Népszabadság, 1991. október (49. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-28 / 252. szám
MAGYARORSZÁG REFLEKTORFÉNYBE KERÜL Egy bank, amely közelebb visz Európához Jacques Attali nyilatkozata a Népszabadságnak Budapesten tartja jövő áprilisban első éves közgyűlését az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank, s Magyarország a következő 12 hónapban jelentős összegű támogatásra számíthat. Erről beszélt a többi között Jacques Attali a Népszabadságnak adott exkluzív nyilatkozatában. A 47 éves bankelnök, aki még a közgyűlés előtt budapesti látogatást tervez, egyben kifejtette legújabb ötletét, ahogy ő nevezi, a kontinentális közös piacról. Ennek célja hosszú távon Kelet-Közép-Európa — beleértve a Szovjetuniót — integrálásának megkönnyítése a nyugati világba. A londoni Cistysben van az az üvegpalota, amelyben a fél évvel ezelőtt, az akkor hivatalosan megalapított „Európai Bank” található. Igaz, csak ideiglenesen, mert úgy tűnik, rövidesen szűknek bizonyul a hely. Ám Attali úr egyelőre még itt, az épület legfelső emeletén fogadott bennünket. Rövid várakozás után megnyílt az elnöki iroda ajtaja, és egymás után hagyták el a termet a bankvezérkar tagjai. Köztük egy ismerős arc, Németh Miklósé, a magyar miniszterelnökből lett alelnöké. Talán nem véletlen, hogy az Európai Bank első közgyűlése éppen Budapesten lesz, ami Jacques Attali szavai szerint „rendkívüli esemény, mert negyven ország pénzügyminisztere vesz részt majd a tanácskozáson, és ezzel Magyarország reflektorfénybe kerül”. Mindenesetre a bankelnöknincs könnyű helyzetben, hiszen az elmúlt hónapokban több sajtótámadás is érte őt és közvetlen munkatársait. „Eredmények helyett szavak dominálnak”, „túlságosan sokat utazik”, „a magánvállalkozások segítéséhez semmi köze a banknak, annál több Franciaország hosszú távú külpolitikai céljaihoz”, „ki akarja oktatni a Cityt, hogyan csináljanak üzletet Kelet-Európában”. Érthető, hogy nem fogadja túl nagy örömmel a kérdést: vajon a sajtóbírálatok fényében nem bánta-e meg, hogy Mitterrand francia elnök tanácsadójának tisztségét felcserélte a bankelnök székével. „Sohasem bánom meg a múltat” — így a válasz, ami pedig a sajtót illeti, Jacques Attali szerint bizonyos támadások valóban voltak, de általában nem ez a jellemző. — A demokrácia a kritikát is jelenti, sok kérdésben kemény viták vannak, de elképzeléseinkről, céljainkról jó néhány kedvező írás jelent meg — így Attali úr. Egyben azt tanácsolja, hogy a szavak és a valóság közötti különbséget ajánlatos szélesebb összefüggésben vizsgálni. Mint megjegyezte: — A Világbanknak három évre, az Ázsiai Fejlesztési Banknak 18 hónapra volt szüksége az első kölcsön nyújtásához. Nekünk gyakorlatilag két hónap elég volt, már beindítottuk a magánszektor támogatását is Cseh-Szlovákiában és Magyarországon, s több országnak jelentős technikai segítséget adtunk. Vagyis a bank működik, pedig csak idén áprilisban nyitottuk meg, s ennyi idő alatt kellett kialakítani belső struktúráját, személyi állományát. Az Európai Bank megnyitása óta eltelt hat hónapban újabb drámai változások következtek be Kelet-Közép- Európában. Vajon ezek menynyire befolyásolják a bank munkáját? Kelet-Európában jó néhányan vallják, hogy a Nyugatnak nincs stratégiai válasza ezekre a fejleményekre. Vajon van-e az Európai Banknak, amelyet egyedülállóan politikai mandátummal is felruháztak? — Ezeket a drámai fejleményeket senki sem jósolhatta meg előre, s valóban nagyon sok aggasztó dologgal is szembe kell néznünk. Azt hiszem, elég, ha a jugoszláviai háborúra, az egykori szovjet köztársaságok közötti gazdasági megállapodás nehézségeire, a csehek és szlovákok együttélésének problémáira vagy a — Nyugaton is — erősödő idegengyűlöletre gondolok. Ez utóbbi a legrosszabb dolog, s talán ma érvényesebb a mondás, mint korábban: „Európa saját maga réme.” Ám azt hiszem, hogy másokkal ellentétben van hosszú távú stratégiánk : Kelet-Európa, beleértve a Szovjetunió integrálása az úgynevezett nyugati világba az intézményrendszerek átalakításának segítésével, a határok megnyitásával. De nem is lehetnénk meg enélkül, hiszen e célok megvalósításához nem hat hónapra, hanem — a gazdaság esetében — sok évre van szükség. — Ugyanakkor Nyugaton, látva a térség mai állapotát, hallható olyan vélemény is, hogy felesleges pénzkidobás a támogatás. — Szerintem a térség kifejezés semmit sem mond, hiszen minden országnak megvan a maga sajátossága. Például Magyarországon érdemes befektetni a magánszektorba, mert már bizonyos fokig létezik a piac, ellentétben a Szovjetunióval, ahol ahhoz, hogy üzletet lehessen csinálni, először a megfelelő intézményi, jogi, pénzügyi rendszert kell kialakítani. Vagyis általánosságban sohasem szabad a kérdést feltenni, csak rövid vagy hosszú távú érdekeket mérlegelve. Teljesen világos, hogy rövid távon a nyugati cégek inkább Magyarországon fektetnek be, a szovjet beruházásokat csak hosszú távú érdekek diktálhatják, s ez inkább a nemzetközi intézményeket jellemzi. Jön néhány napja egy meghökkentő elképzeléssel állt elő: „kontinentális közös piac” megteremtését javasolta. Vajon ennek mi az értelme? — Fél éve azt mondtam, hogy ez a bank legyen az „európai gazdasági térség” alapja. Ma inkább „kontinentális közös piacnak” hívom, amelynek kettős szerepe lehet — szabad kereskedelmi zóna megteremtése és minimális politikai konzultációk biztosítása. Abban kell segítenünk, hogy a kelet-közép-európai országok mielőbb elérjék a csatlakozáshoz szükséges fejlettségi szintet. Ezért is javasoltam, hogy kezdjünk tárgyalásokat egy átfogó egyezményről, mert a globális megoldások inkább előrevihetik a kelet-közép-európaiak ügyét, mint az egyes országokkal kötendő kétoldalú egyezmények. Szerintem az Európai Közösség és az EFTA tagjainak most kötött szerződése logikus lépés egy széles európai gazdasági alap felé. Vajon miért ne tehetnénk ezt meg a kelet-közép-európaiak esetében ? — Ugyan az utóbbi hónapokban a magyar sajtóban többször is téma volt az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank tevékenysége, összefoglalná-e, mi különbözteti meg az ön által vezetett bankot a hasonló intézményektől? — Az EBRD a kereskedelmi és a fejlesztési bank szokatlan kombinációja, valójában két bank. A 13—14 milliárd dolláros alaptőke 60 százalékát fordítjuk a magánvállalkozások és az állami vállalatok privatizálási folyamatának finanszírozására, míg a fennmaradó 40 százalékot elsősorban a célországok infrastruktúrájának fejlesztésébe fektetjük be. Természetesen a bank két funkciója nem ütközhet egymással, és a mi dolgunk, hogy megfelelő egyensúlyt találjunk. Támogatunk olyan beruházásokat, mint repülőtér-fejlesztés, telekommunikációs rendszerek megteremtése, autópálya-építés, az energiaágazat erősítése, amelyek nélkülözhetetlenek a magánszektor fejlesztéséhez. Amennyire ismerjük a bank alapszabályát, a Szovjetunió esetében limitálták a befektetendő összeget, és az nem haladhatja meg az ország alaptőke-részesedését, azaz a 600 millió ECU-t. Mennyire ragaszkodnak ehhez a korláthoz? — Nem ragaszkodunk mereven az alapszabályhoz, és különben is egyelőre elsősorban technikai segítséget adunk a Szovjetuniónak, 40 millió dollár értékben járulunk hozzá az infrastruktúra, a mezőgazdaság, az olaj- és gázipar, a telekommunikáció és új vegyes vállalatok fejlesztéséhez. Ha netán kimerítenénk a hitelkeretet, a bank igazgatótanácsa nyilván hajlandó lesz pótlólagos hitelt adni. Egyúttal, bár a statútum szerint a bank nem nyújthat kölcsönt a kereskedelem finanszírozására, látván a kelet-közép-európai országok rendkívül nehéz helyzetét a szovjet piac összeomlása miatt, dolgozunk a dollár-klíring mechanizmus kialakításán. Mi ugyanis csak azt akartuk elkerülni, hogy a bank nyugati cégek keleti exportját támogassa. Viszont például a magyar és a szovjet, orosz kormányzattal együtt keressük a megoldást a kereskedelmi forgalom átmeneti finanszírozására. A bank egy másik alapelve, hogy 5 millió ECU-nél kevesebb hitelt nem nyújthat egy projekt keretében. Ez Magyarország esetében sem túl szerencsés, mert a kis- és középvállalkozóknak ez túl magas összeg. Nem kívánják-e ezt módosítani? — Nem akarunk ezen a doktrínán változtatni, mert mi nem szeretnénk kis bank lenni. Áthidaló megoldás viszont, hogy közös műveletekbe kezdünk más, akár helyi bankokkal és alapokkal, amelyek kisebb öszszeggel is gazdálkodhatnak. Éppen a közelmúltban alapítottuk meg a holland NMB Bankkal a kelet-európai vállalkozásunkat, amelynek alaptőkéje 100 millió dollár. Ez az intézmény 100 ezertől 10 millió dollárig nyújthat kölcsönöket. Hasonló megállapodásunk van a brit Robert Fleming Holdings céggel, amellyel közösen működtetjük a Cseh-Szlovák Befektetési Társaságot kis- és középvállalkozások támogatására. Rövidesen megnyitjuk Magyarországon képviseleti irodánkat, amelynek felhatalmazása lesz arra, hogy a helyszíni tapasztalatok alapján döntsön közös befektetésekről más pénzintézetekkel. Az egyik sokszor hangoztatott cél a privatizáció elősegítése. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a térség országai a súlyos gazdasági gondok miatt gyakran nagyon olcsón adnak túl vállalatokon. Elképzelhető-e, hogy az EBRD előbb e vállalatok fejlesztéséhez adjon támogatást, és azután kezdődjön meg a privatizálás? — Miért ne. Bizonyos esetekben előzetesen felmérjük a privatizációra kijelölt vállalatokat, és ha úgy látjuk helyesnek, javasoljuk a kormányzatnak, hogy előbb a struktúraátalakítást hajtsák végre a vállalatnál, és ebben mi magunk is részt veszünk. De nem vagyunk vállalati menedzserek, és nem akarjuk felvállalni az átalakítással járó „piszkos” munkát, például a feleslegessé vált munkaerő elbocsátását. Az eltelt hat hónapban Magyarországnak elég kevés segítség jutott az Európai Banktól, gyakorlatilag egyetlen projekt valósult meg, a rövidesen aláírásra kerülő megállapodás egy hatmillió dolláros befektetésről a kecskeméti Petőfi Nyomdába. Pedig fél éve még nagy reményeket fűztek a bankhoz Budapesten. Az illúziókat azóta bizonyos fokú csalódás váltotta fel. Ön szerint ez jogos érzés? — Én megértem ezt, hiszen köztudott, hogy nem kevés pénz áll rendelkezésünkre, 13 —14 milliárd dollár, a befektetésekhez azonban jó terveket kell találnunk. A csalódás tehát a mi részünkről is fennáll, egyszerűen még nem találkoztunk reális, jó projektekkel. Ehhez időre van szükség. Nem árulhatok el bizalmas információkat, de a következő tizenkét hónapban a tervek szerint sok pénzt fektetünk be Magyarországon. Persze ahhoz, hogy döntsünk egy befektetésről, tudnunk kell: a pénz nem vész el. — Hogyan ítéli meg Magyarország fogadóképességét éskészségét, hiszen ez nélkülözhetetlen a beruházásokhoz? — Azt gondolom, hogy Magyarország e tekintetben a sport nyelvén szólva az első osztályba tartozik. Megvan a készség és a szakértelem is, mind a magán-, mind az állami szektorban. Napi kapcsolatunk van Budapesttel, a fejlesztési bankban és a kereskedelmi részlegben is vannak közvetlenül Magyarországgal, illetve azokkal a cégekkel foglalkozó munkatársaink, amelyek érdekeltek a befektetésekben. Emellett technikai segítséget adunk a globális, makroökonómiai struktúra javításához, és ha konkrét igény merül fel, tanácsokkal szolgálhatunk a nemzetközi ügyekben is. — Vajon mennyire európai a bank? Kívül maradnak-e falain a kelet-közép-európai drámai ütközések, indulatok? — A válaszom egyszerű: itt semmi ilyesmit nem érezni. Ez a bank nemzetközi intézmény, s nemcsak földrajzi értelemben európai. London, 1991. október. R. Hahn Veronika— Zalai István 14) Jacques Attali, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank elnöke. 6 NÉPSZABADSÁG - VILÁGTÜKÖR 1991. október 28., hétfő Orosz részvényt vegyenek! A szovjet reklámok egyelőre inkább nevezhetők hirdetményeknek, mint ötletes, szakmailag jól megcsinált hírverésnek. Mostanában van még egy szembetűnő sajátosságuk. Miközben az árureklámok ritkák, mint a fehér holló, egyes cégek, egyesüléseik, holdingok, tőzsdék hatalmas pénzeket költenek önmaguk népszerűsítésére. A sorban az első a Menatep bankközi egyesülés (holding) volt. A cég emblémája sokáig ott volt a tévé híradójában az időjárás-jelentés idején. Felkerült a moszkvai taxikra, autóbuszokra, de néhány teherautóra is, és sikeres reklámfilmek hívták fel a figyelmet a pénzcsoportra. A reklámkampány hatásos volt és agresszív, ahogyan az a talán leggyorsabban növekvő szovjet nem állami egyesüléshez illiik. Legújabban az a Menatepreklám ütőkártyája, hogy a holding nemzetközivé vált, és aki talpon akar maradni a Gibraltártól Kamcsatkáig terjedő hatalmas gazdasági térségben, annak ugyancsak hasznos a vele való kapcsolatkeresés. A második a sorban a titokzatos MMM cég volt, amelyről ugyan nem tudni, mikor és milyen pénzekből jött létre, az azonban biztos, hogy korlátlan mennyiségben és rubelért is kínál számítástechnikát, a piaci áraknál olcsóbban. Az MMM reklámkampánya a televízióban, a rádióban és a sajtóban hasonló intenzitású, mint a Menatepé volt a csúcsidőszakban. Sőt, a három M Moszkva ünnepe idején két napon át ingyen szállított mindenkit a metrón. Államtalanítás A harmadik ilyen cég az Alisza tőzsdecsoport. Annak ellenére, hogy a szovjet tőzsdék ma még inkább elosztó és közvetítő központok, mintsem a nyugati értelemben vett intézmények, az nyilvánvaló, hogy az Aliszának jól megy. Különben nem költhetne horribilis összegeket reklámra, amely a választott emblémaállatra (valószínűleg a névadóra), egy gyönyörű kutyára épül. Mitől érik meg ezek a vehemens és méregdrága kampányok? Miért érdemes egyszerűen népszerűsíteni egy céget úgy, hogy nem kérnek vagy ajánlanak szinte semmit? A választ az oroszországi privatizációs elképzelések adják meg. A szövetségi és köztársasági vagyon újraelosztása következtében nagymértékben gyarapodott az Oroszországi Föderáció vagyona. Ennek hatékony működtetése jelentős mértékű privatizáció és „államtalanítás” nélkül elképzelhetetlen. A következő néhányévben ezért mintegy 1,5 billió (másfél ezer milliárd) rubel értékű állami vagyont szándékoznak privatizálni. A tervezett módszer lényege, hogy a köztársaság minden felnőtt polgára (egyes tervek szerint a 25éven felüliek) 7— 10 ezer rubelnyi (10—15 havi fizetés!) privatizációs pénzt kapna. Ez 2—3 év alatt kerülne a személyre szóló számlákra, ahonnan azt csak a tulajdon vásárlására lehetne fordítani részvények formájában. Harc a tőkéért Ez a hatalmas mennyiségű privatizácós pénz egyszerűen elsöpörheti a Szovjetunióban ma működő magántőkét, ami itt is vagy fekete — bűnözésből, zsarolásból, korrupcióból, a törvények kijátszásából, erőszakos sápszedésből származik —, vagy fehér, de az állami vagyonból — kisszövetkezetek, kft.-k, bérletek, szerződéses üzemeltetés formájában — kihasított. A privatizációs elképzelések egyik nagy érdeme, hogy — legalábbis a fehér tőke vonatkozásában — tiszta viszonyokat teremtene. A másik, hogy elméletileg lehetőséget ad a tőke leghatékonyabb működtetésére, vagyis arra, hogy a pénz oda kerüljön, ahol az a legtöbbet fial. Az lenne ugyanis logikus, hogy az emberek annak adják a másra nem használható pántlikázott pénzüket, akitől a legtöbb osztalékot remélik. Ha egy részvénytársasághoz több privatizációs pénz kerülne, mint amennyit a saját vagyona ér, azon már ő szerezhet tulajdont más vállalatokban, pénzintézetekben, s ha okos, olyan cégeket vásárol fel, amelyeket nyereséggel tud működtetni. Így kerülnek a képbe a reklámkampányok. A legnagyobb magáncégek már most sulykolják: nekem add a pénzedet, akkor jársz a legjobban. Hiszen számukra élet-halál kérdése, hogy ne oldódjanak sok a privatizációs pénzek tengerében. Így már van értelme az MMM különbeni bárgyú reklámszlogenjének, miszerint az MMM-nak nincsenek gondjai. Engem ugyanis, ha a reklám megcélzottja volnék, ez cseppet sem érdekelne, legfeljebb az, lesznek-e nekem gondjaim, ha a három M-mel hoz össze a sors. De ha elsőként az MMM- re gondolok, amikor arról van szó, hogy kinek adjam a pénzemet, az MMM-nek már biztosan megérte. Pénztárcák és mundérok Van még egy ága-boga ennek a privatizációs folyamatnak. Asok pénzre szert tevő holdingok, részvénytársaságok a legjobb vállalatokra fenik majd a fogukat, és ezek még mindig a hadiipari vagy a hadsereg számára is termelő üzemek, amelyek nagy számban kerülnek át a szövetség fennhatósága alól a köztársaság tulajdonába. Ezek számára egyszer csak a hadsereg ugyanolyan megrendelő lesz csupán, mint bármely más vásárló, s többé már nem élet-halál ura. A fehér tőkének tehát érdeke időben összefogni a katonai-ipari komplexum menedzsergárdájával. A Nyezaviszimaja gazeta (független újság) hirhedett cikke, amely Gorbacsov elnöknek a puccsal kapcsolatos szerepét feszegette, a kulisszák mögötti események hipotetikus magyarázatát adta, egyebek között erre a következtetésre jutott: „A túlzottan nagy intellektuális lehetőségekkel rendelkező katonai-ipari komplexum továbbra is veszélyes ellenfél. Érdemes jó árat fizetni azért, hogy realizáljuk ezt a mostanság a legkeresettebb hiánycikként számon tartott árut a polgári gazdaságban.” Vagyis vegyünk agyakat a hadiipartól. Természetesen az általuk működtetett termelőbázissal együtt. Ez lehet a fehér polgári tőkétől aligha független lap írásának igazi üzenete. S hogy mindezek után működni fog-e az oroszországi privatizációs elképzelés? Erre, mint sok egyéb másra ebben a hatalmas országban egyelőre nincs garancia. Moszkva, 1991. október. M. Lengyel László „SZERENCSEBÉRLET" ELŐFIZETÉSES LOTTÓSZELVÉNNYEL NEM FELEJT EL KÉMJÉJÉVJI^^KRNL ^ . |