÉNYEK:^ /iodb bmw íl® wA ~a személygépkocsi S!5aae200h'“bna,d@si5rr3 I nyeretlen szelvényt kell /' : L beküldeni.boritékban / 'Wf • 1 Szerencse.1830 Budapest” r wL 1 boríték @1 pályázat! V__^ ■4 Beérkezési határidő: okt.5.­­, ( ■ ' ~ JnH­ F\/Q7/HZwAiTÁO « o-,rr,r-..^r.r- r,T >,e. gg^ < Könyv a Szaharából Baráti beszélgetésekben vagy író-olvasó találkozó­kon gyakran megesik, hogy valamelyik pályatársam va­lamelyik művéről kérdezik a véleményem, s általában az a válaszom, hogy az il­lető távollétében helytelen­nek látnám, ha róla nyilat­koznék. Könnyed mosollyal időnként azt is hozzáte­szem, hogy dicsérni óva­kodnék, mert hátha más­fajta dicséretet vélne fon­tosabbnak. Mindez korrekt, kollegiá­lis, tapintatos viselkedésnek látszik részemről, az igaz­ság azonban az, hogy azért nem beszélek pályatársaim írásairól, mert nem olvas­tam őket. Azt hiszem, egyi­ke vagyok azoknak, akik a legkevesebb kortársi művet olvasták, miközben úgyszól­ván valamennyi meghalt, de valaha velem egy időben élt, vagy jelenleg élő írót személyesen ismerek, talán a legfiatalabbakat kivéve. Mindig is szívesebben be­szélgettem ugyanis írókkal, mintsem a műveiket olvas­gattam. Lehet, hogy mű­veikben összeszedettebbek, netán okosabbnak tűnőek, mint élő valójukban, de testközelben látni és hallani őket sokkal élménydúsabb számomra, és ezen a módon sokkal többet és hiteleseb­bet megtudhatok róluk, mint nyomtatott szövegeik révén. Hazudnék persze, ha azt állítanám, hogy ez vala­milyen tudatosan megterve­zett módszere az írói sze­mélyiségkutatásnak. Sokkal inkább arról az eléggé el nem ítélhető tulajdonságról van szó, hogy lusta vagyok az olvasáshoz. Ifjúkorom­ban ez nem volt így, de aztán ekképpen alakult. --------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------1 Talán javít valamit a helyzetemen, ha megvallom, hogy magamat sem szok­tam olvasni. Olvasom, amíg írom, aztán soha többé. Megesett már, hogy kezem­be akadt egy régi könyvem, aminek elkezdtem az elejét olvasni, és még izgalomba is jöttem, hogy jé, milyen érdekes lehet ez! — de fél óra múltán letettem anél­kül, hogy végighajtott vol­na a könyvön a kíváncsi­ság. Saját műveim iránti közö­nyöm, vagy divatosabban szólva: a tőlük való elide­genedésem csúcsa, hogy ír­tam egyszer egy könyvet, aminek egy bizonyos léte­zési módjáról nem is tud­tam. Úgy szereztem róla tu­domást, hogy a nagy világ­járó Boldizsár Iván kedé­lyesen kezembe nyomott egy vékony könyvet, amiről azt állította, hogy valahol a Szaharában bukkant rá kó­­lásüvegek és törzsi, népmű­vészeti faragványok bazár­jában, s mivel meglátta­ a könyvön a nevemet, hát megvette, és íme, nekem ajándékozza az igazán ma­dárlátta kötetet. Érdekfeszítő volt, amit a maga szellemes modorában előadott, s élveztem, hogy többen is hallották, továbbá hízelgett is hiúságomnak, hogy ekkora világhírre tett szert egyik művem, és ezt aztán el is akartam olvasni, csakhogy angol szövegű volt. Forgattam a kezem­ben, mint majom a stanic­­lit, de nem tudtam a belvi­lágába látni, mert nem tud­tam angolul. Klasszikus változata volt ez annak, amikor valaki nem érzi sa­ját magát. A vágy azonban erőt adott, s pár hónap alatt megtanultam annyira angolul, hogy szótár segít­ségével birtokomba vehet­tem írásom tartalmát. Ez a hatvanas évek elején tör­tént, amikor éppen zajlott a politikai-kultúrpolitikai botrány a híressé és hír­hedtté lett Mélytengeri áramlás című könyvem körül, s döbbenten fedez­tem fel, hogy ennek az írói szociográfiának az angol nyelvű kalózkiadását bön­gészgetem. Amennyire meg­­ítélhettem, pontatlan és rö­vidített fordítás volt, de tartalmazta a lényeget, vagyis azt, amit a legfelső pártfórum nevében Szirmai István, a kulturális élet ak­kori, legfőbb irányítója, a könyvecske sok egyéb hi­bája mellett kifogásolt a Népszabadság 1963. márciu­si számában. A marxizmus —leninizmus eszmei offen­­zívája című, írásban is meg­jelent előadásában. Ez a fő kifogás pedig így hangzott: „A Mélytengeri áramlás hamis képet ad parasztsá­gunk állapotáról, hamis íté­letet mond a termelőszövet­kezeti mozgalom győzelem­re segítésében oroszlánrészt vállaló kommunista párt­munkásokról, s előhozako­dik a »liberalizálás« káros politikai jelszavával és kö­vetelésével”. Eddig az idé­zet. Mostanában sokat hallok a liberalizálás hasznosságá­ról, csak az a baj, hogy nem értem eléggé mélyen esz­mei gyökereit és gyakorlati előnyeit. Fenyeget a ve­szély, hogy megint le kell győznöm lustaságomat, és el kell olvasnom egy libe­ralizálásról szóló, érthető könyvet, hogy azt is meg­értsem: mit követeltem én közel harminc évvel ezelőtt? Csák Gyula h * ^A pápa az első új címeres pénzérménkén ^ Őrizze meg ön is a Magyar Nemzeti Bank által kibocsátott arany, ezüst és kupronikkel pénzérmékkel a Szentatya magyarországi látogatásé^ A pénzérmék megvásárolhatók a postahivatalokban. Nagykereskedelmi megrendelést felvesz: a XVIA1NB Tel.: 131-4736. Fax: 111-4832. ^ Ne feledje, befektetésnek sem rossz! ^ 9 [/g Képtelenség 4^) Bámulom a két reggeli ma­gazint. Egyszerre bámulom őket, hol az egyikre kapcsolok, hol a másikra, közben nélkülöz­hetetlen információt nem vesz­tek. Nincs olyan rövid riport, hogy ne ugyanabba érkeznék vissza a másik csatornáról. Mulatságos a hétórás híreket ugrálva nézni, többnyire a hí­rek sorrendje is azonos. Az egyesen olvassák, a kettesen képek is felvillannak ugyan­arról, de végső soron mindegy. A telesport a két csatorna között ugrál, akárcsak én, a napi műsorvezető azonos, az előző délutáni telesportot vált­ja aprópénzre, a tudósításokat szétadagolva. A magyar tévé egészét tekintve a telesport a leginkább önmaga; talán sze­rencse, hogy csak egy stáb van belőle. Bámulom hét után a mesét az egyesen (ugyan, me­lyik óvodába induló gyereknek van erre ideje?), és bámulom a kettesen a játékot, a variát, amelyet mastermind néven is­mer a világ. Helyes logikával hatodik lépésre kötelező kita­lálni a megoldást, de a reggeli telefonálók nincsenek formá­ban többnyire, és a memóriá­juk se friss még, mint az új játék mutatja. Bámulom a két csatornán valóban példátlan erőfeszítés­sel létrehozott reggeli maga­zint, és azon tűnődöm, minek ebből kettő. Sőt, minek ebből egy. A jól gépesített nyugati háztartásokban az otthon ma­radó háziasszonynak csinálják az ilyet, nálunk nemhogy má­sodik tévé nincs a legtöbb konyhában, de asztalt se fér be. Hirdetés a kettesen is feltű­nően kevés van, az egyesen egyáltalán nincs. Mindkét ma­gazin kedvelt műfaja a hossza­dalmas riport nem túl érde­kes emberekkel, akiket a fő­műsoridőben is ununk. Adnak klipeket, de főleg arcot látunk, jó soká. A Magyar Televízió feltalál­ta a rádiót. Kép alig van, nyugodtan me­hetek hát borotválkozni, kávét főzni, kiolvashatom az újságot, a gyerek közben ehet, a tévét hallom, ha elég hangosra ál­lítom. De inkább a rádiót hall­gatom, mert a hírek tömöreb­bek. A rádiósok régebben csi­nálják, és nem érzik fontos­nak, hogy kényelmesen bele­terpeszkedjenek a képernyőbe. Van a rádiónak más előnye is, a vécére is magammal viihe­­tem. Kétszer volt érdemes a kép­ernyőt néznem az elmúlt na­pokban, Wahorn András a Ju­goszláv Tudósok nevű festő­zenélő vajdasági magyar cso­portot mutatta be, s bár a ri­port háromszor volt hosszabb a kelleténél, a képek és a nyi­latkozók faarca megérte. A másik alkalommal Kupa Mi­hály megfenyegetéséről nyilat­kozott a Pénzügyminisztérium munkatársa, a feltűnően csinos ifjú hölgy, őt tovább is elnéz­tem volna. Ja, és el ne feled­jem, a kettesen az útelzárások ismertetésekor kis számítógé­pes térképeket alkalmaznak, az is jó. Mit tennék, ha nekem kelle­ne reggeli magazint szerkesz­tenem? Képet halmoznék kép­re. Behúznám a nézőt a kép­csőbe, hadd löttyintse a forró kávét a kezére izgalmában. Ehhez persze pénz kellene. Pénzt szerezni én se tudnék, isten őrizz hát attól, hogy a két reggeli magazin szerkesz­tőit tanácsokkal lássam el. Mindössze annyit regisztrálha­tok, hogy honunkban a reggeli tévé is képtelen. Spiró György

Next