Népszabadság, 1991. augusztus (49. évfolyam, 179-204. szám)
1991-08-03 / 181. szám
1991. augusztus 3., szombat NÉPSZABADSÁG - KULTÚRA Egy európai Nem csupán fehérek közt. Feketék is előfordulnak ott, ahol Koltai Lajos az európaiságot képviseli, mind nagyobb sikerrel: az amerikai filmben. Most épp itthon forgat Szabó Istvánnal, újra. Emma és Böbe a címe legújabb munkájuknak, két női név, s áruljuk el hamarjában azt is: két pedagógust takar ez a két név a forgatókönyv szerint. Szabó István és Koltai Lajos, akik legutóbbi együttműködésükkel is külföldi filmet alkottak , Meeting Venus, vagyis Találkozás Vénusszal a címe annak a históriának, amely javarészt Párizsban játszódik, operaházban, s női sztárja, aki operaénekesnőt alakít, Glenn Close ), tehát Szabó és Koltai most végre ismét hazai talajba markolnak. Szeptemberben várható Koltai Lajos egyik legutóbbi (nem a legeslegutóbbi, azt ugyanis épp aznap este mutatták be Los Angelesben, amikor leültünk beszélgetni az operatőrrel, vagyis a Mobsters című, nagyszabású és drága gengsztertörténetet), nos hát, az egyik legutóbbi amerikai filmjének szeptemberben várható a magyarországi premierje. Láthat tehát a nagyközönség is, nagy vásznon valamit abból, amit Koltai „Sutyi” (a szakmában világéletében így becézték, és minden világhíre ellenére így szólítják őt a Róma utcában, természetesen, mind a mai napig az ismerős szakik) amerikai rendezők munkatársaként hozott létre. Ment videón azért már láthattunk tőle — ha hozzájutottunk, s ha akartunk látni — hazai forgalmazásban is amerikai filmet, a Gaby — egy igaz történet ugyanannak a mexikói (de az USA-ban tanult) Luis Mandokinak a rendezésében készült el, mint a Duna Film szeptemberi bemutatója, a White Palace. Jó volna tudni, mi is lesz a magyar címe, de még nem tudhatni, nem dőlt el. Szó szerint: Fehér Palota. Ám semmi palota a filmben, hanem egy St. Louis-i külvárosi hamburgersütöde és presszó hangzatos elnevezése ez. Itt dolgozik a hősnő. Őt Susan Sarandon alakítja. A férfihősit — szerelmi történet — James Spader, akinek a nevét a cannes-i nagydíjas Szex, hazugság, videó bemutatása után ismerte meg Európa. Ha most megjelenik valakinek a lelki szeme előtt e két kiváló színész arca, termete, az tüstént tudja a film konfliktusának lényegét: idősebb — középkorú — nő és nála jóval fiatalabb férfi szerelméből fakad a bonyodalom. — Mit jelent az az európaiság, amit munkájával képvisel Koltai Lajos az amerikai filmekben? — Természetesen kulturális hagyományokat jelent elsősorban. De azonkívül valami alapvető szomorúságot is. Történelmi tapasztalataink következménye ez. Érdekes dolog: sosem gondolunk rá, hogy egy-egy történetünk — filmsztorink — vidám véget is érhetne. Valahogy az számunkra a természetes, hogy kiábrándulással, szomorúsággal, jó esetben valami elemzeti nem helyzettel érnek véget a mi személyes történeteink ... — Mit szólnak ehhez az amerikaiak, a tősgyökeresek? — Furcsa, ezt szeretik bennünk. Ami aztán korántsem jelenti azt, hogy be is hódoldnak ennek a számukra idegenszerű, európai gondolkodásmódnak és érzelmi világnak. A White Palace például, ha színtiszta európai film, valószínűleg bizonytalanságban hagyja nézőit afelől, hogy mi is lesz hőseivel a nagy lelki dráma másnapján. Ilyen véget javasoltam én — mert gondjuk volt a stúdió vezetőinek a film végződésével —, három különböző változatban is el kellett készíteni, míg végre elfogadták a számukra megfelelőt. Nem az én javaslatom vált be. A producer (az egyik, mert kivételes körülmények miatt voltaképpen öt producere volt a filmnek, ebből kettő végig ott volt — néha kínunnkra-bánatunkra — a forgatáson, árgus szemmel ügyelve a legapróbb részletekre is) azt mondta: „Ide figyelj, Lajos, te európai vagy. Az amerikai néző tudni akarja, hogy mi a vége ...” — És a rendező mit szólt az efféle európaias javaslatokhoz? — A rendezővel egy húron pendültünk: pontosan tudta, hogy ezért és nem másért akart velem először is, másodszor is együtt dolgozni, sőt úgy fest a dolog, hogy rövidesen harmadszor is együtt állunk a kamera mögé, még az idén. Luis Mandeki fő törekvése — s nekem meg ez benne a szimpatikus — az, hogy ne szabványos amerikai filmet forgasson Amerikában. Úgyhogy tökéletesen megértjük vele egymást. — Hogyhogy annyira beleszóltak a gyártók a filmbe? Régebben is tapasztalta már ezt? — Egyszerű a magyarázata a dolognak: a pénz. Egy bizonyos összegen felül, amit a gyártásra fordítanak, nem a rendező jogosult dönteni a legfőbb dramaturgiai kérdésekben, hanem a stúdiótanácsé a döntő szó. Esetünkben a Universal „Fekete Toronynak” — Black Tower — emlegetett vezetősége (a központi irodaház után ragadt rá ez az elnevezés a stúdió fejeseinek tanácsára) csupán a rendező javaslatainak meghallgatására vállalt kötelezettséget a szerződésben. Ezt be is tartotta: meghallgatta a rendező javaslatát, majd — másként döntött. Ha a költségvetés meghalad egy bizonyos összeget, akkor ez a gyakorlat érvényesül az amerikai filmgyártásban. — Egy másik film alkalmából még az amerikai filmalkalmazottak szakszervezetébe is be kellett lépnie. — Ez egy komoly lépés volt. Nyolcezer dolláros. Ennyi a belépti díj. De sietve mondom: nem nekem kellett megfizetnem, a produkció — a Mobsters — fizette meg helyettem és nevemben. Máskülönben ezt megtiszteletesnek érzem, amellett, hogy természetesen számos előnnyel is jár: a továbbiakban ugyanis már nem lesz akadálya, hogy amennyiben meghívnak, fölkérnek, akkor bármilyen nagy költségvetésű film fényképezését elvállalhassam. Eddig ez nem így volt. Hátránya viszont az Uniontagságnak, hogy ezután aligha ülhetek a kamera mögé: szakszervezetileg kötelezve leszek rá, hogy kameramant alkalmazzak. — Ez a bizonyos gengszterfilm milyen költségeket emésztett föl? — Harmincmillió dollárba került. De Luis Mandokival most még „nagyobb” mozit tervezünk — úgy gondoltuk, úgy beszéltük meg, ideje lesz ilyesmivel is bemutatkoznunk —, az 1920-as években, Távol- Keleten játszódik az a szerelmi történet, amelynek ideiglenesen China Gate a címe. Ez bizony úgy ötvenmillió körül kalkulálható. Nem is volt biztos, hogy elkezdhetjük az előkészítését, amíg a gyártó cég, a Carolco — épp a napokban — meg nem bizonyosodott róla, hogy a Terminator II. című szuperprodukciója, amelybe borzasztó sok pénzt ölt, jól indul a mozikban, s várhatóan nem csupán megtéríti a befektetett pénzt, hanem busás hasznot is fog hajtani, százmilliókban mérhető hasznot. — Dollármilliókat röptetünk szavakban, vajon mi ezekhez képest a színtisztán magyar film, az Emma és Böbe, pénzben kifejezve? — Fölösleges és lehetetlen az összehasonlítás. Ez magyar film — azok amerikai filmek. Csakugyan két külön világ, pénzügyileg is. Máskülönben egy magyar film átlagos költségvetésének megfelelő summából, tehát nagyon szerényen gazdálkodva, mindössze öt heti forgatással készítjük el Szabó Pistával ezt a filmet, amelyre mind a ketten már régóta vágytunk, készültünk. Mert nagyon jó érzés európainak lenni Amerikában, de ebbe a jó érzésbe az is belejátszik, ha vége a munkának, mehetek haza. Haza, ide, Magyarországra. Elmondhatatlanul fontos ennek a tudata, nekem legalábbis. Hogy nemcsak mehetek dolgozni Amerikába, de jöhetek is onnan haza, Budapestre, ahol vár a családom, ahol találkozom a régi jó barátokkal. Csala Károly Koltai Ioanus: BARTÓK ISTVÁN FELVÉTELE ÜfeniRalill J^Sl^^^^Baugusztus 4—szeptember 29. ^KOLLEKTÍV szelvénnyel játszóknak NYEREMÉNYEK:^ /iodb bmw íl® wA ~a személygépkocsi S!5aae200h'“bna,d@si5rr3 I nyeretlen szelvényt kell /' : L beküldeni.boritékban / 'Wf • 1 Szerencse.1830 Budapest” r wL 1 boríték @1 pályázat! V__^ ■4 Beérkezési határidő: okt.5., ( ■ ' ~ JnH F\/Q7/HZwAiTÁO « o-,rr,r-..^r.r- r,T >,e. gg^ < Könyv a Szaharából Baráti beszélgetésekben vagy író-olvasó találkozókon gyakran megesik, hogy valamelyik pályatársam valamelyik művéről kérdezik a véleményem, s általában az a válaszom, hogy az illető távollétében helytelennek látnám, ha róla nyilatkoznék. Könnyed mosollyal időnként azt is hozzáteszem, hogy dicsérni óvakodnék, mert hátha másfajta dicséretet vélne fontosabbnak. Mindez korrekt, kollegiális, tapintatos viselkedésnek látszik részemről, az igazság azonban az, hogy azért nem beszélek pályatársaim írásairól, mert nem olvastam őket. Azt hiszem, egyike vagyok azoknak, akik a legkevesebb kortársi művet olvasták, miközben úgyszólván valamennyi meghalt, de valaha velem egy időben élt, vagy jelenleg élő írót személyesen ismerek, talán a legfiatalabbakat kivéve. Mindig is szívesebben beszélgettem ugyanis írókkal, mintsem a műveiket olvasgattam. Lehet, hogy műveikben összeszedettebbek, netán okosabbnak tűnőek, mint élő valójukban, de testközelben látni és hallani őket sokkal élménydúsabb számomra, és ezen a módon sokkal többet és hitelesebbet megtudhatok róluk, mint nyomtatott szövegeik révén. Hazudnék persze, ha azt állítanám, hogy ez valamilyen tudatosan megtervezett módszere az írói személyiségkutatásnak. Sokkal inkább arról az eléggé el nem ítélhető tulajdonságról van szó, hogy lusta vagyok az olvasáshoz. Ifjúkoromban ez nem volt így, de aztán ekképpen alakult. --------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------1 Talán javít valamit a helyzetemen, ha megvallom, hogy magamat sem szoktam olvasni. Olvasom, amíg írom, aztán soha többé. Megesett már, hogy kezembe akadt egy régi könyvem, aminek elkezdtem az elejét olvasni, és még izgalomba is jöttem, hogy jé, milyen érdekes lehet ez! — de fél óra múltán letettem anélkül, hogy végighajtott volna a könyvön a kíváncsiság. Saját műveim iránti közönyöm, vagy divatosabban szólva: a tőlük való elidegenedésem csúcsa, hogy írtam egyszer egy könyvet, aminek egy bizonyos létezési módjáról nem is tudtam. Úgy szereztem róla tudomást, hogy a nagy világjáró Boldizsár Iván kedélyesen kezembe nyomott egy vékony könyvet, amiről azt állította, hogy valahol a Szaharában bukkant rá kólásüvegek és törzsi, népművészeti faragványok bazárjában, s mivel meglátta a könyvön a nevemet, hát megvette, és íme, nekem ajándékozza az igazán madárlátta kötetet. Érdekfeszítő volt, amit a maga szellemes modorában előadott, s élveztem, hogy többen is hallották, továbbá hízelgett is hiúságomnak, hogy ekkora világhírre tett szert egyik művem, és ezt aztán el is akartam olvasni, csakhogy angol szövegű volt. Forgattam a kezemben, mint majom a staniclit, de nem tudtam a belvilágába látni, mert nem tudtam angolul. Klasszikus változata volt ez annak, amikor valaki nem érzi saját magát. A vágy azonban erőt adott, s pár hónap alatt megtanultam annyira angolul, hogy szótár segítségével birtokomba vehettem írásom tartalmát. Ez a hatvanas évek elején történt, amikor éppen zajlott a politikai-kultúrpolitikai botrány a híressé és hírhedtté lett Mélytengeri áramlás című könyvem körül, s döbbenten fedeztem fel, hogy ennek az írói szociográfiának az angol nyelvű kalózkiadását böngészgetem. Amennyire megítélhettem, pontatlan és rövidített fordítás volt, de tartalmazta a lényeget, vagyis azt, amit a legfelső pártfórum nevében Szirmai István, a kulturális élet akkori, legfőbb irányítója, a könyvecske sok egyéb hibája mellett kifogásolt a Népszabadság 1963. márciusi számában. A marxizmus —leninizmus eszmei offenzívája című, írásban is megjelent előadásában. Ez a fő kifogás pedig így hangzott: „A Mélytengeri áramlás hamis képet ad parasztságunk állapotáról, hamis ítéletet mond a termelőszövetkezeti mozgalom győzelemre segítésében oroszlánrészt vállaló kommunista pártmunkásokról, s előhozakodik a »liberalizálás« káros politikai jelszavával és követelésével”. Eddig az idézet. Mostanában sokat hallok a liberalizálás hasznosságáról, csak az a baj, hogy nem értem eléggé mélyen eszmei gyökereit és gyakorlati előnyeit. Fenyeget a veszély, hogy megint le kell győznöm lustaságomat, és el kell olvasnom egy liberalizálásról szóló, érthető könyvet, hogy azt is megértsem: mit követeltem én közel harminc évvel ezelőtt? Csák Gyula h * ^A pápa az első új címeres pénzérménkén ^ Őrizze meg ön is a Magyar Nemzeti Bank által kibocsátott arany, ezüst és kupronikkel pénzérmékkel a Szentatya magyarországi látogatásé^ A pénzérmék megvásárolhatók a postahivatalokban. Nagykereskedelmi megrendelést felvesz: a XVIA1NB Tel.: 131-4736. Fax: 111-4832. ^ Ne feledje, befektetésnek sem rossz! ^ 9 [/g Képtelenség 4^) Bámulom a két reggeli magazint. Egyszerre bámulom őket, hol az egyikre kapcsolok, hol a másikra, közben nélkülözhetetlen információt nem vesztek. Nincs olyan rövid riport, hogy ne ugyanabba érkeznék vissza a másik csatornáról. Mulatságos a hétórás híreket ugrálva nézni, többnyire a hírek sorrendje is azonos. Az egyesen olvassák, a kettesen képek is felvillannak ugyanarról, de végső soron mindegy. A telesport a két csatorna között ugrál, akárcsak én, a napi műsorvezető azonos, az előző délutáni telesportot váltja aprópénzre, a tudósításokat szétadagolva. A magyar tévé egészét tekintve a telesport a leginkább önmaga; talán szerencse, hogy csak egy stáb van belőle. Bámulom hét után a mesét az egyesen (ugyan, melyik óvodába induló gyereknek van erre ideje?), és bámulom a kettesen a játékot, a variát, amelyet mastermind néven ismer a világ. Helyes logikával hatodik lépésre kötelező kitalálni a megoldást, de a reggeli telefonálók nincsenek formában többnyire, és a memóriájuk se friss még, mint az új játék mutatja. Bámulom a két csatornán valóban példátlan erőfeszítéssel létrehozott reggeli magazint, és azon tűnődöm, minek ebből kettő. Sőt, minek ebből egy. A jól gépesített nyugati háztartásokban az otthon maradó háziasszonynak csinálják az ilyet, nálunk nemhogy második tévé nincs a legtöbb konyhában, de asztalt se fér be. Hirdetés a kettesen is feltűnően kevés van, az egyesen egyáltalán nincs. Mindkét magazin kedvelt műfaja a hosszadalmas riport nem túl érdekes emberekkel, akiket a főműsoridőben is ununk. Adnak klipeket, de főleg arcot látunk, jó soká. A Magyar Televízió feltalálta a rádiót. Kép alig van, nyugodtan mehetek hát borotválkozni, kávét főzni, kiolvashatom az újságot, a gyerek közben ehet, a tévét hallom, ha elég hangosra állítom. De inkább a rádiót hallgatom, mert a hírek tömörebbek. A rádiósok régebben csinálják, és nem érzik fontosnak, hogy kényelmesen beleterpeszkedjenek a képernyőbe. Van a rádiónak más előnye is, a vécére is magammal viihetem. Kétszer volt érdemes a képernyőt néznem az elmúlt napokban, Wahorn András a Jugoszláv Tudósok nevű festőzenélő vajdasági magyar csoportot mutatta be, s bár a riport háromszor volt hosszabb a kelleténél, a képek és a nyilatkozók faarca megérte. A másik alkalommal Kupa Mihály megfenyegetéséről nyilatkozott a Pénzügyminisztérium munkatársa, a feltűnően csinos ifjú hölgy, őt tovább is elnéztem volna. Ja, és el ne feledjem, a kettesen az útelzárások ismertetésekor kis számítógépes térképeket alkalmaznak, az is jó. Mit tennék, ha nekem kellene reggeli magazint szerkesztenem? Képet halmoznék képre. Behúznám a nézőt a képcsőbe, hadd löttyintse a forró kávét a kezére izgalmában. Ehhez persze pénz kellene. Pénzt szerezni én se tudnék, isten őrizz hát attól, hogy a két reggeli magazin szerkesztőit tanácsokkal lássam el. Mindössze annyit regisztrálhatok, hogy honunkban a reggeli tévé is képtelen. Spiró György