Népszabadság, 1991. október (49. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-28 / 252. szám

­ M­AGYARORSZÁG REFLEKTORFÉNYBE KERÜL Egy bank, amely közelebb visz Európához Jacques Attali nyilatkozata a Népszabadságnak Budapesten tartja jövő áprilisban első éves közgyűlését az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank, s Magyarország a kö­vetkező 12 hónapban jelentős összegű támogatásra számíthat. Erről beszélt a többi között Jacques Attali a Népszabadságnak adott exkluzív nyilatkozatában. A 47 éves bankelnök, aki még a közgyűlés előtt budapesti látogatást tervez, egyben kifejtette legújabb ötletét, ahogy ő nevezi, a kontinentális közös piacról. Ennek célja hosszú távon Kelet-Közép-Európa — beleértve a Szovjetuniót — integrálásának megkönnyítése a nyugati vi­lágba. A londoni Cistysben van az az üvegpalota, amelyben a fél évvel ezelőtt, az akkor hi­vatalosan megalapított „Eu­rópai Bank” található. Igaz, csak ideiglenesen, mert úgy tűnik, rövidesen szűknek bi­zonyul a hely. Ám Attali úr egyelőre még itt, az épület legfelső emeletén fogadott bennünket. Rövid várakozás után megnyílt az elnöki iro­da ajtaja, és egymás után hagyták el a termet a bank­vezérkar tag­jai. Köztük egy ismerős arc, Németh Miklósé, a magyar miniszterelnökből lett alelnöké. Talán nem vé­letlen, hogy az Európai Bank első közgyűlése éppen Buda­pesten lesz, ami Jacques Attali szavai szerint „rendkí­vüli esemény, mert negyven ország pénzügyminisztere vesz részt majd a tanácskozáson, és ezzel Magyarország reflektor­­fénybe kerül”. Mindenesetre a bankelnök­­nincs könnyű helyzetben, hi­szen az elmúlt hónapokban több saj­tótámadás is érte őt és közvetlen munkatársait. „Eredmények helyett szavak dominálnak”, „túlságosan so­kat utazik”, „a magánvállal­kozások segítéséhez semmi kö­ze a banknak, annál több Franciaország hosszú távú külpolitikai céljaihoz”, „­ki akarja oktatni a Cityt, hogyan csináljanak üzletet Kelet-Eu­rópában”. Érthető, hogy nem fogadja túl nagy örömmel a kérdést: vajon a sajtóbírálatok fényé­ben nem bánta-e meg, hogy Mitterrand francia elnök ta­nácsadójának tisztségét fel­cserélte a ban­kelnök székével. „Sohasem bánom meg a múl­tat” — így a válasz, ami pe­dig a sajtót illeti, Jacques At­tali szerint bizonyos támadá­sok valóban voltak, de általá­ban nem ez a jellemző. — A demokrácia a kritikát is je­lenti, sok kérdésben kemény viták vannak, de elképzelése­inkről, céljainkról jó néhány kedvező írás jelent meg — így Attali úr. Egyben azt ta­nácsolja, hogy a szavak és a valóság közötti különbséget ajánlatos szélesebb összefüg­gésben vizsgálni. Mint meg­jegyezte: — A Világbanknak három évre, az Ázsiai Fejlesztési Banknak 18 hónapra volt szüksége az első kölcsön nyúj­tásához. Nekünk gyakorlati­lag két hónap elég volt, már beindítottuk a magánszektor támogatását is Cseh-Szlová­­kiában és Magyarországon, s több országnak jelentős tech­nikai segítséget adtunk. Vagy­is a bank működik, pedig csak idén áprilisban nyitottuk meg, s ennyi idő alatt kellett kialakítani belső struktúráját, személyi állományát.­­ Az Európai Bank meg­nyitása óta eltelt hat hónap­ban újabb drámai változások következtek be Kelet-Közép- Európában. Vajon ezek meny­nyire befolyásolják a bank munkáját? Kelet-Európában jó néhányan vallják, hogy a Nyugatnak nincs stratégiai vá­lasza ezekre a fejleményekre. Vajon van-e az Európai Banknak, amelyet egyedülál­lóan politikai mandátummal is felruháztak? — Ezeket a drámai fejle­ményeket senki sem jósolhat­ta meg előre, s valóban na­gyon sok aggasztó dologgal is szembe kell néznünk. Azt hiszem, elég, ha a jugoszláviai háborúra, az egykori szovjet köztársaságok közötti gazdasá­gi megállapodás nehézségeire, a csehek és szlovákok együtt­élésének problémáira vagy a — Nyugaton is — erősödő ide­gengyűlöletre gondolok. Ez utóbbi a legrosszabb dolog, s talán ma érvényesebb a mon­dás, mint korábban: „Európa saját maga réme.” Ám azt hi­szem, hogy másokkal ellentét­ben van hosszú távú straté­giánk : Kelet-Európa, beleért­ve a Szovjetunió integrálása az úgynevezett nyugati világ­ba az intézményrendszerek át­alakításának segítésével, a határok megnyitásával. De nem is lehetnénk meg enél­kül, hiszen e célok megvaló­sításához nem hat hónapra, hanem — a gazdaság eseté­ben­ — sok évre van szükség. — Ugyanakkor Nyugaton, látva a térség mai állapotát, hallható olyan vélemény is, hogy felesleges pénzkidobás a támogatás. — Szerintem a térség kife­jezés semmit sem mond, hiszen minden országnak megvan a maga sajátossága. Például Magyarországon érdemes be­fektetni a magánszektorba, mert már bizonyos fokig léte­zik a piac, ellentétben a Szov­jetunióval, ahol ahhoz, hogy üzletet lehessen csinálni, elő­ször a megfelelő intézményi, jogi, pénzügyi rendszert kell kialakítani. Vagyis általános­ságban sohasem szabad a kér­dést feltenni, csak rövid vagy hosszú távú érdekeket mérle­gelve. Teljesen világos, hogy rövid távon a nyugati cégek inkább Magyarországon fek­tetnek be, a szovjet beruházá­sokat csak hosszú távú érde­kek diktálhatják, s ez inkább a nemzetközi intézményeket jellemzi. J­ön néhány napja egy meghökkentő elképzeléssel állt elő: „kontinentális közös piac” megteremtését javasolta. Va­jon ennek mi az értelme? — Fél éve azt mondtam, hogy ez a bank legyen az „eu­rópai gazdasági térség” alapja. Ma inkább „kontinentális kö­zös piacnak” hívom, amelynek kettős szerepe lehet — szabad kereskedelmi zóna megterem­tése és minimális politikai konzultációk biztosítása. Ab­ban kell segítenünk, hogy a kelet-közép-európai országok mielőbb elérjék a csatlakozás­hoz szükséges fejlettségi szin­tet. Ezért is javasoltam, hogy kezdjünk tárgyalásokat egy át­fogó egyezményről, mert a globális megoldások inkább előrevihetik a kelet-közép-eu­­rópaiak ügyét, mint az egyes országokkal kötendő kétoldalú egyezmények. Szerintem az Európai Közösség és az EFTA tagjainak most kötött szerző­dése logikus lépés egy széles európai gazdasági alap felé. Vajon miért ne tehetnénk ezt meg a kelet-közép-európaiak esetében ? — Ugyan az utóbbi hónapok­ban a magyar sajtóban több­ször is téma volt az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank tevékenysége, összefoglalná-e, mi különbözteti meg az ön ál­tal vezetett bankot a hasonló intézményektől? — Az EBRD a kereskedelmi és a fejlesztési bank szokatlan kombinációja, valójában két bank. A 13—14 milliárd dollá­ros alaptőke 60 százalékát for­dítjuk a magánvállalkozások és az állami vállalatok priva­tizálási folyamatának finan­szírozására, míg a fennmaradó 40 százalékot elsősorban a cél­országok infrastruktúrájának fejlesztésébe fektetjük be. Természetesen a bank két funkciója nem ütközhet egy­mással, és a mi dolgunk, hogy megfelelő egyensúlyt találjunk. Támogatunk olyan beruházá­sokat, mint repülőtér-fejlesz­tés, telekommunikációs rend­szerek megteremtése, autópá­lya-építés, az energiaágazat erősítése, amelyek nélkülözhe­tetlenek a magánszektor fej­lesztéséhez.­­ Amennyire ismerjük a bank alapszabályát, a Szovjet­unió esetében limitálták a be­fektetendő összeget, és az nem haladhatja meg az ország alaptőke-részesedését, azaz a 600 millió ECU-t. Mennyire ragaszkodnak ehhez a korlát­hoz? — Nem ragaszkodunk mere­ven az alapszabályhoz, és kü­lönben is egyelőre elsősorban technikai segítséget adunk a Szovjetuniónak, 40 millió dol­lár értékben járulunk hozzá az infrastruktúra, a mezőgaz­daság, az olaj- és gázipar, a telekommunikáció és új vegyes vállalatok fejlesztéséhez. Ha netán kimerítenénk a hitelke­retet, a bank igazgatótanácsa nyilván hajlandó lesz pótlóla­gos hitelt adni. Egyúttal, bár a statútum szerint a bank nem nyújthat kölcsönt a kereske­delem finanszírozására, látván a kelet-közép-európai orszá­gok rendkívül nehéz helyzetét a szovjet piac összeomlása mi­att, dolgozunk a dollár-klíring mechanizmus kialakításán. Mi ugyanis csak azt akartuk elkerülni, hogy a bank nyugati cégek keleti exportját támo­gassa. Viszont például a ma­gyar és a szovjet, orosz kor­mányzattal együtt keressük a megoldást a kereskedelmi for­galom átmeneti finanszírozá­sára.­­ A bank egy másik alapel­ve, hogy 5 millió ECU-nél ke­vesebb hitelt nem nyújthat egy projekt keretében. Ez Magyar­­ország esetében sem túl sze­rencsés, mert a kis- és közép­­vállalkozóknak ez túl magas összeg. Nem kívánják-e ezt módosítani? — Nem akarunk ezen a dokt­rínán változtatni, mert mi nem szeretnénk kis bank lenni. Át­hidaló megoldás viszont, hogy közös műveletekbe kezdünk más, akár helyi bankokkal és alapokkal, amelyek kisebb ösz­­szeggel is gazdálkodhatnak. Éppen a közelmúltban alapí­tottuk meg a holland NMB Bankkal a kelet-európai vál­lalkozásunkat, amelynek alap­tőkéje 100 millió dollár. Ez az intézmény 100 ezertől 10 millió dollárig nyújthat kölcsönöket. Hasonló megállapodásunk van a brit Robert Fleming Holdings céggel, amellyel közösen mű­ködtetjük a Cseh-Szlovák Be­fektetési Társaságot kis- és középvállalkozások támogatá­sára. Rövidesen megnyitjuk Magyarországon képviseleti irodánkat, amelynek felhatal­mazása lesz arra, hogy a hely­színi tapasztalatok alapján döntsön közös befektetésekről más pénzintézetekkel.­­ Az egyik sokszor hangoz­tatott cél a privatizáció előse­gítése. A tapasztalatok azt mu­tatják, hogy a térség országai a súlyos gazdasági gondok mi­att gyakran nagyon olcsón ad­nak túl vállalatokon. Elképzel­hető-e, hogy az EBRD előbb e vállalatok fejlesztéséhez adjon támogatást, és azután kezdőd­jön meg a privatizálás? — Miért ne. Bizonyos esetek­ben előzetesen felmérjük a pri­vatizációra kijelölt vállalato­kat, és ha úgy látjuk helyes­nek, javasoljuk a kormányzat­nak, hogy előbb a struktúraát­alakítást hajtsák végre a vál­lalatnál, és ebben mi magunk is részt veszünk. De nem va­gyunk vállalati menedzserek, és nem akarjuk felvállalni az átalakítással járó „piszkos” munkát, például a feleslegessé vált munkaerő elbocsátását.­­ Az eltelt hat hónapban Magyarországnak elég kevés segítség jutott az Európai Banktól, gyakorlatilag egyetlen projekt valósult meg, a rövi­desen aláírásra kerülő megál­lapodás egy hatmillió dolláros befektetésről a kecskeméti Pe­tőfi Nyomdába. Pedig fél éve még nagy reményeket fűztek a bankhoz Budapesten. Az il­lúziókat azóta bizonyos fokú csalódás váltotta fel. Ön sze­rint ez jogos érzés? — Én megértem ezt, hiszen köztudott, hogy nem kevés pénz áll rendelkezésünkre, 13 —14 milliárd dollár, a befek­tetésekhez azonban jó terve­ket kell találnunk. A csalódás tehát a mi részünkről is fenn­áll, egyszerűen még nem ta­lálkoztunk reális, jó projektek­kel. Ehhez időre van szükség. Nem árulhatok el bizalmas in­formációkat, de a következő tizenkét hónapban a tervek szerint sok pénzt fektetünk be Magyarországon. Persze ahhoz, hogy döntsünk egy befektetés­ről, tudnunk kell: a pénz nem vész el. — Hogyan ítéli meg Magyar­­ország fogadóképességét és­­készségét, hiszen ez nélkülöz­hetetlen a beruházásokhoz? — Azt gondolom, hogy Ma­gyarország e tekintetben a sport nyelvén szólva az első osztályba tartozik. Megvan a készség és a szakértelem is, mind a magán-, mind az álla­mi szektorban. Napi kapcsola­tunk van Budapesttel, a fej­lesztési bankban és a kereske­delmi részlegben is vannak köz­vetlenül Magyarországgal, il­letve azokkal a cégekkel fog­lalkozó munkatársaink, ame­lyek érdekeltek a befekteté­sekben. Emellett technikai se­gítséget adunk a globális, mak­­roökonómiai struktúra javítá­sához, és ha konkrét igény me­rül fel, tanácsokkal szolgálha­tunk a nemzetközi ügyekben is. — Vajon mennyire európai a bank? Kívül maradnak-e fa­lain a kelet-közép-európai drá­mai ütközések, indulatok? — A válaszom egyszerű: itt semmi ilyesmit nem érezni. Ez a bank nemzetközi intézmény, s nemcsak földrajzi értelem­ben európai. London, 1991. október. R. Hahn Veronika— Zalai István 14) Jacques Attali, az Európai Új­jáépítési és Fejlesztési Bank elnöke. 6 NÉPSZABADSÁG - VILÁGTÜKÖR 1991. október 28., hétfő Orosz részvényt vegyenek! A szovjet reklámok egyelőre inkább nevezhetők hirdetmé­nyeknek, mint ötletes, szakmai­lag jól megcsinált hírverésnek. Mostanában van még egy szembetűnő sajátosságuk. Mi­közben az árureklámok rit­kák, mint a fehér holló, egyes cégek, egyesüléseik, holdingok, tőzsdék hatalmas pénzeket köl­tenek önmaguk népszerűsítésé­re. A sorban az első a Menatep bankközi egyesülés (holding) volt. A cég emblémája sokáig ott volt a tévé híradójában az időjárás-jelentés idején. Fel­került a moszkvai taxikra, autóbuszokra, de néhány te­herautóra is, és sikeres rek­lámfilmek hívták fel a figyel­met a pénzcsoportra. A rek­lámkampány hatásos volt és agresszív, ahogyan az a talán leggyorsabban növekvő szovjet nem állami egyesüléshez illi­ik. Legújabban az a Menatep­­reklám ütőkártyája, ho­gy a holding nemzetközivé vált, és aki talpon akar maradni a Gib­raltártól Kamcsatkáig terjedő hatalmas gazdasági térségben, annak ugyancsak hasznos a vele való kapcs­ola­tkeres­és. A második a sorban a titok­zatos MMM cég volt, amelyről ugyan nem tudni, mikor és mi­lyen pénzekből jött létre, az azonban biztos, hogy korlátlan mennyiségben és rubelért is kínál számítástechnikát, a pia­ci áraknál olcsóbban. Az MMM reklámkampánya a televízió­ban, a rádióban és a sajtóban hasonló intenzitású, mint a Menatepé volt a csúcsidőszak­ban. Sőt, a három M Moszkva ünnepe idején két napon át in­gyen­ szállított mindenkit a metrón. Államtalanítás A harmadik ilyen cég az Ali­­sza tőzsdecsoport. Annak elle­nére, hogy a szovjet tőzsdék ma még inkább elosztó és köz­vetítő központok, mintsem a nyugati értelemben vett intéz­mények, az nyilvánvaló, hogy az Aliszának jó­l megy. Külön­ben nem költhetne horribilis összegeket reklámra, amely a választott emblémaállatra (va­lószínűleg a névadóra), egy gyönyörű kutyára épül. Mitől érik meg ezek a vehe­mens és méregdrága kampá­nyok? Miért érdemes egysze­rűen népszerűsíteni egy céget úgy, hogy nem kérnek vagy ajánlanak szinte semmit? A választ az oroszországi privati­zációs elképzelések adják meg. A szövetségi és köztársasági vagyon újraelosztása követ­keztében nagymértékben gya­rapodott az Oroszországi Föde­ráció vagyona. Ennek haté­kony működtetése jelentős mértékű privatizáció és „ál­­lamtalanítás” nélkül elképzel­hetetlen. A következő néhány­­évben ezért mintegy 1,5 billió (másfél ezer milliárd) rubel értékű állami vagyont szándé­koznak privatizálni. A tervezett módszer lényege, hogy a köztársaság minden felnőtt polgára (egyes tervek szerint a 25­­éven­ felüliek) 7— 10 ezer rubelnyi (10—15 havi fizetés!) privatizációs pénzt kapna. Ez 2—3 év alatt kerül­ne a személyre szóló számlák­ra, ahonnan azt csak a tulajdon vásárlására lehetne fordítani részvények formájában. Harc a tőkéért Ez a hatalmas mennyiségű privatizácós pénz egyszerűen elsöpörheti a Szovjetunióban ma működő magántőkét, ami itt is vagy fekete — bűnözés­ből, zsarolásból, korrupcióból, a törvények kijátszásából, erő­szakos sápszedésből származik —, vagy fehér, de az állami vagyonból — kisszövetkezetek, kft.-k, bérletek, szerződéses üzemeltetés formájában — ki­hasított. A privatizációs elképzelések egyik nagy érdeme, hogy — legalábbis a fehér tőke vonat­kozásában — tiszta viszonyo­kat teremtene. A másik, hogy elméletileg lehetőséget ad a tőke leghatékonyabb működ­tetésére, vagyis arra, hogy a pénz oda kerüljön, ahol az a legtöbbet fial. Az lenne ugyan­is logikus, hogy az emberek annak adják a másra nem használható pántlikázott pén­züket, akitől a legtöbb oszta­lékot remélik. Ha egy részvénytársasághoz több privatizációs pénz kerül­ne, mint amennyit a saját va­gyona ér, azon már ő szerezhet tulajdont más vállalatokban, pénzintézetekben, s ha okos, olyan cégeket vásárol fel, ame­lyeket nyereséggel tud működ­tetni. Így kerülnek a képbe a rek­lámkampányok. A legnagyobb magáncégek már most sulykol­ják: nekem add a pénzedet, akkor jársz a legjobban. Hi­szen számukra élet-halál kér­dése, hogy ne oldódjanak sok a privatizációs pénzek tengeré­ben. Így már van értelme az MMM különbeni bárgyú rek­lámszlogenjének, miszerint az MMM-nak nincsenek gondjai. Engem ugyanis, ha a reklám megcélzottja volnék, ez csep­pet sem érdekelne, legfeljebb az, lesznek-e nekem gondjaim, ha a három M-mel hoz össze a sors. De ha elsőként az MMM- re gondolok, amikor arról van szó, hogy kinek adjam a pén­zemet, az MMM-nek már biz­tosan­ megérte. Pénztárcák és mundérok Van még egy ága-boga en­nek a privatizációs folyamat­nak. A­­sok pénzre szert tevő holdingok, részvénytársaságok a legjobb vállalatokra fenik majd a fogukat, és ezek még mindig a hadiipari vagy a had­sereg számára is termelő üze­mek, amelyek nagy számban kerülnek át a szövetség fenn­hatósága alól a köztársaság tu­lajdonába. Ezek számára egy­szer csak a hadsereg ugyan­olyan megrendelő lesz csupán, mint bármely más vásárló, s többé már nem élet-halál ura. A fehér tőkének tehát érde­ke időben összefogni a kato­nai-ipari komplexum mene­dzsergárdájával. A Nyezaviszi­­maja gazeta (független újság) hirhedett cikke, amely Gorba­csov elnöknek a puccsal kap­csolatos szerepét feszegette, a kulisszák mögötti események hipotetikus magyarázatát adta, egyebek között erre a követ­keztetésre jutott: „A túlzottan nagy intellek­tuális lehetőségekkel rendelke­ző katonai-ipari komplexum továbbra is veszélyes ellenfél. Érdemes jó árat fizetni azért, hogy realizáljuk ezt a mostan­ság a legkeresettebb hiánycik­ként számon tartott árut a polgári gazdaságban.” Vagyis vegyünk agyakat a hadiipartól. Természetesen az általuk mű­ködtetett termelőbázissal együtt. Ez lehet a fehér pol­gári tőkétől aligha független lap írásának igazi üzenete. S hogy mindezek után mű­ködni fog-e az oroszországi privatizációs elképzelés? Erre, mint sok egyéb másra ebben a hatalmas országban egyelőre nincs garancia. Moszkva, 1991. október. M. Lengyel László „SZERENCSEBÉRLET" ELŐFIZETÉSES LOTTÓSZELVÉNNYEL NEM FELEJT EL K­ÉMJÉJÉVJI^^KRNL ^ . |

Next