Népszabadság, 1992. január (50. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-30 / 25. szám
1992. január 30., csütörtök NÉPSZABADSÁG - ÉRVEK, VÉLEMÉNYEK Kirekesztés pedig nincs... Miközben Könczöl Csaba publicisztikáját olvastam az MDF nemzeti liberálisairól, eszembe jutottak a liberálisnak éppen nem nagyon nevezhető Alexandr Szolzsenyicin töprengéseiben szeretett Oroszországáról. Ő azt írja, hogy a politikában és a történelemben, amikor a többség, engedve a hatalom érzéki csábításának, legyűri a kisebbséget, az eredmény soha nem lesz olyan tartós, mintha a többség - elsősorban önmagát legyőzve - megegyezne a kisebbséggel. A megegyezés készségét önmagában nem lehet defetista allűrnek bélyegezni, sokkal inkább olyan közállapotok természetes velejárójaként illő meghatározni, amikorra már megerősödött a szabadságon nyugvó társadalom. Hiszen a nép „boldoggá csak a nyugalom áldásai között válik, csak kormányának közbejárásával” - ahogy Eötvös mondja. Nálunk a közönség érdektelensége miatt - hál’ istennek - elmaradt a forradalom, a reformok önmagukban viszont már kevesek a boldoguláshoz. Átmenet van: forradalmon innen, reformon túl leledzünk. Fegyvereinket legfeljebb előelő kapjuk, de nem használjuk, ezzel is jelezzük: harc helyett a harcosságot választjuk. Pró és kontra többség és kisebbség. Lehet, Könczöl Csaba nem érdemli meg, hogy éppen teljességgel konszolidált hangvételű cikkének ürügyén beszélek én harcosságról, a megegyezés készségének tőlünk független és tőlünk függő, de már elég sokunk által fájónak minősített hiányairól. De hát cikkének egyik vonulata az MDF nemzeti liberálisaival összefüggésben a „kirekesztőlegesség egy finomabb változatáról” beszél, amelyért az általunk választott „nemzeti” jelző okolható, s így szerinte mi a rivális ellenzéki pártokat „nemzetietlenné” stigmatizáltuk. Azt talán - bár Aft^C-MACIAfl'TV&OB________________________________, ki tudja - nem kell bizonygatnom, hogy eddigi, sajnos meglehetősen kis számú dokumentumaink között, mindenekelőtt az októberi miskolci konferencia anyagában senki sem fedezhet fel ilyenféle szándékot. Hogy tudattalanul, pontosabban, ahogy Könczöl mondja, végiggondolatlanul estünk volna a kirekesztési szándék liberálisok számára bizonnyal eredendő bűnébe, nos, azt meg nem hiszem. Nem akarunk mi senkit, sehonnét kirekeszteni; szándékaink már-már földhözragadtak. Most látjuk csak, hogy a polgári ethosz és közeg születése itt Kelet-Közép-Európában, és benne Magyarországon milyen keserves folyamat; kormányprogramba alig-alig sűríthető feladat. Többek között, de elsődlegesen azért, mert a múltat nem lehet végképp eltörölni. Ezért a liberalizmus, a liberális szándékok ma és itt, programként is meghatározhatóak. Az, hogy ebből a programból ki mennyit tud vagy érez megoldhatónak, ki milyen módszerek felhasználásával szembesíti ezt a programot a valósággal, vagy éppen ezt a szembesítést többé vagy kevésbé tartja-e fontosnak, természetesen pártonként, politikai erőcsoportként változik. (Most persze csak azokról a politikai közösségekről beszélek, amelyek a polgári Magyarország létrejöttének célját magukénak érzik.) A „nemzeti” jelző használata esetünkben - szerintem - a már előbb említett „földhözragadottság”, pragmatizmus bizonyítéka. (Még akkor is leírom ezt, ha más, magukat liberálisnak mondó lapokban ezek a jelzők okot adhatnak néhány sértett egykori és mai, kvázi és valódi pártaktivistának a hirtelen örömre.) Ez a jelző nem fosztóképző, inkább annak a jelzése, hogy nekünk természetesen tekintettel kell lennünk az MDF belső közvéleményére, mint adottságra - ez persze nem örök időkre szóló végzetszerű valami, legalábbis remélem -, s tekintettel vagyunk a tágabb közegre is, amelyben élünk, vagyis arra, hogy ennek a programnak, amit a liberalizmus jelent ma, a nemzeti keretnek, alkatnak megfelelően kell tudnia hatni, mert csak így lehet igazán eredményes. Amikor a liberalizmus igazán hatni tudott Magyarországon, mondjuk a XIX. sz. első harmadától kezdve, ez utóbbi törekvés akkor is tetten érhető volt. „Mindössze” erről van tehát szó. A kirekesztési szándéknak - még ha az réveteg is - a vádja a tények, tehát eddigi tevékenységünk vizsgálata helyett, inkább sodródás az árral. Politikai közállapotainkból következően érthető, bár el nem fogadható ösztönszerű mozdulat. Reflex. Amin természetesen már egyáltalán nem lehet csodálkozni. Éppen ezért, a reflexszerű politizálást pró és kontra megunva gondoltuk azt, hogy amit ez ellen tenni lehet, azt, most már egymást keresve, megtesszük. Ösztönök ellen - ezt, ha lehet, ma még jobban tudjuk - persze rettentően nehéz... Balázsi Tibor országgyűlési képviselő (MDF) ! SOSG fáj ? „Nemzeti liberalizmus?” . QsáH® ngwflfl LEGO HUNGÁRIA A NÜRNBERGI NEMZETKÖZI JÁTÉKVÁSÁRON 1991. február 6-11. között Az érdeklődő kiskereskedőket Laczkó Mária részletes információkkal várja az N csarnok 2-es szintjén. A LEGO HUNGÁRIA Kft. 1992. március 2-án kezdi meg működését Magyarországon. Címünk: 1075 Budapest, Nyár u. 32. Telefon: 251-84-83, 252-49-51 CÍ?YYT AMELY A 7V / M SZÁZADOT IDÉZI Ergy Olyan szaküzletben jártam, ahol mindent megkaptam az irodámhoz. Bútorokat, térelválasztó elemeket, telefonrendszereket, diktafont, számológépet, fénymásolót, faxot, írógépet, iratrendezőket, iratmegsemmisítőt, lámpákat, dip- , '■■L loviata táskát, tollat, irodai dekorációt... i/t.m odalépett ho//am valaki, megtervezte a/ irodát. ' majd leszállítottak, berendeztek és üzembehelyeztek minnaiiiiLui i jT* A i 1 u^‘zet Chi ii/Jetember álmából, 1992 január 28. előtt ! *Várjuk önt a belváros szívében, hogy álma megvalósuljon (R) Nyitás: 1992. január 28.-án • Nyitvatartás: 8.30 - 17.00, szombaton zárva Tel./Fax.: 118-1306, 118-0394 • Cím: 1056 Bp., Váci u. 40. A A A A A A A A A A A A A A A A A A A A A A A A A A A A A A A A A A Pártharcokról tűzszünetben lehet-e erkölcsös a politika? Vagy politikus az erkölcs? A történelem szkeptikussá tesz állandó és harmonikus koegzisztenciájukat illetően. A nagy politikai gondolkodók - Arisztotelésztől Macchiavellin, Hegelen, Marxon át kimagasló liberális gondolkodókig - szintén. Még Jézus is szétválasztja azt, amivel Istennek, s amivel a császárnak tartozunk. S bár különböző erkölcsök és különböző politikák vannak - ritka az a házasságuk a közéletben (is), amely teljes kétoldalú monogámiában éri meg az aranylakodalmat. Pedig a történelemben, s így a politikában mindig jelen van - ha másként nem, illuzórikusan, szubjektíve - valamiféle erkölcsi késztetés, s a forradalmak mindig erkölcsi robbanások is. Gondoljunk a törvénytelen perek szerepére a mi ötvenhatos októberünkben, vagy éppenséggel arra, hogy rendszerváltásunkkal kapcsolatban sem csak a gazdasági élet, a törvényhozás, a hatalmi mechanizmusok stb. radikális megváltozása tartozott reménységeink közé, de a politikai erkölcsé is. Nos, e tekintetben értek bennünket talán a legnagyobb csalódások. Induló demokráciánkban (noha politikai „bűnei” nem vethetők össze a pártdiktatúrákéival, például nem él a politikai gyilkosságok vagy akár a rendőri adminisztratív rendszabályok módszerével) az a centralizált és monolitikus erkölcstelenség, amely a diktatúrák politizálását jellemzi, a decentralizált és pluralisztikus erkölcstelenségek kaleidoszkópjának adta át a helyét. S ez ráadásul egy nagyobb nyilvánosság reflektorfényébe került, és a demokráciában semmilyen ideológiai védelemben nem részesül. Vagyis az erkölcs nem szabadult fel a politika fennhatósága alól és béklyóitól, hanem azt a vetélkedő politikák fennhatóságára és béklyóira cserélte fel. Egy párt abszolutisztikus privilégiumából több párt módszerévé vált. Mai politikai életünk erkölcstelen jelenségei nem egy hatalmi központ manipulációiból fakadnak, hanem (akinek nem inge, ne vegye magára) abból, hogy a pártoskodó érdekek vagy indulatok öngerjesztő és gátlástalan gyűlölködéssé torzulnak, a maguk partikuláris szolidarizációival és szembenállásaival túlcsapnak azokon az egyetemes, objektív, mindenkivel szemben kötelező erkölcsi normákon, amelyeket egyebek (például a különböző valláserkölcsök) mellett a demokrácia etikája is előír számukra. A pártok persze azért vannak, hogy vitatkozzanak egymással. De más a vita és más az acsarkodás, más az ellenérv és más a rágalom, más az értékelés és más a rosszindulatú, gyanúsítgató minősítés. (Teszem egy olyan vita obstrukciónak minősítése, amely töredékét „használta fel” annak az időnek, amit más parlamentekben fordítanak a szóban forgó témára.) Megvallom őszintén - lehet persze, hogy megmosolyognak majd naivitásomért - amikor Konrád György útjára indította Demokratikus Chartáját, meg voltam arról győződve, hogy Antall József, úgy is mint jó demokrata és úgy is, mint jó politikus (mindkettőben hiszek), az elsők között fogja aláírni. Hiszen egy charta támogatása erkölcsi kötelesség egy demokrata számára. Lehet ez politikailag ellenjavallt?! Úgy látszik, lehet. Bár nem megy a fejembe, hogyan minősíthet maga ellen irányulónak egy demokratikus chartát egy demokratikus kormányzat (olyan ez, mintha a Himnusz hangjaira csak akkor állnának fel, ha barátaik éneklik). Ilyen farkasvakságot okozna a pártgyűlölködés? Egykoron Kossuth Lajos presztízse csak nőtt, amikor ellenfelét nevezte a legnagyobb magyarnak. Amerika elnöke, George Bush a közelmúltban az egyik állam kormányzói választásán arra szólította fel a szavazópolgárokat, hogy ne a saját, hanem a konkurens - a demokrata - párt jelöltjére adják voksukat. Ekkor arra gondoltam, mik kellenének ahhoz, hogy nálunk egy hasonló gesztust hívjanak életre. Egyáltalán elképzelhető-e ilyesmi minálunk? Aztán kiderült, hogy elképzelhető. Hogy a mi miniszterelnökünk is képes fellépni, még saját pártjabelije listázása, diszkriminációs törekvései ellen is, feltéve, ha az saját pártjabelijeit - az ő embereit - érinti. Vagy éppenséggel - mint legutóbb az „Európa felé baktató demokraták” gyalázatos névtelen levele esetében - őt magát. Ekkor viszont az merült fel bennem, hogy vajon elég nyomatékosan kapott-e hangot az ellenzék szolidarizálása a miniszterelnökkel. Mert csak a politikai szolidarizálás lehet szelektív, az erkölcsi szolidarizálás mindig egyetemes, sohasem válogathat. Országunk elemi érdeke, hogy Antall József, mint a magyar demokrácia megteremtésének és meggyökereztetésének miniszterelnöke kerüljön be történelmünkbe. Értékes időt, sőt esetleg utat és csatát veszthetünk, ha másnak, valamelyik utódjának jut osztályrészéül ez a feladat. Ez a józan felismerés azt is támogatójává kell, hogy tegye, aki esetleg nem minden elgondolásával ért egyet. Persze mindig kétséges, hogy a fenntartás nélküli bólogatás, dicséret igazabb formája-e a támogatásnak a konstruktív kritikánál (noha kétségkívül kellemesebb). Nálunk sajnos az elfogultság indulatai gyakran elködösítik az agyakat, s a mérlegelő elvieszmei elkötelezettség helyébe gyakran lép a csaholó falka-szolidaritás, amelyben éppen az ügyek érdemi része vész el... Csak a helyzetet elmérgesítő, terméketlen vitákhoz vezetne, ha azt firtatnánk, ki kezdte ezt. Azt hiszem, többen, több oldalról kezdték. Mindenki csak visszaütött. De ami a helyzet időszerű megváltoztatását, egy civilizáltabb parlamenti élet és sajtóviszonyok megteremtését illeti, úgy gondolom, ebben a hatalom kezdeményezése kell játssza a döntő szerepet. Éppen mert ő a hatalom. A kormány és a kormánypártok (tisztelet a kivételeknek, akikre ez nem vonatkozik) viszonyának kell konstruktívabbá válnia az ellenzékhez (például nem szabad szüntelen megsértődnie ellenzékiségétől) ahhoz, hogy az ellenzék is konstruktívabb lehessen a kormányhoz. Az ellenzék ugyanis csak saját szavazóit (és nézeteit) képviseli. A kormány ezenkívül minden állampolgárt. Paradox módon, az ellenfeleit is. A parlament elnöke a legpártosabb, legelfogultabb párttag lehet, amíg a képviselőház padsoraiban ül. De ha az elnöki székben van, akkor szigorúan pártatlannak kell lennie. Akkor egyformán kell elvbarátai és ellenfelei parlamenti jogait védelmezni és renitenskedéseit visszautasítani, leküzdve esetleges szangvinikus természetét is. A hatalom ugyanis nemcsak attól demokratikus, hogy demokratikusan választották, hanem attól is, hogy demokratikusan tevékenykedik. Gyertyán Ervin Január 22-i számukban Kivégzés Kubában címmel jelezték, hogy kivégeztek egy Eduardo Diaz nevű személyt, két társát pedig börtönre ítélték, mert nagy mennyiségű fegyvert és lőszert, valamint felforgató irodalmat találtak náluk. A tudósítás azzal zárul, hogy „Diaz kilenc hónapja hagyta el Kubát illegálisan, és az Egyesült Államokba való érkezése után nyomban bekapcsolódott az ellenforradalmi csoportok munkájába”. Szeretném, ha segítenének nekem a felforgató irodalom és az ellenforradalmi csoportok értelmezésében. Például az említett irodalom mit forgat fel, és mi lehet a végső céljuk az amerikai ellenforradalmi csoportoknak? Ha Kubában békés vagy véres Ki micsoda? úton megdöntik a szocialista, vagy annak nevezett rendszert, akkor ez a folyamat menet közben vagy utólag forradalommá, illetve szabadságharccá magasztosodik, vagy Kuba lesz az egyetlen ország a táborból, amelynek rendszerét leplezetlen ellenforradalommal számolták fel? Lehet-e arra elfogadható magyarázatot adni, hogy amit a szocializmus ellenségei például Angolában, Nicaraguában és Kubában ellenforradalomként vállalnak, azt a mi környékünkön miért nevezik szemérmesen reformnak, vagy mondjuk peresztrojkának? A levél írása közben hallom a rádióból, hogy Pongrátz Gergely, a Corvin köz volt parancsnoka Dunaújvárosban gyűlésen jelentette ki, hogy ők nem kapitalizmust akartak 1956-ban. Jó! Akkor ők forradalmárok, de akik a restaurációt most nálunk végigviszik, azok mik? Gyuris András Tatabánya 7