Népszabadság, 1992. január (50. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-03 / 2. szám
LUZITÁN ELNÖK AZ EK ÉLÉN Valóban „szegény rokon” Portugália? Januártól fél éven át Portugália az Európai Közösség soros elnöke. Egy portugál kiadású gazdasági szakkönyv így ír az országról: „Portugália, amely Ghánához képest gazdag, Németországhoz képest viszont szegény, a középmezőnyben, Magyarországgal egy szinten áll.” Az ENSZ egyik - vitatható, ám érdekes - felmérésében a világ 130 országát társadalmi fejlettségük alapján rangsorolta. Az így kialakult „toplistán” Portugália a 36., hazánk a 30. helyen végzett (a nyertes Japán lett), innen tehát az első látásra furcsának tűnő összehasonlítás a két ország között. Valószínű azonban, hogy a gazdag európai államok „klubjába” Portugália hamarabb nyer felvételt, mint hazánk. A szegfűk után A kontinens nyugati szélén fekvő kis ország történelmében az EK-hoz való csatlakozás és az alkalmazkodás az egységes belső piachoz az eddigi egyik legnagyobb kihívás. Még két évtizede sincs, hogy 1974 április 25-én a hadsereg egyes alakulatai néhány óra alatt megdöntötték Európa leghosszabb ideig tartó, jobboldali katonai diktatúráját. Ez a nap, melyet a történetírók a demokrácia kezdetének tartanak az országban, a „szegfűs forradalom” néven vonult be a történelembe: a puskacsövekbe tűzött virág a vérontás nélküli hatalomátvételt jelképezte. 1976-ban a jelenlegi államfő, a szocialista Mário Soares kapott kormányalakítási megbízást, aki már 1977-ben jelezte, hogy országa csatlakozni kíván a Közös Piachoz. Nyolcévi „udvarlás” után Portugália, a szegény rokon végül „házasságot” - sokak szerint inkább érdekházasságot - kötött az EK-val, melynek 1986. január 1-e óta teljes jogú tagja. E jó házassággal azonban korántsem biztosított az ország jövője: ha végetérnek a „mézeshetek” - azaz a belépési szerződésben megállapított átmeneti időszak -, Brüsszel benyújtja majd a számlát. Márpedig a felzárkózás nem kis feladat Luzitánia számára. A csatlakozás előtt az infláció 29 százalékos volt az országban, s bár mostanra sikerült 12 százalékra csökkenteni, ez még mindig jóval magasabb az EK- tagállamok átlagánál. A Közösségen belül Portugáliában a legmagasabb a szegények aránya, körülbelül 33 százalék. Becslések szerint a népesség egyötöde írástudatlan. Az egy főre jutó átlagjövedelem a közösségi átlagnak csupán 57,az egy főre jutó fogyasztás pedig annak 59 százaléka. Ami a tőkét vonzza Az új „partner” azonban nem okozott csalódást. Portugáliában a belépés utáni öt évben egész Európában egyedülálló, 4,6 százalékos gazdasági növekedést mértek (az EK átlaga eközben 3,1 százalék volt). A munkanélküliséget sikerült 5 százalék alá szorítani, ezzel is a „közösségi dobogó” legfelső fokára kerülve. (A Közös Piachoz Portugáliával egyidőben csatlakozott Spanyolországban vagy az immár 18 év óta tag Írországban a munkanélküliek aránya körülbelül 16 százalék.) A gazdasági stabilitás eredményeképpen jelentősen megnőtt a külföldi tőke jelenléte: 1989- ig minden évben megduplázódott az országba beáramló összeg. A külföldi beruházások jelenleg körülbelül 5 milliárd dollárt tesznek ki. Emelkedtek a reálbérek és érezhetően nőtt az életszínvonal is; a változás az infrastruktúra és a szolgáltatások terén a legszembetűnőbb. E látványos javulás persze aligha lett volna lehetséges az Európai Közösség - igencsak bőkezű - segélyei és kedvezményes kölcsönei nélkül. A belépés óta Portugália 730 milliárd escudo (365 milliárd forint) támogatást kapott Brüsszeltől, s az elkövetkezendő négy évben további 1800 milliárd escudo (900 milliárd forint) érkezik majd. A Közös Piac ezenkívül tízéves átmeneti időszakot adott az országnak a mezőgazdasági termelés „kiigazítására”, a gabonaféléket pedig egészen 2001-ig védik a közösségi konkurenciától. A többi tagállaméhoz képest rendkívül elmaradott mezőgazdaságot egy évtized alatt korszerűsíteni persze így sem lesz könnyű. Több feltételezés is létezik arra nézve, mikor éri el Portugália a gazdagabb európai államok szintjét. Egyes szakértők 20-25 évről beszélnek, ám vannak, akik ennél pesszimistábban látják a jövőt. Egy felmérés szerint, ha folytatódik az elmúlt öt év alatt tapasztalt növekedési ütem (ami persze igencsak kétséges), Portugália körülbelül 2040-re jut el az Európai Közösség fejlettségi szintjére - 38 évvel később, mint Spanyolország, de 10 évvel hamarabb, mint Írország. Ellenérvek sora A gyors eredmények és a szemmel látható javulás ellenére az országon belül és kívül egyaránt vannak az EK-csatlakozást ellenzők. Olyan hangok is hallatszanak a Közös Piacon belül, hogy e csatlakozás nem kevés gondot okoz a többi tagállamnak, mivel Portugália inkább a fejlődő országok, semmint Nyugat-Európa szintjéhez áll közel. A portugálok közül néhányan - főleg a baloldali beállítottságúak - az Európába való beolvadástól, a nemzeti identitás elvesztésétől tartanak. Álvaro Cunhal, a kommunista párt főtitkára például úgy vélekedett, hogy a belépés „a nemzetközi monopóliumok függvényévé teszi Portugáliát”. Különösen érdekes José Saramago baloldali író Európa elleni tiltakozása, a Kőtutaj című regény, melyben az Ibériai-félsziget leválik a kontinensről és önálló utazásra indul az óceánon. „Az európaiak, a legmagasabb kormányköröktől egészen az egyszerű polgárokig, hamar hozzászoktak, és gyaníthatóan a ki nem mondott megkönnyebbülés érzésével, a szélső nyugati földek hiányához.” - írja regényében Saramago. Január elsejétől jelentős feladat elé néz a kis ibériai ország: hat hónapon át a portugál miniszterelnök, Cavaco Silva tölti be az Európai Közösség elnöki tisztét. A gazdasági eredmények után az EK legfiatalabb tagjának most politikai stabilitásáról és tárgyalóképességéről is számot kell majd adnia. Bíztató jelként értékelhető, hogy a kormányzó szociáldemokrata pártnak a legutóbbi parlamenti választásokon sikerült újból megszereznia az abszolút többséget; a ’74-es forradalmat követő sűrű kormányváltások és puccskísérletek után ez nem kis eredmény, így nem marad más hátra, mint a kétkedőket is meggyőzni. Portugália nem csupán földrajzi helyzete miatt lett az Európai Közösség tagja. Pócs Balázs Belém torony - Lisszabon tengeri kapuja. 6 NÉPSZABADSÁG - VILÁGTÜKÖR 1992. január 3., péntek A csónakosok visszatérnek Az EK 13 millió dollárt adott Vietnamnak - 1991. szeptember 26-át írtuk, amikor a hanoi nemzetközi repülőtéren landolt a hongkongi légitársaság különgépe. Újabb vietnami menekültcsoport - ezúttal 283 fő - érkezett. Sírás itt, sírás ott, állítólag örömükben sírtak. Hol hivatalosan, hol családi körben fogadták a hazatérőket. Az ENSZ menekültügyi hivatalának hanoi képviselői éppen egy hazatért vietnaminak adtak át ajándékot. Annak a Hai Phong-i lakosnak, akinek neve az eddig hazatért vietnami csónakosok névsorán a tízezredik helyen olvasható. Ilyen jellegű fogadtatás ma már nem újdonság senkinek, sem Hanoi, sem Ho Si Minh város repülőterén. 1988 végétől ugyanis mind több vietnami tért haza az általuk tegnap még az „ígéret földjének” tekintett Honkongból. Vietnam egyesülését követően, 1975-1991 között mintegy egymillió vietnami hagyta el hazáját. S bár a a világon több helyen csak politikai menekültként fogadják be őket, több nyugati országban automatikusan letelepülhettek. 1989 márciusától azonban teljesen más lett a helyzet. A befogadó és a tranzit szerepét játszó országok is alaposabban kezdték vizsgálni a vietnami menekültek ügyét, akiknek a többsége ugyanis csak gazdasági okok miatt vett búcsút az anyaországtól. Arra a tényre, hogy a hongkongi menekülttáborokban levő vietnamiak legalább 80 százalékának nem volt más választása, mint hazamenni Vietnamba, Hanoi úgy reagál, hogy az Európai Közösség pénzügyi támogatásával 1988. december 13-án kinyilvánította: minden vietnami, aki önként haza akar térni, illetve nem emel kifogást a hazatelepítés ellen, hazatérhet és élhet anélkül, hogy a törvénytelen szökés miatt bármilyen büntetésben is részesülne. 1988 márciusától 1991 novemberéig összesen 12 693 vietnami csónakos tért vissza Hongkongból és hazájába úgy, hogy hazaindulás előtt fejenként 50 dollár zsebpénzt és Vietnamban 12 hónapig havi 40 dollárt kaptak. Az EK az 1990. december 4-én Hanoiban aláírt megállapodás szerint mintegy 13 millió dollárt adott Vietnamnak a hazatérők beilleszkedésének segítésére. Hanoi munkaügyi minisztériuma szerint a Hongkongból hazajött vietnamiak mostanáig problémamentesen tudtak visszailleszkedni hazájuk sok tekintetben megváltozott életébe. Hai Phongban, Hanoiban, Quang Ninh tartományban és Ho Si Minh városban, ahonnan rengetegen távoztak el az utóbbi években, nagy erőfeszítéseket tettek a hazatérők befogadására, mindenféle megkülönböztetés nélkül. Újra felvehetik vietnami állampolgárságukat, gyerekeik ingyen járhatnak iskolába, a körülményekhez mérten munkát is találhatnak. Tring Van Le, a vietnami munkaügyi minisztérium szociális problémákkal foglalkozó főosztályának vezetője, tudósítónk kérdésére válaszolva elmondta: Vietnam emberbaráti politikájából kiindulva, annak a vietnami közmondásnak megfelelően, hogy csak a távozó kutyát bántjuk, a visszatérőt nem, senkit nem bántottunk meg, semmilyen büntetéssel nem sújtottunk egyetlen egy hazatérőt sem, pedig törvénytelenül hagyták el az országot, és hazatérésük nem kevés gondot okoz amúgy is sok nehézséggel küszködő hazánknak. Nguyen Thi Hang asszony, vietnami munkaügyi miniszterhelyettes így beszélt a menekültek visszatérésével foglalkozó tanácskozáson: „Miként eddig, ezentúl is minden tőlünk telhetőt megteszünk annak érdekében, hogy a hazatérők minél hamarabb kapják meg a lakhatási engedélyt, minél könnyebbek és gyorsabban illeszkedjenek be az új életbe, jussanak hozzá a mindennapi létfeltételekhez”. Az önkéntes hazatérés és beilleszkedés azonban csak szeptemberig ment jól. Minden jóban van valami rossz. Az 50 dollár zsebpénz meg a havi 40 dollár olyan vonzerőt gyakorol, hogy szeptember végétől ismét nagy számban szálltak csónakokra, hogy a Vietnamtól nem messze fekvő Hongkongba menjenek. Az új szerencsét keresők között nem kevés olyannal is lehet találkozni, aki már egyszer hazatért. Most azért távoznak, hogy ismételt hazatérésük alkalmából újból pénzügyi, anyagi támogatásban részesüljenek. Úgy számítanak, hogy egy „kirándulás” révén olyan pénzösszeghez juthatnak, amennyit otthon egy év alatt sem kereshetnek. Azzal sem törődnek, hogy a „kirándulás” sokszor akár az életükbe is kerülhet. Vietnamban, ahol ma nyolc dollár körül ingadozik az átlagos havi kereset, mikor tudnak annyi pénzt megtakarítani - ráadásul dollárban, amennyit egy hazatérő kap az államtól? - teszik fel a kérdést a makacsok. Ismét üléseznie kellett a vietnami kormánynak, az ENSZ menekültügyi hivatalának és az EK-nak. Közös álláspontot fogadtak el: aki szeptember 27. után hagyja el az országot, nem hogy nem kaphatja meg a hazatérőknek eddig járó anyagi támogatást, hanem az EK programjában, a szakmai képzésben, tanulásban, munkavállalásban, a hitelfelvételben sem részesülhet. Még akkor sem, ha önkéntesen tér vissza. Mintha ez bevált volna. Hiszen azóta már sokkal kevesebben próbáltak ily módon szerencsét, s Vietnam humanitárius politikájának, erőfeszítéseinek, a külföldi közreműködésnek köszönhetően mind többen jönnek haza Vietnamba. Hanoi abban reménykedik, hogy a még Hongkongban maradó 56 842 vietnami csónakos végül is önkéntesen hazatér, élve azzal, hogy az anyaország semmilyen megtorlást nem alkalmaz velük szemben, hanem tárt karokkal visszavárja őket. Jacques Mouchet, a menekültügyi hivatal vezetője is elismerte: a vietnami kormány következetesen tiszteletben tartja a megállapodásokat. Hanoi, 1992. január T. D. K. Újabb csoport érkezik Hongkongból Hanoiba. REUTER - FOTÓ I SANTIAGÓI LEVÉL Őslények birodalma Kubában A huszadik század végére gyakorlatilag mindenhol kihaltak a dinoszauruszok. Van azonban hely, ahol most is szemügyre vehetők a földtörténet korábbi korszakában világszerte elszaporodott őslények. Aki kiváncsi rájuk, Kubába menjen. Santiago de Cubától alig negyedórányi autózásra található az a páratlan őslénypark, amelyben teljes életnagyságában látható minden idők legrettegettebb ragadozója, a Tyrannosaurus Rex vagy éppen a földkerekség valaha élt legnagyobb - és minden valószínűség szerint legmulvább állata, a Brontosaurus. A karibi őslényparkot igencsak megbámulják a szinte kizárólag a fejlett országokból érkező turisták, hiszen itt csupa olyasmit láthatnak, amit odahaza legfeljebb a múzeumokban vagy tudós könyvek oldalain. A mindenféle auruszok és a közöttük legelő, hamisítatlanul mai birkák egészen valószerű képet nyújtanak. Az ember már-már hajlamos azt hinni, hogy itt Kubában járva valóban egy korábbi időszakba tévedt vissza. A vasbeton őslények itt tovább élik mindennapi életüket: a ragadozó vad kéjjel veti magát békés növényevő óriásrokonai nyakára, az őshüllőmama féltő gondoskodással óvja kicsinyét, s kicsit odébb a primitív előemberek már csoportosan vadásznak a náluk is butább ősemlősökre. Csak az zavarja némileg az átélést, hogy a parkon átvezető főútvonalon nagynéha végighajt egy harmincéves amerikai autómatuzsálem vagy egy, a szétesés küszöbére érkezett rozsdás Lada. A büfében a külföldi vendég a dollárjáért ihat némi üdítőt, a szuveníreket árusító boltocskában vehet egy Fidel Castro utazásait megörökítő videokazettát. Ha majd a parkban készített saját felvételek mellett ezt is visszanézi, jóleső érzéssel nyugtázhatja torontói, párizsi vagy bécsi otthonában: olyan helyen járt, ahol megelevendedett a múlt. Horváth Gábor A SZERZŐ FELVÉTELE