Népszabadság, 1992. január (50. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-02 / 1. szám

­­­ LONDONI PROGNÓZIS MAGYARORSZÁGNAK 1992-RE: Csökkenő infláció, gyorsuló privatizáció A The Economist Kiadóvál­lalat a múlt év végén is megje­lentette a következő év várható eseményeit, eredményeit tar­talmazó másfél száz oldalas fü­zetet, melynek címe „A világ 1992-ben”. A kiadvány először általános­ságban tárgyalja, melyek lesz­nek 1992 legfontosabb problé­mái és kihívásai, és egy hóna­pokra lebontott eseménynaptárt is közöl a legjelentősebb konfe­renciákról, választásokról, sportversenyekről. Majd a világ sorsát eldöntő térségek [Európa, (az egykori) Szovjetunió, Észak- és Dél-Amerika, Távol-Kelet) várható fejleményeit elemzi. A következő fejezetben 51 ország és 29 iparág 1992-es számait ol­vashatjuk, végül a három utolsó részben az ipar, a pénzügyek, illetve a tudomány fejlő­désébe pillantha­tunk be. A kiadvány fő­­szerkesztője, Dud­­ley Fishburn brit parlamenti képvi­selő és a Harvard Egyetem igazgató­­tanácsának tagja jó évet vár, amely­ben minden mo­dern gazdaság gyarapodni fog. Ez lesz a „gazdag világ” folyamatos fejlődésének tize­dik éve. Ez nem vonatkozik Nagy- Britanniára és az Egyesült Álla­mokra, amelyek még nem jutottak túl a recesszi­­ón. A remeknek tűnő év árny­oldalai ismét elsősorban az európai kontinensen jelentkez­nek, mindenekelőtt az egykori Szovjetunió önálló köztársasá­gaiban, ahol az összeomlás ve­szélyt és nélkülözést hoz. Kelet- Európában, amelyet 1992-től már inkább Közép-Európának kell nevezni, félő, hogy a nem­zetiségi torzsalkodások útját fogják állni a gazdasági fejlő­désnek. Sok múlik az Európai Közösségen, ahogy az év végén életbe lép az egységes piac, olyan új szerződésekben lehet bízni, amelyek a közép-európai társult tagoknak kedvezőek és vonzók lesznek. 1992 végén 311 millió embert érint Nyugat-Eu­­rópában a belső határok nélküli közös piac. A cikk szerzője sze­rint Brüsszel lép Moszkva he­lyére, Kelet-Európa gazdasági reformjait onnan irányítják. A nemrég megkötött EK-társulási szerződéseket Bulgáriára és Romániára is kiterjesztik. Kétségbeejtő képet fest az ol­vasó elé az egykori szovjet köz­társaságokról szóló fejezet. A nyilván már jóval korábban ki­nyomtatott kiadvány még szükségesnek tartja, hogy meg­maradjon egy központi kor­mány, amely koordinálja az adózási és kiadási politikát, hogy valamiféle költségvetési egyensúlyt teremtsen és meg­óvjon a katasztrófától. Ezt a szerepet ma már kétségtelenül Oroszország töltheti be. A szer­zők növekvő, 365 százalékos inflációval számolnak, de a fő bajt abban látják, hogy nincse­nek meg a munkaerővel és a forrásokkal való jobb gazdál­kodás első jelei sem. Várhatóan több helyi hábo­rúra és határvillongásra lehet számítani, de nem lesz polgár­­háború - írja „A világ 1992- ben”. Nem kevesebb, mint 76 határvita képzelhető el, de há­ború legfeljebb akkor tör majd ki, ha nagyobb néptömegek - főleg oroszok - keverednek be­le a konfliktusba. Magyarországról elsősorban „A világ számokban” című fe­jezetben esik szó. Az 1992-es egy főre eső GDP-t 4186 dol­lárra becsülik. Magyarország lakossága vár­hatóan 10,5 millió fő lesz. A GDP 6 százalékkal csökkent 1991-ben, és 1992-re újabb 2,5 százalékos csökkenés­ várható. Az infláció 1991-ben 36 száza­lékos volt, ez 1992-re 30 száza­lékra esik vissza. Magyarország politikai jövő­jét illetően a kiadvány Antall József jobbközép kormányának továbbélését várja, annak elle­nére, hogy nehézségek támad­nak koalíciós partnereivel. A Magyar Demokrata Fórum - a kiadvány szerint - a következő két évben kettészakad, és az 1994-es választásokon már egy négypárti koalíció is elképzel­hető. A "gazdaságban a korábbi negatív tendenciák várhatók a Szovjetunióval és a kelet-euró­pai országokkal folytatott ke­reskedelem összeomlása miatt. De a szigorú monetáris és fis­kális politika, amelyet a Nem­zetközi Valutaalappal egyetér­tésben dolgoztak ki, Magyaror­szágnak kedvezőbb pozíciót fog biztosítani, mint amit a ko­rábbi kommunista szomszédjai érnek el. A privatizáció a lassú kezdet után 1992-re felgyorsul. Az állami támogatások vissza­fogása, az áremelkedések, a csökkenő reálbérek és a növek­vő munkanélküliség szociális feszültséghez fog vezetni. A privatizációról szóló feje­zet külön is foglalkozik Ma­gyarországgal. 1992-re száz na­gyobb privatizációt ígér az Ál­lami Vagyonügynökség - írja. Az újonnan elindított önpriva­tizációs folyamat felgyorsítja a kis- és középvállalatok eladá­sát - jósolja „A világ 1992- ben” című publikáció. London, 1992. január R. Hahn Veronika Tavaly még futotta libára Moszkvában. NÉPSZABADSÁG - KÜLKAPCSOLATOK - ÁLLÁSPONT 1992. január 2., csütörtök Katona: Nagy önmérsékletet tanúsítunk (Folytatás az 1. oldalról) Nem pusztán a menekültek miatt megnövekedett kiadások, a határvédelem többszörös költségei miatt. De rajtunk ke­resztül fut Szerbiának Európa felé vezető valamennyi vonala, összeköttetése. A mi tartalék telefonvonalainkat bocsátottuk Szerbia rendelkezésére, a mi országútjainkon, vasútvonala­inkon zajlik külföldi forgalma, a mi légiirányítóinkat terheli túl e forgalom. Mi ezt a ma­gyar-szerb jó viszony érdeké­ben, gesztusként bocsátottuk a rendelkezésükre. És nemigen látunk semmilyen viszonzást ezért. - Sőt! Belgrádból a politikusok­tól a sajtóig szinte folyamatosan bí­rálják, támadják a magyar poli­tikát... - Igen. Épp azt szerettük vol­na a szövetségi külügyminisz­térium és Szerbia tudomására hozni, hogy vegyék észre: itt gesztusok sorát tettük. És hogy a jelenlegi helyzeten túltekint­ve mi a jövőbeli, lehetőleg za­vartalan magyar-szerb együtt­működés érdekében csináljuk mindezt. Hisz jó szándékunk e kinyilvánításai nekünk leg­alább 30 millió dollárba kerül­tek - és akkor még nem is emlí­tettem a bő 120 millió dollárnyi kiesett külkereskedelmi hasz­nunkat. - Az Európai Közösség január közepén elismeri a jugoszláviai köz­társaságokat. Budapest mikor és hogyan lép? - Mi korábban is azt hangoz­tattuk, hogy kívánatos mind­azon köztársaságok elismerése, amelyek arra igényt tartanak - tehát nem pusztán Szlovéniát és Horvátországot, hanem szí­vünk szerint mind a hatot. Mi - Európával együtt - készen ál­lunk elismerésükre. És teljesen rájuk bízzuk, hogy találnak-e valamilyen megoldást, ketten, hárman, de akár hatan is; mi azokat örömmel elfogadjuk. Lehetne ez is a fizetség, hisz gesztusért nemcsak dollárral, de gesztussal is lehet „fizetni”. Ez eddig elmaradt. Nagyon fontosnak tarjuk, hogy az elfo­gadható, sőt a jó magyar-szerb kapcsolatok érdekében történ­jen valami.­­ Készültek-e tervek arról, hogy a magyar politika mit léphet, ha az elismerés nyomán például tovább fokozódna a vajdasági magyarokra nehezedő nyomás? - Az elmondottakból látható: Magyarország rendkívüli ön­mérsékletről tett tanúbizonysá­got a jugoszláv válság kezelésé­ben. S ennek egyik oka a Vaj­daságban élő 400-500 ezer ma­gyar iránti felelősségünk, az, hogy ne legyenek még inkább áldozatai ennek a viszálynak, amelynek kirobbanásában ár­tatlanok ők is - akárcsak mi. Azt reméljük, hogy a szerb po­litikában lesz annyi racionali­tás, hogy nem pusztán a propa­ganda hatásvadász szintjén ke­zeli majd a két nép, nemzet kapcsolatait, hanem hallgat az eszére is. Talán lesz módunk érzékeltetni, hogy Szerbiának létfontosságú érdekei fűződnek a magyar kapcsolatokhoz, akárcsak a nemzeti kisebbségi jogok biztosításához - Viharos gyorsaságú volt a Szovjetunió felbomlása ... - Ott ténylegesen az követke­zett be, amit megjósoltunk. Az, hogy a szovjet köztársaságok nem kapták meg időben a dön­tési jogköröket, ez magának a Szovjetuniónak a megszűnté­hez vezetett. Számos külföldi nagykövet másfél éven át bizo­nyos lesajnálással tekintett e magyar álláspontra, honi ellen­zéki vezetők pedig állandóan azt mondták, hogy elrontjuk a magyar-szovjet kapcsolatokat. De a dolgok mégis az említett irányba fejlődtek. S így talán nem volt korlátolt lépés a kor­mány részéről, hogy azokkal kereste a kapcsolatot, akik majd a Szovjetunió helyére léphetnek. Velük kerestük a politikai kapcsolatokat­­ és a gazdaságiakat is, hisz Magyar­­országot a keleti kereskedelem összeomlása rendkívül súlyo­san érintette. Ennek ellenére úgy érzem, e kiszámítható poli­tika is hozzájárult, h­ogy orszá­gunk e térségben még mindig a stabilitás szigetének számít­. - Bizonyos kérdésekben - sze­mélyzeti politika, átszervezés, az új költségvetési tervezet, stb. - az el­lenzék részéről több a kérdőjel. - Egy olyan cégnél, mint a külügyminisztérium, természe­tes a nagyobb személyi mozgás. Ez nem azt jelenti, hogy vala­mennyi, személyi változás öröm volt, netán minden esetben si­került mindenki megelégedését szolgáló megoldást találni - ezeket egy pillanatig sem aka­rom elfedni. Ráadásul e válto­zás a vezetőknél még nagyobb mértékű volt, mint a beosztot­taknál, ami a mostani kényes helyzetünkben, az Európához való csatlakozásunk első per­ceiben, BT-tagságunk küszö­bén okoz majd gondokat. Rá­adásul még nem alakult ki iga­zán az a struktúra, amit a KÜM-ben majd ki kell alakíta­ni. A kérdés az, miként lehet a meglévő főosztályokat valami­lyen működő logikai rendbe csoportosítani, s mely államtit­kár vagy helyettes felügyelete alatt. A vitatott nagykövetsé­gek bezárásával nagyon keve­set lehetne nyerni, hisz igen kis létszámmal dolgoznak. Veszíte­ni viszont sokat tudnánk, hisz az adott térségekben, orszá­gokban nagy magyar kintlevő­ségek halmozódtak fel, s ha onnan diplomáciánk kivonul, keresztet vethetünk e sokmillió dollárra. - Az európai átlaghoz képest An­tall József kormányfő külpolitizáló hajlama sokkal erősebb. Mit jelent e tény a magyar külügyminisztérium számára? - Ez, úgy gondolom, meg­nyugtató hatású. A magyar külpolitika - az, amit végzett az utóbbi idők nagy változásai­nak felmérésében, s ennek nyo­mán kidolgozott elgondolása­inkat eléggé igazolták a fejle­mények - nem pusztán egy tár­ca, hanem,a kormányzat véle­ményén alapul. És az is meg­nyugtató, hogy a külpolitikai koncepció alakításában és irá­nyításában is 1990. májusa óta a miniszterelnök a maga sze­mélyes, nem csekély súlyával vesz részt. Az ő, valamint a külügyminiszter, s mindkettő­jük alázatos szolgája, a politi­kai államtitkár véleménye kö­zött semmilyen eltérés nem volt. Az eltelt év, ha nehézsé­gek árán is, de azt igazolta, hogy a nekünk adott külpoliti­kai mozgásteret nagyjából he­lyesen mértük fel. Igaz, nem használtunk ki minden lehető­séget úgy, ahogy kellett volna.­­ Megnevezne néhány területet, amit a külügyminisztérium ma már másképp, utólag okosabban kezel­ne? - Bizonyos esetekben a hirte­len megsokasodott vagy sarka­latossá váló multilaterális kap­­ ­­ csolatok miatt egyes kétoldalú kapcsolatok nem alakultak úgy, ahogy az elérhető lett vol­na. Leginkább ilyen a ma­gyar-német kapcsolatok terü­lete. Talán az említett leter­heltség, talán az ellenzéki vád miatt, amely szerint a kormány az egyoldalú szovjet függést németre kívánja változtatni, a kívánatosnál kevesebbet tet­tünk a német kapcsolatok hasznosításáért, mindenekelőtt gazdasági síkon. Talán a kez­det kezdetén még több segítsé­get, utóbb még több értékes együttműködést tudtunk volna „kisajtolni” a magunk számá­ra, amire igencsak rá lennénk szorulva. De ilyen javítandó terület a külgazdasági tárca és a kül­ügyminisztérium közti egyezte­tés is, ami sokszor kitűnő, de nem mindig. Mi például fontos piacot találtunk az ASEAN or­szágokban. E térség igen fon­tos lehetne - és úgy érzem, az NGKM erre máig nem harapott rá eléggé. - Mit vár az idei évtől tárcája és önmaga számára? - Martonyi Jánosnak állam­titkárként a KÜM-be való át­­kerülése stabilizáló hatású lesz, amire ilyen nagy személyi moz­gás utáni szükség is van. Biztos vagyok abban, hogy ő, csakúgy mint én, ki fog állni az appará­tusért, s meglesznek a feltéte­lei, hogy a Bem rakparton to­vábbra is kiszámítható és logi­kus, nemzeti konszenzuson ala­puló külpolitikát tudjunk csi­nálni, nagyobb összhangban és az NGKM-mel is gyanakvás­mentesen. Hiányzik a mai KÜM-ből egy igen fontos kap­csolódási pontot jelentő terület, a kultúra, megerősítésre szorul nemzetközi jogi és konzuli munkánk is. Idén még számo­sabbak nemzetközi kötelezett­ségeink, még inkább jelen kell lennünk Európában és intéz­ményeiben is; amennyire csak lehet,­­takarékosan,­ haszonori­­entáltan. Ami engem illet: úgy gondolom, a magyar-német kapcsolatrendszer, a bizton­ságpolitika, valamint az arab térséghez és az ASEAN-orszá­­gokhoz fűződő kapcsolatok fej­lesztése mellett is lesz elég sok tennivalóm. Eszes Tibor Évszám a naptárban Tételezzük fel, hogy az idei év jobb lesz, mint a tavalyi. Ez­zel mindössze annyi a baj, hogy mindig ezt szoktuk feltételez­ni. Az elmúlt esztendő a hősiességé volt. Teltek-múltak a na­pok, s arra lettem figyelmes, hogy körül vagyok bástyázva hő­sökkel. Többször magam sem tudtam válaszolni a heroizmus piti támadásaira. Utólag vettem észre, hogy bár minden tőlem telhetőt megtettem a nevetséges hőskultusz ellen, néha én is abba a hibába estem, hogy magyaráztam a bizonyítványomat. Nem kellett volna. Ülni kellett volna csöndben, s figyelni, miként tesz-vesz a sokaság. Ha újra kezdhetném, a hallgatást választanám. Szemlélődést, mélabús estéket, éjszakákat. Ki kellett volna maradni ebből az egészből. Hagyni az újra­­leosztást, hagyni, hogy a figurákat ugyanazon típusú figurák­kal váltsák fel, hogy a tehetség útja ugyanúgy el legyen torla­szolva, mint régen. És nem sopánkodni, és nem szajkózni, hogy jaj, istenkém, már megint nem történt meg... Rendszer­­váltás, kurzusváltás, egyéb haszontalanságok. Örülni kellett volna annak, hogy lám, a nehezen kezelhető embereknek újra rögös az útjuk, hogy a falakat ugyanúgy le kell valakinek dönteni, hogy ugyanúgy küzdeni kell a buta­ság, a kivagyiság, a vidékiség, a fővárosiasság a kivagyiság el­len - és általában minden ellen, ami ellen érdemes küzdeni. Örülni kellett volna a szaporodó nehézségeknek - örülni kellett volna annak, hogy az­­élet megy tovább. Mert miféle társadalom az, ahol az emberek kivétel nélkül boldogok, meg egyformák vagy egyenlőek. Ilyen nincs. Csak szavakban léte­zik. Feltehetőleg csak olyan van, ahol a gazdag szemben ált a szegénnyel, az igazságtalanság előbb rendre legyűri az igaz­ságot, a helyezkedők pedig ügyesebbek a tisztáknál. Azt hiszem, helyrebillentem és kijózanodtam. A koncért ugyanolyan marakodás indul, mint bármikor, bármilyen esz­tendőkben. A hely ugyanúgy kell majd mindenkinek, mint ed­dig volt. Rangkórság, beteges büszkeség is lesz, meg hozzá­­nem értés, igazságtalanság is, csőstül. Ez - hogy így lesz -, még nem jelenti azt, hogy ne lenne demokrácia. Az lesz, cso­mó bajjal, nyavalyával. Lehet, hogy munka nélkül telik majd el az első időszak. De össze nem omlunk, dolgozni fogunk szakadásig. Közben figyelni fogjuk, ki hogyan csap be ben­nünket. Nem bízunk mesés megváltásban, új választásokban, egyéb csodatételekben. Ha egyre több lesz környezetünkben a partizán, ezt is megszokjuk. Minden kornak megvannak a­­ maga partizánjai. Együtt fogunk élni velük. Figyeljük szavu­kat, lessük vágyaikat, hiszünk nekik, hogy ők igen, mi még mindig nem. És egyre kevesebb lesz az illúziónk. Még tán azt is megérjük - ha nem bízunk a csodákban -, hogy emiatt nem sütik ránk a bélyeget: ilyen-olyan régi, meg visszasíró, meg komcsi, bolsi, közönyös, kozma- és egyéb po­­lita, meg ez meg az.­Talán egyszer azok leszünk, akik. És az év is olyan lesz, amilyen. Harcolunk, kínlódunk majd benne, és túléljük persze minden körülmények között. Mert­hogy mégiscsak erre megy ki a játék. Tételezzük fel, hogy 1991 nem más, mint amaz volt, nem különös, nem nagy szám, csak egy évszám a naptárban. Ne várjunk tőle többet, mint kellene. Csak legyünk mi magunk nagyon erősek. És racionálisak. Rab László A csönd Már jó ideje figyelem a csendet. Először az utcánkban. Olyan egy-másfél esztendeje egyre zárkózottabbak az embe­rek. Arra figyeltem fel, hogy a szomszédunkban nem fotóz­nak. Az ötvennégy portáról hat családfő járt át csütörtökön­ként szomszédomhoz, aki igen precízen töltötte ki a legrava­szabb variációjú kollektív szelvényeket is. Persze a totózás csak ürügy volt a kvaterkázásra, poharazgatásra. Egyszerű, dolgos emberek két-három órás kikapcsolódására. Aminek most már jó ideje vége. Feloszlott a totózó brigád. Csend van a szomszéd portán. És kint az utcán is. Nemigen szaporítják a szót az asszonyok sem. Idejük nincs vagy tán kedvük? Nem tudni. Télen-nyáron üres az utca. Még az első hó sem hozta össze az embereket. Mindenki külön seperte a járdát. Félórás különbségekkel. És a disznóölések. Nemrég még pontosan tudtuk, melyik portán, mikor, mekkora állatot vágnak. Egymás egy-két órás kisegítése is gyakori volt. A szúrástól a pörzsölés végéig. Most valahogy ez sincs. Még visítást sem hallani. Igaz, elterjedtek a szögbelövő pisztolyok. A disznók hangtalanul dőlnek el. Jobb, ha a szomszéd nem tudja, mi történik. De nemcsak otthon van ez így. A minap egy fenyőfát vásár­ló idős ember szállt fel a villamosra, amelyen utaztam. A mel­lette álló, hasonló korú utas hosszan méregette a fenyőt és vá­sárlóját is. Aztán a tulajdonos füléhez hajolt és suttogva kér­dezte: mennyiért vette? A kérdezett szintén fojtott hangon vá­laszolt: háromért akarták adni, de én lealkudtam kettőötven­­re. Aztán még hozzátette: amaz, tudja, az a hosszú levelű még drágább, de én ezt szeretem, ezt a hagyományosat. Ez nekem szimbolikusabb. Megkövülten álltam. Mi ez a sugdolózás a karácsonyfa árá­ról? Miért egy ilyen szép mondatot rejtegetni? Már hogy en­nek az illetőnek a luc szimbolikusabb, mint a fekete fenyő. Szóval ez érdekel most engem. Hogy miféle csend ez itt? Vi­har utáni? Vihar előtti? Egyáltalán van köze valamiféle elmúlt vagy jövendő viharhoz? Azt mondják, az embereket mostanában nem érdekli a poli­tika. Nem hiszem, hogy fontos lenne ez. Annál fontosabbnak látszik ez a csend, ez a rejtőzködés. Ugyan mit jelenthet ez? Hogy az embereket mostanában az emberek sem érdeklik? Vagy épp ellenkezőleg? Talán félnek? Mint az a két kará­csonyfás a villamoson? De vajon mitől? Hovanyecz László V i* ­ A DPA szerint nem állunk rosszul (Bonni tudósítónktól) A DPA német hírügynökség szerint a magyar gazdaság elérte a mélypontot, és bár a fellendülésre még várni kell, az idén már stabil marad a lakos­ság életszínvonala. Az infláció harminchatról huszonöt száza­lékra csökken, de a munkanél­küliség félmilliósra emelked­het. Mindazonáltal a külkereske­delmi mérleg továbbra is hiányt mutat : 1991 első tíz hó­napjában 7,25 milliárd dollár volt a kivitel és 8,72 a behozatal.­ ­ 3

Next