Népszabadság, 1992. január (50. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-02 / 1. szám
LONDONI PROGNÓZIS MAGYARORSZÁGNAK 1992-RE: Csökkenő infláció, gyorsuló privatizáció A The Economist Kiadóvállalat a múlt év végén is megjelentette a következő év várható eseményeit, eredményeit tartalmazó másfél száz oldalas füzetet, melynek címe „A világ 1992-ben”. A kiadvány először általánosságban tárgyalja, melyek lesznek 1992 legfontosabb problémái és kihívásai, és egy hónapokra lebontott eseménynaptárt is közöl a legjelentősebb konferenciákról, választásokról, sportversenyekről. Majd a világ sorsát eldöntő térségek [Európa, (az egykori) Szovjetunió, Észak- és Dél-Amerika, Távol-Kelet) várható fejleményeit elemzi. A következő fejezetben 51 ország és 29 iparág 1992-es számait olvashatjuk, végül a három utolsó részben az ipar, a pénzügyek, illetve a tudomány fejlődésébe pillanthatunk be. A kiadvány főszerkesztője, Dudley Fishburn brit parlamenti képviselő és a Harvard Egyetem igazgatótanácsának tagja jó évet vár, amelyben minden modern gazdaság gyarapodni fog. Ez lesz a „gazdag világ” folyamatos fejlődésének tizedik éve. Ez nem vonatkozik Nagy- Britanniára és az Egyesült Államokra, amelyek még nem jutottak túl a recesszión. A remeknek tűnő év árnyoldalai ismét elsősorban az európai kontinensen jelentkeznek, mindenekelőtt az egykori Szovjetunió önálló köztársaságaiban, ahol az összeomlás veszélyt és nélkülözést hoz. Kelet- Európában, amelyet 1992-től már inkább Közép-Európának kell nevezni, félő, hogy a nemzetiségi torzsalkodások útját fogják állni a gazdasági fejlődésnek. Sok múlik az Európai Közösségen, ahogy az év végén életbe lép az egységes piac, olyan új szerződésekben lehet bízni, amelyek a közép-európai társult tagoknak kedvezőek és vonzók lesznek. 1992 végén 311 millió embert érint Nyugat-Európában a belső határok nélküli közös piac. A cikk szerzője szerint Brüsszel lép Moszkva helyére, Kelet-Európa gazdasági reformjait onnan irányítják. A nemrég megkötött EK-társulási szerződéseket Bulgáriára és Romániára is kiterjesztik. Kétségbeejtő képet fest az olvasó elé az egykori szovjet köztársaságokról szóló fejezet. A nyilván már jóval korábban kinyomtatott kiadvány még szükségesnek tartja, hogy megmaradjon egy központi kormány, amely koordinálja az adózási és kiadási politikát, hogy valamiféle költségvetési egyensúlyt teremtsen és megóvjon a katasztrófától. Ezt a szerepet ma már kétségtelenül Oroszország töltheti be. A szerzők növekvő, 365 százalékos inflációval számolnak, de a fő bajt abban látják, hogy nincsenek meg a munkaerővel és a forrásokkal való jobb gazdálkodás első jelei sem. Várhatóan több helyi háborúra és határvillongásra lehet számítani, de nem lesz polgárháború - írja „A világ 1992- ben”. Nem kevesebb, mint 76 határvita képzelhető el, de háború legfeljebb akkor tör majd ki, ha nagyobb néptömegek - főleg oroszok - keverednek bele a konfliktusba. Magyarországról elsősorban „A világ számokban” című fejezetben esik szó. Az 1992-es egy főre eső GDP-t 4186 dollárra becsülik. Magyarország lakossága várhatóan 10,5 millió fő lesz. A GDP 6 százalékkal csökkent 1991-ben, és 1992-re újabb 2,5 százalékos csökkenés várható. Az infláció 1991-ben 36 százalékos volt, ez 1992-re 30 százalékra esik vissza. Magyarország politikai jövőjét illetően a kiadvány Antall József jobbközép kormányának továbbélését várja, annak ellenére, hogy nehézségek támadnak koalíciós partnereivel. A Magyar Demokrata Fórum - a kiadvány szerint - a következő két évben kettészakad, és az 1994-es választásokon már egy négypárti koalíció is elképzelhető. A "gazdaságban a korábbi negatív tendenciák várhatók a Szovjetunióval és a kelet-európai országokkal folytatott kereskedelem összeomlása miatt. De a szigorú monetáris és fiskális politika, amelyet a Nemzetközi Valutaalappal egyetértésben dolgoztak ki, Magyarországnak kedvezőbb pozíciót fog biztosítani, mint amit a korábbi kommunista szomszédjai érnek el. A privatizáció a lassú kezdet után 1992-re felgyorsul. Az állami támogatások visszafogása, az áremelkedések, a csökkenő reálbérek és a növekvő munkanélküliség szociális feszültséghez fog vezetni. A privatizációról szóló fejezet külön is foglalkozik Magyarországgal. 1992-re száz nagyobb privatizációt ígér az Állami Vagyonügynökség - írja. Az újonnan elindított önprivatizációs folyamat felgyorsítja a kis- és középvállalatok eladását - jósolja „A világ 1992- ben” című publikáció. London, 1992. január R. Hahn Veronika Tavaly még futotta libára Moszkvában. NÉPSZABADSÁG - KÜLKAPCSOLATOK - ÁLLÁSPONT 1992. január 2., csütörtök Katona: Nagy önmérsékletet tanúsítunk (Folytatás az 1. oldalról) Nem pusztán a menekültek miatt megnövekedett kiadások, a határvédelem többszörös költségei miatt. De rajtunk keresztül fut Szerbiának Európa felé vezető valamennyi vonala, összeköttetése. A mi tartalék telefonvonalainkat bocsátottuk Szerbia rendelkezésére, a mi országútjainkon, vasútvonalainkon zajlik külföldi forgalma, a mi légiirányítóinkat terheli túl e forgalom. Mi ezt a magyar-szerb jó viszony érdekében, gesztusként bocsátottuk a rendelkezésükre. És nemigen látunk semmilyen viszonzást ezért. - Sőt! Belgrádból a politikusoktól a sajtóig szinte folyamatosan bírálják, támadják a magyar politikát... - Igen. Épp azt szerettük volna a szövetségi külügyminisztérium és Szerbia tudomására hozni, hogy vegyék észre: itt gesztusok sorát tettük. És hogy a jelenlegi helyzeten túltekintve mi a jövőbeli, lehetőleg zavartalan magyar-szerb együttműködés érdekében csináljuk mindezt. Hisz jó szándékunk e kinyilvánításai nekünk legalább 30 millió dollárba kerültek - és akkor még nem is említettem a bő 120 millió dollárnyi kiesett külkereskedelmi hasznunkat. - Az Európai Közösség január közepén elismeri a jugoszláviai köztársaságokat. Budapest mikor és hogyan lép? - Mi korábban is azt hangoztattuk, hogy kívánatos mindazon köztársaságok elismerése, amelyek arra igényt tartanak - tehát nem pusztán Szlovéniát és Horvátországot, hanem szívünk szerint mind a hatot. Mi - Európával együtt - készen állunk elismerésükre. És teljesen rájuk bízzuk, hogy találnak-e valamilyen megoldást, ketten, hárman, de akár hatan is; mi azokat örömmel elfogadjuk. Lehetne ez is a fizetség, hisz gesztusért nemcsak dollárral, de gesztussal is lehet „fizetni”. Ez eddig elmaradt. Nagyon fontosnak tarjuk, hogy az elfogadható, sőt a jó magyar-szerb kapcsolatok érdekében történjen valami. Készültek-e tervek arról, hogy a magyar politika mit léphet, ha az elismerés nyomán például tovább fokozódna a vajdasági magyarokra nehezedő nyomás? - Az elmondottakból látható: Magyarország rendkívüli önmérsékletről tett tanúbizonyságot a jugoszláv válság kezelésében. S ennek egyik oka a Vajdaságban élő 400-500 ezer magyar iránti felelősségünk, az, hogy ne legyenek még inkább áldozatai ennek a viszálynak, amelynek kirobbanásában ártatlanok ők is - akárcsak mi. Azt reméljük, hogy a szerb politikában lesz annyi racionalitás, hogy nem pusztán a propaganda hatásvadász szintjén kezeli majd a két nép, nemzet kapcsolatait, hanem hallgat az eszére is. Talán lesz módunk érzékeltetni, hogy Szerbiának létfontosságú érdekei fűződnek a magyar kapcsolatokhoz, akárcsak a nemzeti kisebbségi jogok biztosításához - Viharos gyorsaságú volt a Szovjetunió felbomlása ... - Ott ténylegesen az következett be, amit megjósoltunk. Az, hogy a szovjet köztársaságok nem kapták meg időben a döntési jogköröket, ez magának a Szovjetuniónak a megszűntéhez vezetett. Számos külföldi nagykövet másfél éven át bizonyos lesajnálással tekintett e magyar álláspontra, honi ellenzéki vezetők pedig állandóan azt mondták, hogy elrontjuk a magyar-szovjet kapcsolatokat. De a dolgok mégis az említett irányba fejlődtek. S így talán nem volt korlátolt lépés a kormány részéről, hogy azokkal kereste a kapcsolatot, akik majd a Szovjetunió helyére léphetnek. Velük kerestük a politikai kapcsolatokat és a gazdaságiakat is, hisz Magyarországot a keleti kereskedelem összeomlása rendkívül súlyosan érintette. Ennek ellenére úgy érzem, e kiszámítható politika is hozzájárult, hogy országunk e térségben még mindig a stabilitás szigetének számít. - Bizonyos kérdésekben - személyzeti politika, átszervezés, az új költségvetési tervezet, stb. - az ellenzék részéről több a kérdőjel. - Egy olyan cégnél, mint a külügyminisztérium, természetes a nagyobb személyi mozgás. Ez nem azt jelenti, hogy valamennyi, személyi változás öröm volt, netán minden esetben sikerült mindenki megelégedését szolgáló megoldást találni - ezeket egy pillanatig sem akarom elfedni. Ráadásul e változás a vezetőknél még nagyobb mértékű volt, mint a beosztottaknál, ami a mostani kényes helyzetünkben, az Európához való csatlakozásunk első perceiben, BT-tagságunk küszöbén okoz majd gondokat. Ráadásul még nem alakult ki igazán az a struktúra, amit a KÜM-ben majd ki kell alakítani. A kérdés az, miként lehet a meglévő főosztályokat valamilyen működő logikai rendbe csoportosítani, s mely államtitkár vagy helyettes felügyelete alatt. A vitatott nagykövetségek bezárásával nagyon keveset lehetne nyerni, hisz igen kis létszámmal dolgoznak. Veszíteni viszont sokat tudnánk, hisz az adott térségekben, országokban nagy magyar kintlevőségek halmozódtak fel, s ha onnan diplomáciánk kivonul, keresztet vethetünk e sokmillió dollárra. - Az európai átlaghoz képest Antall József kormányfő külpolitizáló hajlama sokkal erősebb. Mit jelent e tény a magyar külügyminisztérium számára? - Ez, úgy gondolom, megnyugtató hatású. A magyar külpolitika - az, amit végzett az utóbbi idők nagy változásainak felmérésében, s ennek nyomán kidolgozott elgondolásainkat eléggé igazolták a fejlemények - nem pusztán egy tárca, hanem,a kormányzat véleményén alapul. És az is megnyugtató, hogy a külpolitikai koncepció alakításában és irányításában is 1990. májusa óta a miniszterelnök a maga személyes, nem csekély súlyával vesz részt. Az ő, valamint a külügyminiszter, s mindkettőjük alázatos szolgája, a politikai államtitkár véleménye között semmilyen eltérés nem volt. Az eltelt év, ha nehézségek árán is, de azt igazolta, hogy a nekünk adott külpolitikai mozgásteret nagyjából helyesen mértük fel. Igaz, nem használtunk ki minden lehetőséget úgy, ahogy kellett volna. Megnevezne néhány területet, amit a külügyminisztérium ma már másképp, utólag okosabban kezelne? - Bizonyos esetekben a hirtelen megsokasodott vagy sarkalatossá váló multilaterális kap csolatok miatt egyes kétoldalú kapcsolatok nem alakultak úgy, ahogy az elérhető lett volna. Leginkább ilyen a magyar-német kapcsolatok területe. Talán az említett leterheltség, talán az ellenzéki vád miatt, amely szerint a kormány az egyoldalú szovjet függést németre kívánja változtatni, a kívánatosnál kevesebbet tettünk a német kapcsolatok hasznosításáért, mindenekelőtt gazdasági síkon. Talán a kezdet kezdetén még több segítséget, utóbb még több értékes együttműködést tudtunk volna „kisajtolni” a magunk számára, amire igencsak rá lennénk szorulva. De ilyen javítandó terület a külgazdasági tárca és a külügyminisztérium közti egyeztetés is, ami sokszor kitűnő, de nem mindig. Mi például fontos piacot találtunk az ASEAN országokban. E térség igen fontos lehetne - és úgy érzem, az NGKM erre máig nem harapott rá eléggé. - Mit vár az idei évtől tárcája és önmaga számára? - Martonyi Jánosnak államtitkárként a KÜM-be való átkerülése stabilizáló hatású lesz, amire ilyen nagy személyi mozgás utáni szükség is van. Biztos vagyok abban, hogy ő, csakúgy mint én, ki fog állni az apparátusért, s meglesznek a feltételei, hogy a Bem rakparton továbbra is kiszámítható és logikus, nemzeti konszenzuson alapuló külpolitikát tudjunk csinálni, nagyobb összhangban és az NGKM-mel is gyanakvásmentesen. Hiányzik a mai KÜM-ből egy igen fontos kapcsolódási pontot jelentő terület, a kultúra, megerősítésre szorul nemzetközi jogi és konzuli munkánk is. Idén még számosabbak nemzetközi kötelezettségeink, még inkább jelen kell lennünk Európában és intézményeiben is; amennyire csak lehet,takarékosan, haszonorientáltan. Ami engem illet: úgy gondolom, a magyar-német kapcsolatrendszer, a biztonságpolitika, valamint az arab térséghez és az ASEAN-országokhoz fűződő kapcsolatok fejlesztése mellett is lesz elég sok tennivalóm. Eszes Tibor Évszám a naptárban Tételezzük fel, hogy az idei év jobb lesz, mint a tavalyi. Ezzel mindössze annyi a baj, hogy mindig ezt szoktuk feltételezni. Az elmúlt esztendő a hősiességé volt. Teltek-múltak a napok, s arra lettem figyelmes, hogy körül vagyok bástyázva hősökkel. Többször magam sem tudtam válaszolni a heroizmus piti támadásaira. Utólag vettem észre, hogy bár minden tőlem telhetőt megtettem a nevetséges hőskultusz ellen, néha én is abba a hibába estem, hogy magyaráztam a bizonyítványomat. Nem kellett volna. Ülni kellett volna csöndben, s figyelni, miként tesz-vesz a sokaság. Ha újra kezdhetném, a hallgatást választanám. Szemlélődést, mélabús estéket, éjszakákat. Ki kellett volna maradni ebből az egészből. Hagyni az újraleosztást, hagyni, hogy a figurákat ugyanazon típusú figurákkal váltsák fel, hogy a tehetség útja ugyanúgy el legyen torlaszolva, mint régen. És nem sopánkodni, és nem szajkózni, hogy jaj, istenkém, már megint nem történt meg... Rendszerváltás, kurzusváltás, egyéb haszontalanságok. Örülni kellett volna annak, hogy lám, a nehezen kezelhető embereknek újra rögös az útjuk, hogy a falakat ugyanúgy le kell valakinek dönteni, hogy ugyanúgy küzdeni kell a butaság, a kivagyiság, a vidékiség, a fővárosiasság a kivagyiság ellen - és általában minden ellen, ami ellen érdemes küzdeni. Örülni kellett volna a szaporodó nehézségeknek - örülni kellett volna annak, hogy azélet megy tovább. Mert miféle társadalom az, ahol az emberek kivétel nélkül boldogok, meg egyformák vagy egyenlőek. Ilyen nincs. Csak szavakban létezik. Feltehetőleg csak olyan van, ahol a gazdag szemben ált a szegénnyel, az igazságtalanság előbb rendre legyűri az igazságot, a helyezkedők pedig ügyesebbek a tisztáknál. Azt hiszem, helyrebillentem és kijózanodtam. A koncért ugyanolyan marakodás indul, mint bármikor, bármilyen esztendőkben. A hely ugyanúgy kell majd mindenkinek, mint eddig volt. Rangkórság, beteges büszkeség is lesz, meg hozzánem értés, igazságtalanság is, csőstül. Ez - hogy így lesz -, még nem jelenti azt, hogy ne lenne demokrácia. Az lesz, csomó bajjal, nyavalyával. Lehet, hogy munka nélkül telik majd el az első időszak. De össze nem omlunk, dolgozni fogunk szakadásig. Közben figyelni fogjuk, ki hogyan csap be bennünket. Nem bízunk mesés megváltásban, új választásokban, egyéb csodatételekben. Ha egyre több lesz környezetünkben a partizán, ezt is megszokjuk. Minden kornak megvannak a maga partizánjai. Együtt fogunk élni velük. Figyeljük szavukat, lessük vágyaikat, hiszünk nekik, hogy ők igen, mi még mindig nem. És egyre kevesebb lesz az illúziónk. Még tán azt is megérjük - ha nem bízunk a csodákban -, hogy emiatt nem sütik ránk a bélyeget: ilyen-olyan régi, meg visszasíró, meg komcsi, bolsi, közönyös, kozma- és egyéb polita, meg ez meg az.Talán egyszer azok leszünk, akik. És az év is olyan lesz, amilyen. Harcolunk, kínlódunk majd benne, és túléljük persze minden körülmények között. Merthogy mégiscsak erre megy ki a játék. Tételezzük fel, hogy 1991 nem más, mint amaz volt, nem különös, nem nagy szám, csak egy évszám a naptárban. Ne várjunk tőle többet, mint kellene. Csak legyünk mi magunk nagyon erősek. És racionálisak. Rab László A csönd Már jó ideje figyelem a csendet. Először az utcánkban. Olyan egy-másfél esztendeje egyre zárkózottabbak az emberek. Arra figyeltem fel, hogy a szomszédunkban nem fotóznak. Az ötvennégy portáról hat családfő járt át csütörtökönként szomszédomhoz, aki igen precízen töltötte ki a legravaszabb variációjú kollektív szelvényeket is. Persze a totózás csak ürügy volt a kvaterkázásra, poharazgatásra. Egyszerű, dolgos emberek két-három órás kikapcsolódására. Aminek most már jó ideje vége. Feloszlott a totózó brigád. Csend van a szomszéd portán. És kint az utcán is. Nemigen szaporítják a szót az asszonyok sem. Idejük nincs vagy tán kedvük? Nem tudni. Télen-nyáron üres az utca. Még az első hó sem hozta össze az embereket. Mindenki külön seperte a járdát. Félórás különbségekkel. És a disznóölések. Nemrég még pontosan tudtuk, melyik portán, mikor, mekkora állatot vágnak. Egymás egy-két órás kisegítése is gyakori volt. A szúrástól a pörzsölés végéig. Most valahogy ez sincs. Még visítást sem hallani. Igaz, elterjedtek a szögbelövő pisztolyok. A disznók hangtalanul dőlnek el. Jobb, ha a szomszéd nem tudja, mi történik. De nemcsak otthon van ez így. A minap egy fenyőfát vásárló idős ember szállt fel a villamosra, amelyen utaztam. A mellette álló, hasonló korú utas hosszan méregette a fenyőt és vásárlóját is. Aztán a tulajdonos füléhez hajolt és suttogva kérdezte: mennyiért vette? A kérdezett szintén fojtott hangon válaszolt: háromért akarták adni, de én lealkudtam kettőötvenre. Aztán még hozzátette: amaz, tudja, az a hosszú levelű még drágább, de én ezt szeretem, ezt a hagyományosat. Ez nekem szimbolikusabb. Megkövülten álltam. Mi ez a sugdolózás a karácsonyfa áráról? Miért egy ilyen szép mondatot rejtegetni? Már hogy ennek az illetőnek a luc szimbolikusabb, mint a fekete fenyő. Szóval ez érdekel most engem. Hogy miféle csend ez itt? Vihar utáni? Vihar előtti? Egyáltalán van köze valamiféle elmúlt vagy jövendő viharhoz? Azt mondják, az embereket mostanában nem érdekli a politika. Nem hiszem, hogy fontos lenne ez. Annál fontosabbnak látszik ez a csend, ez a rejtőzködés. Ugyan mit jelenthet ez? Hogy az embereket mostanában az emberek sem érdeklik? Vagy épp ellenkezőleg? Talán félnek? Mint az a két karácsonyfás a villamoson? De vajon mitől? Hovanyecz László V i* A DPA szerint nem állunk rosszul (Bonni tudósítónktól) A DPA német hírügynökség szerint a magyar gazdaság elérte a mélypontot, és bár a fellendülésre még várni kell, az idén már stabil marad a lakosság életszínvonala. Az infláció harminchatról huszonöt százalékra csökken, de a munkanélküliség félmilliósra emelkedhet. Mindazonáltal a külkereskedelmi mérleg továbbra is hiányt mutat : 1991 első tíz hónapjában 7,25 milliárd dollár volt a kivitel és 8,72 a behozatal. 3