Népszabadság, 1992. január (50. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-03 / 2. szám

­ LUZITÁN ELNÖK AZ EK ÉLÉN Valóban „szegény rokon” Portugália? Januártól fél éven át Portu­gália az Európai Közösség so­ros elnöke. Egy portugál kiadá­sú gazdasági szakkönyv így ír az országról: „Portugália, amely Ghánához képest gaz­dag, Németországhoz képest viszont szegény, a középme­zőnyben, Magyarországgal egy szinten áll.” Az ENSZ egyik - vitatható, ám érdekes - felmérésében a világ 130 országát társadalmi fejlettségük alapján rangsorol­ta. Az így kialakult „toplistán” Portugália a 36., hazánk a 30. helyen végzett (a nyertes Japán lett), innen tehát az első látásra furcsának tűnő összehasonlítás a két ország között. Valószínű azonban, hogy a gazdag euró­pai államok „klubjába” Portu­gália hamarabb nyer felvételt, mint hazánk. A szegfűk után A kontinens nyugati szélén fekvő kis ország történelmében az EK-hoz való csatlakozás és az alkalmazkodás az egységes belső piachoz az eddigi egyik legnagyobb kihívás. Még két évtizede sincs, hogy 1974 ápri­lis 25-én a hadsereg egyes ala­kulatai néhány óra alatt meg­döntötték Európa leghosszabb ideig tartó, jobboldali katonai diktatúráját. Ez a nap, melyet a történetírók a demokrácia kezdetének tartanak az ország­ban, a „szegfűs forradalom” néven vonult be a történelem­be: a puskacsövekbe tűzött vi­rág a vérontás nélküli hatalom­­átvételt jelképezte. 1976-ban a jelenlegi államfő, a szocialista Mário Soares ka­pott kormányalakítási megbí­zást, aki már 1977-ben jelezte, hogy országa csatlakozni kíván a Közös Piachoz. Nyolcévi „ud­varlás” után Portugália, a sze­gény rokon végül „házasságot” - sokak szerint inkább érdek­­házasságot - kötött az EK-val, melynek 1986. január 1-e óta teljes jogú tagja. E jó házasság­gal azonban korántsem biztosí­tott az ország jövője: ha véget­­érnek a „mézeshetek” - azaz a belépési szerződésben megálla­pított átmeneti időszak -, Brüsszel benyújtja majd a számlát. Márpedig a felzárkózás nem kis feladat Luzitánia számára. A csatlakozás előtt az infláció 29 százalékos volt az ország­ban, s bár mostanra sikerült 12 százalékra csökkenteni, ez még mindig jóval magasabb az EK- tagállamok átlagánál. A Kö­zösségen belül Portugáliában a legmagasabb a szegények ará­nya, körülbelül 33 százalék. Becslések szerint a népesség egyötöde írástudatlan. Az egy főre jutó átlagjövedelem a kö­zösségi átlagnak csupán 57,­az egy főre jutó fogyasztás pedig annak 59 százaléka. Ami a tőkét vonzza Az új „partner” azonban nem okozott csalódást. Portu­gáliában a belépés utáni öt év­ben egész Európában egyedül­álló, 4,6 százalékos­ gazdasági növekedést mértek (az EK átla­ga eközben 3,1 százalék volt). A munkanélküliséget sikerült 5 százalék alá szorítani, ezzel is a „közösségi dobogó” legfelső fo­kára kerülve. (A Közös Piachoz Portugáliával egyidőben csat­lakozott Spanyolországban vagy az immár 18 év óta tag Írországban a munkanélküliek aránya körülbelül 16 százalék.) A gazdasági stabilitás eredmé­nyeképpen jelentősen megnőtt a külföldi tőke jelenléte: 1989- ig minden évben megduplázó­dott az országba beáramló összeg. A külföldi beruházások jelenleg körülbelül 5 milliárd dollárt tesznek ki. Emelkedtek a reálbérek és érezhetően nőtt az életszínvonal is; a változás az infrastruktúra és a szolgál­tatások terén a legszembetű­nőbb. E látványos javulás persze aligha lett volna lehetséges az Európai Közösség - igencsak bőkezű - segélyei és kedvezmé­nyes kölcsönei nélkül. A belé­pés óta Portugália 730 milliárd escudo (365 milliárd forint) tá­mogatást kapott Brüsszeltől, s az elkövetkezendő négy évben további 1800 milliárd escudo (900 milliárd forint) érkezik majd. A Közös Piac ezenkívül tízéves átmeneti időszakot adott az országnak a mezőgaz­dasági termelés „kiigazításá­ra”, a gabonaféléket pedig egé­szen 2001-ig védik a közösségi konkurenciától. A többi tagál­laméhoz képest rendkívül el­maradott mezőgazdaságot egy évtized alatt korszerűsíteni persze így sem lesz könnyű. Több feltételezés is létezik arra nézve, mikor éri el Portu­gália a gazdagabb európai álla­mok szintjét. Egyes szakértők 20-25 évről beszélnek, ám van­nak, akik ennél pesszimistáb­ban látják a jövőt. Egy felmé­rés szerint, ha folytatódik az elmúlt öt év alatt tapasztalt növekedési ütem (ami persze igencsak kétséges), Portugália körülbelül 2040-re jut el az Eu­rópai Közösség fejlettségi szintjére - 38 évvel később, mint Spanyolország, de 10 év­vel hamarabb, mint Írország. Ellenérvek sora A gyors eredmények és a szemmel látható javulás ellené­re az országon belül és kívül egyaránt vannak az EK-csatla­­kozást ellenzők. Olyan hangok is hallatszanak a Közös Piacon belül, hogy e csatlakozás nem kevés gondot okoz a többi tag­államnak, mivel Portugália in­kább a fejlődő országok, sem­mint Nyugat-Európa szintjéhez áll közel. A portugálok közül néhányan - főleg a baloldali beállítottságúak - az Európába való beolvadástól, a nemzeti identitás elvesztésétől tarta­nak. Álvaro Cunhal, a kommu­nista párt főtitkára például úgy vélekedett, hogy a belépés „a nemzetközi monopóliumok függvényévé teszi Portugáliát”. Különösen érdekes José Sara­­mago baloldali író Európa elle­ni tiltakozása, a Kőtutaj című regény, melyben az Ibériai-fél­sziget leválik a kontinensről és önálló utazásra indul az óceá­non. „Az európaiak, a legma­gasabb kormányköröktől egé­szen az egyszerű polgárokig, hamar hozzászoktak, és gyanít­hatóan a ki nem mondott meg­könnyebbülés érzésével, a szél­ső nyugati földek hiányához.” - írja regényében Saramago. Január elsejétől jelentős fela­dat elé néz a kis ibériai ország: hat hónapon át a portugál mi­niszterelnök, Cavaco Silva tölti be az Európai Közösség elnöki tisztét. A gazdasági eredmé­nyek után az EK legfiatalabb tagjának most politikai stabili­tásáról és tárgyalóképességéről is számot kell majd adnia. Bíz­tató jelként értékelhető, hogy a kormányzó szociáldemokrata pártnak a legutóbbi parlamenti választásokon sikerült újból megszereznia az abszolút több­séget; a ’74-es forradalmat kö­vető sűrű kormányváltások és puccskísérletek után ez nem kis eredmény, így nem marad más hátra, mint a kétkedőket is meggyőzni. Portugália nem csupán földrajzi helyzete miatt lett az Európai Közösség tagja. Pócs Balázs Belém torony - Lisszabon tengeri kapuja. 6 NÉPSZABADSÁG - VILÁGTÜKÖR 1992. január 3., péntek A csónakosok visszatérnek Az EK 13 millió dollárt adott Vietnamnak - 1991. szeptember 26-át ír­tuk, amikor a hanoi nemzetkö­zi repülőtéren landolt a hong­kongi légitársaság különgépe. Újabb vietnami menekültcso­port - ezúttal 283 fő - érkezett. Sírás itt, sírás ott, állítólag örömükben sírtak. Hol hivata­losan, hol családi körben fo­gadták a hazatérőket. Az ENSZ menekültügyi hivatalá­nak hanoi képviselői éppen egy hazatért vietnaminak adtak át ajándékot. Annak a Hai Phong-i lakosnak, akinek neve az eddig hazatért vietnami csó­nakosok névsorán a tízezredik helyen olvasható. Ilyen jellegű fogadtatás ma már nem újdonság senkinek, sem Hanoi, sem Ho Si Minh város repülőterén. 1988 végétől ugyanis mind több vietnami tért haza az általuk tegnap még az „ígéret földjének” te­kintett Honkongból. Vietnam egyesülését követően, 1975-1991 között mintegy egy­millió vietnami hagyta el hazá­ját. S bár a a világon több he­lyen csak politikai menekült­ként fogadják be őket, több nyugati országban automati­kusan letelepülhettek. 1989 márciusától azonban teljesen más lett a helyzet. A befogadó és a tranzit szerepét játszó országok is alaposabban kezdték vizsgálni a vietnami menekültek ügyét, akiknek a többsége ugyanis csak gazda­sági okok miatt vett búcsút az anyaországtól. Arra a tényre, hogy a hong­kongi menekülttáborokban le­vő vietnamiak legalább 80 szá­zalékának nem volt más vá­lasztása, mint hazamenni Viet­namba, Hanoi úgy reagál, hogy az Európai Közösség pénzügyi támogatásával 1988. december 13-án kinyilvánította: minden vietnami, aki önként haza akar térni, illetve nem emel kifogást a hazatelepítés ellen, hazatér­het és élhet anélkül, hogy a tör­vénytelen szökés miatt bármi­lyen büntetésben is részesülne. 1988 márciusától 1991 no­vemberéig összesen 12 693 vi­etnami csónakos tért vissza Hongkongból és hazájába úgy, hogy hazaindulás előtt fejen­ként 50 dollár zsebpénzt és Vi­etnamban 12 hónapig havi 40 dollárt kaptak. Az EK az 1990. december 4-én Hanoiban aláírt megállapodás szerint mintegy 13 millió dollárt adott Viet­namnak a hazatérők beillesz­kedésének segítésére. Hanoi munkaügyi minisztéri­uma szerint a Hongkongból ha­zajött vietnamiak mostanáig problémamentesen tudtak visszailleszkedni hazájuk sok tekintetben megváltozott életé­be. Hai Phongban, Hanoiban, Quang Ninh tartományban és Ho Si Minh városban, ahonnan rengetegen távoztak el az utób­bi években, nagy erőfeszítése­ket tettek a hazatérők befoga­dására, mindenféle megkülön­böztetés nélkül. Újra felvehetik vietnami állampolgárságukat, gyerekeik ingyen járhatnak is­kolába, a körülményekhez mérten munkát is találhatnak. Tring Van Le, a vietnami munkaügyi minisztérium szoci­ális problémákkal foglalkozó főosztályának vezetője, tudósí­tónk kérdésére válaszolva el­mondta:­­ Vietnam emberbaráti poli­tikájából kiindulva, annak a vietnami közmondásnak meg­felelően, hogy csak a távozó kutyát bántjuk, a visszatérőt nem, senkit nem bántottunk meg, semmilyen büntetéssel nem sújtottunk egyetlen egy hazatérőt sem, pedig törvény­telenül hagyták el az országot, és hazatérésük nem kevés gon­dot okoz amúgy is sok nehéz­séggel küszködő hazánknak. Nguyen Thi Hang asszony, vietnami munkaügyi miniszter­­helyettes így beszélt a mene­kültek visszatérésével foglalko­zó tanácskozáson: „Miként ed­dig, ezentúl is minden tőlünk telhetőt megteszünk annak ér­dekében, hogy a hazatérők mi­nél hamarabb kapják meg a lakhatási engedélyt, minél könnyebbek és gyorsabban il­leszkedjenek be az új életbe, jussanak hozzá a mindennapi létfeltételekhez”. Az önkéntes hazatérés és be­illeszkedés azonban csak szep­temberig ment jól. Minden jó­ban van valami rossz. Az 50 dollár zsebpénz meg a havi 40 dollár olyan vonzerőt gyakorol, hogy szeptember végétől ismét nagy számban szálltak csóna­kokra, hogy a Vietnamtól nem messze fekvő Hongkongba menjenek. Az új szerencsét ke­resők között nem kevés olyan­nal is lehet találkozni, aki már egyszer hazatért. Most azért tá­voznak, hogy ismételt hazaté­résük alkalmából újból pénz­ügyi, anyagi támogatásban ré­szesüljenek. Úgy számítanak, hogy egy „kirándulás” révén olyan pénzösszeghez juthatnak, amennyit otthon egy év alatt sem kereshetnek. Azzal sem tö­rődnek, hogy a „kirándulás” sokszor akár az életükbe is ke­rülhet. Vietnamban, ahol ma nyolc dollár körül ingadozik az átla­gos havi kereset, mikor tudnak annyi pénzt megtakarítani - ráadásul dollárban­­, amennyit egy hazatérő kap az államtól? - teszik fel a kérdést a maka­csok. Ismét üléseznie kellett a viet­nami kormánynak, az ENSZ menekültügyi hivatalának és az EK-nak. Közös álláspontot fogadtak el: aki szeptember 27. után hagyja el az országot, nem hogy nem kaphatja meg a ha­zatérőknek eddig járó anyagi támogatást, hanem az EK programjában, a szakmai kép­zésben, tanulásban, munkavál­lalásban, a hitelfelvételben sem részesülhet. Még akkor sem, ha önkéntesen tér vissza. Mintha ez bevált volna. Hiszen azóta már sokkal kevesebben próbál­tak ily módon szerencsét, s Vi­etnam humanitárius politikájá­nak, erőfeszítéseinek, a külföl­di közreműködésnek köszönhe­tően mind többen jönnek haza Vietnamba. Hanoi abban reménykedik, hogy a még Hongkongban ma­radó 56 842 vietnami csónakos végül is önkéntesen hazatér, él­ve azzal, hogy az anyaország semmilyen megtorlást nem al­kalmaz velük szemben, hanem tárt karokkal visszavárja őket. Jacques Mouchet, a menekültü­gyi hivatal vezetője is elismer­te: a vietnami kormány követ­kezetesen tiszteletben tartja a megállapodásokat. Hanoi, 1992. január T. D. K. Újabb csoport érkezik Hongkongból Hanoiba. REUTER - FOTÓ ­­I SANTIAGÓI LEVÉL Őslények birodalma Kubában A huszadik század végére gyakorlatilag mindenhol kihal­tak a dinoszauruszok. Van azonban hely, ahol most is szemügyre vehetők a földtörté­net korábbi korszakában világ­szerte elszaporodott őslények. Aki kiváncsi rájuk, Kubába menjen. Santiago de Cubától alig ne­gyedórányi autózásra található az a páratlan őslénypark, amelyben teljes életnagyságá­ban látható minden idők leg­rettegettebb ragadozója, a Tyrannosaurus Rex vagy éppen a földkerekség valaha élt leg­nagyobb - és minden valószí­nűség szerint legmulvább­­ ál­lata, a Brontosaurus. A karibi őslényparkot igen­csak megbámulják a szinte ki­zárólag a fejlett országokból érkező turisták, hiszen itt csu­pa olyasmit láthatnak, amit odahaza legfeljebb a múzeu­mokban vagy tudós könyvek oldalain. A mindenféle auru­­szok és a közöttük legelő, ha­misítatlanul mai birkák egé­szen valószerű képet nyújta­nak. Az ember már-már hajla­mos azt hinni, hogy itt Kubá­ban járva valóban egy korábbi időszakba tévedt vissza. A vas­beton őslények itt tovább élik mindennapi életüket: a ragado­zó vad kéjjel veti magát békés növényevő óriásrokonai nyaká­ra, az őshüllőmama féltő gon­doskodással óvja kicsinyét, s kicsit odébb a primitív előem­berek már csoportosan vadász­nak a náluk is butább ősemlő­sökre. Csak az zavarja némileg az átélést, hogy a parkon átvezető főútvonalon nagynéha végig­hajt egy harmincéves amerikai autómatuzsálem vagy egy, a szétesés küszöbére érkezett rozsdás Lada. A büfében a kül­földi vendég a dollárjáért ihat némi üdítőt, a szuveníreket árusító boltocskában vehet egy Fidel Castro utazásait megörö­­kítő videokazettát. Ha majd a parkban készített saját felvéte­lek mellett ezt is visszanézi, jóleső érzéssel nyugtázhatja to­rontói, párizsi vagy bécsi ott­honában: olyan helyen járt, ahol megelevendedett a múlt. Horváth Gábor A SZERZŐ FELVÉTELE

Next